Pai

A bennem uralkodó feszültség átlépte a határtalanság kapuját.

Rengeteg sellő jelent meg a határvonalon. Amerre a szem ellát, mindenfelé lebegnek, beszélgetve. Sugdolóznak és mutogatnak ránk, azt latolgatva, hogy melyikünk fogja túlélni. Nagyot nyelek, azt hiszem, nem gondoltam komolyan ezt az életre-halálra szóló viadalt.

Ha nem is halok meg, biztos, hogy meg fogok sérülni, és megalázva hazaúszhatok, egyedül. Ennél még a halál is jobb! Sky a kezemet szorongatja, mostanra kifogyott a szóból. Annyi fejmosást kaptam tőle, hogy attól cseng a fülem.

– A kihívó és a kihívott félt szólítom! – kiáltja Seb, az uralkodó legbizalmasabb embere.

– Menned kell – fordul felém Sky, és átölel. – Maradj életben!

– Miattad bármire képes vagyok! – magamhoz húzom és megcsókolom.

A déliek morognak, de a helyiek ujjonganak.

A papa szája enyhén felfelé görbül, szeme büszkeségtől csillog. Lemerném fogadni, hogy még fogadást is kötött. A vén róka! Kiszámíthatatlan, és csak remélni tudom, hogy mindvégig mellettem fog állni.

– Nem mondom még egyszer! – köszörüli torkát Seb.

Yin már ott lebeg mellette, állkapcsát összeszorítja, csoda, hogy nem törik ki a foga.

– Szoríts nekem – súgom Sky fülébe.

– Azt hiszem, ennél többre lesz szükséged – elenged, és apja mellé úszik.

Magabiztosan átúszok, és szembenézek ellenfelemmel.

– A harc addig tart, míg az egyik fél teljesen harcképtelenné válik – mondja a szabályokat. – Tiszta küzdelmet kérünk, más esetben kizárjuk a párbajfelet.

– Értettük – bólintunk egyszerre.

– Mindketten kaptok egy-egy lándzsát.

– Mivel más fegyveretek nincs – mormogom magam elé.

– Legyetek leleményesek, amit találtok, felhasználhatjátok.

Erre számítottunk.

Phayu azt tanácsolta, hogy találjak szilárd talajt a lábam alá, legjobb lenne, az egyik elsüllyedt hajó. Azokon megannyi szerszám van, amihez értek, de ez Yinről nem mondható el. Ez az egyetlen esélyem, legalábbis szerinte.

Mondjuk, ebben igazat adok neki, ez az egyetlen előnyöm. Azt is mondta, felesleges bujkálnom, azzal csak elnyújtom a harc kimenetelét. Tartózkodjak a támadástól, de ne féljek visszavágni. Szerezzem meg a meglepetés előnyét. Könnyű ezt mondani! Soha nem voltam ilyen helyzetben, és nem is akartam lenni.

– Most pedig kisorsoljuk, hogy ki fog először átkelni a Túlátra.

Az egyik sellő odaúszik hozzá, és tenyerébe fektet két fűszálat.

Az egyik rövidebb, mint a másik. Összezárja tenyerét, a szálak helyet cserélnek, többször is. Szemmel követhetetlen, pedig erősen próbálkozom. Először én húzok, utána Yin. Összemérjük, és a szerencse nekem kedvez. Szélesen elvigyorodom, majd a lándzsát megragadva átúszom.

Az árok fölött kicsit megállok, a lentről felhangzó morgás cseppet sem tetszik. Ennek ellenére tovább haladok. Az első hajót veszem célba, odaérve lábamat megvetem a fedélzeten. Nem rossz, bár eléggé csúszik.

Vigyáznom kell, hová lépek, ugyanis a sós víz már jócskán kárt tett a fában. Recseg lépéseim alatt, de nem szegi kedvemet. Körülnézve találok pár szigonyt, amit elhelyezek különböző pontokon. Szeretném a köteleket is használni, de ahogy kézbe veszem, szétmállik.

– Ezzel nem sokra megyek – kezemet nadrágomba törlöm.

Leúszok a lépcsőn, megkeresem a kapitány kabinját és kikémlelek az ablakon.

Halak úszkálnak mindenfelé, kisebbek-nagyobbak. Nincs is mitől félnem! Magabiztosságom elillan, ahogy a távolban megpillantok egy jókora állatot. Háta szürke, hasa fehér. Szájában megannyi éles fog virít.

– Miért pont itt kell úszkálnia? – egyből becsinálok. – Nem akarok haleledel lenni!

A víz piszkosszürke, nem olyan tiszta, mint a másik oldalon.

Hihetetlen, hogy alig pár méterre van az a csodás, színes világ. Itt meg csak a szürkeség uralkodik. Mellettem úszik el egy hal, nagy, guvadt szemekkel. Felé nyúlok, amitől megriad és felfújja magát. Tüskéi szanaszét merednek.

– Nem bántalak! – esze ágában sincs hallgatni rám, eliszkol.

Meddig kell várakoznom?

Ki akarom lesni Yin lépéseit, megfigyelni az észjárását, de semmi. Egyre sötétedik, mikor megjelenik. Magabiztosan úszik a hajó teste mellett, minden apróságot megfigyel. Csodálnám, ha nem kellene féltenem az életemet.

Beleülök a kapitány székébe, megpörgetem az asztalon lévő földgömböt. Kihúzom a fiókot, és kezembe akad egy rozsdás olló. Ez még jó lehet valamire! – csúsztatom zsebembe. Egyre türelmetlenebb vagyok, kopogok az asztalon.

– Mire várjak? – igaza van Phayunak, jobb túl lenni rajta.

Felúszok a fedélzetre.

Itt egyedül csak Yin jelenthet veszélyt rám. A cápáknak és egyéb méretes ragadozóknak túl szűk itt a hely. Legalábbis ebben bízok. Bár a korhadt rudakat nem lenne nehéz eltörniük.

– Itt vagyok – állok meg a korlátnál. – Gyere, kapj el! – kiálltom.

– Hívtál? – hátam mögül hátborzongatóan szól a hangja.

Megpördülök, a kezemben szorongatott lándzsát felé tartom.

Ha valamiben jó vagyok, az mások felidegesítése. Unottan nekidőlök a korlátnak, megreccsen alattam, de nem annyira, hogy el is törjön. Előveszem legirritálóbb vigyoromat, amit neki ajándékozok.

– Legyünk túl rajta – mondom.

– Nem félsz a haláltól? – kérdezi.

– Te lennél az? – billentem oldalra fejemet és végigmérem.

Csupa izom, sehol egy deka felesleg.

Hossza pedig... Remélem, csak az uszonya ilyen méretes, más testrészével nem kell versenyeznem. Ha mégis, akkor bajban vagyok. Erre a gondolatra bizseregni kezd az ágyékom, neki is rosszul esne, ha alul maradna.

– Nem akartam a halálodat – húzza ki magát. – De sodrásban vagy.

– Neked vagy az apádnak?

– Jó kérdés – szegezi előre lándzsáját.

Úgy látom, kicsit elbizonytalanítottam.

A családja a gyenge pontja. Ezt talán ki kellene használnom, és megfordítanom a helyzetet. Hergelni kezdem, ami első pillanatra hatásosnak tűnik, de aztán megrázza magát és újra az a magabiztos sellő, mint aki eddig is volt.

– Szereted? – kérdezi.

– Az életemnél is jobban.

– Az jó – megrándul a szája, mintha elismerést váltottam volna ki belőle.

Egy másodpercre megingok, amit kihasznál.

Előrelendül és csak pár centire véti el a szúrását. Nem maradok tétlen, megragadom a fegyverét, közelebb rántom és lefejelem.

– Á! – ez nem csak neki fájt, hanem nekem is.

Mindkettőnk orra vére elered, a vörös és a kék szín keveredik a vízben.

Kirántja a lándzsát, nem sikerül időben elengednem, felhasítja kezemet. Az istenit! Elrántom, de nincs időm vele foglalkozni. Ökölbe szorítom lüktető ujjaimat, és behúzok neki egyet. Bezzeg neki nem számít a fájdalom, megragadja derekamat, és lesüllyedünk a mélybe.

Az iszapban fetrengünk, belém harap, mire átkulcsolom derekát. Fordítok helyzetünkön, lesújtok teljes erőmből. Reccsen a csont, de hogy kié, azt nem tudom. Nekem is fáj, valószínűleg neki is.

– Csak ezt ne! – nyögi.

– Mit? – kérdezem.

– Egy cápa!

Felnézek, azt hittem csak hülyéskedik, de tényleg ott van.

Gondolom, a vérszag itt tartotta. Kilométeres távolságból kiszagolja, és van olyan makacs, hogy amig le nem vadássza, nem megy el. Éppen ezért egyenesen felénk tart, lebénít a gyorsasága.

– Gurulj arrébb – lök le magáról.

– Hé! – morranok rá, ahogy a hajó fenekéhez tapadok.

Egy másodperccel később mellém csapódik, pont időben, mert a cápa odaér. Majdnem az iszapba fejel, de felhúzza testét, feljebb úszik és körözni kezd.

– Nincs fegyverem! – bosszankodik.

– Most akkor kit akarsz levadászni? – kérdezem. – Őt vagy engem?

– Őt, majd téged – néz rám keményen.

– Tudod, akár a barátom is lehetnél – vigyorgok eszementül.

Forgatja szemét, bosszankodik, miközben karomat megragadva felrángat.

A cápák köztudottan hátulról szeretnek támadni, mikor az ebéd nem számít rá. Becserkészi, majd megiramodik, és hamm, bekapja.

– Most mit csináljunk?

– Te? – meglepődve bámul rám. – Semmit.

– Hé, most egy oldalon állunk!

– Mit beszélsz?

– Tudod, te és én... A cápa ellen...

– Felejtsd el.

– Azt ne mondd, hogy egyedül akarsz vele leszámolni.

– Volt már rá példa, többször is.

Méregeti a hajó testét, majd vállamba kapaszkodva szorosan hozzátapad és felúszunk.

Jobbára ő cipel magával, én csak kapálózok. Mondom én, hogy jó páros vagyunk! – végre felérünk a fedélzetre és egyből le is hasalunk.

– Ne vigyorogj már! Nagyon idegesítő!

– Ohó, már kezdesz megkedvelni!

– Soha!

Nézelődik, majd mikor meglátja a lándzsákat, kúszni kezd.

Mozgása akár egy kígyóé. Csodálatos! Azt hiszem, példaképemmé kellene fogadnom, csak egy a baj. A helyzetünk nem engedi meg. Pikkelyei meg-megvillannak, egyszerűen fantasztikus látvány.

– Elképesztő vagy – mondom, amikor utolérem.

– Nem tudsz megmaradni egy helyben?

– Nem!

– Fejet le! –kiáltja, és a cápa pár centivel felettünk úszik el.

Ha kinyújtanám a karomat, megcsiklandozhatnám az állát.

Készülök megtenni, mire lenyomja és rám kiállt.

– Ember, te nem vagy normális!

– Meglehet!

– A halálomat fogod okozni! – morogja.

– Talán igen, talán nem!

– Nekem erre nincs időm! – felrugaszkodik, és lándzsáját előre tartja.

Megragadom a másikat és hátrálni kezdek.

Szemmel tartom a ragadozót, aki gyilkos tekintettel méregeti az uszonyost. Meg kell hagyni, bátorsága határtalan. Nekem is meg kell komolyodnom, ha hasznára akarok válni. Nem engedhetem meg neki azt a dicsőséget, hogy egyedül végezzen ezzel a döggel.

Ott lebeg, várva a támadást, ami be is következik. A fenevad kitátja száját, sebesen úszik, kicsit félrefordul, hogy keresztbe tudja harapni. Ekkor az az idióta hanyat veti magát, lándzsájának végét megtámassza egy kiálló deszkába és erősen tartja.

Hegye megakad a cápa állában, majd végigszántja alulról. Nem elég mélyen, de ez elég ahhoz, hogy a cápa meghátráljon. Ekkor mozdulok, lándzsámat kopoltyújának redői közé mélyesztem. Nem tetszik neki a helyzet, dobálja fejét. Állkapcsát veszettül csattogtatja.

Előhalászom az ollót és a szeme alá szúrok. Az az igazság, sajnálom megvakítani. Hogy lehetek szentimentális? –főleg egy ilyen helyzetben, mikor az életünkről van szó. Végül eleresztem a lándzsát, és távolabb úszok. Yin még mindig a padlóhoz simul, onnan követi az eseményeket.

Úgy látszik, a cápa ellenfélnek tekint minket, mi több, veszélynek érzékel. Tesz még pár kört, majd távolodni kezd. Ha megölni nem is tudtuk, de úgy néz ki, elriasztottuk.

– Megúsztuk?

– Talán, de a vére idevonzza a többi ragadozót – fordul felém. – Most pedig rajtunk a sor.

– Nem tudnánk máshogy elintézni? – úszok felé.

– Nincs más megoldás – néz a szemembe.

Elnézek mellette, és a háta mögött cikázva közeledő vékonytestű halat figyelem.

Oldalról megpillantva be tudom azonosítani. Kardhal! Várjunk csak, mit is tudok róla? Gyorsan kutakodni kezdek az emlékeimben, hogy mit is láttam róla. Kisebb halakkal táplálkozik, de néha megtámadja a ceteket és az embereket is. Ha pedig szóba jöhet az ember hús, akkor valószínűleg a sellőket is szereti.

– Yin! – kiálltom, és szerencsére időben elérem.

Magamhoz ölelem és egy gyors fordulattal megfordítom.

Megmentettem! Őt igen, de magamat? Hegyes, kardszerű orra a húsomba fúródik, keresztül döf és a fájdalomtól felszisszenek. Ujjamat Yin húsába mélyesztem, összeszorítom fogamat és elképedt arcába bámulok.

– E-ez fáj! – suttogom.

A hal mozgatni kezdi orrát, egyre nagyobb sebet ejtve rajtam. Szétszakít! Itt halok meg, mindent elveszítve. Még látom, ahogy Yin felemeli lándzsáját, majd mögém sújt. Egyszer, kétszer, többször. Addig amíg a dög mozgása abbamarad, és érzem, ahogy kicsúszik testemből. Azzal egyidejűleg elvesztem erőmet és süllyedni kezdek.

– Te őrült! Meg ne halj nekem! – elkap, mielőtt elterülnék az iszapban.

– Én győztem? – vigyorgok rá.

– El ne hidd! – felküzd a hátára és úszni kezd. – Csak tarts ki! Megmentelek!

– Mi-miért?

– Mert megígértem neki, hogy életben tartalak.

– Olyan kedves vagy – dünnyögöm és hátára ejtem fejemet.

Szemem előtt összefolyik a kép, szédülök, fogaim vacognak.

Már kapaszkodni se tudok, képtelen vagyok bármire is. Sebesen úszunk, át a határvonalon és hallom az éljenző tömeg üdvrivalgását.

– Ide! Ide! Segítségre van szükségünk! – aggódva kiabálni kezdenek.

– Mi történt? – szednek le a hátáról és kiterítenek egy lapos sziklára.

– Egy kardhal – suttogja. – Megmentette az életemet.

– Te sügér! – hajol fölém Sky, és mellkasomat ütögeti. – Minek kellett hősködnöd?

– Hogy büszke legyél rám – meg akarom simogatni az arcát, de nem tudom mozgatni a karomat.

– Anélkül is az vagyok – hajol ajkamra és megcsókol.

Perzsel ajkának érintése.

Szemhéjam le-lecsukódik, aludni szeretnék. Csak egy kicsit, pár percre, nem többre.

– Orvosra van szüksége – valahol a távolban Phayu hangját hallom.

– Az mi? – ez papa.

– Olyan, aki meg tudja gyógyítani – feleli.

– Atyám, kérlek! Meg kell mentenünk.

Közbe szeretnék szólni, de nem tudom mozdítani ajkamat.

Nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, és már látni se látok. Szörnyű egy állapot, én mondom. Végre kihirdethetnék a győztest, hallani akarom. Vesztettem, mégis büszke vagyok magamra, hogy nem hagytam meghalni az ellenfelemet.

– Atyám!

– Nem hagyhatja el a vizet – dörmögi.

– Akkor meghal! – mondja Phayu.

– Megmentheted! – könyörög Sky. – Ha... Ha...

– Fiam, biztos, hogy ezt akarod?

– Ha választanom kell, hogy él-e vagy hal, akkor azt akarom, hogy éljen! Kerül, amibe kerül.

– Rendben – hallom a választ.

Mire készülnek?

Megerőltetem magam, hogy résnyire ki tudjam nyitni a szememet. Miután megvagyok ezzel, fókuszálok, hogy lássam, mit művelnek. Lehet jobban tettem volna, ha nem teszem. A látvány megrémít.

Őfelsége felém irányítja a szigonyát, amitől bizseregni kezdek. Olyan érzés ez, mintha turkálnának a fejemben, és erőszakkal ki akarnának belőle tépni bizonyos dolgokat.

– Atyám, siess! – hallok egy ismerős hangot. – Kifogyunk az időből!

– Megteszek mindent, amit csak tudok – morogja valaki. – Most már viheted!

– Köszönöm, őfelsége – mondja Phayu.

– Várj! – zokogja valaki. – Csak még egy utolsót.

Ajkak tapadnak ajkamra.

Lebegni kezdek, lehunyom szemem és élvezem az áramlatok simogatását. Kellemes bódultság uralkodik el rajtam, olyan tökéletesnek érzek mindent. Valami nincs rendben! Nem kapok levegőt, fulladozni kezdek, csak a vizet nyelem.

– Pai, ne add fel! Mindjárt kint vagyunk a vízből!

És ekkor az éltető oxigénhez jutok.

Kapkodom a levegőt, majd elernyedek. Phayu vonszol a hullámok sodrásán át, és látom a ragyogó holdat. Olyan nagy és kerek! Barátom átkarol és vonszolni kezd, mire folyamatosan nyögdécselek. Fáj mindenem!

Végre szárazföldet érzek, nem ringatózunk tovább. Hála az égnek! Amúgy is utálom a vizet, soha többé nem akarok a közelébe menni. Persze csak akkor, ha rendbejövök. Ez sokban függ Phayu gyorsaságától és az én szívósságomtól.

Lábak trappolnak, aggódó szavakat kiáltanak, majd felemelnek, és egy autóba tesznek. A motor felbőg, valaki a gázba tapos, a kocsi lendületétől mindenembe belenyíllal a fájdalom. Csak ezt éljem túl! Ha ez a kívánságom teljesül, akkor ígérem, a további életem során békében fogok éldegélni. Én, az írás és egy szerető család. Csak erre vágyom, semmi másra.