Sky

Nem vagyok süket, nagyon is jól hallottam, elsuttogott szavait.

Sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy szemébe mondhassam az igazat. Ennek ellenére megengedtem magamnak azt a kis elrebegett válaszomat, amit vagy meghallott, vagy sem. Nekem mindenesetre jól esett kimondanom. Csak ennyit tehettem érte, többet nem.

A vele töltött napok rohamtempóban teltek, pedig próbáltam lelassítani, de a természettel nem tudok dacolni. Az agyam hátsó zugában folyamatosan ott motoszkál az az alattomos gondolat, hogy a mostani boldogságom csak egy kitérő számomra.

Az életutam egy véletlen görbülete, aminek nemsokára vissza kell térnie a régi áramlatába. Utána nem marad számomra más, csak a magány és a boldogtalanság. Talán nem is lesz olyan rossz! Lehet, csak rossz passzban voltam, ahogy Yin is.

Néha egyedül érzem magam, de elég csak Paira gondolnom vagy megkeresnem és kivirulok. Ha nincs mellettem vagy a közelemben iszonyatosan hiányzik.

– Mostanában nem vitatkoztok annyit – mondja Rain.

– Kivel? – leülök az asztal mellé és figyelem, ahogy eteti Rainbowt.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! – húzza össze szemöldökét. – Egyetlen emberrel szoktál vitatkozni és az Pai.

– Ja, hogy vele – nyúlok a banánért, de kezemre csap a kanállal. – Áú, ez fájt!

– Ne nyúlkálj, ez a kicsié!

– De én is akarok belőle!

– Álmodozz csak – mosolyog, majd újabb falatot ad a kicsinek.

– Álmodozni fájdalmas – sóhajtom. – Egy olyan dologról főleg, amit nem kaphatsz meg.

– Hamarosan vissza kell úsznod?

– Hamarosan – bólogatok.

– Pai tudja?

– Nem kell tudnia.

De pont az ellenkezőjét gondolom.

Nagyon is tisztában kellene lennie vele, hogy felkészülhessen vagy távolságot tartson. Ehelyett mindent megteszek, nehogy szóba kerüljön.

Rain felhozza a poronty témát, ami érthetetlen módon kényelmetlenül érint. Megmondtam neki, hogy nem lesz. Nem azért mert nem akarok, hanem attól a sellőtől nem szeretnék. Ha valakit el tudnék képzelni ivadékaim apjaként, az csakis Pai lehet. Pai! Olyan szép babáink lennének, az én lágy vonásaimmal és az ő huncut mosolyával.

Mikor Rain felhozta ezt a lehetőséget, csak tagadni tudtam. Bármennyire is hangzik jól, nem tehetem meg, hogy Pait csapdába csalom. Akarata ellenére apává tenni, majd örökre elszakítani gyermekétől szívtelenség lenne. Annyira szereti a gyerekeket, elég ránézni amikor Rainbowt dédelgeti.

A csillagokat is lehozná az égről vagy felhozná a mélyből, ha a kislány arra vágyna. A közös babánkkal hogy bánna? Elkényeztetné és megadna neki mindent. Összefacsarodik a szívem arra a gondolatra, hogy ezt nem adhatom meg neki.

Inkább előadom Rainnek a szokásos műsort, hogy mennyire utálom Pait. Kézzel-lábbal magyarázom, mennyire elképzelhetetlen, hogy vele bármit is csináljak. Azt hiszem, elhitte! Nem gyötör vele többet, inkább elhallgat és a babával foglalkozik.

Jobb híján én is a gondolataimba merülök.

Kopognak, majd nyílik az ajtó és Mariya néni dugja be fejét a nyíláson. Arcán széles mosollyal szinte dalolja, hogy meghozta a rendelést. Rain behívja és beszélgetni kezdenek. Örülök, hogy valaki elvonja barátom figyelmét, addig se kell válaszolnom a kényes kérdésekre.

A duruzsolásukat Pai hirtelen megjelenése szakítja félbe.

Szakad róla a víz, tekintete rémült és kapkodja a levegőt. Próbál megszólalni, de választania kell, hogy beszél vagy lélegzik.

– Pai! – egyből felpattanok és hozzá sietek – Jól vagy?

– Nem! – átölel és nyakamba fúrja arcát.

Egész testében remeg, és nem tudom, hogyan tudnám megnyugtatni.

– Mi folyik itt? Hol van Phayu? – kérdezi Rain.

– El kell mennünk innen! – eltol magától, viszont a kezemet megfogja. – Most!

– Nyögd már ki végre, hol van Phayu! – követeli barátom.

– Megjelent valami Pravat nevezetű, rémísztő alakokkal! – lihegi. – Bosszúról hadovált, és Phayu értetek küldött!

– Ott hagytad? – nekiesik Rain. – Hogy tehetted?

– Ki az a Pravat? – kérdezi Mariya néni.

– Hosszú történet – motyogom.

– Biztonságos helyre kell, hogy vigyelek titeket! Szedjétek össze a legszükségesebbeket!

Rain kapkodni kezd, és gyorsan összekészíti a szükséges holmikat.

Én csak döbbenten állok ott és őt nézem. Elfogyott az időnk! Ez a jel, hogy ideje hazatérnem. Visszafojtom a gyöngyeimet, de ezzel csak megsokszorozom a bennem tomboló rémületet. Nem lehet! Nem akarom! Olyan kevés időnk volt együtt, szükségem van még pár napra, hónapra, évre. De ezzel most nem foglalkozhatunk, menekülnünk kell.

– Gyertek el hozzám! – Mariya néni a hordozóba rakja a kicsit. – Ott biztonságban lesztek!

– Köszönjük! – Rain ujjait tördeli. – Menjetek!

– Nélküled nem! – makacskodom.

– Pai tud vigyázni rátok! Nekem Phayu után kell mennem! – vitatkozik.

– Majd én visszamegyek! – mondja Pai.

Hogy is mondják az emberek ilyenkor?

Megvan! Ereimben megfagy a vér, arra gondolva, hogy Pai visszamegy a durva sellőkhöz. Semmi esélye nem lenne a harcedzett uszonyosokkal szemben. Nem azt állítom, hogy nem tudna megvédeni, de ők sokkal többen vannak, mint amennyivel elbírhatna.

– Nem! Te meg tudod védeni a kicsikémet és Skyt! Kérlek! Ha velük vagy, tudom, hogy biztonságban lesznek! – könyörög Rain.

Csodával határos módon sikerült Pait meggyőznie.

Beülünk Mariya néni autójába. Pai a kormány mögé, én mellé, a néni pedig hátraül a kicsivel. Összenézünk Rainnel, tudjuk, mit gondol a másik, annak ellenére is, hogy nem mondjuk ki. Hálásan elmosolyodik, majd bólintva útunkra enged.

– Indulj! – mondom.

– A francba! – az autó felbőg, és már száguldunk is.

Az egyenetlen út dobál minket, a kicsi felsír, Mariya néni nyugtatja, Pai pedig aggódva pillant rám.

Megszorítom a boton lévő kezét, hátha ezzel meg tudom nyugtatni. Elhagyjuk az utat, erdőn vágunk át, majd hirtelen fékezéssel megállunk egy kis kunyhó előtt.

– Szálljatok ki!

– És te? – nyitom az ajtót.

– Visszamegyek!

– Mi lesz velünk?

– Itt biztonságban lesztek!

– De te nem! – szipogom.

– Mennem kell, szükségük van rám!

– Ahogy nekem is! – kétségbeesetten szorítom meg kezét. – Vigyázz magadra!

Mariya néni már kiszállt a kocsiból, magával vitte a kicsit is.

Aggódok érte, félek, hogy baja fog esni, egyben büszke is vagyok rá. Mindent megtenne értünk, és ezért hálás vagyok.

– Gyere vissza hozzám! – suttogom.

– Nem tudnának visszatartani – simítja meg ajkamat, de megfogom csuklóját és tenyerébe temetem arcomat.

– Pai, én...

– Szeretsz? – vigyorog rám.

– Még az is lehet! – mosolygok fel rá.

Szenvedélyes csókra húz, majd szó szerint kilök a kocsiból. Boldogságtól ragyogó arccal integet, majd elhajt.

Addig nézem, amíg a fák el nem nyelik az autót. Nem lesz baja! Talpraesett férfi, aki mindenre tud valamiféle megoldást.

– Jó fogás! – szólal meg a hátam mögött Mariya néni.

– Hogy érti? – fordulok felé.

– Te és ő...

– Nincs közöttünk semmi – dadogom.

– Magaddal legalább őszinte vagy? – meg sem várja válaszomat, visszaindul a kis kunyhóba, én pedig követem.

– Fogjuk rá – mondom.

– Tudod, ha valakiket egymásnak szán a sors, az meglátszik rajtuk.

– Mint Rainen és Phayun?

– És rajtatok.

Egy idegen szeme párnak tekint minket.

Ha nem várna otthon senki, büszkén fel is vállalnám. Már nincs bennem az a szégyenérzet, amit eleinte éreztem. Még atyámmal is képes lennék szembeszállni, miatta. Kiharcolnám, hogy együtt lehessünk, és vállalnám a következményeket. Az se érdekelne, ha én is emberré változnék, úgy, mint Rain.

Milyen jó is lenne! Jól meglennénk mi ketten, idővel pedig jöhetne a szaporulat. Lehetetlen! – lekonyul a szám. Most nincs helyen ezeknek a gondolatoknak. Helyét felváltja a kétségbeesett aggódás, és az ablakon kilesve várom, hogy meglássam azt a brümmögő masinát.

Mariya néni Rainbownak csicsereg, aki végre megnyugodott és most kacarászik. Szerencsére sikerült lenyugtatni, de ez nem nekem köszönhető. Óráknak tűnő percek után feltűnik a távolban egy közeledő autó.

Megkérem a nénit, hogy itt várjanak, amíg meg nem győződöm, hogy biztonságban előbújhatnak. Porfelhőt sodorva felém fékeznek le. Rain feltépi az ajtót és a széttárt karomba szalad. Igyekszem megnyugtatni, de nem rám van szüksége.

– Északra! Északra vitték! – zokogja.

– Kik?

– A rőtszakállúak! – kapaszkodik ingembe. – Utána kell mennünk!

– Neked? Hiszen nem tudsz lemerülni!

– Nem érdekel! Megyek! Te pedig, hívj segítséget!

– Rain! – sajnálkozom. – Én ehhez kevés vagyok.

– Te vagy az uralkodó fia! Kérlek, kérj tőle szívességet!

Legyen!

Igaza van, másra nemigen számíthat, csak rám. Nélkülem semmi esélye, hogy visszahozza párját. Ezt nem hagyhatom! Nem szeretném, hogy ő is szenvedjen, amiért nem lehet vele a szeretett fele. Ez a kiváltság csakis nekem jár.

Mielőtt megszólalhatnék, Mariya néni átveszi tőlem a szót.

– Majd én megyek – vetkőzni kezd.

– Hogy? – pislogunk mindketten.

– Beszélek atyáddal – néz a szemembe.

Csak tátogni tudok.

A vallomása, miszerint ő Rain anyja, mindenkit váratlanul ért. Majd, mintha mi sem történt volna, meztelenül a tenger felé szalad, belemegy a vízbe, és elveszik a hullámokban. Egyik csavar a másik után, vajon mi jöhet még? Máskor ennyi cselekmény elég egy évre, de nem... A mi esetünkben, bele kellett zsúfolni egyetlen napba.

Mikor Rain megához tér, megragadja karomat és húzni kezd.

– Hé! Hová mentek? – kiáltja utánunk Pai.

– Phayu után! – válaszolja Rain.

– Én is megyek! – erre megtorpanunk, és megvárjuk, hogy utolérjen.

– Nem jöhetsz! Vigyáznod kell Rainbowra!

– De nélkülem...

– Megleszünk! Kérlek, csak rád bízhatom! Te vagy a nagybátyja!

– Mi lesz, ha nem látlak titeket többet? – aggódva, érzelmek sokaságával néz a szemembe.

– Visszajövök! – ígéri Rain.

– És Sky? – tudja a választ, mégis úgy csinál, mintha annak az esélye egyenlő lenne a nullával.

– Nem hiszem – lesütöm a szemem, fejemet ingatom. – Az én földi létem ezennel véget ért.

– Az nem lehet – karja körbezár, ismerős melegsége átjárja testemet. – Nem hagyhatsz el!

– Sajnálom – szipogom. – Több időt szerettem volna veled tölteni – suttogom a fülébe.

Még egyszer, utoljára szemébe nézek.

Az emlékezetembe akarom vésni minden vonását. Szemöldökének ívét, szemének csillogását, fitos orrát, állának határozott vonalát. És azt a szerelemmel teli tekintetet, amit csak tőle kaphattam meg. Még ha nem is mondtuk ki szemtől szembe egymásnak, éreztette velem.

Lábujjhegyre állok, átölelem nyakát és végre megcsókolom. Az elválás és a búcsú csókja ez. Beleadok mindent, hogy emlékezzen rám, mikor már nem leszek mellette. El fog felejteni, egy, két vagy talán három év múlva.

Akkor csak egy mosolyra fakasztó emlék leszek számára, vagy a fájdalom kísértete.

– Hiányozni fogsz – suttogom, miközben arcát simogatom.

– Várni fogok rád – elenged és hátralép. – Hallod, bolond sellő! Én itt leszek és várok rád!

– Ne tedd! –megfogom Rain kezét, és vissza se nézve szaladni kezdünk. – Ne várj rám!

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!

Pedig meg akarom!

Várjon rám. Szeressen, és el ne felejtsen. Ne múljon el úgy nap, hogy ne jussak eszébe. Minden órában, percben utánam kell sóvárognia és várnia, hátha visszatérek. De ilyen életre nem kárhoztathatom, hiszen én vagyok az, aki a legjobban tudja, hogy nem térek vissza.

Atyámék kimerülten lebegnek a hullámzó tengerben.

Vége van! Annyi mindenen mentünk keresztül, hogy azt épp ésszel fel nem foghatom. Mindenki mosolyog, Rainék ölelkeznek és boldogan köszönik meg a gyorsan jött segítséget. Egyedül én vagyok az, akinek nehéz a szíve.

Észre sem veszik, hogy mennyire szét vagyok esve. Szinte darabjaimra vagyok hullva, úgy kellene összekaparni. Atyám hangja térít magamhoz.

– Itt az idő, jönnöd kell. Elég volt a bohóchalkodásból. Vár a párod.

– Értettem – nézek szemébe.

Átölelem Raint, gyöngyeim hangosan koppannak a hajó aljában.

Ismerős ölelése megnyugtat, de atyám torokköszörülése jelzi, hogy fogytán a türelme. Hát nem érti, hogy számomra most jött el a világvége? Odalent nem vár rám semmi jó, mert minden amit szeretek, az itt van fent. Legalább értékelné, hogy a népemért milyen áldozatokra vagyok képes.

– Nem akarom, hogy elmenj! – súgja Rain.

– Nem akarok menni! –szipogom. – Mondd meg neki... – suttogom.

– Mit mondjak meg? – szorítja karomat.

– Sky! Nem érünk rá! – dörren atyám.

– Értem – bólintok. – Hiányozni fogsz!

Beleugrok a vízbe.

Megengedem magamnak, hogy amíg tart az átváltozás, addig Paira gondoljak. A légbuborékok sietve keresik a felfelé vezető utat, a víz körülölel, és mintha zubogna körülöttem. Lábaim egymáshoz illeszkednek, majd összeforrnak és megjelennek rajta a pikkelyek.

Emlékszem, Pai milyen szemeket meresztett, amikor először megpillantotta ezt a folyamatot. Milyen kíváncsian fürkészte a farkamat, ami olyan jóleső érzést váltott ki belőlem, mint mikor elélvezek.

– Ússz utánam! – utasít atyám, mire ránézek.

Beletörődően nyomába szegődök, mást úgyse tehetek.

Mi lesz velem? Buta kérdés, hiszen már tudom a választ.

Lemerülünk a mélybe, előttem, mögöttem sellők úsznak, nehogy leszakadjak tőlük. Lehet, azt hiszik, hogy elmenekülök, de nekem is van becsületem, még ha egyszer meg is inogtam.

– Atyám...

– Fiam – bevár, hogy együtt úszhassunk tovább. – Amint megérkezünk, ti tovább úsztok – mondja.

– Nem is pihenhetek?

– Eddig nem azt tetted? – húzza fel szemöldökét.

– Ennyi nekem is járt! – kiáltom.

– Halkabban! Tudd, hol a helyed.

– Mindig tudtam! Mindig azt néztem, hogy másnak mi a jó! Csak egyszer gondoltam magamra.

– És látod, hogy hová vezetett?

– Boldog voltam! Életemben először, úgy igazán!

– Örülök, fiam. Tényleg örülök, mert valószínűleg ebben többé nem lesz részed.

– Nem tehetsz semmit?

– Most? Nem – látom, hogy elgondolkozik valamin. – Talán később... Addig tarts ki. Yin nem olyan rossz.

– Déli! Mégis hogy lehetne másmilyen?

– Ne ítélkezz, amíg meg nem ismered.

– Te tudsz valamit, amit én nem?

– Még az is lehet – motyogja. – A beszélgetésünket lezárom – magamra hagy.

Atyám beetetett morzsával.

Ez a morzsa halvány reménysugár, hogy ha nem is most, de valamikor a távoli jövőben talán szabad lehetek. És akkor odamehetek, ahová csak akarnék, és azzal lehetnék, akivel én szeretnék. Már csak az az egy kérdés bolyong bennem, hogy vajon addig Pai várni fog-e.

Minden bizonytalan, de megfogadom, hogy nem adom fel, és nem engedem a remény lángját kialudni. Ha csak egy százalék esélyem van, az is jóval több, mint a semmi. És szeretnék ebbe az egy százalékba kapaszkodni, hogy ne roppanjak össze a rám nehezedő súly alatt.