Pai

Pár napja már, hogy bezárva tartanak egy olyan szobában, ahol nem lehet csinálni semmit.

Egy árva sellővel se találkoztam azóta, hogy itt vagyok. Azt leszámítva, mikor behozzák nekem az ételt, amit undorodva tömök magamba. Hosszútávon kinek ízlene a nyers hal, rák, kagyló, hínár és az alga. Se íze, se bűze!

Esküszöm, ha visszatérek a szárazföldre, még csak rá se fogok nézni a tenger gyümölcseire. Egy életre megundorodtam tőlük és ez az ő hibájuk. Mellette minden nap el kell fogyasztanom azt a kék színű masszát, hogy életben tudjak maradni itt lent a mélyben.

Kopogás nélkül kivágódik az ajtó és egy baltaarcú uszonyos úszik be, kezében a jól ismert kagylóhéjjal.

– Itt a mai adagod – nyújtja felém.

– Sunan? – kérdezem, miközben elveszem.

Ha már társaságot kellene választanom, akkor ő mellett döntenék.

Legalább vicces és beszédes a halacska, legalábbis a többiekhez képest. Lenézően kezelnek, szót váltani pedig lehetetlenség velük, olyan nagyra tartják magukat. Csak tudnám, miért? Azonkívül, hogy halfarkuk van, semmivel se különlegesebbek nálam. Felfújt hólyagok! Már értem Sky hozzáállását, volt bőven kiktől tanulnia.

– Ne csak nézegesd, nyeld már le!

– Nem kortyolgathatom?

– Nem.

– Pedig lassabban jobban esik! – szemtelenül elvigyorodok, amitől szemmel láthatóan majd felrobban.

– Fulladj meg! – nyúl a kagylóért.

Mielőtt megszerezhetné, gyorsan számhoz emelem és lenyelem tartalmát.

Mára letudva! Nem tudom, meddig fognak még itt tartani, de már kezdem unni a kilátástalan helyzetemet. Legalább mondanák meg, hogy miért tartanak fogva, vagy, hogy mikor találkozhatok végre a sellőmmel.

Amióta itt vagyok, csak ez az egy remény éltet, de már ennek a lángja is kezd kihunyni. Mi van, ha nem is láthatom? Ha csak azért hoztak ide, hogy kitaláljanak valami büntetést, amiért szemet vetettem az uralkodójuk fiára. Rengeteg kérdésem van, és mind megválaszolatlanul marad, ha továbbra is így haladunk.

– Őfelsége kéret.

– Hajlandó velem szóba állni? – húzom fel szemöldökömet. – Micsoda megtiszteltetés!

– Mozogj!

– Nem segítenél? – nyújtom a kezemet.

– Oldd meg magad! Kövess!

Kifújom a vizet, és ügyetlenül a nyomába eredek.

Cuppogok az iszapban, lábujjaim között átnyomakodik a csúszós nyálka. Félek, hogy belelépek valamibe, amibe nem kellene, de ez őt nem érdekli. Ahogy az sem, ha megsebesülnék, és belehalnék a fertőzésbe.

A trónterembe vezető út nem lett hosszabb, de sokkal tovább tartott lábon odaérni. Kiköpöm a tüdőmet, mire Őfelsége elé érek. Lihegve támaszkodok a térdemre, úgy nézek fel szigorú szemébe.

– Örülök, az újbóli találkozásnak! – vigyorgok. – Ja, azt elfelejtettem hozzátenni, hogy Őfelsége! – mélyen meghajolok.

– Ha tovább szemtelenkedsz, kitépetem a nyelvedet és odavetem a húsevőknek.

– Akkor nélkülöznie kellene magasröptű szóváltásainkat.

– Neked mindenre van válaszod? – fészkelődik trónján.

– Jobbára.

– Ember, mit tudsz felmutatni?

– Hmm... Van egy szép házam, jól fizető munkám, és nagyszerű szakács vagyok. Az ágyban pedig fergeteges szerető.

– Nem értem, mit hablatyolsz itt összevissza! – dörren rám.

– Mit szeretne tudni? Elmondok bármit, amire kíváncsi.

– Van párod?

– Igen – húzom ki büszkén magam. – A fia.

– Hogy merészeled egyenrangúnak tekinteni magadat vele?

– Nemes egyszerűséggel, mert azok vagyunk.

Síri csönd támad.

Körülnézek a jelenlévőkön, de azonkívül, hogy csöndben vannak, nem tudok róluk leolvasni semmit. Állukat magasra emelik, tekintetüket a mennyezetre szegezik. Pont, mint nálunk a katonaságnál. Szófogadó kis állatkák, önálló gondolatok nélkül.

Egyik lábamról állok a másikra és várom a következő kérdést.

– Miből gondolod, hogy megfelelő lennél a fiam számára?

– Mert szeretem – végre valami, amiben őszinte tudok lenni.

Rájöttem, számomra ő jelenti a boldogságot.

Lehet, hogy eleinte nem kedveltük egymást, de ez szépen lassan megváltozott. Már csak azt vettem észre, hogy nélküle nem olyan semmi. Nem lelem örömömet a főzésben, a házkörüli dolgokban, és az alvásban. Jobban szeretem, ha ott szuszog mellettem, átölelhetem, karomba vonhatom. Mi ez, ha nem szerelem?

– Meddig mennél el érte?

– A világ végére – bólintok, súlyt adva válaszomnak.

– Átgondolom.

– Ennyi? – hitetlenkedek.

– Ó, igaz is – féloldalas mosolyra húzza száját –, gyertek be! – kiáltja el magát.

A trón melletti ajtó kinyílik és Sunan úszik be rajta.

Minek ez a színjáték?

Ő is csak egy sellő a sok közül, aki teljes mértékig hidegen hagy. De valaki követi. Először csak a színe lesz ismerős, majd ahogy arcára pillantok, szívem kihagy jó pár ütemet. Sky! Rebegném nevét, ha meg tudnék szólalni. Sajnos csak tátogásra, és esetlen lépésekre futja. Hát itt vagy! Nem tudok betelni látványával, és mielőbb karomban akarom tartani.

– S-Sky! – végre megjött a hangom.

Felkapja fejét, rám mered, komoly arca a felismerésemtől megváltozik.

– Pai! – siklik felém.

Kitárom karomat, ő pedig boldogan száguld felém, hogy nyakamba vethesse magát.

Magamhoz ölelem – mit ölelem, inkább szorítom – azzal a gondolattal, hogy soha többé nem engedem el. Állok, ő karomban lebeg és egymás nyakába temetjük arcunkat. Majd elvesztem egyensúlyomat és magammal rántom az iszapba.

Csak nevetni tudok, és megfordítom, hogy ő kerüljön alulra. Végignézek rajta, és elégedetlenül morranok rá.

– Hol a fenében voltál ilyen sokáig?

– Dolgom volt – remegő ujjával igazítja fülem mögé hajtincsemet. – De most itt vagyok – suttogja.

– És maradsz is! – tekintetemet elszakítom övétől és ajkára esik pillantásom.

Nem gondolkozok, megteszem, amire régóta vágyom.

Megcsókolom.

Úgy hiányoztál! Odaadóan viszonozza csókomat, hajamba túr, farkával simogatja lábamat. És az az édes dallam is felhangzik, amit lehetetlenség elfelejteni. Csak nekem szól!

– Szeretlek – suttogom.

– Én is – rebegi szégyenlősen.

Világos, fénytelen bőre pirosodni kezd.

Nem tudom, hol volt, mit csinált, vagy mit nem, de az biztos, hogy nem volt jó sora. Mintha összeszakadt volna, és tenyerem alatt bordái is kirajzolódnak. Beesett szeme alatt sötét karikák, ajka élénk színe is megfakult.

– Elég legyen! Felkelni! – szól Őfelsége.

Nagy nehezen felküzdöm magam és utána segítek Skynak is.

Mellettem lebeg, ujjainkat összefonjuk és az apjára figyelünk. Nehéz, mert legszívesebben magammal vonszolnám szobájába, hogy csak ketten legyünk. Tudni akarok mindent, hogy miért nem jött vissza, mi történt vele.

– Atyám! Jó újra látni – hajol meg.

– Téged is! – felemelkedik, és felénk úszik. – Hiányoztál! – öleli át.

Megköszörülöm a torkomat, hogy végre abbahagyják.

Én akarom ölelni, csókolni és minden mást csinálni. Addig nincs esélyem, amíg tart ez a családi újratalálkozás. Nekem kellett nélkülöznöm! Egy évig nem tudtam róla semmit, és nem vagyok hajlandó akár csak egy percet is tovább várni.

Eltávolodnak egymástól, és meglátom Őfelsége tekintetében a végtelen szeretetet fia iránt. Elszégyellem magam gondolataim miatt, hiszen úgy látszik, nem csak nekem kellett nélkülöznöm.

– Mit keresünk itt? – kérdezi apjától.

– Hát nem is örülsz?

– Dehogynem! Csak...

Ez a kérdés már bennem is felmerült, de most hátha megkapom a választ is.

Hosszan néz minket azokkal a mindentudó szemeivel, majd hátat fordít és visszaúszik a trónjához. Elhelyezkedik, kezébe veszi a vasvilláját, elnézést, szigonyát és a hegyét piszkálja.

– Kíváncsi voltam, mit eszel ezen az emberen – mutat felém.

– De atyám, én már...

– Szerinted nem tudom? – szakítja félbe.

Annak ellenére, hogy tudom, mit jelentenek a kimondatlan szavak, nem akarok tudomást venni róluk.

Sky nem lehet másé, csakis az enyém. Nem érdekel semmilyen szokás vagy szertartás, esetleg megállapodás. Ha kell, megszöktetem innen és vissza se engedem. Elég volt az egy évi nélkülözésből, itt az ideje cselekedni.

– Ha bizonyit – most rám néz –, akkor talán, mondom, csak talán, tudok tenni valamit.

– Mindent megteszek! – jelentem ki.

– Biztos vagy benne?

– Az életemre esküszöm.

– Remek! Mert ha nem – tartja felém szigonyát –, eggyé fogsz válni az iszappal.

Nagyot nyelek, mert erről nem volt szó.

Szeretek élni és létezni, de ha igazán belegondolok, Sky nélkül csak vegetáltam. Mindegy is, nem választhatnak el tőle, nem hagyom. Oka van annak, hogy együtt vagyunk, és ebbe nem avatkozhatnak bele.

– Most ússzatok! Majd később foglalkozom vele.

– Igen, atyám – Sky meghajol és hátrálni kezd.

– Te fiú! Figyelni fogunk!

– Nem is számítottam másra! – villantom legszebb mosolyomat.

Egymás mellett haladva hagyjuk el a tróntermet.

Miután nem követnek az égető tekintetek, Sky megkér, hogy kapaszkodjak a vállába. Megteszem, és már siklunk is tova. Elhagyjuk a palotát, elúszunk a bámészkodó és mutogató sellők fölött. Most nem számít, hogy mennyire utálom a vizet, egy a lényeg, hogy vele lehetek.

Egy hínárral körbevett, csendes kis fövenyes szakaszon pihenünk meg.

Távol mindentől, ahol csak ketten lehetünk, ha az állatokat nem veszem figyelembe. Leheveredek a szikrázó homokba, egyik karomat a fejem alá teszem, másikra ő fekszik. Egészen közel bújik, átöleli mellkasomat, és halkan sóhajtozik.

– Nem hiszem el, hogy itt vagy!

– Én sem! – simogatom vállát. – Megitattak valami élénkkék színű masszával és idehurcoltak.

– Ez lehetséges? – támaszkodik fel. – Azt hittem, ez csak egy mese.

– Úgy néz ki, hogy nem az.

– Na és hogy tetszik?

– A hely vagy te? – tarkójára csúsztatom kezem és közelebb húzom, hogy megcsókolhasson.

Amit meg is tesz.

Gyengéden érinti ajkát ajkamhoz. Óvatosan tapogatózik nyelvével, mire utat engedek neki. Egész testében remeg, és úgy helyezkedik, hogy be tudjon takarni. Átkarolom, simogatom bársonyos bőrét és elveszek a csókunkban. Mikor elválunk, felteszem neki nem éppen ártatlan kérdésemet.

– Ti hogy szoktatok szeretkezni?

– Úgy, mint az emberek – mosolyog.

– De mégis... Uszonyotok van!

– Vannak víz alatti barlangok, amikben levegő van.

– Oh, és ott át tudtok változni?

– Uhm – bólogat.

Túl korai lenne, ha megkérném, hogy keressünk egyet?

Azt akarom, hogy amilyen hamar csak lehet, eggyé váljunk. A lelkünk már kapcsolódott, de ennyivel nem elégszem meg. Alattam akarom tudni, hallani édes nyögését, élvezettől hangos sikolyait. Szeretkezni akarok vele, hogy érezze, még mindig ugyanolyan hévvel kívánom és szeretem.

– Pai...

– Igen?

– Azt ugye tudod, hogy van párom?

– Bárcsak ne tudnám – húzom el a számat.

– És azt is, hogy az mivel jár?

– Szeretsz? – kérdezem.

– Nem volt olyan nap, hogy ne szerettelek volna.

– És őt?

– Soha.

– Nekem ennyi elég.

A többi részletre nem vagyok kíváncsi.

Fáj a gondolat, hogy a külön töltött idő alatt, ő mást ölelt és csókolt, annak ellenére is, hogy nem önszántából tette. Nem haragszom! Hogyan is tudnék rá haragudni, mikor a poklok poklán mehetett keresztül. Előző kapcsolataimban nem lettem volna ilyen megértő, de Sky más.

Miatta bármire képes lennék, és bármit elnéznék. Ahogy azt meg is teszem, csak most már maradjon velem. Nem akarom újra elveszíteni őt, hiszen ő a másik felem.

– Szóval hiányoztam?

– Nem jobban, mint a főztöd! – szélesen elvigyorodik.

– Mit mondtál? – gördítem hátára és ránehezedek.

Karját a feje fölé szegezem, hogy moccanni se tudjon.

Erőlködik egy darabig, de gyorsan feladja. Arca percről percre kisimultabbá válik, és a megszokott fényét is kezdi visszanyerni.

– Apád mit vár tőlem?

– Ha én azt tudnám – sóhajtja.

– Ha úgy alakul, megengedi, hogy velem gyere?

– Pai... – megkomolyodik arca. – Két lehetőség van.

– Mégpedig?

– Vagy visszaküld a páromhoz...

– Ez kizárt! Mi a második lehetőség?

– Hogy itt maradsz velem, örökre.

Annyira végérvényesen hangzik, még belegondolni is rossz.

Gyűlölöm a vizet, viszolygok tőle, és mi több, szólít a szárazföld. Egy embernek nem való a vízi élet. Már ráncosodik és málik a bőröm. Nem vagyok sellő, hogy a szervezetem kibírja az itteni hatásokat.

El kell gondolkoznom azon, hogy mit is akarok igazán. De az igazság az, hogy felesleges, mert szemem előtt csak Sky lebeg. Ha miatta le kell mondanom az otthoni életemről, hát legyen, megteszem. Számomra ér annyit a szerelmem, hogy mindent feláldozzak érte.

– Sky, bárhogy is alakul, én itt leszek veled.

– Nem kérhetem tőled – szomorodik el.

– Nem is kell! Ha választanom kell, hogy egy élet veled itt lent a mélyben, vagy egyedül odafent, akkor nem kérdés, hogy téged választalak!

– Megtennéd? – kigurul egy gyöngyszem a szeme sarkából.

– Ennél többet is – csókolom meg újra.

Számomra nem kérdés, hogy ki az elsődleges.

Búgni kezd, farkával felkavarja a homokot. A színes halak körülöttünk úszkálnak, nem zavarja őket, hogy itt vagyunk. Még talán örülnek is a szerelmes társaságnak. Nem sűrűn lehetnek tanúi egy ember és egy sellő bimbózó szerelmének.

A nap magasan jár, erős fénye lejut hozzánk, bőrünket cirógatja. Meg tudom szokni, meg fogom, ez nem kérdés, csak időbe telik.

– Keressünk egy barlangot!

– Azt hittem, sose kérsz meg rá – mosolyában elveszek.

– Ez volt az első gondolatom – belenyalok fülébe, mire összerezzen.

– Gyere, tudok egy helyet.

Felállok, és a nyakába kapaszkodok.

Ha a tenger legmélyebb pontjára vinne, azt sem bánnám. Vakon megbízva benne követném, hiszen nekem ő jelenti a mindenséget. Hogy szerethettem bele ennyire? Észrevétlen elvette az eszemet, és belopta magát a szívembe.

Most pedig megpecsételni készülünk szerelmünket. Lehetne ennél jobb? Igen, de a körülmények meggátolnak benne és ez ellen nem tudunk mit tenni. Azzal kell beérnünk, amit az élet nyújt nekünk. Éppen ezért nem vagyok telhetetlen, megelégszem azzal, hogy az enyém lesz. Nem csak testileg, hanem lelkileg is.

Nem akartam szerelmes lenni, de ha már így alakult, beleadok mindent, hogy boldoggá tegyem. Ez a minimum, amit megtehetek és meg is teszek. Hiszen nála csodálatosabb, elképesztőbb lényt nem ismerek. Egy sellő! Ki hitte volna, hogy A kis hableány meséből én leszek a herceg, és a tenger fenekén fogok kikötni? Még magam sem, de nem bánom, ha velem van.