Sky

Az idő meglehetősen gyorsan telik, főleg lent a mélyben.

A sellő észre sem veszi, és a porontya már magától kalandozik. A gyöngyhéj még a fenekén van, de már önállósodott. Minden érdekli, a legapróbb planktonoktól kezdve a nagytestű bálnákig. Felváltva keressük, hol én, hol Yin, de az is megesik, hogy a palotában lévő őrök erednek nyomába. Rainre emlékeztet! Pont azt az ellenálhatatlanul kíváncsi csillogást látom benne, ami arra készteti, hogy felfedezzen.

– Hol van a fiam? – kérdezi Yin.

– Azt hittem, veled – rakosgatom a szivacsokat jobbról-balra.

– Megkeresem – sóhajt egy nagyot és belecsobban a vízbe.

Aggódása mindig mosolyt csal az arcomra.

Mikor kikelt a kicsi, volt nagy riadalom, nem tagadom. Egy halfarkú kis porontyra számítottam, ehelyett kaptam egy kétlábút. Rúgkapált és torkaszakadtából sírt. Olyan éhes volt, akár egy farkashal! Ezt a rossz szokását mai napig nem vetkőzte le, pedig már nemsokára betölti az ötödik évét.

Öt év.

Ennyi idő telt el, soknak mondható, elégnek ahhoz, hogy hátam mögött hagyhassam a múltat. De nem megy, nem tudom elengedni a reményt, hogy még egyszer érezhessem lábujjaim között átfolyni a napsütötte, forró homokot.

Bőrömön akarom érezni a nap simogatását, a hold hideg tekintetét, és azt, ahogy a szél belekapaszkodik a hajamba. Még mindig magam előtt látom annak a kétlábúnak ellenálhatatlan mosolyát – amit örökölt a fia –, szeme huncut csillogását.

A visszaemlékezés olykor feltépi a sebeket, de legtöbbször csak melegséggel tölt el. Nem tudom, hogy mi van vele, nem is kérdezek felőle. Phayu meg szokott látogatni, látom rajta, hogy arra vár, kérdezzek rá, de nem teszem. Elfelejtett! – lepillantok a neonként vibráló karperecemre. Ennyi idő alatt is megőriztem az emlékeit.

– Itt is van! – emeli ki a vízből kacarászó utódomat. – Ki az én csibészem?

– Én vagyok az, apa! – kalimpál lábával.

– Csakis te! – mosolyogva ülteti a barlang szélére.

Miután kikelt, beköltöztünk Rain barlangjába, attól tartva, hogy szüksége lesz oxigénre.

Meglepődve tapasztaltuk, hogy ugyanúgy tud lélegezni a vízben, mint a normális sellők. Kicsit lassú az úszásban, de rengeteget gyakorol. Esetlenségét makacsságával kompenzálja. Olyan fiatal, de amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak azokra, amik a korához illenek.

Rákokat fogdos, kisebb halakkal versenyez és még a medúzákkal is összeismerkedett. Az első találkozás fájdalmas volt számára, szanaszét csipkedték. Mára már megtanulta, hogyan kerülje el a csápjaikat.

– Holnap magammal viszlek vadászni! – kiül Yin is a barlang szélére, méretes farkát kiemeli, hogy megszáradhasson.

– Talán nem kellene! – nézek rá megrovóan.

– Meg kell tanulnia. Odahaza a nála fiatalabb már régen vadásznak.

– Az ott van, ő meg itt! – fonóm össze karomat.

– Ne csináld már, Sky. Csak halakat ejtünk el.

– Utána jönnek a nagyobb testűek, majd a ráják és még ki tudja mik!

Ha normális sellő lenne, még egyet is értenék vele, de nem az.

Ő két faj keveréke, és amilyen kíváncsi, nem sokáig fogom tudni visszatartani az ismeretlen felfedezésétől. Az sem segít visszatartani, hogy nincs egyetlen kis játszótársa sem. A többi poronty vagy kineveti őt és ujjal mutogatnak rá mássága miatt, vagy szóba se állnak vele.

Nem is tudom, melyik a rosszabb – nézek fiamra.

Most még értetlenül áll a helyzet előtt, de mikor jön számára a felismerés, hogy ő más, rengeteg kérdése lesz. Választ fog várni, amit meg kell adnom neki. Eszem ágában sincs eltitkolni előle a valódi származását, az igazság neki is kijár.

Azt már most tudja, hogy Yin nem a vérszerinti apja, de úgy szereti, mintha az lenne. Igen, szereti. Látszik rajta, hiszen ha vele van, akkor képes mosolyogni. Egyéb esetben nem fordul elő. Számára is nehéz volt a beilleszkedés. Lenézték és megvetették őt, mindaddig, amíg atyám közbe nem avatkozott. Azóta csak a háta mögött súgnak össze. Nem tudom, hogy ez mivel jobb, de Yin jól viseli.

A fiunk miatt se kímélték. Ivartalannak tartják, aki nem képes utódot nemzeni. Aki hagyta, hogy a társát egy ember termékenyítsen meg. Szerencsére ez nem jutott el a déliek fülébe, mert akkor még nagyobb örvényt kavart volna a dolog.

– Mi lenne, ha te is velünk jönnél? – szakítja meg gondolatmenetemet Yin.

– Hová? – pislogok rá.

– Vadászni. Kikapcsolódnánk.

– Tudod, hogy nem szeretek – csóválom a fejemet.

– Mégis mit szeretsz? – fáradtan sóhajt fel. – Ne válaszolj, tudom. Semmit.

Ez nem teljesen igaz.

Rengeteg dolgot szerettem azelőtt csinálni. Csak mióta minden megváltozott elment tőlük a kedvem. Elértem azt a pontot, hogy a fiamon kívül semmi és senki nem tud lázba hozni. Sajnálom, hogy egy ilyen nyomorult sellő mellett kötött ki. Nem tudlak boldoggá tenni! Pedig igyekeztem, de tényleg.

A testiség a mi esetünkben szóba se jöhet. Yin tartja magát az ígéretéhez, és egy ujjal se nyúlt hozzám, és nem is áll szándékában. Ennek ellenére hűséges és a családjáért él, de nincs bennünk semmi közös.

– Legyen, elmegyek veletek – fülem mögé igazítom kóbor tincseimet.

– Köszönöm! – vigyorog. – Nem fogod megbánni.

Ezt a kijelentését kétségekkel fogadom.

De ennyit mégiscsak megtehetek érte, hiszen megérdemli. Még ennél is többet, de nem én vagyok az, aki megadhatja neki. Remélem, egyszer megtalálja a sellőjét, akit tényleg neki szánt a sors, mert az nem lehet, hogy egy ilyen remek sellő, boldogtalanul élje le az életét.

Nem, ettől jóval többet érdemel, és ha az kell, hogy beleavatkozzak, akkor meg is teszem. Hogy álljak neki? Senkit se ismerek, aki behálózná vagy akár rebegtetné felé a pilláját. Pedig fajtájának egyik kiemelkedő példánya, csak hát, foglalt. És nem is akárki által, hanem az uralkodó legfiatalabb utódjáé. Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint elsőre gondoltam.

A piactéren hatalmas a csődület.

Odaúszok én is, a kíváncsiság nem hagy nyugodni. Középen Phayu lebeg, büszkén kihúzva magát. Az idősebbek gyönyörködve éljeneznek, és akkor meglátom én is a fő attrakciót.

– Rainbow! – széttárt karokkal úszok oda hozzá.

– Apa! – félénken Phayu mögé úszik, onnan kandikál ki.

– Ne félj, kincsem – húzza maga elé –, ő csak Sky, apu régi barátja.

– Igen, az vagyok – mosolygok rá. – Mikor kicsi voltál, sokat dajkáltalak.

Karon ülő volt, mikor utoljára láttam.

Édes kislány lett belőle, igazi színfoltja a tenger mélyének. Különleges színekben pompázik, ami – gondolom – apja vérvonalának köszönhető. De arcának finom vonásai Rainre emlékeztetnek. Le sem tagadhatná!

– Engem csak Pai bácsi dajkált! – szorítja össze ajkát.

– Lehet, hogy nem emlékszel rám – egészen közel úszok hozzá és lehajolok –, de én rád igen – bököm meg a kis orrát, mire felnevet.

– Hát jó – motyogja.

– Képzeld, a fiam majdnem annyi idős, mint te – erre érdeklődés ébred szemében. – Van kedved vele játszani?

– Lehet, apa? – megrángatja Phayu ujját.

– Persze! Gyere, keressük meg!

Együtt vágunk át a tömegen, és a gyakorlótér felé úszunk.

Yin általában ilyenkor viszi oda a fiunkat és játékosan gyakorolnak. Mindig azt hangoztatja, hogy az ő fiának kell a legjobbnak lennie. Annyira büszke rá! Nem lehetek eléggé hálás érte, hogy ennyire elfogadta és szereti.

– Yin, Dook! – integetek nekik. – Itt vagyunk!

Nevük említésére felkapják fejüket és közelíteni kezdenek.

Fiam érdeklődve vizslatja a kislányt, ami úgy látszik – lenézve Rainbowra – viszonzásra talált. Izgatottan lebeg körülöttünk, majd kitör, és fiam elé úszik.

– Neked nincs uszonyod! – mutat a lábaira.

– Nincs.

– De menő! – tátja el apró száját.

– Menő? – nézek Phayura, aki nevetni kezd.

– Pai az oka! Mindenre megtanítja.

– Értem – csöndbe burkolózok.

Szerencsés a kislány, hogy egy ilyen ember van mellette. A fiam is az lenne, ha ismerné az apját.

– Poszeidón hozott itthon – köszön Yin.

– Üdv –böki ki Phayu. – Látom, tanítod.

– Úgy bizony! – pillant vissza Dookra. – Nagyon jól haladunk.

– Azt látom – elismerés suhan át Phayu tekintetén.

Beszélgetni kezdenek az edzésekről és az őrjáratokról.

Ez a téma hozta közelebb őket egymáshoz, és örülök, hogy Phayu elfogadta páromat. Legalább egy sellő szóba áll vele a rengeteg közül. Megváltásnak érzem, mikor hazalátogat, ilyenkor kicsit feloldódik Yin.

Beszélgetésük kellemes aláfestő zajként szolgál a gyerekek bámulásához. Úgy látszik, gyorsan összebarátkoztak, hiszen már nevetve kergetőznek. Jót fog tenni Dooknak! Mégiscsak egy korosztály, és nem árt, ha talál egy barátot. Gondolom, ezek után többször magával fogja hozni Phayu.

– Sky, beszélhetnénk? – kérdezi egy idő után Phayu.

– Menjetek csak – mondja Yin –, addig vigyázok a porontyokra.

– Rendben.

Az egyik közelben lévő sziklához úszunk és leülünk rá.

Uszonyunkat lebegteti az áramlat, közben gyomlálni kezdem a résekből feltörő füvet. Nem tudom, mit akar mondani, de felkészülök a legrosszabbra.

– Rainnek hiányzol – kezd bele.

– Nekem is hiányzik – motyogom.

– Miért nem látogatod meg? – pillant rám.

– Attól tartok, ha megtenném, nem jönnék vissza.

– És ez olyan nagy baj lenne?

– Felelősséggel tartozom – pillantásom Yint és az ivadékokat keresi, akik a sziklák mögött bújócskáznak.

– Meddig áldozod még fel magad? – kérdezi. – Látszik, hogy boldogtalan vagy.

– Phayu, kérlek...

Az vagyok, de azzal, hogy a képembe vágja, semmivel se lesz jobb.

Ő tudja legjobban, hogy mennyire szeretem Pait, és hogy mit voltam képes feladni érte, csak hogy életben maradjon. Köt az ígéret, és én tartom a szavam. Nekem itt van Yin és Dook, akiknek szükségük van rám.

Pai pedig...

Elfelejtett! Számára nem is létezem, és talán ez a legjobb az ő számára. Semmit sem tudok róla, csak annyit, hogy szerencsésen túlélte a balesetet és felgyógyult sérüléséből. Most először érzek erőt magamban, hogy rákérdezzek.

– Hogy van?

– Jól. Sokat dolgozik, és egyre sikeresebb.

– Örülök.

– Sky, gyere vissza, amíg nem késő.

– Nem.

– Meg fogod bánni. Ezt te is tudod. Pai készül valamire.

– Mire?

– Megtudod, ha előbújsz a csigaházadból.

– Phayu, ne legyél már ennyire kegyetlen! – nézek rá.

A fájdalom belülről mar.

Eszeveszetten dübörög a szívem a neve említésére is. Nem tudom, hogy mire készül, de ha Phayu szóba hozta, akkor biztos fontos dologról lehet szó. Különben nem tette volna, ő nem az a fajta, aki beleavatkozik más életébe.

Valami beárnyékolja a vizet.

Felnézek, és egy sellőhorda úszik el felettünk, élén Yin apjával. Elfog a rettegés, hogy mégis mit keres itt.

– Phayu, vidd vissza Rainbowt.

– Hogy?

– Mondom, ússzatok haza! – választ nem várva felkelek, és Yinhez sietek.

Megállítom a kicsiket, megvárom, amíg Phayu utolér, majd útjukra bocsátom őket.

Megígérem nekik, hogy nemsokára újra találkozhatnak. Megnyugodnak, mosolyogva búcsút vesznek és elúsznak.

– Mi a baj? – Yin megfogja remegő kezemet.

– Itt van az apád.

– Miért jött? – bámul a horda után.

– Nem tudom, de szerencsére nem vettek minket észre.

– Ússzunk haza – tenyerébe csúsztatja Dook kicsi kezét és húzni kezdi magával.

Nem tudom, mi ez az egész, és előre félek a ki nem mondott választól.

Több, mint egy hete itt vannak, de atyám még nem hívatott minket.

Yin ugyan már találkozott apjával, de csak feldühítette. Azóta tör és zúz. Nem lehet hozzászólni, mert ha megteszem, leharapja a fejem. Végül csak megérkezett a palotába történő invitálás, amit nem lehet visszautasítani.

Hárman úszunk be a palota kapuján, majd a folyosókon átevickélve atyám tróntermébe lyukadunk ki. A vendégek helyet foglalva ücsörögnek a fal mellett. Úsztunkra felemelik fejüket és meredten bámulnak.

– Hát itt vagytok – összecsapja tenyerét Yin apja. – És itt az unokám is! Hadd nézzem!

– Apám, ő Dook – tolja maga elé a fiút Yin. – A fiam.

– Én vagyok a... nagyapád – visszataszító mosolya arcára fagy. – Ez meg mi? – mutat rá.

– Mint mondtam, a fiam.

– Ennek lába van.

– Jó a szeme – morgom.

– Mi folyik itt? – dörren egy nagyot. – Nem elég, hogy nem értesítettetek, még egy selejtet is sikerült összehoznotok! – hangja egyre hangosabbá válik.

– Nem selejt – szól közbe atyám –, csak kevert.

– Ezt hogy érted? – emeli rá tekintetét.

– Az apja egy ember.

– Ez nem lehet igaz!

Idegesen mozgolódni kezdenek.

Nem vettük számításba, hogy egyszer találkozni fognak. Most mi lesz? Hátam mögé húzom Dookot, nem mintha így meg tudnám védeni. De ha arra kényszerítenek, akkor képes vagyok érte feláldozni az életemet.

– Halál rá! – feláll és lebegni kezd.

Az idegességtől egész teste remeg, tekintete vádlón és vadul cikázik.

A mi gyerekünk, nincs joga hozzá, hogy bármit is követeljen. Főleg nem azt, hogy életét vegyük. Mégis mit képzel? Már majdnem hangot adok ellenkezésemnek, mikor atyám megszólal.

– Neked nincs jogod döntéseket hozni az én birodalmamban – hangja megremegteti a vizet.

– Az unokámnak mered nevezni ezt a szörnyszülöttet?

– Az enyémnek biztosan!

– Szégyen a sellőkre nézve!

– Hogy merészelsz így beszélni a leszármazottamról?

– Nézz rá! Neked is látnod kell, hogy mi ez!

– Én csak egy fiút látok, aki az unokám.

Nem is vártam atyámtól mást.

Ha eddig nem voltam rá büszke – ami nem igaz – akkor most az vagyok. Meg fog tenni értünk mindent, ebben biztos vagyok. A védelme alatt állunk, nem tehetnek velünk semmit.

– Sky – szól hozzám –, hagyjatok magunkra.

– De...

– Menjetek.

Yin sietve megfogja kezünket és kiráncigál a trónteremből.

Egészen hazáig húz, majd magához ránt. Most először önt el érzelmeinek árja. Rettegés, féltés és szeretet. Ezeket váltjuk ki belőle, és pontosan ezekre az érzelmekre nem számítottam soha tőle.

– Úsznotok kell!

– De hová? – rebegem.

– A szárazföldre! Ott nem találhat meg titeket!

– Mi lesz veled?

– Megoldom! Csak ússzatok!

– Yin...

– Ezennel elutasítalak. Megszakítom a kapcsolatunkat. Mostantól nem tartozunk össze.

– Hogy mondod?

– Jól hallottad! Szabad vagy!

Mióta vártam ezekre a szavakra.

Csak azt nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog. Látom az elválás okozta fájdalmat szemében. Nem is tőlem, hanem a szeretett fiától. Hiába nem egy vérből valók, mégis erős a kötelék közöttük. Aminek most vége van.

– Yin, attól számára mindig az apja leszel – borulok nyakába.

– Mertem remélni! – félve ölel át.

– Apa! Most mi lesz? – gyöngyözik fiam. – Nem akarlak elhagyni.

Lehajol hozzá, sötétbarna hajába fúrja ujjait, majd magához vonja és szorosan átöleli.

– Apa vigyázz rád!

– Akkor miért küldesz el? – szipogja.

– Hogy megismerd az igazi apádat.

– De nekem te vagy az! – toporzékol.

– Mostantól, két apukád lesz – reménykedve néz rám.

– Úgy bizony! De most sietnünk kell!

Fájdalmas a búcsú.

Rossz nézni, ahogy mindkettőjüknek megszakad a szíve. De biztos vagyok benne, hogy még újra fognak találkozni, erről magam gondoskodom. Attól, hogy megadatott az a lehetőség, hogy végre ott legyek ahol lennem kell, nem felejtem el, hogy Yin mi mindent tett értünk.

Ha elül a vihar, meg fog keresni minket, de ha nem teszi meg, akkor majd én. Számíthat rám, nem fogjuk elfelejteni, hiszen már ő is a családom része. Mindegy, hogy milyen okból, milyen körmönfontságból keveredtünk össze, a közös emlékeink összetartanak.

A karperecemre bámulok, félénken elmosolyodok, tudva, hogy nemsokára újra láthatom. Szabad vagyok! Erre vártam, azóta a nap óta, csak azt nem gondoltam, hogy ezt a szabadságot Yin magától megadja nekem.

A láthatatlan kötelék, mi összekötött minket, most elszakad, fellélegezhetek. Megfogom Dook kezét, és úszni kezdünk. Egyre csak távolodunk a barlangunktól, a birodalmunktól. Számunkra idegen vizeken kelünk át abban a reményben, hogy végre helyrebillen a világunk rendje.