Pai

A sellők csodálatos lények, legalábbis az, amelyik itt fekszik mellettem.

Már hajnalodott, mikor álomra hajtottuk a fejünket. Bármennyire is próbáltam visszafogni, hajthatatlan volt. Valószínűleg ennek ma megissza a levét. Bevallom, azt hittem, hogy együttlétünk kellemes kikapcsolódás lesz csupán. Ennél nagyobbat viszont nem is tévedhettem volna.

De nem ám.

Tapasztalatlanságát elszántságával próbálta kiegyensúlyozni, és sikerült is neki. Senki nem akarta még ennyire, hogy szeressem és kényeztessem. A vágy, ami a szemében ült, elvarázsolt, és azt akartam, hogy velem együtt élje át ezt az eufóriát.

Minden csókja, ölelése maga volt a menyország. Önző akarok lenni és csak magaménak tudni egész lényét. Ha már megkaptam, hogyan is tudnám elengedni, hiszen úgy érzem, hozzám tartozik, végérvényesen. Nincs ezen mit szépíteni, magával ragadott.

– Nem alszol? – álmos tekintettel néz fel rám.

– Magasan jár a nap, fel kellene kelnünk.

– Nem akarok – fejét a párna alá dugja.

– Menjünk le, a többiek már biztos hiányolnak.

– Hiányoljanak csak – morogja. – Eddig mi voltunk kirekesztve a világukból.

Ezzel nem tudok vitatkozni.

Mióta egymásra talált Rain és Phayu, azóta elválaszthatatlanok, és alig van olyan alkalom, mikor fel tudtam volna hívni valamelyikük figyelmét. Eddig nem értettem, hogy miért van ez, de most már kezd derengeni.

Ha Skyra nézek, én is csak arra tudok gondolni, hogy kettesben legyünk. Nem azért, hogy szeretkezzünk – bár ez is egy nagyszerű lehetőség –, hanem, mert igénylem a csipkelődő társaságát. Szeretem, hogy mindenben ellentmond nekem, minden egyes mondatomon zsörtölődik, akár egy vénember.

– Vagy lemegyünk, vagy téged eszlek meg reggelire – suttogom.

Ígéretemet gyorsan valóra is váltom.

Közelebb húzódok hozzá, hátára hajolok, és apró harapásokat ejtek, az amúgy is megjelölt hátán. Ha az övé így néz ki, akkor az enyém hogy mutathat? Gyanítom, sokkal csúnyábban. Nem is tudom, hányszor mélyesztette belém körmeit, vagy szántott velük végig rajta.

– Jól van... Felkelek – nyöszörgi.

– Lássam!

Lassan az ágy szélére húzódik, komótosan felül, majd remegő lábakkal feláll.

Szegénynek annyira remeg, hogy visszahuppan, de akkor meg feljajdul és fenekét tapogatva oldalra dől.

– Megmondtam – nem bírom megállni, hogy ne kuncogjak.

– A te hibád! Ha nem lenne olyan nagy...

– Na, na... Én szóltam, hogy hagyjuk abba.

– Erősködnöd kellett volna – szűri fogai között.

Megtehettem volna, de nem vagyok saját magam ellensége.

Hátára fordítom és közelebb kúszok hozzá. Lehetetlenség betelni a látványával, hiszen frissen kelve még kívánatosabb a szememben.

Bár a száját nem ártana szappannal kimosni, hátha megtanulná, hogyan is szóljon hozzám. Most bezzeg tud csendben maradni, mikor túlságosan közel vagyok hozzá. Laposan figyeli rezdülésemet, azt hiszi, nem veszem észre.

De én nagyon jó megfigyelő vagyok. Ahogy azt is látom, az éjszaka nem múlt el nyomtalanul majdhogynem tejfehér bőrén. Mindenhol ott a lenyomatom, amire büszke is vagyok. Leszakítottam a virágát, amit – gondolom – féltve őrizgethetett.

Végigfújok mellkasán, ha lennének rajta pihék most bizony az ég felé merednének. Ennek hiányában azzal is megelégszem, hogy látom a mellbimbóját összezsugorodni.

– Pai, nem állok készen rá...

– Tudom – pillantok pírba öltözött arcára. – Attól még egy csókot lophatok?

– Uhm – bólint.

Összeérintem ajkunkat, csak egy leheletnyire, tényleg annyira, mint egy gyengéd fuvallat. Puha ajkai elnyílnak, utat engedve csábításomnak. A tőlem telhető legnagyobb lassúsággal csúsztatom be nyelvemet, éppen csak összeérintem az övével.

Először az ágyneműbe kapaszkodik, majd meggondolja magát és ujjait a hajamba fúrja. Aztán megteszi a kezdőlépést és megszívja izmomat, ezzel játékra invitál. Nem utasítom vissza, hogyan is tehetném. Felsőtestemmel teljesen ránehezedek, végigsimítok karján, oldalán, majd felhúzom lábát és azt is becézgetem.

Halk nyögés szakad fel belőle, bátorságot merít és átveszi a teljes irányítást. Gyengéden tolni kezd, addig, amíg hátamon nem találom magam és ő kerekedhet felül. Ráül ágyékomra, és a magasból tekint le rám. A beszökő napsugarak arannyal vonják be testét. A világos tincseit majdhogynem áttetszővé varázsolják.

A bőre alatt futó sötétebb erek behálózzák szövetét, szeme kristályként szikrázik. Vággyal telve lepillant, megnyalja vékony mégis izgató száját. Ha nem tudnám, hogy a vízből származik, azt mondanám, hogy égi jelenség. Az angyalokat pont ilyennek tudnám elképzelni, már csak a szárnyak hiányoznak a hátáról.

Elképzelem, ahogy kinyújtóztatja ezüstös tollazatát, majd végigsöpör vele egész testemen. Szépségem! Mert már az enyém, lelkestől, pikkelyestől.

– Velem maradsz?

– Ameddig csak lehet – lehajol, hogy ígéretét csókkal pecsételje meg.

– Remélem, örökre.

– Mi az? Talán belém szerettél? – lesütött szemmel elmosolyodik.

– Csak utánad.

– Honnan veszed, hogy szeretlek?

– Talán nem így van?

Ez a kérdés engem is éppúgy váratlanul ért, mint őt.

A válasza mindenesetre érdekel, mivel bennem már szárba szökött a gondolat, hogy többet érzek iránta a kelleténél.

– Mondd meg te!

– Halálosan... – legalábbis ebben bízom.

Csak mosolyog rajtam, nem szól semmit.

Megértem, hogy nehezen adja nekem a szívét, hiszen mégiscsak egy általa megvetett kétlábú vagyok. Már megszoktam, hogy így gondol rám, de én azt is szeretném, hogy érzéseket tápláljon irántam. Ő az első személy, akinek a szerelméért sóvárgok.

– Menjünk – szólal meg a tőle szokatlan kedveséggel.

Az előbb még én voltam rajta, hogy kezdjük el a napot, bár ez a tervem már rég tovaszállt.

Mégis erőt veszek magamon és elhagyom az ágyat, ami most már rá fog emlékeztetni. Visszavár minket, hogy súlyunk alatt hálásan nyikoroghasson. Tanúsítani akarja szerelmünk beteljesülését, és ne legyen a nevem Pai, ha nem adom meg neki, amit szeretne.

A napok alatt belopta magát a szobámba.

Először a legapróbb dolgok jelentek meg, szinte észrevétlenül. Egy gyöngy itt, egy kagyló ott... Homok az ablak alatt. Szivacsokból és koralldarabokból összefűzött szélcsengőt lengetett a szél. Végül a fiókomban is helyet kapott pár ruhadarabja. Aztán egy fiókból több lett és azt vettem észre, hogy szinte már kitúrt a helyemről.

Dolgozószobámmal se volt ez másképp.

Amíg én írtam, ő rendezkedett. Egyik nap egy szófát cipelt be a szobába, amit az ablak elé tett, majd azon sütkérezett. Ez szokásává vált. Kezét felnyújtva, ujjait széttárva játszadozik a napsugarakkal. Szabad perceimben olvasni tanítgatom, amit nagyon élvez.

– Gyere – intek neki –, tanuljunk egy kicsit.

– Jövök már – pattan az ölembe és felhúzza lábát.

Egy lapot helyezek elénk és kezébe adok egy tollat.

A betűk írása nehezen megy, azt kell még sokat gyakorolnunk. De nem ellenkezik, szívja magába a tudást. Most is erősen koncentrál, hogy az a bizonyos betű úgy görbüljön, ahogy kell.

– Tetszik? – néz rám csillogó szemekkel.

– Nagyon!

– Nem én, te sügér! – veregeti meg vállamat.

– Ki mondta, hogy rád gondoltam – bámulom ajkát, ami között a toll vége élvezkedik.

De lennék a helyében!

Megtanult olvasni bennem, és most is ezt teszi. Tenyerét mellkasomra helyezi, majd lecsúsztatja, egészen az ágyékomig. Rossz kisfiú! Ha így folytatja, lőttek a tanulásnak vagy a gyakorlásnak. Mármint gyakorolni fog, csak nem azt, amit elterveztem.

– Pai...

– Uhm...

– Be szeretném kapni – rezzenti meg pilláját.

– Majd este, ígérem.

– De én most akarom! – csücsöríti száját, aminek tudja, hogy nem tudok ellenállni.

Székembe hátradőlve megadom magam akaratának.

A kis torkos napjában többször eljátssza ezt velem. Nemsokára nem tudok annyi anyagot újratermelni, hogy egy cseppet is ki tudjak préselni. Hála az égnek! Neki köszönhetően elég mozgalmas lett a nemi életem.

Finoman vagy durván, nem számít, a lényeg, hogy csináljam. A feneke már rendesen bejáratódott, és megtanult úgy leülni, hogy az érzékeny részét ne nyomja. Azon csodálkozom, hogy Rainék nem vették észre a köztünk végbement változásokat.

Sokkal kevesebbet vitatkozunk, és ha mégis előfordul, inkább hangzik szerelmi évődésnek, mint civakodásnak. A szerelem érzése egyre dagad belül, de még nem vettem rá magam, hogy ezt szavakkal is kifejezzem. Biztosra kell tudnom, hogy ő is hasonlóképpen van velem.

Lecsúszik a lábam közé, be az íróasztalom alá.

Kigombolja a nadrágomat, hallani, ahogy a cipzár fogai egyesével adják meg magukat. Elégedetten bámulja a már izgalomba jött tagomat.

– Gyors legyek? – kérdezi.

– Ahogy szeretnéd – megsimogatom a fejét.

Száraz ajkát megnyalja, szétfeszíti lábamat és közé csúszik.

Combomon támaszkodik meg, mélázik egy kicsit, mintha azon tanakodna, hogy most akkor bekapja vagy se. Győzött a szenvedély! – nyögök fel, ahogy forró barlangja körbeöleli merevedésemet. Szorgosan jár a feje, szívja, szopogatja, és el kell ismernem, hogy remek tanító voltam.

Kivágódik az ajtó, amitől mindketten megmerevedünk.

– Pai, nem láttad Skyt? – kérdezi Rain.

– Lá-látnom kellett volna? – nyelek egy nagyot.

– Azt hittem itt van.

– Miért lenne itt? – pillantok le az asztal alá.

És mit kell látnom?

Tövig benne vagyok, és a puha pofiján kidudorodik a farkam hegye. Simán kivehető a formája, és nem tehetek róla, de ez még jobban felizgat.

– Sokat van veled – sétál beljebb és leül velem szemben. – Olyan szórakozott lett mostanában, nem gondolod?

– Ha te mondod – kapaszkodok az asztal szélébe.

– Szerinted történt vele valami? – hajol előre. – Vagy esetleg gondjai lehetnek?

– Mi-mindenképpen – megrándulok, ahogy nagyot szív hosszomon.

– Szóval, szerinted is – motyogja.

– Rain, ha megbocsátanál...

– Hogy?

– Do-dolgom van – bökök a laptomom felé.

Ennél többre nem futja, már így is robbanásra kész vagyok.

Ez a szemtelen sellő odalent se fogná vissza magát, még az istenéért sem. Nyaldos, harapdál és szívogat. Édes lesz a bosszú! Nem fogom annyiban hagyni, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe sodort.

– Jól van, megyek már – végre feláll. – Ha látod, mondd meg neki, hogy kerestem.

– Oké, és csukd be az ajtót mögötted.

Alig várom, hogy kattanjon a zár, már nyúlok is az asztal alá.

Önelégülten vigyorogva húzom elő, állán vékony csíkban csordogál a nyál. És hogy tetézze a dolgokat, még a száját is körbenyalja, mint egy jóllakott kiscica.

– Ennyivel nem úszod meg! – megfordítom és lerántom a nadrágját.

– Csak, ha mered – morogja.

Felsőtestét az asztal lapjára nyomom, paskolok párat a fenekére, szépen ki is pirosodik tőle.

Majd széthúzom fenekét, beigazítom farkamat a helyére és egyetlen határozott mozdulattal betolom.

– Ez kellett? – megragadom haját és hátrahúzom a fejét.

– Csak ennyit tudsz? – nevet rám izgatottan.

– Megmutatom, hogy mennyit!

Elkezdek mozogni.

Belekapaszkodik az asztal szélébe, ujjai elfehérednek. Édes nyögések szakadnak fel belőle, pedig igyekszik visszafojtani, hallom rajta. De én nem vagyok ilyen gáláns. Bizony kieresztem a hangomat, amennyire csak jól esik.

Forró és szűk.

Nem számít, hányszor jártam benne, mindig ugyanolyan érzés, mint legelőször. Szerencsés vagyok, hogy összeakadtam vele. A legédesebb teremtés égen, földön, vízben.

– Erősebben – követeli.

Minden erőmet beleadom, ujjam húsába mélyed. Lökéseim hatására az asztal is arrébb csúszik pár centit, és ha nem vigyázok, akkor a falnál kötünk ki. Engem nem érdekelne, de szerintem Skyt igen. Márpedig én odafigyelek rá, és figyelembe veszem, hogy mit is szeretne. Tisztában vagyok azzal, hogy kapcsolatunk mibenlétét nem akarja nyilvánosságra hozni, még.

– Most milyen? – dőfök egy nagyot, majd körözni kezdek csípőmmel.

– Poszeidónra! – kiáltja. – Még!

A kis rafinált rájött, hogy tud a végsőkig felhúzni.

Gyűrűjén szorítani kezd, és az erősebb súrlódástól teljesen kikészülök. Kihúzódom belőle, egy pillanatig tart csupán hogy felültessem az asztalra és újra belé temetkezzek. Nyakamba kapaszkodik, fejét vállamra hajtja. A szájából kiáramló forró levegő borzolja bőrömet, és erre tesz még egy lapáttal.

Megnyalja nyakamat, majd rátapad és erősen szívni kezdi.

Csípőm irgalmatlan iramot diktál. Minden lökésnél egyszerre nyögünk fel és a várt eredmény se maradhat el. Egyszerre áldozunk a szenvedély oltárán. Gyűrűje még mindig lüktet, ahogy a farkam is, pedig már megint kiadta magából a szerelem magját.

– Ez nagyszerű volt! – homlokán apró izzadsággyöngyök csillognak.

– Imádom, hogy képes vagy csak a farkamtól elmenni! – nyomok egy csókot duzzadt ajkára.

– Lehet máshogy is?

– Neked nem! – szorítom magamhoz.

Lábát körém fonja és így kapaszkodunk egymásba.

Megvárom, míg mindkettőnk szívverése helyreáll, majd kénytelen vagyok lefejteni magamról. Lábára áll, lehajol a nadrágjáért és felhúzza.

– Nézd – mutatok az asztalra –, takaríthatok.

Kifojt nedvem ott éktelenkedik, bizonyítva, hogy mi is történt az elmúlt percekben.

– Lenyaljam? – kérdezi ártatlanul.

– Ezt ne! Majd este nyalakodhatsz!

– Megígéred?

– Meg... Na, menj!

Könnyű léptekkel visszasétál a szófához és kényelembe helyezi magát.

Először magamat szedem rendbe, majd nekiállok az asztalnak. Fejemet csóválom, miközben azon agyalok, hogy egyre óvatlanabbak vagyunk.

– Legközelebb bezárjuk az ajtót...

Semmi válasz.

– Sky? – fordulok felé, de ő már édesen szunyókál. – Jól laktál és már alszol is? – sétálok oda hozzá.

Egy könnyű lepedővel betakarom, mire cuppogni kezd, majd lejjebb csúszik.

Igen, határozottan azt érzem, hogy egész életemben rá vártam, csakis rá. Más szóba se jöhet. Hogy szerezzelek meg? Valamit ki kell találnom, mert nem engedem el mellőlem. Kisimítom homlokából a kóbor hajtincseket, megsimogatom azokat a hívogató ajkakat.

– Azt hiszem, szeretlek –suttogom.

– Én is – mintha ezt motyogná, de lehet, hogy csak rosszul hallottam.

A másik oldalára fordul, egyenletesen lélegzik, majd elkezd halkan horkolni. Kifáradtál? Pedig még dél sincs, mi lesz vele később. Viszont, ha most hagyom, hogy kialudja magát, akkor minden lehetőségem megvan egy extrán hosszú éjszakára, és azt gondolom, bűn lenne ezzel a lehetőséggel nem élni.

Mindenesetre visszaülök a helyemre és a munkába temetkezek. Az inspiráció megvan, a szavak könnyedén gördülnek elmémben, már csak az kell, hogy leírjam azokat. Szerelmes szavak egy szerelmes ember „tollából" a szerelmének. Úgy gondolom, ez nem is hangzik olyan rosszul.