Phayu

Rábólintottam, de nem azért, mert ő arra kért.

Önző akartam lenni, csak most az egyszer, egyetlen alkalommal. Ennek nagyon egyszerű oka van, mégpedig az, hogy Rain maga az ártatlanság megtestesítője. Ő tényleg azt gondolja, hogy két sellő, akik vonzódnak egymáshoz, csak aludni akarnak. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne...

Tényleg azon voltam, hogy távol tartsam magamtól, és nem azért, mert nem élveztem a társaságát. Ellenkezőleg, nagyon is, és ez itt a baj. Mikor nem úszott be az ajtón a megszokott időben, aggódni kezdtem érte, és folyamatosan kifelé figyeltem a szállásomról. Rettegtem, hogy történni fog vele valami, vagy lebukik, és megbüntetik.

Ezt a terhet igazán nem akartam a vállamra venni, ártottam már neki éppen eleget. Az ő esetében az eggyel több is, túl sok.

– Milyen vastag a lábad – pislog párat, és kivörösödve el is fordul.

– Ha gyakorlatoztál volna, a tiéd is vastagabb lenne.

– Azt hiszem, megelégszem azzal, ami van.

– Én is megelégednék – mászok az ágyába, majd böködni kezdem, hogy csússzon arrébb. – Ha azt

akarod, hogy maradjak, mozdulj.

– Mivel elégednél meg? – kérdezi, miközben a falnak simul.

– Ha egy gusztusos combocska, derekam köré fonódna – suttogom egészen közelről fülébe.

– Az meg mi?

– Hát ez – húzom végig ujjamat rajta.

– Oh... – hallom, hogy nehezebben veszi a levegőt.

– Bizony, nincs is jobb annál az érzésnél.

– Értem.

– Ki szeretnéd próbálni? – hajamból a sós víz hátára csöpög, és izgalmas kalandtúrába kezd izmai völgyében.

– Mit is? – rebegi akadozva.

– Hát ezt – hátára fordítom, és rémült tekintetébe nézek.

Rémült, de egyben izgatott is, látszik rajta.

Kíváncsi természete fogja a bűnbe csábítani, nem pedig én. Eligazítom a hínártakarót, nem szeretném, hogy megijedjen tőlem. Jobb, ha bizonyos részünk még nem ér össze, fokozatosan kell hozzászoktatni. Legalábbis, én így gondolom.

Lábait ketté választom, már most piheg, mi lesz vele később. Amikor valaki elorozza ártatlanságát. – Valaki? – miért is hagynám másnak, ha az enyém is lehet. Főleg nem Pravat-nak, aki a történtek után, biztos, hogy rajta élné ki dühét. Vagyis majd élni fogja, ha oda kerül a sor.

Befészkelődök középre, majd lábán végigsimítva felemelem, és derekam köré igazítom. Megteszem ugyanezt a másikkal is, majd kérdőn nézek rá.

– Milyen érzés? – dörzsölöm ágyékomat a takaróhoz, majd lökök rajta egyet.

– Szokatlan, és feszítő – markol a szivacsba.

– Lehet, de csodás élményekhez juttathat.

– Az, hogy a combom – megérinti a sajátját –, a derekad körül van?

– Oh, Rain, szeretem, hogy olyan romlatlan vagy.

Arca, ha lehet, még vörösebbé válik, és beharapja alsó ajkát, amit olyan régen csókoltam utoljára.

Lábát leemeli, kiterül alattam, mint egy rája, és tekintetében ott ragyog a számára ismeretlen vágy és sóvárgás. Nem mozdulok, kivárom, hogy eltaszít, vagy magához von.

– Aludjunk – mellkasomra tenyerelve eltol magától, és hasra fordul.

– Jó – beleegyezem, és szemügyre veszem egész testét.

Megtehetem, mert nem vagyok egy ma született tengeri bárány.

Kócos haja arcába hullik, sötétebb bőrén csillognak a sómaradványok, és attól függetlenül, hogy kicsi és törékeny, mégsem sovány. Vékony, de izmos testalkatú, formás egy teremtés, ezt el kell ismernem. Lehúzom fenekéről a recsegő takarót, és feltárul előttem a legkerekebb fenék, amivel valaha találkoztam.

– Phayu, nem szeretnél aludni? – pillant rám válla fölött.

Tekintetétől felgyorsul a vérem. – Ilyen nincs!

– Igazából, mást szívesebben csinálnék.

– Tedd azt, csak hagyjál aludni – ásít egy nagyot, és már le is hunyta szemét.

Nincs mit tennem, leheveredek mellé, felhúzom lábamat, és dobolni kezdek térdemen. – Elaludt – hihetetlen milyen gyorsan lépett át az álomvilágba, én pedig csak itt szenvedek.

– Amit én akarok csinálni, az társas elfoglaltság – dünnyögöm.

Szuszogása, és apró nyöszörgései csak még jobban felkorbácsolják vágyamat, amit persze a szűk barlang százszorosan felerősít. Túl rég volt kielégítő aktusban részem. – Vele, biztos az lenne! – Oldalamra fordulok, és nem állok ellen a kísértésnek.

Először csak simogatom gerincét, kitérve néha a bordákra is. Mivel nem ébredt fel, gondolok egyet és elkezdem csókokkal borítani. Aludjon csak, amíg kedvemre elszórakozhatok vele, a tisztes határt azért betartva.

Finom, sós íze van, bársonyos bőre felett siklik a nyelvem. Muszáj felnyögnöm az élvezettől, és akaratlanul egyre hevesebbé válok.

– Mmm, mit művelsz?

– Sajnálom – elszégyellem magam, mert ettől többet érdemel.

– Ne sajnáld – támaszkodik fel – jól esett a bizsergés.

– Mi esett jól?

– Az, amit csináltál.

– Szeretnél még?

– Hmm...

– Ezt beleegyezésnek veszem.

Készülj fel kis halacskám, mert olyan bizsergésben lesz részed, amiről még nem is tudtad, hogy létezik.

A változatosság kedvéért lába közé térdelek, csípőjénél fogva felhúzom. Már most nyöszörög, és próbál visszafeküdni, de fenekére csapok, és megállítom.

– Tetszeni fog!

– Jó, de furcsa! Még senki nem volt ilyen közel hozzám – motyogja.

– Tudod, ha a párod lennék, ehhez alanyi jogom lenne.

– De nem vagy az! Ráadásul a saját hibádból – szipogja.

– Halacskám, elhiszed, hogy sajnálom?

– Nem – nyögi ki gyorsan.

– Ez fájt – húzom szét fenekét és megnyalom bejáratát.

– Phayu! – megrándul, de erősen tartom, nem menekülhet.

– Légy jó fiú, és hagyd magad – fenekébe fúrom arcomat.

Mikor már nem próbál ellenállni, elengedem, és formás hátsójába kapaszkodva kezdem el azt gyúrni.

Gyenge húsa már most pirosodik, pedig alig értem hozzá. Ha komolyabban fognám, talán holnapra be is lilulna. Nyöszörögve ringatja magát, miközben nyelvemet bedugom szűk, kis lyukába. Gyűrűje alig akar engedni, jól megdolgoztad, de ennek csak örülök. Szürcsölöm, szívom, és még cuppogok is.

Reakciójából tudom, hogy a gondolatom, miszerint ártatlan, igazolást nyer. Nem elég, hogy első csókját elloptam, még ezt a nyíló félben lévő bimbót is leszakítom. – Megérdemlem? – A válasz egyértelmű, nem.

Mégis engem választott, ragaszkodik hozzám, és még mindig velem akar lenni. – Hát legyen! – Duzzogva ugyan, de megadom magam az elkerülhetetlennek. Pravat sok mindenre számított gondolom, csak arra nem, hogy ez a fiatal sellő tántoríthatatlannak bizonyul.

– Phayu, valami bizsereg – nyöszörgi.

– Hol? – muszáj elmosolyodnom, mert én pontosan tudom, hogy mi megy benne végbe.

– Itt – simítja meg hasát.

– Lesz ez még jobb is – puszilom meg egyik félgömbjét.

– De ez is – fogja meg hosszát –, feszül.

– Nem érzed azt, hogy valami kikívánkozik?

– Ke-kellene? – tétovázását látva, járatába mélyesztem ujjamat.

Eléggé benyálaztam az előbb, egynek simán be kell csússzannia.

Rózsája sötétebb rózsaszín, erősen szorít, hogy bent akar-e tartani, vagy inkább kilökne magából, nem tudom. Gyengéden, lassan mozdítom, hadd szokjon hozzá, már épp elég fájdalmat okoztam neki, nem szeretném tetézni.

– Még mindig fáj?

– Ne-nem, már so-sokkal jobb!

– Tudtam, hogy így lesz – feltérdelek, mellkasommal beterítem hátát, és miközben ujjam ki-be jár, alányúlok és megragadom tagját.

– Mi-mit csinálsz? – lihegi, erősen kapaszkodva.

– Mindjárt rájössz – harapom meg hátának selymes bőrét.

Előváladékának köszönhetően siklik rajta tenyerem, így gyorsabb ütemben játszadozhatok vele.

Érzem testének remegését, azt, hogy kilövésre kész, és ezért mindent beleadok. Egyszerre mozdul mindkét kezem, elégedetten morran, mire teljesen hátratolja csinos kis fenekét és kezembe ontja magját.

Pihegve dől oldalára, és összegúbózik. – De cuki! – Még ilyen szégyenlős sellővel se találkoztam, aki egy kellemes kielégülés után felhúzott térdeihez szorítja arcát.

– Mi a baj? – gyorsan leöblítem a kezem, majd ledőlök vele szemben.

– Semmi – nyűszíti.

– Látom – támaszkodom karomra, és simogatni kezdem testét.

– Ez nagyon, nagyon jó volt – húzza haját arcába.

– Tudod, kicsi halacskám – duruzsolom neki, hogy megnyugodjon –, a te gyönyöröd az én gyönyöröm.

– Ez kedves tőled, de ne hazudj! – pislog rám haja mögül.

– Úgy nézek én ki, mint aki hazudik? – emelem fel állát, hogy szemébe nézhessek.

– Igen?

– Buta kis sellő! – simítom meg ajkát, és a hangulatom egyből megváltozik.

Ennél többre vágyom, de nem rohanhatom le.

Viszont, nem fogja megúszni, mert akarom őt. Azt szeretném, hogy miattam kapkodja a levegőt, szíve egy ütemre verjen, mikor egyesülünk, és pikkelyei csak az én érintésemre sóvárogjanak. Lehet, hogy nem lett volna jó ötlet párba állni, vagy csak túl korai volt és hirtelen jött, de miért ne kezdhetnénk lassítva kapcsolatunkat.

– Most megcsókollak –hajolok ajkára, ami már azelőtt résnyire nyílt, hogy hozzáértem volna.

– Már vártam – forró lehelete égeti számat.

Készségesen átöleli nyakamat, belesimul ölelésembe, és addig helyezkedik, amíg lábát át nem kulcsolja derekamon.

Gyorsan tanul, én pedig tanítani szeretném, hogy majd később kamatoztathassa az összegyűjtött tudását rajtam. Igen, határozottan ezt szeretném, de párba állás nélkül. Nem szeretnék kapcsolatot, főleg úgy, hogy már nem is vagyok a birodalom tagja. – Csak bajba sodornám!

Hagyom, hogy úgy csókoljon, ahogy szeretné. Kíváncsian puhatolózik, kóstolgat, majd miután felfedezett, beindul. Olyan szenvedély járja át, amit remélni se mertem.

– Rain – simogatom lábát –, olyan izgató vagy.

– Valóban? – túr hajamba.

– Benned szeretnék lenni – suttogom állát csókolgatva.

– Hát nem ennyi volt? – ujját végighúzza nyakamon, majd államon, végül a számon állapodik meg.

– Messze nem – mosolyodom el és bekapom ujját.

– Akkor csináld! – engedélye valamit megmozdít bennem.

– Nem fogod megbánni? – nyúlok le közénk, és újra izgalomba hozom.

– Azt, hogy a tiéd leszek? – billenti félre fejét.

Az enyém.

Érdekes kifejezés, soha nem volt semmi az enyém, vagy a tulajdonom. Gyerekkoromban minden a családé volt, és amikor elválasztottak, akkor pedig a társaimmal közösködtünk.

– Mi van Pravat-tal? – nézek szemébe, hogy lássam mennyire őszinte.

– Azt se tudom, hogy ki az – dörgöli hozzám nemességét.

– Nem meséltek róla? – kérdezgetem, miközben mellkasát csókokkal borítom.

– Nem, de muszáj másról beszélgetnünk?

– Nem – nevetem el magam.

– Akkor jó – erőlködik, hogy lenyomjon a szivacsra, de kudarcba fullad. – Legalább most engedj nekem!

– Most az egyszer! – hátamra fekszek, és kíváncsian várom folytatást.

Végigpillant rajtam, és kiül arcára a tanácstalanság.

Határozottan tetszik neki, amit lát, de nem tud mit kezdeni vele. Inkább felülök, megfogom csuklóját és végigvezetem mellkasomon. Tétován közelebb hajol, száját végighúzza kulcscsontomon, nyakamon, államon. Esetlen, de ez megbocsátható bűn számára.

Kezét ráfonom hosszomra, mire meglepődik és kitágul a pupillája. Nem szégyellek hangot adni tetszésemnek, amivel aprócska mosolyt csalok szájára.

– A tiéd miért nagyobb? – pillant le rá, és megmozgatja kezét.

– Talán nem tetszik?

– Nem azt mondtam! – pirul el.

– Ennek a hossznak be kell férnie oda, ahol nem is olyan régen az ujjam volt.

– Ezt most felejtsd el! – elenged és a barlang falára tapad. – Azt ugyan, be nem teszed!

– De igen – kapok utána és legyűröm a szivacsra. – Azt ígérted, hogy az enyém leszel...

– Akkor még nem tudtam erről – bök fejével.

– Hidd el, örömöd lesz benne.

Mielőtt megszólalna ajkamat ajkára tapasztom, szívom, szopogatom nyelvét, ő pedig csak nyögdécsel.

Képtelen felvenni velem a versenyt, túlzottan izzok érte, a testéért, érintéséért. Csókom lávaként perzseli végig egész testét, mind a ketten telhetetlennek bizonyulunk. Keze tapogatózik, felfedezi minden zugomat, ami elégedett sóhajt vált ki belőlem.

– Phayu – rebegi.

– Nemsokára...

Azon is vagyok.

Egész testét csókkal hintem, felcsigázom, hogy amikor eljön a pillanat, ne érezzen fájdalmat. Szétfeszítem lábát és lenézek rá. – Szédítő! – Fejét elfordítja, ajkát beharapja, és nem restelli simogatni magát.

Egyre lejjebb haladok formás testén, mellbimbóját szopogatom, mire felnyög. – Várd ki a végét! – Ennél sokkal nagyobb élvezetben fogom részesíteni. Egészen köldökéig jutok, mibe belemártom nyelvemet, végül szám előtt lebeg remegő hossza.

Nem finomkodok tovább, bekapom, hasizma rándul és hajamba kapaszkodva felül. Eltol, majd visszahúz, és ezt ismételi újra és újra. Ujjam visszatalál bejáratához, most könnyebben csúszik be, és ostromolni kezdem.

– Ez jó! – nyöszörgi.

– Akkor ehhez mit szólsz? – mellkasánál fogva lenyomom és elhelyezkedek.

Rántok párat hosszomon, majd a bejáratához igazítom, és elkezdek behatolni testébe.

Belekapaszkodik karomba, ujjait belevájja, még fel is sebzi vastag bőrömet. Sziszeg, összeszorítja száját, szemét lehunyja és várja az enyhülést.

– Mindjárt jobb lesz – csúszok mélyebbre.

Karom remeg a megerőltetéstől, tartanom kell magamat, nem nehezedhetek rá.

– Benn van már?

– Igen – nyögöm egy nagyobb lökésnek köszönhetően.

– Annyira, annyira...

– Milyen? – érdeklődöm. – Nyisd ki a szemed!

Megteszi, ragyogó tekintetével néz fel rám, és ettől olvadozik szívem.

– Feszít, de nem olyan rossz!

– Akkor most figyelj – mozdulok, lendítem csípőmet, beleadom minden tehetségemet.

Karomat válla alá csúsztatom és tenyerembe veszem fejét. Azt akarom, hogy végig a szemembe nézzen. Látni akarom, hogy a szenvedély elhatalmasodik rajta, és csak akkor leszek elégedett, ha szemében az én arcom tükröződik vissza.

Lassan megszokja tempómat, és fel is tudja venni a rítmust. Együtt nyögünk, nyöszörgünk, csókolom és visszacsókol.

– Rain! – lihegem és beleharapok nyakának érzékeny bőrébe.

– Fáradok – suttogja.

– Pedig még messze a vég.

– Nem mondod? – kerekedik el szeme, karja újra nyakam köré fonódik.

Már nem kell kímélnem, látom rajta, hogy eluralkodott rajta a vágy és az élvezet.

A barlang falai visszaverik a hangokat, felerősítve őket, hogy biztosan eljusson tudatunkig. Teste remeg és csatakos, rózsája egyre jobban szorít. Hasfalamon érzem tagját, ahogy minden egyes lökésemnél nekem feszül. Nem engedem, hogy megérintse, azt szeretném, hogy tőlem menjen el, ne pedig a rásegítéstől.

Helyezkedek egy kicsit, el akarom érni azt a pontot, amitől tengericsillagokat lát. Azt hiszem, meg is van, mert egyből felélénkül. Lábát leengedi, de erősen kapaszkodik, sőt, még meg is harap.

– Ott, ott, ott! – sikítja.

– Jövök! – temetem mellkasába arcomat.

Végső lökésem tökéletesen célzott, és elérem azt, amire vágytam.

Magját közénk üríti, én pedig az enyémet belé. Lihegve omlok karjaiba, ő pedig kedvesen duruzsol és hátamat simogatja.

– Phayu, a tiéd vagyok.

– Tudom – húzódok ki belőle és mellé gördülök.

– Nem várom azt – bújik karomba –, hogy azt mondd, te is az enyém.

– Miért? – csókolom meg homlokát.

– Szabadon kell úsznod, nem szeretnélek behálózni.

– De attól még megtarthatlak?

– Leghőbb vágyam – piszkálja mellbimbómat.

Rendben, azt hiszem, ezt el tudom fogadni.

Legtöbben ilyenkor szép szavakat várnak– még ha tudják is, hogy nem igaz –, elsuttogott képtelen ígéreteket. Ő viszont más, nem kér, csak ad. Tudja, hogy mivel tarthat maga mellett, és nem számításból, neki ez természetesen jön. Ezért nem is távolodok el tőle, mert naivsága magával sodor.

Megfordulok, lábamat köré fonom, átölelem, és ringatom. Annyira otthonosan érzi magát, hogy fejét nyakamba fúrva elszenderedik. Most már a mi sorsunk összefonódott, és nem engedem meg senkinek, hogy közénk álljon. Bár időbe telik, amíg dűlőre jutok magammal és az érzéseimmel, de az biztos, ha valakinek sikerülhet közel kerülnie hozzám, az csakis ő lehet.