Pai

A maró fertőtlenítőszag ébreszt fel szendergésemből.

Nehezen ugyan, de kinyitom a szemem, és a fehérre mázolt plafont pillantom meg. A gép pittyegése eljut fülembe, megpróbálok felülni, ekkor éles fájdalom hasít oldalamba. Alkaromban egy branül díszeleg, szorgosan juttatva szervezetembe valami átlátszó színű folyadékot.

A mellkasomon megannyi tappancs, amit egyetlen rántással tépek le magamról. Nem értem miért vagyok itt, és egyáltalán hogy kerültem ide.

– Pai, olyan vagy, mint egy rossz gyerek! – közeledik egy alak, de a szememet elvakítja a fény, nem tudom beazonosítani. – Okkal vannak rajtad!

– Ki vagy? – kezemet napellenzőnek használom.

Mikor ágyamnál megáll, felismerem viszonylag törékeny alakját.

Rain! Legalább kikérdezhetem, hogy mi történt velem. Hiába erőlködök, nem jut eszembe semmi. A legutolsó emlékképem, hogy kint iszogatok a parton, elalszok, és amikor felébredek, készülök hazaindulni. Onnantól fogva semmi.

– Nem ismersz meg? – remegő hangjától jóleső érzés tölt el.

– Dehogynem! – vigyorodom el. – Csak a fénytől nem láttam az arcodat.

– És mire emlékszel még? – reménykedve kérdezi.

– Hogy érted?

– Tudod mi történt veled?

– Nem – rázom a fejemet.

Ideje volna, hogy felvilágosítson.

Óvatosan felülök, kicsit kótyagos a fejem. Kórházi hálóing van rajtam, apró kékszínű virágokkal. Lábamat meglóbálom, biztosra akarok menni, hogy tökéletesen működnek.

– Bementél a vízbe – mondja –, összeakadtál egy kardhallal, aki vacsorának nézett.

– Nem talált nálam jobb falatot?

– Bolond! Ha Phayu nem indul a keresésedre, akkor meg is halhattál volna!

– Majd megköszönöm neki!

Mit kerestem a vízben?

Mikor eleve gyűlölöm, és ha tehetem, messzire elkerülöm. Le kell szoknom az italról! Már az is baj, hogy nem emlékszem, mennyit ittam. Itt kezdődik az alkoholizmus, és ahhoz nemigazán fűlik a fogam. Nem keresem én a bajt, anélkül is könnyen megtalál.

– Phayu hol van? – nézek szét a szobában.

– Rainbowra vigyáz – mosolyodik el Rain. – Már nagyon hiányolja a bácsikáját.

– Mióta vagyok kiütve?

Elgondolkozik, rágja a szája szélét, hogy mit is válaszoljon.

Több van itt, mint amennyit elmond. Fura ez a viselkedés, általában nem tudja befogni a száját és mindent kikotyog. Imádom ezt a tulajdonságát, olyan ártatlannak tűnik tőle. Nem rontotta meg az emberi természet. Annyira sajnálom, hogy nem térhet vissza az otthonába, pedig nagyon szeretne.

Többször is mesélt a vízi világról, és igencsak kíváncsivá tett. De nem tudnának annyit fizetni, hogy lemerészkedjek oda. Azt is alig tudtam elhinni, hogy léteznek sellők. Rajta és Phayun – na meg a kicsin kívül – nem ismerek többet. Kivéve azokat az átkozottakat, akikkel volt szerencsém találkozni, mikor elhurcolták Phayut.

Ha nincs Mariya néni, akkor tragédiába torkolt volna minden. Oh, igen Mariya néni! Kiment a fejemből, hogy ő is a halak csoportjába tartozik. De még valaminek lennie kell itt, csak nem jut eszembe. Valamit elfelejtettem! – ami igencsak bosszant. Ha fontos, akkor rá fogok jönni, ha meg nem, akkor nem is érdekes.

– Szóval, mióta is vagyok kiütve? – nézek fel rá.

– Úgy három hete.

– Az szép! – kerekedik el a szemem. – Ennyire komoly volt a balesetem?

– Valami olyasmi – dünnyögi.

Mivel kivételesen nem túl bőbeszédű, majd beszélek az orvossal, hátha többet megtudok tőle.

Úgy érzem elfáradtam, ezért visszadőlök. Rain ezt látva elbúcsúzik, de megígéri, hogy nemsokára visszajönnek. Megköszönöm neki, majd lehunyom a szemem. Ennyi beszéd elég is volt, pihenjünk egy kicsit.

Ma fognak hazaengedni, és már alig várom.

Halálra untam magam, semmi se kötötte le a figyelmemet. A nővérkék és az ápolók kedvesek ugyan, de ennyi. Még csak jól sem esik rajtuk legeltetni a szememet, olyan átlagosak. Valami különlegesre vágyom!

Kopognak az ajtón, és figyelmemet megragadja egy formás lábacska, amit fodros szoknya ölel körbe.

– Khun Pai Sengnai? – nevemet kiejtve pillant fel a kórlapból.

Ismerem!

– Te vagy a lány a partról! – mutatok rá. – Aki utálja a pasikat! – vigyorgok ész nélkül.

– Te pedig a romantikus srác, aki vár valakire! – mosolyog most már ő is.

– Hát emlékszel?

– Mondtam, hogy helyes pofid van. Ki ne emlékezne rád? – lép közelebb.

– Nekem bőven elég, ha te emlékszel.

– Mi lett a nagy szerelemmel? – támaszkodik az ágyamnak.

Ez jó kérdés.

Nem lehetett olyan nagy, ha még a nevére se emlékszem. Biztos csak egy fellángolás volt, egy felelőtlen ígéret, amiből aztán nem lett semmi. Általában így szokott ez lenni. Senki nem vesz komolyan, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én se másokat.

– Erre mit válaszoljak? Volt, nincs – kacsintok rá. – Te még mindig utálod a pasikat?

– Veled kivételt teszek – simítja végig karomat.

– Megadod a számodat? – kérdezem és nyúlok a telefonomért, amit még Rain hozott be nekem.

– Persze – elveszi és pötyögni kezd.

Emlékszem, akkor is tetszett, de ez a nővérke ruha határozottan dob rajta, nem is keveset.

Azért változott ő is, nem is keveset. Vállig érő haja most már nagy hullámokban verdesi a háta közepét. Természetes barna színébe világoslila tincsek keverednek. Bőre még mindig fehér, az erek is átlátszódnak rajta. A tekintete pedig átható, örvénylik, mintha tudna valamit, amit én nem. Olyan ismerős!

Hogyne lenne ismerős, hiszen már találkoztunk. Csak akkor nem néztem meg magamnak annyira, de most nem szalasztom el a lehetőséget.

– Tessék – mosolyogva adja vissza a készüléket. – Mindenképpen hívj fel! Ha nem teszed, megharagszom.

– Nadia – olvasom fel a nevét. – Tetszik – nézek rá.

– Csak a nevem? – vonja fel szemöldökét.

– Nem, a tulajdonosa is – kijelentésemre enyhén elpirul.

Csörögni kezd a telefonom, Rain hív.

Elnézést kérek, és fogadom a hívást. Lent várnak rám, siessek, Rainbow már látni akar. Gyorsan leteszem és elköszönök Nadiától. Előtte biztosítom, hogy hívom majd, kézbe veszem a táskámat, utána elhagyom a kórház épületét.

Túl sokáig voltam bezárva, elég volt. Vissza akarok térni a régi életemhez, a megszokott környezetemhez. Írni is akarok, mivel megannyi történet kavarog a fejemben. Érdekes módon, mindegyik egy sellő köré épül, és nem tudom kiverni a fejemből. Őt fogom megtenni főhősömnek, ha már ennyire ragaszkodik hozzám. Szemtelen lesz, makacs, és mindenen be fog sértődni. Már előre látom, hogy írás közben milyen jókat fogok nevetgélni a lehetetlennek tűnő kalandjain.

Volt egyszer egy sellő, aki tengerek hullámain lovagolt. Ez nagyon nem jó! – gyorsan ki is törlöm.

Fejben minden megvan, de amikor nekikezdek leírni, törlődik az agyamból. Próbálkoztam azzal, hogy lerajzoltam, de egyszerűen az arcánál feladtam. Nincs meg a szemöldökének íve, orrának vonala, tekintetének ébersége. Kész katasztrófa! – dőlök hátra székemben.

Megnézem az időt, ma nem késhetek el. Nadia leharapná a fejem! Többször megfeledkeztem a találkozónk időpontjáról, ennek ellenére megértőnek bizonyult. Kedvelem! – határozottan. Kedves, bájos és az tetszik benne igazán, hogy mindenről megvan a véleménye, és lehet vele értelmes dolgokról beszélgetni.

Recseg a lépcső, Rain közelít. Egyre sűrűbben látogat meg, mintha valami aggasztaná. Folyton azt kérdezgeti, hogy jól vagyok-e, vagy, hogy hiányzik-e valami vagy valaki. Nem tudom mire vélni ezt a dolgot, mégis ki hiányozna? Ők itt vannak, Nadiát pedig majdnem minden nap látom.

– Gyere be Rain!

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – löki be az ajtót.

– Maradjon ez az én titkom – mosolyodom el.

Phayut nem veszem észre, ő úgy közlekedik akár egy árnyék.

Rainbow hangosan sikongat, és a nevemet hajtja. Meg tudnám zabálni azt a kislányt, annyira imádom.

– Megint vele találkozol? – sétál a könyvespolcomhoz és nézegeti a könyveket.

– Neve is van.

– Tudom, csak elfelejtem. Ez van – vállat ránt. – Nagyon kedveled?

– Úgy viselkedsz, mintha az anyám lennél – idegesen dobolok az íróasztalon.

– Csak, mert féltelek... A legutóbb is... – csuklik el a hangja és könnyek gyűlnek szemében.

Mindig ez van.

Jó pár hónapja történt az eset, de még mindig ezen lovagol. Hiába ígérek neki fűt-fát, retteg, hogy történik velem valami. Jólesik ez a törődés, ezért is enyhülök meg mindig olyan könnyen. Mivel ők jelentik számomra a családot, nem is esik nehezemre.

– Én is szeretlek, Rain – felállok, odasétálok hozzá, és átölelem. – Köszönöm, hogy aggódsz értem.

– Ez természetes – szipogja. – Szeretném, ha boldog lennél.

– Az vagyok.

Majdnem.

Néha elkap az üresség érzése, mintha Rainnek igaza lenne, és hiányozna valaki mellőlem. Éjszakánként van, hogy többször felriadok, zihálva veszem a levegőt. Olyankor cápákról, kardhalakról és megannyi sellőről álmodom.

– Indulnom kell. Nem késhetek, Nadia már vár.

– Kedveled, igaz? – elenged és ujjával letörli a port az egyik polcról.

– Jobban, mint eddig bárkit – mondom boldogan.

– Te csak azt hiszed – motyogja.

Azt hiszi nem hallom, de még a hallásom a régi.

– Tévedsz Rain, úgy gondolom, ő lehet az igazi.

– Csak pár hónapja ismered! – pördül felém.

– Te mióta ismerted Phayut, mielőtt befeküdtél az ágyába?

Kezdek mérges lenni.

Értem, hogy Rainnek megvannak a saját elképzelései, de hadd tudjam már én, hogy mikor és mit is érzek pontosan. Márpedig Nadiával kapcsolatban biztos vagyok. Kedvelem, szeretem a társaságát, imádom, hogy az együtt töltött éjszakáink során átölel, és kedves szavakat suttog, mielőtt elalszik.

Nem tudnák benne kivetnivalót találni, ha akarnék se. Úgy tökéletes, ahogy van. Ha továbbra is ilyen ütemben alakul a kapcsolatunk, akkor talán arra is ráveszem magam, hogy megállapodjak. Vele el tudnám képzelni a jövőmet. Nekem is kijár a boldogság, pont úgy, mint másoknak.

– Ez nem volt szép! – biggyeszti le ajkát.

– Tudom, de értsd a lényeget! Nem kellenek hozzá évek, hogy dönteni tudjak.

– Csak meg ne bánd!

–Hidd el, nem fogom.

Megint sikerült felhúznia.

Levágtatok a lépcsőn, magamhoz veszem a kocsikulcsot és elhajtok. Felnőtt férfi vagyok, tudom, mit akarok. Ezek a beszélgetések, csak kiakasztanak. Leengedem mindkét oldalon az ablakot, kikönyökölök, és a fejemet öklömre rátámasztom.

Nem engedem, hogy beleszóljanak a döntésembe, vagy manipuláljanak. Ennyire senkinek se engedem meg, hogy belemásszon a magánéletembe. Mindennek van határa! Ne engem akarjon megnevelni, hanem a kislányát. Bár azt nem szükséges, mert önmagában egy angyal.

Csikorognak a kerekek, ahogy lassítok. Nem késtem el! Legtöbb esetben az ajtó előtt szokott várakozni, de most még nincs itt. A visszapillantóban beállítom a hajamat, előveszem a kesztyűtartóból a parfümömet – amit annyira szeret – és befújom magam. Most már vállalható vagyok.

Kilép az ajtón, és tündéri jelenség. Minden lépésénél ringatózik a haja, mosolya szikrázik. Virágos rövidnadrágot választott a mai napra, lila csőtoppal. Anyagán keresztül kirajzolódik formás melle, ami pontosan a tenyerembe való. Tökéletesen illeszkedik, nekem teremtették.

– Jé, időben itt vagy! – megkerüli az autót és behuppan mellém. – Hiányoztál! – hajol egy csókra.

– Te is nekem – tenyeremet combjának bársonyos bőrére fektetem.

– Hová megyünk? – érdeklődik, miközben becsatolja övét.

– Nem is tudom – felelem töprengve.

– Menjünk le a partra. Oda, ahol megismerkedtünk.

– Legyen.

Fél óra alatt oda is érünk.

Kéz a kézben sétálunk és beszélgetünk. A nap már lemenőben van, narancssárgára festve az eget. Pillantásom folyton a habzó tengert pásztázza, nem tehetek róla, de vonz a mélység. Valami magához húz, és nem akar elereszteni. Pedig ha tehetném, megszabadulnék ettől az érzéstől.

– Pai, hallod, amit mondok?

– Bocsánat – megszorítom apró kezét –, elkalandoztam.

– Vettem észre! Remélem, nem nőkre gondoltál – játékosan megfenyeget ujjával.

–Nem – lépek hozzá közelebb –, férfiakra!

– Pai! Olyan ízé vagy! – belekapaszkodik nyakamba és csókra húz.

Olyan apró és törékeny, hogy elveszik ölelésemben.

Ha velem van, teljesnek érzem magam. Kiegészítjük egymást, sőt, talán több is ennél. Szeretnék mellette ébredni, vele nyugovóra térni, együtt főzőcskézni. Erre csak akkor van lehetőségünk, ha... Elválok tőle és komolyan a szemébe nézek.

– Költözzünk össze! – kérem tőle.

– Pai, hiszen csak pár hónapja vagyunk együtt – kijelentése ellenére boldogság sugárzik arcáról.

– Mire várjunk? Már mindent megtettünk, amit meg lehet egy kapcsolatban.

– Ezt szeretnéd? – kérdezi.

– Mindennél jobban! – alig várom, hogy kimondja azt a bűvös szót.

– Rendben, hozzád megyek! Vagyis, hozzád költözök! – nyakamba ugrik, én pedig megpörgetem.

Sínen van az életem.

Nevetve forgunk körbe, egészen addig, amíg meg nem szédülök és eldőlünk. A homok még meleg, de nem annyira, hogy megsüsse bőrünket.

– Szeretlek! – suttogja érzelemittasan.

Gyönyörkörödök benne, ahogy alattam piheg, csillogó szemekkel.

Ki szeretném mondani én is, de nem tudom. Egyszerűen nem jön a nyelvemre. Hirtelen elbizonytalanodok az érzéseimben, olyan ez, mintha meghazudtolnám önmagam. Muszáj valamit mondanom, nem szeretném, hogy kínosan érezze magát. Ezért csak ennyit felelek.

– Én is – mielőtt reagálhatna, megcsókolom.

Belefojtom a szót, amit nem bán.

Ujjait hajamba túrva adja át magát az élvezetnek. Érzem a szeretetét, melegségét, és azt is, hogy hajlandó mindent nekem adni. Én pedig nem vagyok olyan önzetlen, hogy ne vegyem el. Talán már akkor, ott a parton tudtam, hogy az a tűzrőlpattant lány egyszer az enyém lesz.

Elárultál!

– Mondtál valamit? – húzódok el tőle.

– Dehogy is! – mondja kifulladva.

– De hallottam valamit!

– Lehet, hogy csak a hullámokat! – simít végig ajkamon.

– Igazad lehet – újra birtokba veszem ajkát.

Elárultál! Megcsaltál! Elfelejtettél! Pedig nekem ígérted a szerelmedet!

Na jó, ez kezd megrémíteni.

Ha továbbra is hangokat fogok hallani, akkor elmegyek egy dilidokihoz. De szerintem csak a képzeletem játszik velem, hiszen nem ígértem senkinek semmit. Főleg nem árultam el, és nem csaltam meg.

Tovább csókolom, nehogy észrevegye rajtam ezt a különös változást. Csakis rá szeretnék összpontosítani, az egyetlenre, aki jelen van az életemben.

Fáj! Annyira fáj! Hogy teheted ezt velem? – szólal meg a hang újra a fejemben.

Könnyen! – válaszolom.

Elég a szórakozásból, ideje hazamennünk.

A közös jövőnket tervezgetve gurulunk hazafelé. Mindenre helyeslően bólintok, de gondolatban teljesen máshol járok. Annyira valóságos volt a fejemben az a hang, mintha tényleg átélné ezeket az érzéseket. Azt hiszem, egy napot se várok, holnap irány a dilidoki.