Sky

A sorsnak nevezett valami úgy döntött, hogy tréfát űz velem.

Sokat morfondíroztam azon, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kegyet. Az arroganciámmal? A hűvösségemmel? Talán azzal, hogy nekem senki nem felelt meg? Ha bárkit is megkérdeznék erről, vajon merne nekem őszinte választ adni? Nem hiszem.

Az uralkodó család legkisebb sarjának nem jár ilyesfajta kiváltság. Kötelezettségeket támasztanak felém, és azokat teljesítenem kell. De kérdezte bárki is, hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Nem. Mindenki csak parancsolgat, utasítgat, én pedig engedelmes sellőként teljesítem azokat.

Talán, ha nem tudnám, milyen a más világ, egy gondtalan élet, akkor nem fájna ennyire a tudat, hogy tehetetlen vagyok. Magamat okolom, hogy nem vagyok képes ellent mondani, és kiállni azért, amit igazán szeretnék. Kiállni egy férfiért, egy emberért, akit magára hagytam azon a napon. Sokszor eszembe jut, ha nem lépek a szárazföldre, nem ismerem meg őt, talán minden másképpen alakult volna.

Hát nem szörnyű?

Minden elvem és hitem ellenére beleszerettem egy egyszerű emberbe. Miért nem tudtam a népünk egy tagjába, egy sellőbe? Nem, nekem senki nem felelt meg, egyetlen uszonyos se dobogtatta meg kemény szívemet. Egy embernek kellett lennie, és most ennek iszom a levét. Ember! Csalódás népem számára, de az én számomra is? Semmiképpen.

– Fent vagy még?

– Aludj csak – párom nehéz karja derekamon pihen.

– Te is – húzódik közelebb.

– Nemsokára – cirógatom meg a kezét.

Szerencsére nem látja arcomat, mert gyöngyeimet látva még nagyobb lenne a bűntudata.

A kapcsolatunkra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szeretetteljes lenne. Megtesszük, amit elvárnak tőlünk, még ha ez nem is tetszik nekünk. Mindketten áldozatok vagyunk, de ezt ő nem ismerné be. Ahhoz túl kemény nevelést kapott, és pont ezért könnyebben beletörődik a dolgokba.

Nem úgy, mint én.

Ritkábban ugyan, de minden nap eszembe jut az a kedves arc, csillogó szempár, édes mosoly. Képtelen vagyok elfelejteni, és ne is várja el tőlem senki. Nem teszem meg. Ha nem is találkozhatunk, akkor is, ő itt él, bennem.

Meredten bámulom a jégbarlang falát. Sose fogom megszokni az itteni fagyos vizeket. Mióta itt vagyok, nem érzek mást, csak csontig hatoló hideget. Egyedül párom testének melege ad számomra enyhülést. De ami igazán fel tudna tüzelni, azt nem kaphatom meg.

Mikor is váltott ki belőlem először valamit?

Gondolkoznom kell, hogy mikor történt. Meg is van! Azon a bizonyos estén. Felidézve az emléket, elapadnak gyöngyeim, és késztetést érzek, hogy újra éljem azokat a pillanatokat. Ki akadályozná meg? Lehunyom a szemem, és már látom is az élénk képet...

Phayu megjelent a semmiből, és Rainnel halakat lehetett volna fogatni.

Ha megkérdeznék a véleményemet, szerintem a barátom túl hamar enyhült meg Phayu irányában. Alig tért vissza, és már úgy is viselkedik, mintha nem történt volna semmi. De történt! Magára hagyta egy idegen és ismeretlen földön, hogy boldoguljon, ahogy tud. Hát milyen sellő az ilyen? – puffogok. Nem tetszik a tény, de el kell ismernem, hogy ez a kétlábon járó szerzet is gondoskodóbb, mint a velem szemben ülő uszonyos.

– Mik ezek rajtad? – Rain végighúzza ujját Phayu hegein.

– Hosszú történet – mondja.

– Mondd el – könyörög.

Hogy tud ilyen szánalmasan nézni? – összefonom karomat és bámulok magam elé.

– Majd, ha kettesben leszünk – súgja a másik, akire éppen nagyon haragszom.

Vissza kell fognom magam, hogy ne morranjak fel.

Legalább lenne egy kis tartása, nem kellene egyből a karjaiba omlania. Ha ilyen a szerelem, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Még csak az hiányozna, hogy én is így viselkedjek. Rezgő szempillák, sejtelmes mosolyok, kalandozó kezek. Az elcsípett suttogásoktól elpirulok, pedig feléről se tudom, hogy mit jelent. De a hanglejtésükből arra következtetek, hogy valami igen bűnös és élvezetes dologról lehet szó.

Minket teljesen kizárnak a világukból, mintha itt se lennénk, és ez felettébb idegesítő. Mit fogok most csinálni?

– Mi most elmegyünk – Pai fölénk magasodik és kezét nyújtja felém. – Ne várjatok.

– Hová mentek? – kérdezi Rain.

– Elviszem ezt a bolondos sellőt bulizni – rám kacsint, amire csak forgatni tudom a szememet.

– Veled megy?

Van más választásom?

Tenyerébe csúsztatom kezemet és felállok. Most az egyszer háttérbe szorítom ellenszenvemet, és hagyom, hogy az ember terelgessen ma éjszaka. Mégiscsak jobb kóborolni, mint az hallgatni, hogy recseg az ágy alattuk.

– Nincs más választása – átkarol, majd szorosan magához ölel, amitől egy nyikkanás csúszik ki ajkaim közül.

– Meg fogjátok ölni egymást! – aggódva pillant ránk Rain.

– Nem, ha nem szólunk egymáshoz! – vigyorog Pai.

– Rendben, de vigyázz rá!

– Rajta tartom a szemem – vállamra teszi kezét és a kijárat felé irányít.

A ruhaszárítóhoz sétálunk, amit tanulmányozni kezd.

Nem értem mit akar, éppen ezért kíváncsian méregetem őt. Csavaros észjárása számomra teljesen kiszámíthatatlan, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem tudok megbízni benne. És, mert emberből van! – ezt ne felejtsem el.

– Kezeket fel! – furán nézek rá, mégis mit vár tőlem. – Emeld már fel a karodat!

– Uhm...

Lerántja pólómat, tekintete végig siklik rajtam.

Nem kellene zavarban lennem, hiszen már nem egyszer látott természetes valómban, most mégis valami érdekes tűz ég szemében. Leakaszt egy fehér trikót a szárítóról, majd mikor rám adja, végigsimítja karomat, majd oldalamat. Mi ez a csípés? – mintha medúza csípett volna meg, de az lehetetlen.

– A gatyád maradhat – közelebb lép, és a trikóm alját beletűri nadrágomba.

Kihasználja a helyzetet, meleg tenyerét érzem fenekemen megpihenni.

Egy pillanat az egész, azt is gondolhatnám, hogy csak képzelődöm. De nem, mivel egy pillanattal később belecsíp és vigyorogni kezd.

– Igen tenyérbemászó feneked van...

– Uhm... – dörzsölöm a helyét, hogy múljon az alig érezhető fájdalom.

– Még mindig nem vagy hajlandó hozzám szólni? – közelebb hajol nyakamhoz és szimatolni kezd. – Finom – húzza végig orrát rajta.

– Hagyj már békén – mellkasánál fogva ellököm.

– Mégis van hangod! – nevetgél magában, de én nem találom olyan viccesnek.

Rám adja az inget, ami jóval nagyobbnak bizonyul.

Nézegeti egy darabig, majd az aljára csomót köt. Megforgat, mintha remekművet nézegetne. Számomra ez inkább kínos, bohóchalnak érzem magam. Vagy valami rendkívüli zsákmánynak, amikkel a vadászok szoktak dicsekedni a fiatal sellőknek.

Megfelelőnek talál, így elfordul tőlem.

Ledobálja ruháit, és most először látom őt fedetlenül. Lesütött szemem alól figyelem, ahogy öltözködik. Sötét bőre – bármennyire nem akarom – elvarázsol. Ahogy izomzatának mozgása is. Megdelejez, nem tudom elfordítani tekintetemet, és akkor meglátok egy sötét csíkot a hasán, ami felkelti érdeklődésemet.

– Az mi? – nyögöm ki.

– Micsoda? – fordul felém, miközben felhúzza nadrágját.

– Az – mutatok hasára.

– Nem látok semmit – értetlenkedik.

– Ez – érek hozzá.

Erős szálak, mégis olyan puha az érintésük.

Követem vonalát, ami beleveszik a nadrágjába. Elhúzom annak derekát, mire megragadja kezemet és fejét csóválja.

– Ha oda be akarsz jutni, akkor kezdened is kell valamit – simogatja tenyeremet.

– Nem értelek.

– Tudod, ott bent – fekteti rá kezemet – egy szörnyeteg lakik.

– Miféle szörny? – ez egyre érdekesebb.

– Ha piszkálod, akkor felélénkül és meg kell küzdened vele – összeakasztja tekintetünket. – Ha ügyes vagy, köpködve megadja magát.

– Látni akarom!

– Talán majd máskor.

– Most – toppantok egyet.

– Gyere – magához ránt, kezét fenekemre csúsztatja és közelebb von. – Érzed már? – súgja fülembe.

Valami mocorogni kezd benne.

De ez a mocorgás, hatással van az én micsodámra is. Nem kell sok, hogy hátralépjek és zavaromban ide-oda pillantgassak. Látva kínlódásomat nevetni kezd, ami rosszul esik. Most először érzem sellő mivoltom hátrányait. Sokkal tapasztalatlanabb és tanulatlanabb vagyok nála, ami kellemetlenül érint.

Hátat fordítok, duzzogva, nagy léptekkel a mozgó valami felé sietek. Szó szerint kitépem az ajtaját és helyet foglalok. Még ennyi távolságból is hallom jóízű nevetését, és ezzel eléri, hogy még az élettől is elmenjen a kedvem. Hogy fogom kibírni ezt az éjszakát?

Megmakacsolom magam, és arra se vagyok hajlandó, hogy hümmögjek kérdéseire.

Ezért, hogy még jobban idegesítsen folyamatosan beszél. Mindenféléről. Szó szerint. Kezdte az időjárással, hogy mit evett ma, mit kell holnap csinálnia, mennyire szenvedélyes ember, és hogy milyen akrobatamutatványokat tud elvégezni az ágyban.

Mintha érteném, hogy miről beszél! – mosolygok az orrom alatt. De nem fogom felvilágosítani, mert akkor elkezdene oktatni, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi.

– Figyelj rám – leállítja a csodamasinát. – Egy távoli ismerősöm vagy, aki néma! Megértetted?

Bólogatok.

Amúgy se akarok emberekkel keveredni, nem még beszédbe elegyedni velük. Bár, ha azt vesszük, most tanulhatok tőlük. Szóval ezt egy tanulmányi úszkálásnak fogom fel, és a megszerzett tudást később majd hasznosíthatom.

Kiszállva a kocsiból megindulunk a part felé. Nyüzsögnek, viháncolnak az emberek, dobhártyaszaggató zenére vonaglanak egymással vagy éppen egymás mellett. Öltözékük színpompás, és alig hagy a képzeletre bármit is. Nem zavarnak a kibuggyanó női mellek, hiszen otthon, a teljes valójukat látni.

Viccesnek tartom, hogy itt valamennyire takargatják, mintha valami különlegesség lenne. Pedig csak két gömb, ami úszás közben elég zavaró lehet. Ráadásul nehezebb a szűk réseken átpasszírozódni, legalábbis erről panaszkodnak a nőnemű egyedek.

– Szia Pai! Hogy vagy? – simul hozzá egy nő. – Ki a kis barátod?

– Jól, köszi... Egy távoli ismerősöm!

– Cuki! – rám kacsint.

– De nem annyira, mint én? – karját derekára fonja.

– Rád nem ezt a kifejezést használnám – nyalja meg a száját. – Később találkozunk?

– Mindenképpen, csak lepasszolom a srácot – röpke csókot váltanak.

– Úgy egy óra múlva a szokott helyen.

– Ott leszek.

Miről beszéltek ezek?

Hatalmas párnákon ücsörgő srácokhoz megyünk. Vidáman nevetgélnek, majd mikor meglátják idegenvezetőmet, kiabálni kezdik a nevét. Hívják, hogy csatlakozzon.

– Sziasztok srácok! – kezet fognak, engem pedig méregetnek. – Ő Sky! Egy régi barátom, de ne foglalkozzatok vele.

– És miért ne? Eléggé finomnak tűnik.

– Több baj van vele, mint amennyi öröm! Ráadásul néma és még a nyelvünket se beszéli.

– Csak azt ne mondd, hogy süket is! – röhögnek fel.

– Nem, teljesen jó a hallása – foglal helyet, és megpaskolja maga mellett a párnát.

Nem makacskodok, inkább leülök.

A többiek itallal kínálnak, amit elfogadok. Pai kikapja kezemből és ő issza meg helyettem, mire feljajdulnak. Közli velük, hogy nem bírom az alkoholt, és ezért inkább csak vizet vagy üdítőt adjanak nekem.

– Élményromoló vagy! – bosszankodnak.

– Hé! Nekem kell vigyáznom rá!

– De nem sokáig – mutatnak a lányra, aki kihívóan mosolyog Paira.

– Azt hiszem, mennem kell! – vigyorog. – Vigyázzatok rá egy kicsit!

– Abban nem lesz hiba.

Pillantásommal követem őket, egészen addig, amíg el nem tűnnek a szemem elől.

Képes volt itt hagyni! Idegenekkel, akikben nem bízhatok. Miért, talán benne igen? – nevetséges. Egy emberben se lehet, legfőképpen benne.

– Most, hogy elment – ül mellém az egyik –, igyál! – nyomja kezembe az egyik teli poharat.

Méregetem egy darabig, majd számhoz emelem.

Első nyelésre meg akarok tőle fulladni, égeti a nyelvemet és az egész számat. Hogy lehet ezt meginni? Magamtól biztos, hogy nem innék ilyet, de mikor azt ecsetelik, hogy Pai milyen szerencsés, és hogy biztos kielégülve tér vissza, lehúzom az egészet.

– Még hogy nem bírod! – paskolja meg a hátamat. – Itt a következő!

Egyre többet és többet iszok.

Fejem elnehezül, nem tudok rendesen gondolkozni. Forog velem a világ, ilyet még a legnagyobb viharban se éreztem még. Iszok, hátha jobb lesz, de helyette csak rosszabbul leszek. Nevetgélve összesúgnak, tekintetükkel felfalnak. Az, aki mellettem ül, simogatni kezdi combomat. De mikor elhúzódok, ő közelebb ül.

– Nem harapok – mondja.

– Most még! –vihognak a körülöttünk ülők. – Majd nemsokára!

Azt a nemsokárát én viszont nem fogom megvárni.

Dülöngélve felállok, szédülök, és levegőre van szükségem. Elindulok Pai után, hátha megtalálom.

– Ne menj sehová! Maradj itt!

– Hagyd, úgysem érti!

– Pai azt mondta, vigyázzunk rá!

– Úgy, hogy bejutsz a gatyájába?

– Csak ha ő is akarja.

Az emberek mind idióták.

Számíthattam volna rá, hogy nem tudnak viselkedni. Lökdösöm őket, nekik megyek, ők meg bosszankodva ordibálnak velem, hogy nem tudok jobban vigyázni. Ez van, ha nem vagyok teljesen magamnál, de ez nem is az én hibám.

Végre kijutok a tömegből, fellélegzek, de nem leszek jobban. Csak megyek előre, a fény egyre halványul, és alig lézengenek erre.

– Pai, még, még, még...

– Basszus, olyan jó vagy!

Megyek a hang irányába.

Nyögdécselések, zihálások hangja tölti meg a levegőt. Ezek ismeretlenek számomra, ezért közelebb merészkedek. Lassan, ügyelve, hogy hová is lépek. Végül megpillantom a keresett személyt, és meg kell dörzsölnöm a szemem, hogy kitisztuljon a látásom.

A lány hajlott háttal egy fába kapaszkodik, szoknyája felhajtva, gömbölyű feneke kilátszik. Mögötte áll Pai, és ütemesen mozog. Mi a fenét csinál? Meglapulok egy bokor takarásában. Kapaszkodnom kell, mert nem bírom megtartani az egyensúlyomat. Pai a lány hátára dől, megfogja annak állát és csókra húzza.

Szóval ilyen a szex? Nem nehéz rájönni, hogy bizony most ők azt csinálják. Olyan hangok ezek, amik Rainék szobájából szokott kiszűrődni. De amikor ők csinálják, az nem zavar. A hangokat, nyögéseket is el tudom engedni a fűlem mellett, nem úgy, mint az övékét.

– Csak még egy kicsit! – lihegi a lány.

– Jól van! – lendül előre Pai, és bőrük csattanása hangosan szól.

– Most! Elmegyek! – visítja a perszóna.

– Követlek! – erősen rácsap a lány fenekére, hörögve veszi a levegőt, és egy nagy nyögés kíséretében ráborul a lány hátára.

–Ez isteni volt! Mint mindig!

– Szerintem is – Pai eltávolodik a lány hátsójától.

Biztos, rosszul látok!

Ilyen rossz látási viszonyok között is sokkal nagyobbnak hat a micsodája, mint az enyém. Pedig a távolság lerövidíthetné a hosszát. Jó nagy! Egy olyan nagy valami, hogy férhet be egy olyan kis lyukba? Azt veszem észre magamon, hogy irigykedem a lányra, amiért most Pai őt öleli át.

Megigazítják ruházatukat, újabb lopott csókokat váltanak, amiért egyre dühösebbnek érzem magam. Velem kellene foglalkoznia, rám kellene vigyáznia, nem pedig egy ilyen uszony nélküli, nőnek éppen hogy nevezhető emberrel hetyegnie.

Utállak!

Felállok és botladozva visszaindulok. Ha te így, én is úgy! Szükségem van még pár italra, és azt hiszem, azok a srácok szívesen adnak még nekem. Aztán ki tudja, lehet, hogy még a nyelvem is megered. Végül is, itt az ideje használnom, vagy nem?