Pai

Elaludhattam, pedig egyáltalán nem állt szándékomban.

Sky bökdösésére és halk szólongatására nyitogatom szememet. Egyből őt pillantom meg, ami egyből mosolyt csal az arcomra. Megsimogatom finom vonásait, mire arca tenyerembe simul. Nem is kell mondania, hogy szeret, látom mélázó tekintetében.

Ha nem kis vadócként viselkedik, akkor igazán aranyos tud lenni. Szeretem ezt a kettősségét, nem akarom, hogy megváltozzon. Mindig élénknek és vidámnak szeretném látni, na meg persze boldognak.

– Mennünk kell – suttogja.

– Hová? – ásítom.

– Megmutatom neked a birodalmunkat – mosolyog rám.

– Nekem az is elég, ha téged látlak – derekát megragadva magamhoz húzom.

– Pai! – ütögeti mellkasomat. – Szeretném, ha látnád, hol élek.

– Ha ezt szeretnéd – ülök fel –, akkor legyen – megpuszilom rózsás arcát.

– Köszönöm...

– Előtte nem lehetne, még egyszer...? – pillantok le ágyékomra.

– Nem! Nincs időnk! – ellenkezik. – Még a szintentartódat is meg kell enned.

– Mit?

– A kék szmötyit – forgatja szemét.

– Oh...

Kelletlenül elhúzódik, majd a vízbe ereszkedik.

Kezdődik a csoda! Közelebb mászok, hogy láthassam átváltozását. Nem is kell sokáig várnom, örvénylik körülötte a víz, lába egybeolvad és megjelenik a szinte átlátszó, gyöngyházfényű uszonya. Kinyitja szemét és ujjával hívogat, hogy kövessem.

A hideg is kiráz, amiért vissza kell csusszannom a sós vízbe. Még csak most simult ki a bőröm! Panaszosan elhúzom a számat, és kész vagyok az újabb áldozatra. Először csak a lábujjamat eresztem a vízbe, majd nagy levegőt veszek és belemerülök. Nekem nincs olyan kiváltságom, mint Skynak, nem történik velem semmi. Azon kívül, hogy a tengervíz marja orrjáratomat.

Úszni kezd, nincs mit tennem, kapálózva követem. Ráérzek a ritmusra, most már elmondhatom, hogy siklok az áramlatokkal. Könnyen kitalálunk az alagútrendszerből, de egyedül nem próbálkoznék meg vele. Ahhoz nem vagyok elég bátor vagy bolond.

Mivel a kedvenc helyét ismerem, azt most hanyagoljuk.

Először az arénához visz, ami jelenleg üresen kong. Leszámítva a céltalanul úszkáló halakat, teknősöket, tintahalakat, polipokat.

– Itt tartjuk a nagyobb eseményeket – mutat körbe.

– Mint például?

Egy jó focimeccset, vagy az olimpiai játékokat simán el tudnám itt képzelni.

A tér adott, bár az ülések – sziklából kiálló kiszögelések – nem tűnnek túl kényelmesnek. Hallom a hangzavart, látom a guruló labdát és az őrjöngő tömeget.

– Ceremóniákat. Felavatásokat, párválasztásokat és az összeállást – válaszolja.

– Nagyon jól hangzik – fintorgok.

Egy ilyen nagyszerű helyet kiaknázatlanul hagyni vétek.

De nem akarok beleszólni, hiszen nekem semmi beleszólásom nincs. Örüljek, hogy megtűrnek itt, gondolom, mennyire örülnének, ha beleszólnék az életükbe.

– Ússzunk tovább – megfogja kezemet, és magával húz.

Pörgünk, forgunk, miközben egymásra mosolygunk.

Elvitt az általuk piactérnek nevezett térre, ahol hínárból fonott dolgokat árultak. Persze volt még kagylóhéjból és mészkőből faragott használati tárgyak, csomózott algák és feldolgozott halak. Ez annyira nem mozgatott meg, mivel a tengeri herkentyűktől lassan elmegy az életkedvem is.

Itt mindent nyersen fogyasztanak, nincs ízük, és az emésztésemnek se tesz jót. Szégyenkezve kell bevallanom, székszorulásom van.

– Ott mi van? – mutatok messzire.

– Az a Túlát – lassítunk, majd lebegni kezdünk. – Itt van vége a birodalmunknak. Látod ott azt az árkot?

– Igen... – úszok közelebb, de visszaránt.

– A mélyben húsevő növények várják a figyelmetlen élőlényeket.

– Váó!

– Egyszer Raint is elkapta, de Phayu megmentette – magyarázza.

– És ha átúszol?

– Nem mehetünk, megvan tiltva. Veszélyes a hétköznapi sellőknek.

– Miért? Mi van ott?

– Cápák, angolnák, kardhalak, barrakudák.

– Nem szeretnék közelebbről megismerkedni velük – rázkódok meg.

– Szerintem sem – öleli át vállamat, és megpuszilja nyakamat.

– Jobban szeretnél egyben látni?

– Mondjuk úgy, én szeretnélek felfalni!

Ezt már szeretem hallani.

Megfordulok, derekára simítom tenyeremet és megcsókolom. Ha ezt csinálhatjuk a nap és az éjszaka teljes részében, mit érdekel, hogy hol is kell élnem. Minden mindegy, csak vele lehessek és ezt éreztetni is szeretném vele.

– Sky, végre! – a hang hallatára szétrebbenünk.

– Sunan – morranok rá – mit keresel itt?

– Sky, Őfelsége hívat.

– Hé! Sellőcském, én is itt vagyok! – elé úszok, és arca előtt meglengetem kezemet.

Vigyorogva megkerül, és folytatja.

Nem is létezek számára, és ez sérti a büszkeségemet. Még hogy az emberek bunkók! Tisztában vagyok az emberi gyarlósággal, ismerem a jó és rossz tulajdonságaikat, de amit ezek a sellők művelnek, azt több a soknál.

– Nem tudod véletlenül, hogy mit szeretne? – kérdezi Sky.

– Tudod, hogy Őfelsége nem osztja meg velünk a gondolatait.

– Igaz – bólint. – Pai, úszhatunk?

– Jé, most már én is létezem? – duzzogóra veszem a figurát.

– Ne sértődj meg – úszik nyakamba.

– Már késő...

– Milyen sértődékenyek a kétlábúak – szúrja oda Sunan.

Elegem van!

Ezek az uszonyosok nem vesznek elég komolyan. Bezzeg, amikor ők jöttek hozzám, ugyanazzal a tisztelettel fordultam feléjük, mint embertársaim felé. A pumpa egyre csak feljebb megy, és hogy ne akadjak ki túlságosan, elkezdek úszni.

– Hé, ember! – kiáltja Sunan. – Rossz irányba tartasz!

– A fenébe! – fordulok vissza.

Elúszok mellettük és a kuncogásuk fülemig hatol.

Most nem vagyok alkalmas arra, hogy beszéljek a fejükkel. Még csak erőfeszítést sem tesznek, hogy beszédbe elegyedjenek velem. Lehet, hogy túl érzékeny lettem? Mindenki az lenne, ha levegőnek, vagyis inkább víznek néznék. Mindegy is, a palotába vezető úton lesz időm lenyugodni, legalábbis nagyon remélem.

Időközben megelőztek, amit nem bánok, mivel nem ismerem a visszafelé vezető utat.

Meglepetésemre nem a trónterembe mentünk, hanem egy nagy helyiségbe, aminek közepén egy hatalmas kőből faragott asztal áll. Szikladarabok veszik körbe, amik a széket hívatott helyettesíteni. Őfelsége az asztalfőn ücsörög, és szemmel válogat a finomnak nem nevezhető falatok között.

– Atyám! – átöleli Sky és leül mellé.

Ott állok, az iszapba süllyedve, arra várva, hogy szóljanak hozzám.

Mivel nem teszik, fogom magam, és helyet foglalok az asztal másik végén. Farkasszemet nézünk az öreggel, akinek tekintete egyre sötétebbé válik. Emberére akadt! Amúgy is olyan jó hangulatban vagyok, muszáj valakivel versengenem.

– Ember! – hangja keresztülhasít a köztünk lévő távolságon. – Ki mondta, hogy leülhetsz?

– Atyám – Sky megfogja kezét, és kérlelőbbé válik. – Ő a vendégünk.

– Ha az lenne, akkor neked is úgy kellene bánnod vele! – szakítja el pillantását és a fiára koncentrál.

– Hogy? – rökönyödik meg.

– Nem kellett volna hellyel kínálnod? Esetleg magad mellé ültetned?

– Szívemből szólt! – hátradőlök, elfeledkezve arról, hogy nincs háttámla, így hátraesek. – A fenébe! – morgolódva visszaülök.

– Az első feladatot elbuktad, fiam.

– De atyám! Nem úgy volt, hogy csak Pait vizsgáztatod?

– Egy párt ketten alkotják – mutatja ujjával. – Ha úgy tekintesz rá, akkor viselkedj is úgy!

Sky szégyenében lesüti szemét, arca a visszafojtott dühtől piroslik.

Nem szeretném, hogy magát hibáztassa, még ha pillanatnyilag haragszom is rá. A párok között vannak nézeteltérések, és lesznek is, ez így megy időtlen idők óta.

– Drága apósom! Nem kezdhetnénk tiszta lappal? – villantom legszebb mosolyom.

– Minek neveztél? – az asztalra támaszkodva felemelkedik és lebeg.

– Az emberek így hívják, a választottjuk apját – vigyorgok. – Elvégre egy család leszünk!

– Kifelé! – a jelenlévő sellők összerezzenek és elszelelnek. – Te! – bök felém. – Ne merj a családtagodnak nevezni!

– Akkor mégis hogy hívjam? – érdeklődve dőlök előre. – Van neve?

Vízért kapkod, és nem találja a szavakat.

Talán túlságosan személyeskedem? De valamivel meg kell nyernem magamnak, és más eszközöm nincs. Viszont a felfelé kunkorodó szájának szegletéből arra következtetek, hogy leheletnyit szimpatizál velem.

– Hívj... – kíváncsian hegyezem fülemet – papának.

Sky felkapja fejét, láthatóan leesik az álla és hitetlenkedve mered az apjára.

Na, kinek sikerült megszelídítenie az öreget? Büszkén kihúzom magam, mert ha Őfelsége elfogadott, a többi nem számít. Ez enyhülésre ad okot számomra.

– Papa, hogy tudnám kijavítani az elkövetett baklövésünket? – hízelgek.

– Tessék? Nem hallom...

– Hmm... – felállok és cuppogva odamegyek, majd leülök mellé. – Most már jól hall? – kiálltom.

– Sügér ember! – neveti el magát.

– Szóval, mit kell tennem, hogy a kedvében járjak?

– Egyél! – mondja komolyan.

– Hogy? – szörnyedek el a felhozatal láttán.

– Aki a fiamat akarja, éljen úgy, mint egy sellő.

Nincs mit tenni, nagyot nyelek.

Magam elé veszem az összes ételt. A csiga majdnem kimászik a tányérszerűségből. Az alga apróra tépkedve lefittyen, a hal pedig vádolva bámul rám, hogy képes vagyok ezt tenni vele. Még egy falatot se kaptam be, mégis visszajön gyomrom tartalma.

– Pai, nem muszáj – mondja sajnálkozva Sky.

– Ne aggódj, meg tudom enni! – műmosoly terül el arcomon.

Eljött az ideje, hogy magamba toljam a falatokat.

Nem ízlelem, csak megrágom és lenyelem. Egymás után, amíg szépen lassan el nem fogy minden az asztalról.

– Jöhet a következő kör? – kérdezi papa.

– Azt hiszem – öklendezek –, jól laktam.

– Biztos? – vereget hátba, amitől azt hiszem, hogy az beszakad. – Van még, ahonnan ez jött!

– De jó – motyogom.

– Atyám, elég legyen – kérleli Sky.

– Most az egyszer engedek neked – mosolyog fiára, én pedig megkönnyebbülök. – Mutatni akarok neked valamit – fordul felém. Kövess.

Felkelünk az asztaltól, de Skyt visszaülteti.

Neki itt kell maradnia, ez amolyan papa-ember dolog. Szigonyát megragadva úszik előre, és megkönnyebbülésemre, tekintettel van arra, hogy lassabban tudok haladni. Egy üres szobába úszunk, egyetlen ablakán beszóródik a fény, megvilágítva a helység közepén árválkodó állványon tündöklő gömböt. Nem tanúsítok neki nagyobb jelentőséget. Átlátszó, de ha keresztülnézek rajta felfordítja a világot. A fel az le van és a le az fel.

A gömb mellett van két kagylóhéj bekészítve. Egyiket kezembe adja, másikra szigonyával vés valamit, és a gömbbe tolja. Ezt hogy csinálta? Közelebb úszok és akkor meglátom a vékony rést, amin keresztül bele lehet dobálni ezt-azt.

– Írd rá a neved – bólint.

– Mivel? – kérdezem.

– Törd a fejed.

Gondolom, ez is egy feladat, és jól kell teljesítenem.

Odasétálok az ablakhoz, és akad pár kiálló rész, ami elég élesnek tűnik ahhoz, hogy vésni tudjak. Szerencsére rövid a nevem, ezért nem tart túl sokáig a művelet. Vigyorogva fordulok vissza, de ő meg sem rezdül, csak mutatja, hogy dobjam be.

Ahogy elmerül a nevemmel ellátott kagylóhéj, a gömbben lévő vízben sejtelmes, szürkés gomolyag képződik, majd rózsaszínné válik.

– Hát ez? – bámulom az egyre sötétedő pamacsot.

Már erős pink a színezete, de nem tudom, hogy ennek mi a jelentősége.

– Sejtettem, hogy ez lesz – dörmögi.

– Tudnom kellene, hogy miről van szó?

– Most még nem. Maradjon köztünk.

Felnőtt férfi vagyok, és szerintem már bebizonyítottam, hogy tudok titkot tartani.

Ennek ellenére nem ellenkezem, követem őt visszafelé. Mielőtt betehetném lábamat az ebédlőbe elénk úszik Sunan.

– Őfelsége! – mintha pánikolna. – Itt vannak.

– Az nem lehet! Pár nap múlva vártam volna őket.

– Pedig itt vannak – hevesen bólogat. – És nagyon mérgesek.

– Köszönöm, hogy szóltál.

Még jobban kihúzza magát, és méltósággal úszik be, nyomában velem.

Megpillantom a jövevényeket, nincs bennük semmi különleges, mégis jeges a légkör körülöttük. Sky magába roskadva, teljesen elfehéredve, ujjait tördelve ül a helyén. Zord tekintetű sellők felfegyverkezve lebegnek mindenhol.

Kivéve egy idősebb férfit és a mellette ülő korombelit. Csak nem? Attól tartok vége a mókának, és csak most jön a neheze. Őket elnézve nem lesz könnyű menet. Hozzájuk képest Őfelsége megpuhítása piskóta volt.

– Őfelsége – emelkedik fel a fiatalabb. – Jöttem a páromért – szigorúan néz rá.

– Mármint az enyémért? – botladozok Skyhoz.

– Te ki vagy? – viszolyogva kérdezi az idősebb. – És mi? – mér végig.

– Ember, hát nem látja? – állok Sky elé.

– Ember – undorodva fröcsögi. – És ezt te hagyod? – fenyegető hangsúllyal kérdezi papát.

– Megmondtam, hogy nálunk hagyományok vannak – szorítja szigonyát.

– Amit mi figyelmen kívül hagytunk! – dörren a másik.

– Pont ez az! Vétkeztünk! De ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Menjünk a trónterembe.

Átvonulunk.

Megyek én is, hiszen nem mondták, hogy maradjak ki ebből, ráadásul Skyról van szó. És aminek köze van hozzá, annak hozzám is, ez ilyen egyszerű. Nem fogom a bajban magára hagyni, még ha ezt várják tőlem.

Papa elfoglalja trónját, az őrök a fal mellett sorakoznak fel, minden rezdülésre figyelve. Sky mellett maradok, tudom, hogy szüksége van rám, ezért is fűzöm össze ujjainkat.

– Hazavisszük – szóval ő lenne Sky apósa.

– Nem – válaszolja unottan papa. – Nem hurcoljátok vissza abba jégverembe.

– Mivel indokolod a döntésedet? És tudod, hogy ez mivel jár?

Az após igen agresszív, ami fiáról nem mondható el.

Éppen ezért jobban tartok tőle. Hideg, és semmi se kerüli el figyelmét. Tekintetéből sugárzik a rosszallás, amiért Sky mellett állok.

– A várt poronty nem érkezett meg – szól tisztán papa hangja, hogy mindenki jól hallja.

– Néha több idő kell – mondja az após, kissé szégyenkezve.

– Azért, mert nem egymásnak teremtette őket a sors, és Poszeidón.

– A természettel lehet dacolni.

– Elég időt hagytam, de most már elég! – szigonyának szárát az iszapba nyomja. – Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy a fiam elsorvad a fiad mellett.

– Ezt honnan veszed? – úgy tesz, mintha nem tudná.

– Láttam, milyen állapotban érkezett meg, és azt is, hogy kivirult az ember mellett!

– Mit tudna ő nyújtani neki? – mutat rám.

Ideje, hogy közbelépjek, ezért magamhoz ragadom a szót.

Közéjük sétálok, magammal húzva Skyt. Nem szégyellem, hogy házasságtörő vagy pártörő, nevezzék úgy, ahogy akarják. Szeret engem és csak ez számít.

– Hogy mit tudok nyújtani? – gúnyosan felhúzom szemöldökömet. – Lássuk csak – kopogtatom államat.

És akkor belekezdek.

Elmondom, hogy tudok rá vigyázni, meg tudom nevettetni, és olyan szerelemmel tudom szeretni, amiről ők csak álmodoznak. Hogy szerettem belé, elfogadom őt minden hibájával és annak ellentétével egyetemben. Minden vágyam, hogy a nap bármelyik szakában boldogságot csempésszek szívébe és mosolyt az arcára.

– Ez nonszensz! – hüledezik az após. – Te csak egy ember vagy...

– Egy ember, aki képes mindenre, hogy maga mellett tudja szerelmét.

Papán látom az elégedettséget, Sky szemében a megrendíthetetlen szerelmet.

– Kihívlak – úszik előre Sky párja. – Te meg én és a Túlát.

– Rendben, legyen – egyezek bele.

– Pai, ezt nem teheted! – kapaszkodik karomba. – Meg fogsz halni!

– Nem bízol bennem? – mosolygok rá.

Mielőtt megszólalhatna, apja teszi meg helyette.

– Ez eldöntetett! – kiáltja ki. – Ha a fiad nyer, itt marad a fiammal. De ha az ember, akkor szétszakítjuk a párt, és mindenki külön áramlatokon folytatja.

Ez mind szép és jó, de valaki elmagyarázhatná, hogy igazán mit is kell majd csinálnom ezen a kihíváson. A szemekben ülő rettegéstől inamba kellene szállnia a bátorságnak, de akkor milyen férfi volnék?