Pai

Az élet bizony, érdekes nehézségeket állít az ember útjába.

Sose tartottam magam egy romantikus alkatnak, de ez a minden lében – szó szerint – sellő, keresztülhúzta a számításaimat. Elvarázsolt hideg, konok, zárkózott természetével. Először csak jót mulattam makacsságán, szívtam a vérét, amikor csak tudtam.

Idővel minden megváltozott, észrevétlenül.

Beszivárgott a tudattalattimba, átvette szárnyaló gondolataim minden elképzelt, fantáziált lényének helyét. Azt vettem észre, hogy csak ő jár az eszemben. Jeges tekintete, szigorúan összepréselt ajka, egyenes tartása.

Azon kezdtem el agyalni, hogy ha valaki közel merészkedne hozzá, meg akarná ismerni, vajon megnyílna-e neki. Ha megtenné, az milyen reakciót váltana ki belőle. Elsőre úgy képzeltem, hogy hűvös magatartása a kapcsolatára is rányomná bélyegét.

Végül ez az elképzelésem kezdett megváltozni.

Amikor láttam az apró rándulásokat szájának szegletében. Szemmel alig volt látható, de az én éles és kíváncsi tekintetemet nem kerülte el. Nem kifejezés mennyire ledöbbentem, hogy ez milyen hatással volt rám.

Szemének csillogása, folyamatos civakodása, folyton követő tekintete elindított bennem egy bizsergető érzést. Akkor még nem akartam beismerni, nevén nevezni a dolgokat. De rá kellett jönnöm, hogy ezeket a bennem kavargó érzelmeket nem hagyhatom figyelmen kívül.

És most itt vagyok.

Bámulom a csillagos eget, mintha azt várnám tőlük, hogy segítsenek. Ha akartak volna, már megtették volna. Így csak a fényükben gyönyörködhetek, és a vízben tükröződő képmásukban. Nem tehetek róla, de az ő arcát látom kirajzolódni, és ez csak még jobban összefacsarja szívemet.

Szélcsend van.

A víz lassan simára nyaldossa a partot, ez is csak arra emlékeztet, amikor csókokkal borítottam formás lábát.

– Mit csinálhatsz most? – számhoz emelem a sörösdobozt és nagyot húzok belőle.

Nem akarok belegondolni, hogy odalent a mélyben, valaki más karjában fekszik, mást ölel és talán annak a sellőnek suttog szerelmes szavakat a fülébe. Mennyi idő is telt el? – kérdezem magamtól. Úgy, mintha nem tudnám a választ.

Pedig tudom.

Az a végzetes nap pontosan egy éve volt. Ennek örömére – érezd az iróniát – jöttem ki ma éjszaka a tengerpartra. Ünnepelni a fájdalmas búcsúm időpontját. Én bolond azt hittem, hogy majd visszatér hozzám, annak ellenére is, hogy elbúcsúzott tőlem.

Még most is ajkamon ég utolsó csókjának íze és forrósága. Azóta nem volt kapcsolatom senkivel, nem éreztem azt, hogy készen állnék rá. Még ha csak egy röpke pásztoróráról lett volna szó, akkor sem. Semmihez nem volt kedvem, főleg nem egy idegen testét érinteni, csókkal hinteni, majd farkamat beletömni.

Maradtam a jobbomnál, néhanapján a balomnál. Az utóbbi időben nagyon jó viszonyba kerültem velük. Olyannyira, hogy a sok használattól fényesre csiszolódott rajta a bőr. Olyankor mindig magam előtt látom egész valóját. Pillái megrebbennek, szájának formája felveszi az O betű alakját, és olyan hangokat ad ki magából, ami megremegteti egész testemet és elélvezek.

Megalázom magam?

Ez a gondolat a legeszementebb mind közül. Ez csak egy olyan ember képzelgése, aki sóvárog az elvesztett szerelme után, és másra sem vágyik, csak hogy azt az édes testet újra ölelhesse. Hogyan is kezdődött mindez?

Hátradőlök a még meleg homokba, lábamat kinyújtom és felidézem találkozásunk pillanatát. És nemcsak azt, hanem az összes eddig megtörtént közös élményünket. Mivel csak ezek maradtak nekem. Megfoghatatlan emlékképek, a házamban bolyongó kivetülése és egy üres ágy.

Rain kirohanásától és pánikolásától frászt kapok.

Nem értem, hogy mit akar, csak azt látom, hogy egy üveget szorongat a kezében, és valami kagylóról hadovál. Egy különleges darabról, amit keresnünk kell, különben vége a világnak. Nem elég, hogy az egész partot felkutattuk, még a vízbe is belekényszerít, pedig tudja, hogy irtózom tőle. Ő meg mit csinál? Folyamatosan a vízbe dugja fejét, és úgy kiabál a barátjának. Túl hosszú időnek tartom, mióta nem vesz levegőt, ezért felrántom, és a partra hurcolom.

– Megőrültél? – rázom testét. – Megfulladsz!

– Na és? Az most nem számít! – olyan kétségbeesettnek tűnik.

– Bolond! – fejemet ingatva visszamegyek a vízbe és tovább keresgélek. – Ez jó lesz? – tart felém egy kisebb kagylót.

– Nem! Kicsi és szürke. Amit keresünk, az majdnem áttetsző! – mondja.

– Ezt nem mondtad! – bosszankodom.

Rápillantva megsajnálom.

Olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűnik. Megszámlálhatatlanul potyognak a könnyei, szeme egyre vörösebbé válik, teste remeg. A pokolba! Muszáj segítenem neki, mert ha nem teszem, még csinál valami butaságot, azt pedig nem hagyhatom.

Lábam körül apró halak úszkálnak, néha nekem jönnek, egyáltalán nem félnek. Véletlenül rálépek egy tengeri uborkára, amitől viszolyogni kezdek. Ilyen az én formám! Minden vízi undormány megtalál, vagy én őt. De még véletlenül se tudjuk elkerülni egymást.

Víz csobbanását hallom, amire felkapom a fejem, de csak azt látom, hogy a vízben ül, és szép arcát felszántják a könnyek. Nem adhatom fel! Erőt gyűjtök és veszek egy mély levegőt, majd a víz alá bukok.

Végre találok egy nagyobb kagylót, boldogan emelkedek a felszínre, mosolyogva a magasba emelem szerzeményemet.

– Nem jó – szomorúan rázza meg a fejét, amitől egyből leolvad a mosoly az arcomról.

Újra lemerülök, a nyomás összenyom, a pánik kezd eluralkodni rajtam.

Nem voltam ott, amikor a szüleim odavesztek, de folyamatosan rémálmok gyötörnek bizonyos képekkel. Ha nem a tengerben lennék, biztos, hogy szakadna rólam a víz idegességemben. Megfogok egy újabbat, elégedetten méregetem, majd a felszínre úszok.

– Te kinek integetsz ilyen veszettül? – kérdezem, mikor felbukkanok.

– Skynak! – mutat a hátam mögé.

– Hát létezik? – megfordulok, és nagyokat pislogok, muszáj, mert azt hiszem, csak álmodom. – Honnan került ide?

Figyelem, ahogy ezek ketten közelednek egymáshoz, majd összeölelkeznek.

A mai napon először látom Raint mosolyogni és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Nincs minden veszve! Csak egy másik sellőre – vagy mire – volt szükség, és a gond eltűnt. Legalábbis ezt gondolom, de lehet, hogy rosszul teszem.

– Remélem, fontos dolog miatt vagyok itt! – csilingelő hangja belemászik a fülembe. – Nem lenne szabad itt lennem.

Barátságosan cseverésznek, ezért magamtól úszok oda hozzájuk, hogy bemutatkozzam.

Elvileg én vagyok az első ember, akivel találkozik, ezért kötelességem jó benyomást kelteni benne. Ami először feltűnik nekem, az a haja. Sokkal rövidebb, mint Rainé, és a színe is más. A lilának egy igazán halvány árnyalata, talán a levendulára emlékeztet. Bőre egészen fehér, még az erek is átrajzolódnak rajta. Bámulatos!

– Szia! – köszönök neki. – Rain sokat mesélt rólad!

– Nem beszélek emberekkel – a fáradtságot sem veszi, hogy rám nézzen.

– Te is az vagy! – mondom neki.

– Megmondanád ennek az embernek – konokul Rainre néz –, hogy ne alacsonyítson le az ő szintjére?

– Pai, Sky azt mondja...

– Hallom, nem vagyok süket! – bosszankodom – Kinek képzeli magát?

– Hát sellőnek! – közli velem Rain.

– Rain, jó lenne, ha abbahagynád a meséd hajtogatását – még mindig van egy kis fenntartásom az előadott történetével kapcsolatban.

– Mondd meg az emberednek, hogy vigyázzon a szavaira – valami fejbe vág, és mikor hátrafordulok, meglátom azt a méretes farokuszonyt.

– Hihetetlen! – az, hogy ledöbbentem, enyhe kifejezés. – Ez igazi? – megragadom a farkát, és a redőket széthúzom rajta, meg vissza.

Egészen sikamlós a tapintása, de nem nyákos, mint a legtöbb halé. Pikkelyei szikráznak a nap fényében, és nem tudom eldönteni, hogy milyen színben játszik. Fehér, rózsaszín vagy lila? – vizsgálgatom.

– Azt nem kellene – motyogja Rain, Sky pedig kéjesen felnyög.

Szóval ez az érzékeny pontjuk?

Tovább cirógatom, érezhetően összerezzen, de nem mutatja. Hihetetlen! Sky arcát figyelve az egyre jobban kipirul és a levegőt is mintha szaggatottabban venné.

– Vegye már le rólam a kezét! – nyöszörgi kétségbeesetten.

– Pikkelyekkel borított uszony – fogdosom tovább.

– Ah... – hagyja el Sky ajkát.

– Ez mi volt? – kérdezem

– Később jobban megnézheted, de most engedd el! – kéri Rain, én pedig teljesítem kívánságát.

– Ne ígérgess a nevemben! – szúrja oda Sky.

– Ugye megteszed értem? – előveszem a legbájosabb vonásomat.

– Inkább azt mondd meg, miért jöttem.

– Segítened kell!

Csak kapkodom a fejem párbeszédüket hallgatva.

Még mindig a kagylóról beszélgetnek, hogy szerezni kell, mert különben baj lesz. Megoldják nélkülem. Remek! – akkor én haza is mehetek. Hagyom, hogy megoldják a saját problémájukat, nekem semmi közöm hozzá.

De mikor elhangzik a nevem, és az, hogy milyen feladatot szánnak nekem, rosszul leszek. Felejtsék el! Nem fogok egy sellő hátán lovagolni, aki – látszólag – ki sem állhat engem. Biztos vagyok benne, hogy kapásból vissza fogja utasítani, de legnagyobb bánatomra nem így történik.

– Rendben – bólint.

– Pai! – kapaszkodj a vállába.

– Hogy mit csináljak? – elképedve kérdezem.

– Dőlj a hátára, öleld át, és magával visz.

– Hová? – hátrálni kezdek.

Azt hiszik, hogy magyarázatuk kielégítő számomra, és legszívesebben közölném velük, hogy nem.

Kézzel fent, lábbal lent ellenkezek. Nem akarom megtenni, rettegek a nyílt víztől, és most oda akarnak kényszeríteni.

– Gyáva – sziszegi Sky.

– Kit nevezel te gyávának? – szegezem neki a kérdést.

– Az emberekre sose számíthatsz Rain, nem tanultad meg? – válasza Rainnek szól.

Hogy utálom én ezt!

– Mehetünk!

Ügyetlenkedve mögé úszok.

Hátához simulok, de mielőtt átölelném vállát, mélyet szippantok. Érezni akarom a sellők illatát. Behányok! – neki még Rainnél is gyomorforgatóbb szaga van. Mindegy! – átkarolom. Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, de ezt nem fogom elárulni, még a végén kinevetne.

Azt gondolhatná, hogy milyen gyengék és semmirevalók az emberek. Miből fakad ez az utálat? Tudtommal én vagyok az első ember, akivel találkozott, én pedig a köszönésen kívül nemigen csináltam mást.

– Nemsokára jövünk! – szólal meg.

– Szóval, nem fogsz otthagyni? – duruzsolom fülébe.

– Mondd meg neki, hogy most az egyszer kivételt teszek.

– Hallom ám, mit beszélsz sellőcske – fújok fülébe.

– Rain! – morran egyet. – Mondd meg neki...

– Ezzel ráérünk, siessetek! – vág a szavába.

Merülni kezd, amitől borsódzni kezd a hátam.

Ő teljesen elmerül, de rám mégiscsak tekintettel van. Máshogy nem is nagyon csinálhatná, kivéve, ha azt akarja, hogy megfulladjak. A szorosabbnál is szorosabban kapaszkodok belé. Tempója gyorsul, magam alatt érzem minden rezdülését.

Félve pillantok vissza, de rosszul teszem. Rövid időn belül annyira eltávolodtunk a parttól, hogy már nem is látom. Haza akarok menni! A víz egyre hűvősebbé válik, a közelben pár uszony tűnik fel. De amikor kiugranak a vízből, megkönnyebbülök, hogy ezek csak ártalmatlan delfinek.

Mikor már valamennyire biztonságban érzem magam, megteszi a leggaládabb dolgot, amit csak lehet. Mélyebbre merül, velem együtt. A víz összecsap fejem felett, fülembe tolul, és szabályszerűen rosszul vagyok.

Kapkodnám be a levegőt, de csak vizet nyelek.

Hirtelen megáll minden körülöttem, lefagyok. Szorításom engedni kezd, majd el is engedem őt és ott lebegek a semmi közepén. A halálomra várok, mert tudom, hogy eljön. A távolban megfordul, elégedetten rám néz, de tekintetében riadalom tűnik fel.

Sebesen visszaúszik hozzám, átölel és felvisz a felszínre. Érzem a napsugarakat arcomon, mégse tudok levegőt venni.

– Ember! Lélegezz! – ütögeti meg arcomat. – Hallod?

Nem! Süket vagyok!

Jó hogy hallom, csak megszólalni, de még levegőt venni se tudok. Belül szorít valami, küszködök, hogy végre lélegezzek. Sikerül magamhoz térnem, köpködni kezdem a vizet, köhögök, szenvedek.

– Itt vagyok! – paskolja meg hátamat.

– Ennek vigasztalnia kellene? – újra belekapaszkodok, de most szemtől szembe. – Majdnem megöltél!

– Honnan kellett volna tudnom, hogy így reagálsz?

– Talán, ha megkérdezed!

– Mit? Hogy tudsz-e úszni? – billenti oldalra fejét.

– Képzeld, nem mindenki tud! – kiabálok vele. – Én tudok, de mire mentem vele?

– Ember... – fintorog.

– Igen, ember vagyok! Te meg sellő! Mi a különbség?

– Szánalmas vagy!

– Ezért meg akarsz ölni?

Egyáltalán nem jó jel, hogy ezen el kell gondolkoznia.

Ezernyi érzelem suhan át arcán. A gúnyos önelégültségen át a megkönnyebbülésig, majd a bűnbánatig. Farkát körém fonja, uszonyával lábamat simogatja. Nem tehetek róla, de félelmemben még jobban hozzátapadok.

– Jól nyisd ki a füledet! – mormolja. – Egyszer mondom el... Sajnálom.

– Azt hiszed, ezzel el van intézve?

– Részemről igen. Sürget az idő, tovább úszhatunk?

– Azt hiszem, nincs más választásom.

Újra a hátán találom magam.

Meg kellene bíznom benne, de egyáltalán nem megy. Eljátszotta a bizalmam, de ezt még megfogja bánni. Amikor majd hazai pályán leszek, akkor. Nem tudja ez a kis sellő, hogy mire képes egy ember. Mert egy biztos, kedvesség nem marad viszonzatlanul.

Egy ismeretlen szigetig úszunk, a sekély vízben már lábra tudok állni, ha az persze nem remegne, mint az aszpik. Mellettem, a homokba kapaszkodva húzza magát előre. Kínlódik, látom rajta, ezért megragadom derekát és a karomba veszem.

Méretétől eltérően pihekönnyű. Másra számítottam! Lepillantva, most már látom, hogy milyen színben pompázik. Gyöngyházfényű! Be kell ismernem, hogy csodálatos lény, annak ellenére is, hogy utálatos személyisége van.

Mire a számaz homokhoz érünk, kedvességem elfogy. Ledobom a homokágyba, nyögve ér földet. Kíváncsi vagyok, most mihez fog, vagyis fogunk kezdeni.

– Nos?

– Egy perc – cincogja.

A vízcseppek kezdenek felszáradni.

A látvány magáért beszél. Először összekuszálódnak a színek a pikkelyén, majd halványulni kezd, végül áttetszővé válik és eltűnik. Ha nem tartanám szorosan összezárva a számat, akkor bizony most hangosan koppanna a homokban.

Ha azt gondoltam, hogy Rain szép teremtés, akkor Skyra azt tudnám mondani, égi jelenség. Világos, majdhogynem fehér bőre rikít a sárgás homokban. Hosszú combja izmos és formás, és amikor kinyújtja meglepően hosszúnak tűnik. Remegve feláll, tesz egy lépést, majd megbotlik. Utána nyúlnék, de ellöki kezemet és elindul a sziget belseje felé.

Figyelem kecses mozgását, gömbölyű csípőjét, keskeny derekát. Hátának finom íve simogatásért kiált. Láttam már nem egy és nem két meztelen testet, de mind közül övé a legtökéletesebb.

– Mi lesz már? Gyere!

– Mégis hová? A víz itt van!

– A tökéletes kagylók nem ott teremnek – morogja. – Ezt mindenki tudja.

– Istenem! – beletúrok hajamba és utána indulok.

Amilyen gyönyörű teremtés, olyan rossz a természete. Mi van, ha maradni fog?

Az lesz nekem keserű. Mert aligha fogom kibírni, hogy ne tegyem rá mancsomat, de valószínűleg annak nemigazán fog örülni. De mit tehetnék? Egészen éteri jelenség, és ha nem én, akkor majd más fogja megszerezni magának. Mégis hol van az megírva, hogy az enyém nem lehet? Sehol – mosolyodom el, megszaporázom lépteimet és utolérem.