Sky

A dermesztő hideg mindenem felett átvette az irányítást.

Nemcsak a bőröm, hanem az érzelmeimet is jégre tette. Semmi sem tud boldoggá tenni, nem mintha próbálkoznának vele. Számkivetett vagyok! Ezen az átkozott helyen még csak figyelemre se méltatnak.

Eleinte próbálkoztam a kommunikációval, de gyorsan beláttam, hogy felesleges. Átlátszó vagyok, akárcsak a víz, ami körülölel. Az itt élő sellők életképtelennek tartanak, amiért mindig fázom. Hozzájuk képest gyenge utánzatnak számítok, egy tárgynak, amit kedvük szerint rakosgathatnak.

Egész napjuk a gyakorlatozásról szól és a büntetések betartásáról. Sehol egy mosoly vagy önfeledten beszélgető sellők. Lassan befordultam, és rajtam is eluralkodott az itteni mentalitás. Meg sem szólalok, a társaságukat pedig nagy ívben elkerülöm. Akkor szoktam előbújni, mikor a többiek aludni térnek.

Olyankor teszek pár kört a közelben, de nem merek túl messzire menni, mert a vadállatok lesben állnak a magamfajtára. Azok az ártatlannak tűnő bundás dögök arra várnak, hogy figyelmetlenné váljunk. Megvan a vadászati szokásaik, lesből támadnak.

– Megint kiúszol? – kérdezi Yin.

– Csak egy rövid időre – felelem.

– Veled tartok.

– Nem kell, pihenjél csak.

Ezen az átkozott helyen, egyedül Yinben bízhatok.

Kapcsolatunkra nem lehetne ráhúzni a romantikus jelzőt, mégis mondhatom azt, hogy szerencsés vagyok, amiért ő lett a párom. Kaphattam volna sokkal rosszabbat is, mondjuk a testvérei közül valakit. Látom, milyen szemeket meresztenek rám, ezért igyekszem kerülni őket, fő a békesség. Párom egyáltalán nem olyan vadállat, mint amilyennek eleinte mutatta magát.

Származásához képest kedves, sose erőlteti rám a dolgokat és magát. Persze nem arról van szó, hogy nincs közöttünk testiség, csak azt, hogy erőszakmentes.

– Mondtam – fogja lándzsáját és belecsobban a jeges vízbe.

Az idő múlásával jobban szemügyre vettem, és feltűnt, hogy fajunk egy kivételes példánya.

Teste arányosan hosszú, uszonya erős, farkát bárki megirigyelhetné. Nekem mégis hiányzik belőle valami, amitől számomra szerethetővé válna. Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mi is az. A mosoly és a szeméből hiányzó huncutság.

Követem őt a járatokban, majd mikor kiérünk a nyílt terepre, fellélegzek. Itt minden szürke és sötét. Nincsenek virágok vagy színes halak. Egyszer felvitt a jégpáncél tetejére, de gyorsan visszakívánkoztam. Ha egy perccel tovább ott maradok kockára fagyok. Akkor láttam először mosolyogni, azóta se.

– Ma megpróbáljuk? – kérdezi.

– Megint? – nyikkantom.

– Muszáj – lassít, hogy beérjem. – Kell az utód.

– Kinek? – sóhajtva kérdezem. – Ide? Ugyanolyan boldogtalan lenne, mint mi.

– Ezt már megbeszéltük. Ha összejön, többet nem nyúlok hozzád.

Volt régebben egy gondolatom a porontyvállalásról.

Rainnek azt mondtam, ha lenne is gyöngyöm, összetörném. De nem lennék rá képes, mert igaz, hogy Yin ivadéka lenne, ugyanakkor belőlem is egy darabka benne volna. Hogyan pusztíthatnám el? Végül ezért nem kell aggódnom, mert Poszeidón nem áldott meg minket.

– Menjünk vissza – megfogom kezét. – Legyünk túl rajta.

– Uhm – bólint.

Mély hallgatásba burkolózva úszunk vissza.

Kiülünk a barlang szájának szélére, uszonyunkat kiemeljük a vízből, hogy megszáradhasson. Ahogy felszárad az utolsó csepp is, felállok és megigazítom a szivacsokból összetákolt fekhelyünket. Jöhet a kellemetlenebb része! Hanyatt fekszek és szétteszem a lábamat. Mellkasomon összekulcsolom ujjaimat és várom a csodát.

– Egy pillanat – térdel lábam közé.

– Ráérek – suttogom, de a falak visszaverik mondandómat.

Sóhajtozva megragadja tagját – még csak hozzá se kell érnem – és verni kezdi. Száját beharapja és gondolatban teljesen máshol jár ilyenkor. Megvan a maga baja. Túl sokat várnak el tőle, de cserébe nem kap semmit. Lenézik őt is éppúgy, ahogy engem is. Ő se különb, csak egy hitvány bábu, amit aszerint rakosgatnak, ami számukra megfelelő.

– Kemény – néz a szemembe. – Berakhatom?

– Várj...

Bekapom ujjaimat, alaposan benyálazom, majd bejáratomhoz nyúlok és felkészítem magam.

Mégiscsak fájdalommentesebb, ha könnyebben csúszik. Próbáltuk már mindenhogy, és ez vált be. Ráadásul valahogy nekem is izgalomba kell jönni, nem elég, hogy csak a melegágyat adom testnedvének.

– Jó, jöhetsz.

– Uhm.

Előredől, testem mellett megtámaszkodik, míg tagját betuszkolja a bejáratomon.

Már fel se szisszenek, sajnos mondhatom azt, már megszoktam. Hol vannak azok a régi szép idők? Ilyenkor mindig Paira gondolok, és segít a beteljesülésben. Biztos rosszul esne neki, ha tudná, hogy miközben döngetnek, ő jár a fejemben. Még mindig szeretem! Poszeidónra esküszöm, megpróbáltam elfelejteni, de ezen a nyomorhelyen ő adott erőt, hogy túléljem.

– Most jó? – lökdös alulról.

– Nem rossz – szemébe nézek, majd egyszerre fordítjuk el a fejünket.

Mindketten tudjuk, hogy ennek nem ilyennek kellene lennie.

Csak gyömöszöl tovább, nyögök alatta – de ez nem az a jófajta nyögdécselés –, és minden lökésénél feljebb kerülök pár centivel. Ha szeretnénk egymást vagy kívánnánk a másikat, akkor még jó is lehetne, mondom, csak lehetne.

Most már mindkét kezével támaszkodik, arcáról az izzadságcsepp mellkasomra cseppen, majd mire legördülhetne, apró kis jégcseppé válik.

– Kezdheted – morogja.

Automatikusan lenyúlok farkamhoz és elkezdem a varázslatot.

Lehunyom a szemem, felidézem Pai kellemes vonásait, szájának felfelé görbülését. Elképzelem, ahogy a fülembe nyögdécsel az örömtől és édes szavakat suttog. Ez a fantázia elvégzi a tőle remélt hatást. Ütemesen verem farkamat, és végül sikerül elélveznem, ahogy Yinnek is. Tudom a bennem keletkezett melegtől.

Ezen a Poszeidón háta mögötti helyen az ondója az egyetlen melegforrásom. Na meg a teste, mikor megfeledkezik magáról és betakar vele. Ritka pillanatok ezek, és annyira nem is bánom. Lihegve omlik mellém, majd karjába von és ad a homlokomra egy puszit. Olyan kedves! Átölelem és kihasználom a lehetőséget, hogy felmelegedhessek.

– Megint rá gondoltál?

– Sajnálom – motyogom.

– Uhm...

Komolyan mondtam az előbb.

Tényleg sajnálom, hogy nem tudom szeretni, de nem várja el tőlem. Még a kapcsolatunk elején beszélgettem az anyjával. Vagyis nem is az anyja, mint kiderült. Yin csak egy becsúszott gyerek az apja szeretőjétől. Ezért kezelik úgy, ahogy. És pontosan ez az oka annak is, hogy nem mondhat nemet. Megértem őt! Mit várhatnék egy olyan sellőtől, aki kemény világban nőtt fel, nélkülözve mindenfajta szeretetet.

Hazudok, mert egyszer volt szeretve. Az anyja mesélte, hogy volt egy sellő, akiért Yin odavolt. A lány is viszonozta érzéseit, állítólag nagy szerelem volt. Mindent megszerveztek, másnap lett volna a ceremónia, de rajtuk ütöttek.

Az északiak voltak azok. Hatalmas vérengzést rendeztek, nem nézték, hogy kit mészárolnak le. Az éltette őket, hogy sellők vérében fürödhettek és jól is lakhattak. Képesek voltak ezért ilyen messzire elúszni. Ha találtak maguknak valaki szemrevalót, azt magukkal hurcolták. Hogy mi lett a lánnyal? Senki sem tudja.

Valaki látta, ahogy szívébe mártják a lándzsa hegyét és a mélybe süllyed, de olyan is akadt, aki azt látta, hogy magukkal hurcolják. Yinnek nem volt maradása, üldözni kezdte őket, de mikor rájuk talált, késő volt.

Egy cápa rajba futottak bele és már csak a cafatjaik lengedeztek a vízben. Ennyi volt. Ekkor fagyott meg Yin szíve és vált érzéketlenné. Nem volt számára visszaút, ezért válhatott egyszerű bábbá. Amit népének vezető tagjai ki is használtak.

– Aludjunk – motyogja –, közben imádkozz, hogy végre sikerrel járjunk.

– Azt hiszem, az ide kevés lesz – simítom meg hasamat.

Még a testem is ellenkezik, hogy legyöngyözzek.

Hiszen a gömb megmondta, hogy nem Yin a nekem elrendeltett pár, hiába is erősködnek. Aki a sors ellen harcol, az legtöbbször elveszít valami olyasmit, amit még meg sem szerzett. A mi esetünkben nyilvánvaló, hogy mit vett el tőlünk.

A víz készülődés hangját sodorja felém.

Fülelek, hátha megtudok egy kicsivel többet, de nincs szerencsém. Meg kell várnom, amíg Yin fel nem bukkan és beavat a történésekbe. Nem mintha annyira érdekelne, semmi közöm hozzájuk. Ha aggódok is valaki miatt, az egyedül a párom.

Yin bukkan fel a vízben és a barlang szélébe kapaszkodva simítja hátra víztől terhes haját. Tekintetét rám függeszti, gondolom azon gondolkozik, hogy megossza-e velem a történéseket.

– Elmegyünk vadászni.

– Mire? – ülök fel.

– Fókára. Szerzek neked fókabundát, hogy ne fázzál annyira – félénken elmosolyodik.

– Miattam ne keveredj veszélybe.

– Talán féltesz?

– Ha hiszed, ha nem, igen.

– Ha történik velem valami, te szabad vagy – süti le szemét.

– De ne történjen – közelebb araszolok hozzá és megpuszilom a homlokát. – Vigyázz magadra.

Ez a legtöbb, amit megtehetek érte.

Ő az egyetlen védelmezőm, barátszerűségem és a támaszom. Nem szeretném, hogy baja essék, ahhoz túl jószívű, még ha remekül rejtegeti is ezt az oldalát. Azt kívánom, hogy boldogságra találjon valaki más mellett. De ez a sügér sellő hűséges típusnak bizonyult, minden ellenérzése ellenére. Ki látott még ilyet?

– Mikor jöttök vissza?

– Pár nap múlva! Addig ne merészkedj túl messzire.

– Nem fog bajom esni.

– Nem tudhatod! Kérlek!

– Rendben – bólintok. – Úgy lesz.

– Elúsztam – távolodni kezd.

– Egyben várlak vissza!

– Az is csoda, hogy visszavársz – mosolyogva bukik a víz alá.

Ezzel nem tudok vitatkozni.

Megvárom, amíg elül a zaj, és kimerészkedek a barlangból. Alig maradtak, azok is a gyermeküket nevelő párok. Nem figyelnek rám, ezért észrevétlenül elkezdem felfedezni a közeli területet. Rákokkal és halakkal találkozok utam során. A zöld hínármező növényeinek fagyott levelei összeverődnek majd lemorzsolódnak. – Valami mozog odabent!

Kíváncsiságom úrrá lesz rajtam és közelebb merészkedek.

Árny suhan közöttük, cikázik, szemmel alig lehet követni. Egy kar nyúl ki, megragadja csuklómat és beránt. Abban a pillanatban kiáltani akarok, de egy kéz tapad a számra. Mikor felismerem tulajdonosát, megkönnyebbülök, hogy nem vagyok életveszélyben. Lefejtem számról, majd átölelem az ismerős sellőt.

– Sunan, te mi keresel itt?

– Jöttem, hogy megmentselek! – húzza ki magát.

– Nincs mitől – vonom meg vállamat.

– Fogytál... Ezek a barbárok éheztetnek? – mér végig.

– Nem, csak éppen az étel nem olyan ízletes, mint... – a „szárazföldön" akarom mondani.

– Hiányzik az otthoni koszt, mi?

– Mondhatjuk úgy is.

Otthoninak otthoni, csak nem éppen arra a helyre gondolok, amire ő.

Annyira hiányzik, hogy inkább nem is akarok rágondolni. Elég a szenvedésből, el kell fogadnom a sorsomat.

– Hogy kerültél ide? – süllyedünk az iszapba.

– Atyád küldött.

– Hogyan?

– Zajlik az élet, és úgy néz ki, hogy fejébe vett valamit.

– De mit?

– Nem adtak jogosultságot, hogy bármiről is beszámoljak.

– Mégis, hogy akartál megszöktetni? Tudod, hogy mázlista vagy?

– Sok fényesség múlt el, és figyeltem. Kihallgattam, hogy mit terveznek és kapóra jött.

– És te csak úgy betörtél volna, ha nem merészkedek ki?

– Seb eleget mesélt rólad, hogy tudjam, előbújsz rejtekedből.

Az a vén sellő.

Jobban ismer, mint én saját magamat. Köszönöm! Hálát rebegek a vízi tündéreknek, hogy nem hagytak magamra. Ha most itt is hagyom ezt a fertőt, utánam fognak úszni, abban biztos vagyok. De ha atyám hív, akkor biztos, hogy ezzel is számolt.

– Mikor indulunk?

– Most! Az iszaphoz tapadva haladunk, amíg nem szólok. És maradj csendben!

Nem kell kétszer mondani.

Hasam súrolja a nyákos, bűzös pacsmagot, de nem érdekel. Minden egyes farokcsapással messzebb kerülök, és csak ez számít. Bocsáss meg, Yin! Nem ezt érdemled, de én se, hogy itt rohadjak el. Mindketten többet érdemlünk! Remélem, rá fogsz jönni! Fellélegzek, ahogy távolodunk, és mintha a melegebb áramlatok felolvasztanák jéggé fagyott húsomat és csontomat.

Az örök szürkeségbe burkolózott tájat színek váltják fel. Először a zöld árnyalatai, amit a piros, sárga, kék és még sorolhatnám milyen színek követnek. Az állatok is kedvesebbnek tűnnek, pedig ugyanolyan halszemekkel méregetnek, mint eddig.

– Van valami, amiről tudnom kellene? – úszok mellé.

– Mondtam, hogy ne beszélj.

– Ugyan, már messze úszunk.

– Hmm...

– Szóval?

– Nem sok minden – feleli.

– Rain felől hallottál valamit?

– Nem arra vagy inkább kíváncsi, hogy az embered hogy van?

– Honnan tudsz te róla? – megremeg a hangom említésére.

Atyámon kívül senkinek se említettem.

De azt, hogy mi volt közöttünk még neki sem. Érthetetlen számomra, hogy honnan szerzett tudomást róla. Féltve őrzött kincsként őriztem emlékét. Visszagondolok atyámmal folytatott beszélgetésemre, de csak egy alkalommal említettem, és akkor is többnyire szidtam.

– Tátogták a halak – mondja.

– Hogy az elektromos angolna csípjen meg, amiért nem mondod el nekem!

– Akkor se mondok semmit!

– Áztassanak tintahal tintájában!

– Szerintem is jól állna az a szín – vigyorog.

Ezzel nem sokra megyek.

Megmakacsolta magát, ráadásul lojális atyámhoz. Nem fogok tőle megtudni semmit, bármennyire is szeretném. Ha meg akarom tudni, ahhoz az kell, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Gyorsítok, kétszer gyorsabban úszok, mint eddig.

Ez nagy szónak számít, ugyanis ahhoz, hogy így haladjak, legalább háromszor annyit kell csapkodnom uszonyommal. Miért születtem ilyen kis satnyának? Még egy gyenge áramlat is magával sodorna. Edzenem kell! Azt fogom tenni, ha el nem felejtem.

Sunan megállít egy mélyedésnél és lefelé mutat. Attól tartok, itt fogjuk tölteni az éjszakát, veszélyes lenne tovább úsznunk. A sötét víz megannyi veszéllyel jár, és nincs kedvem szabadulásom napján ragadozók eledelévé válni. Ezt a lehetőséget meghagyom másnak, hátha annak jobban áll.

Egy sziklára hatom fejemet, uszonyomat magam alá húzom és igyekszem minél hamarabb elaludni. Sunan is ezt teszi, nem erőlteti a beszélgetést, aminek most kifejezetten örülök. Ugyanis össze kell szednem a gondolataimat, hogy ezek után mihez fogok kezdeni.

Legszívesebben nem is hazaúsznék, hanem egészen máshová. Ahol lábujjaim közül kifolyik a homok, hajamat fújja szél, virágok illata lengedezik a levegőben. Oda, ahol egy számomra kedves hang hívogat, hogy egy fülledt nyári éjszakán egymás karjában találjuk meg a boldogságot.