Rain

Jól megjártam, semmi kétség.

Borzasztó érzés a visszautasítás, főleg, ha az megaláztatással párosul. Mindez nem is érdekelne, már megszoktam, ha nem tört volna össze valami, mélyen idebent, teszem mellkasomra kezem. – Hát ilyen érzés? – Amikor a szív összetörik, és minden remény odaveszik?

Megmondta a boszi is, hogy szenvednem kell az igaz szerelemért, de vajon ennyi elég lesz már? – Aligha! – és ezt tudomásul kell vennem. Tiszta szerencse, hogy nem vagyok olyan típus, aki ennyitől összeomlik, vagy feladja.

Azon a napon nem bírtam volna ott maradni, a gúnyos szemek kereszttüzében. Rémálmaimban most is összesúgnak a hátam mögött, ujjal mutogatnak rám, és ami a legrosszabb, újra és újra elismételi Phayu a végzetes szavakat.

Egy ismerős fej bukkan fel a barlangom szájában, szempillájáról nagy cseppekben csöpög le a sós víz.

– Meddig akarsz még bujkálni? – támaszkodik a bejárat peremére.

– Nem megyek sellők közé – fordítok neki hátat.

– Rain, ne csináld! Elő kell bújnod, nem maradhatsz örökre a csigaházadban.

– Ez egy barlang, ha nem tudnád – motyogom.

– A büszkeséged vagy az önérzeted sérült meg jobban? – a víz csobogásából tudom, hogy kiemelkedett a vízből, és valószínűleg szárítkozik éppen.

– Egyik sem.

– Akkor? Fordulj már ide – vállamnál fogva noszogat.

– Itt – ütögetek mellkasomra – és itt – mutatok a fejemre –, fáj, de olyan nagyon, hogy azt elmondani nem tudom – kár volt szóba hozni, arcom eltorzul, és már potyognak is gyöngyeim.

– Te nem vicceltél! – rápillantok, döbbenete csalfa mosolyt csal ajkamra.

– Talán szoktam?

– Elég sűrűn. Oh, Rain – von karjaiba –, nem tudtam, hogy ennyire komolyan gondoltad.

– Pedig mondtam, hogy ő más – simulok, ismerős, védelmező karjába. – Most mit tegyek?

– Ha rám hallgatsz, elfelejted.

– Aha... – hüppögök, és már most lelkiismeret-furdalásom van, hogy titkolózok előtte.

– Rain, ugye nem forgatsz semmit se a fejedben?

– N-nem – nyelek egy nagyot.

– Fogadjunk, nem mondasz igazat?

– Nem – adom meg magam.

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy színt valljak.

Az eset után eljött hozzám Sky, hogy megvigasztaljon, és azt is elmondta, hogy mit történt Phayu-val. Annak ellenére, hogy halálra voltam sértődve, aggódtam érte. Tudomásul kellett vennem, hogy szemernyi vonzalma sincs felém. Én hiába lettem volna boldog, ha ezzel őt boldogtalanságra ítélem. Senkit se lehet kényszeríteni, még ha rólam van szó, akkor sem.

Talán azzal is megelégszek, ha messziről követhetem, és csodálhatom őt. Aztán, majd idővel, mikor már kiszenvedtem magamból ezt az utálatos érzést, találok valakit, aki szeretni fog, úgy, ahogy vagyok.

A sajátos hóbortjaimmal, kíváncsiságommal, és néha elviselhetetlen természetemmel. Bár nem értem mi nem tetszett neki, hiszen nem is ismert. A külsőmmel nincs baj, a hírnevem viszont hagy maga után kivetnivalót, de pletykákra nem szabad alapozni.

Ráadásul ott van az a tény is, hogy megcsókolt. Kétszer is, vagy talán egyszer? Oké, ha az elsőt nem számolom, amit ugye én akartam, hogy megtörténjen, akkor sajnálatos módon, csak egyszer. – Viszont! – Ha ebből indulok ki, hogy bizony ő is kezdeményezte, egyáltalán nem hagytam hidegen. – Hmm... – most, hogy belegondolok, még élvezte is, mikor karjába simultam.

– Poszeidón sodorjon magával Phayu! – emelem magasba kezem.

– Rain, kezdek félni tőled...

– Mondd, mit tegyek! – rázom meg testét. – Akarom őt!

– Felejtsd el, a Túláton van, és nem térhet vissza.

– Az nekem nem akadály – vonom meg vállamat.

– Mit tettél?

– Sajnálom Sky, de átúsztam hozzá – vallom be az igazat.

– Ha atyám megtudja, kitépeti az összes pikkelyedet!

– Csak te tudod, te pedig nem mondod el neki! – fenyegetem meg ujjammal.

– Többet meg ne próbáld – magához szorít, és hátamat simogatja. – Félek, hogy bajod esik!

– Nem ígérhetek olyat, amit nem tudok betartani.

– Rain, nem éri meg...

– Neked talán, de nekem – beszívom az áporodott levegőt. – Sky, ha meg sem próbálom, bánni fogom.

– Ő nem jöhet vissza! Fogd már fel!

– De én mehetek hozzá! – azzal beugrok a vízbe.

Örvénylik körülöttem, és pillanatok alatt megjelenik türkiz színben pompázó uszonyom.

Igaz, hogy azt mondta, többé ne látogassam meg, de nem a párom, hogy parancsolgasson nekem. Lett volna rá esélye, de elmulasztotta. – Azt csinálok, amit akarok! – és ha találkozni szeretnék vele, akkor átúszom, még ha csak egy pillanatra láthatom méretes alakját.

Legalább tudni fogom, hogy érzi magát, mennyire van szüksége rám, esetleg vigyek-e neki valamit. Nem lettem a társa, a párja, de nem akadályozhatja meg, hogy segítsek rajta. – Nekem nem parancsol! – dugom ki fejemet a vízből.

– Kérlek, ne haragudj, de követnem kell a szívemet.

– Bárcsak én is annyira elkötelezett tudnék lenni, mint te – sóhajtja, és elmosolyodik. – Nem foglak megakadályozni, kövesd az álmaidat!

– Úgy lesz! – kacsintok, és lebukok a víz alá.

Azt hiszem, igaza volt a boszorkánynak, hogy a nagy szerelmekért, sokat kell szenvedni.

Eldöntöttem, nincs visszaút. Ha a boldogsághoz vezető áramlat, fájdalommal és szenvedéssel lesz tele, nem érdekel, mindent elviselek, csak, hogy a célomat elérjem. És az nem más, mint az a Poszeidón verte, bosszantó sellő.

Hiába üldözöm, és mondom neki, hogy csak segíteni szeretnék, nem azt kapom, amit szeretnék.

Nem érti, azzal, hogy meglátogatom, mekkora áldozatot hozok érte. Mindent kockára teszek, csak hogy pár órára társasága lehessek. Még annyit se mond, hogy köszönöm. Második alkalommal, úgy leordította a hajamat, hogy sírva úsztam haza. Azóta, egy hajszálnyit javult a helyzet, most már nem kiabál, csak morog, de azt jó hangosan.

Amíg ő a vizeket úszta, addig élhetővé varázsoltam neki jelenlegi szállását. Minden felesleges dolgot kidobáltam, kezdtem az angolna több mint egy hetes maradványával. Már a dögevők megkezdték testét, és a fele meg se volt.

Megkérdeztem, hogy esetleg ő is ráácsingózott-e, hát, amit kaptam, nem tettem zsebre. Erre kiosztottam, hogy beszélhetne velem szebben is, nem vagyok a háziállatkája. A változatosság kedvéért, ezért is leszidott. Poszeidón a megmondhatója, mennyi gyöngyöt hullattam már miatta. – És miért? – a semmiért. A hála szemernyi szikrája sincs benne. – Sellő ő?

Azt hiszem, jobban hasonlít egy papucsállatkára. – Esze semmi, fogd meg jól! – Mégis töröm magam a kedvéért, hogy neki jobb legyen. – Hálátlan dög! – Legalább egy kedves szó, egy apró mosoly lenne osztályrészem, de azzal is beérném, ha nem morogna egyfolytában.

– Már megint itt vagy? – kérdezi.

– Mást nem tudsz kérdezni? Kezd unalmassá válni – teszem le szütyőmet az asztalára.

– Mondtam, hogy ne gyere – ül fel ágyában.

– Mégis vártál – körbenézek, és a megszokott rendetlenség helyett most tisztaság fogad.

– Csak unatkoztam – motyogja.

– Szeretnéd, ha feldobnám a napodat? – arcomat képébe tolom.

– Még csak az kellene! – ezt mondja, de szeméből teljesen mást olvasok ki.

Talán megrepedt az a kemény szíve?

Leülök mellé, uszonyunk összeér, és már ettől forróságot érzek legbelül. Bármennyire szeretném, hogy megcsókoljon, eszemben sincs kezdeményezni. – Pedig, ha tudná, mennyire sóvárgok utána! – Sokat gondolkoztam azon, hogy a gyakorlás miatt van, de ezt el is vetettem. Ha nagyon akarnám, találnák olyat, aki bevezetne a testiség rejtelmeibe.

De nem akarom. – Hogy is tehetném meg? – csak őt látom, hallom, és már oda jutottam, hogy álmaim állandó résztvevője lett.

– Mit csinálunk ma?

– Te szépen hazaúszol.

– Tudod, hogy nem fogok.

– Rain, nem értelek – ingatja fejét. – Visszautasítottalak, ellöktelek, és folyamatosan azt hajtogatom, hogy a terhemre vagy. Minek jössz még mindig ide?

– Mert nem hiszek neked.

– Hogy lehetnék ennél is világosabb?

– Tudod, Phayu – nézek szemébe –, csak én vagyok neked. Jobban tennéd, ha megbecsülnél.

– De nem kértem belőled!

– Majd fogsz! – nevetem el magam.

– Kis halacska, fogd már fel végre, hogy nem kellesz. Se így, se úgy! Púp vagy a hátamon csupán, semmi több. Egy betegség, amitől szabadulni kell!

– Rendben – most jött el az a pont, hogy megelégeltem a rossz bánásmódot.

Sértődötten kiúszok, és a falnak dőlök.

– Végre, már azt hittem, sose szál le rólam – mondja.

Szóval félreértettem mindent.

Tényleg naiv vagyok, hogy azt gondoltam, kedvel. Nem kértem, hogy szeressen, legyen velem, egyszerűen csak élvezni akartam a társaságát, mint egy normális sellőnek. Meg se szólaltam, pedig lett volna mit a fejére olvasnom, de mégse tettem.

Megértettem az ő oldalát, és egy percig se erőszakoskodtam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy most mennyire magányos lehet, egyedül, ismeretlen vizekben.

– Jobb lesz, ha hazamegyek – megint gyöngyözök.

Utálom, hogy miatta rossz sellőnek érzem magam.

Egy senkinek, egy utolsó planktonnak, akit észre se vesznek a sellők, simán elúsznak mellette. Persze, amikor szükség van rám, akkor nagyon tudnak hízelegni. – Elegem van! – Az sem érdekel, hogy a kedvenc szütyőmet itt kell hagynom, és nem látom többet viszont. Visszaúszok a boszihoz, és megmondom neki, hogy megváltoztatom a sorsom.

Nem fogok egy olyan valaki után úszni, aki a farkamig se ér fel. Azt hittem, ő más, különleges, akit szabadon kedvelhetek, de tévedtem. Mint mindig, ezen már meg se kellene lepődnöm. Olyan rossz a sellőismeretem, hogy ezt már tanítani kellene. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! – és mégis, szeretlek.

Elindulok hazafelé, de elkövetem azt a hibát, hogy óvatlanná válok. Csak úszok előre, nem figyelve környezetemet, minden gondolatomat ez a buborékfejű uralja. Ahogy haladok visszafelé, gyöngyöket hullatok, nyomokat hagyva magam után. Ha hinnék a mesékben, akkor azt gondolnám, hogy nyomomra akad majd a hercegem, fehér tengericsikón – persze, ha lenne ilyen nagy, de helyette megteszi egy bálna is –, szóval, megvigasztalna, és örök szerelmet vallana, majd elnyargalna velem a lemenő világosság fényében.

– Á, ez fáj! – kiáltok fel, mert valami a farkamba mart.

Egy vastag inda fonódik keskeny derekamra.

– Engedj el! – ütlegelem, de az még inkább szorosabban tekeredik rám.

Minek kellett nekem ábrándozni?

Ha nem teszem, akkor észrevettem volna, hogy az árok felett úszkálok. Ehelyett gondolataimba merültem, és nem foglalkoztam semmivel. Ha nem így teszek, megúszom ezt az egészet. – Legközelebb okosabb leszek! – A nyúlványok egyre többen lesznek, éhes fogaikkal közelednek, és itt-ott belém is harapnak.

Nyüszítek fájdalmamban, szabadulni szeretnék, vonaglok, ütök, és még harapok is. – Kiáltsak? – felesleges. Mire ide ér valaki, végem, és ha még túl is élem, akkor is végem. Megszorítom az egyik nyúlványt, ujjamat belemélyesztem és megpróbálom szétnyomni.

Nem tetszik neki, sípoló hangot ad ki, és elkezd a mélybe húzni. – Ennyi volt, ne sirassatok! – Ha azt hiszi ez a dög, hogy feladom, akkor nagyon téved, küzdök, amíg élek. Nyálában valamiféle méreg lehet, mert zsibbadni kezdek, és érzéketlenné válok. Egyre jobban fogy az erőm, gyengülök, nincs mese.

– Rain! – hallom meg távoli hangját, szerintem csak hallucinálok. – Bírd ki, jövök!

– Nem kell – suttogom.

Kezem, uszonyom elernyed, csak csüngök rajta, mint egy döglött hal.

Tényleg itt van, eljött megmenteni. – Az én sellőm! – mosolyodom el. Lándzsájával aprítani kezdi ellenfelét, nagyon gyors, és célratörő. Egy felesleges mozdulata sincs, mindegyik végzetes az áldozata számára. – Csak így tovább! – még ha nem is mondhatom ki, nagyon büszke vagyok rá.

Mielőtt lesüllyednék a fenékre, megragad és magával húz. Karomat nyakába akasztja, annyi erőm még van, hogy kapaszkodni tudjak. Úszunk felfelé, de már nincs mitől félni. A szétkaszabolt darabok ringatózva mélyednek a sötétségbe.

– Rain, jól vagy? – aggódva pillant rám.

– Azt hiszem – rebegem, de nem érzem olyan fényesen magam.

– Hová vigyelek?

– Haza...

– Az hol van?

– Mondom az utat.

Nagyon jól ismerem a tengerfeneket, könnyen elnavigálom, úgy, hogy senki nem vegyen észre minket.

Sokkal gyorsabban értünk haza, mint amikor egyedül úszok. Kidugjuk fejünket a vízből, lebegünk egy darabig, de ő folyamatosan szemmel tart.

– Fáj valamid? – beletúr hajamba.

– Nem érzek semmit – ejtem homlokomat vállára.

– Segítek!

Uszonyom hajlatába csúsztatja egyik karját, másikkal hátamat tartja, és egyetlen farokcsapással kiemelkedik a vízből, és gyengéden a barlang peremére helyez.

– Hogy lehetsz ilyen erős?

– Sokat edzettem – mosolyogva ül mellém és vizsgálgatni kezd. – Elég csúnya sebeid vannak.

– Majd elmúlik – legyintek. – Azt, ott – mutatok egy mészkőből vésett edényre –, kérlek, add ide.

– Tessék – adja kezembe.

Szárított alga, moszat és hínár őrlemény.

Elnyúlok és előhalászok egy másik edényt, amiben csiganyál van. A kettőt összekeverem, egészen addig, amíg egy krémes, pépes állagot nem kapok. – Most már csak meg kell száradnom! – Figyeli minden mozdulatomat, és tanúja lesz átváltozásomnak.

Ahogy megjelenik vékony, formás lábam beszívja a levegőt, és bent is tartja. – Zavarba hoztam! – Annyi mindent elkövettem ellene, mindvégig megingathatatlannak bizonyult, de egy ilyen jelentéktelen dologtól egyből szaporábban veszi a levegőt.

– Elbánt veled – suttogja.

– Csak egy kicsit, de ha meggyógyul, nem is fog látszani.

– Reméljük.

Kenegetni kezdem a pálcikám felső részén lévő sebet, felszisszenek, nagyon csípi.

– Hagyd, majd én – veszi ki kezemből, és óvatos mozdulatokkal sebembe keni.

Gyorsan betakarom magam, a napokban kapott hínárszőttessel.

Ha nagyon kiszáradna, csak vízbe kell mártanom, és olyan lesz, mint az új. Drága dolog, Sky-tól kaptam, ezzel próbálva előcsalogatni kuckómból.

– Most jut eszedbe szégyenlősnek lenni? – húzza végig ujját lábamon.

– Nem akartalak zavarba hozni – szegem fel államat.

– Hát ezzel pont, hogy nem hozol zavarba – masszírozza lábfejemet. – Más lenne rá a találó szó.

– Mint például? – kíváncsiskodok.

– Tényleg ennyire ártatlan vagy? – A lábam azon felét becézgeti, amin járni szoktam.

– Aj, nem értem, mire gondolsz! – nyalom meg számat.

– Nem is baj – pillant nyáltól csillogó ajkamra. – Hidd el, jobban jársz!

Hátradőlök a szivacsokra, és élvezem, ahogy Phayu keze szorgalmasan kényeztet.

A zsibbadás múlik, a fájdalmat csak enyhén érzem, a krémnek köszönhetően. Ahhoz képest, hogy éppen elhagyni készültem, érdekes fordulatot vettünk. Már az is csodának számít, hogy itt van velem. Naivan úgy gondoltam, hogy ide csak az az idegen sellő jöhet be, akit páromul választok. Mondjuk én őt választottam, az már egy másik dolog, hogy pattintott.

Azt fel se merem hozni, hogy miattam a tilosban jár, és ha elkapják, megütjük a farkunkat. Nem hagyhatom, hogy elmenjen nélkülem, mivel biztos vagyok benne, hogy eltéved, és akkor meglátják.

– Phayu – félénken nézek fel nagy, őszinte szemébe –, itt maradsz velem?

– Rain, nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.

– Kérlek, nem szeretnék egyedül maradni – jó kifogás kell –, mi lesz, ha rosszabbul leszek?

– Nem életveszélyesek a harapások – mosolyodik el –, túléled!

– És, ha visszatér a zsibbadás? Bepánikolok! Kihez forduljak?

– Ennyire félős vagy?

– Most akart felzabálni egy növény! Még szép! – bele is borzongok, hátha megesik rajtam a szíve.

– Nincs elég hely...

– Hogyne lenne! Sky is szokott itt aludni.

– Csak aludni? – miért szúr belül valami?

– Megesik, hogy eszünk és beszélgetünk is – billentem oldalra fejem.

– Hozzád ér?

– Persze, muszáj neki!

– Hogy?

– Szerinted a kagylók, gyöngyök hogy kerültek a hajamba?

– Oh, Rain... Nem hazudtolod meg magad.

– Akkor maradsz?

Hosszan néz, latolgatja a dolgokat, majd bólint.

Örülök, hogy nem hagy magamra, gyorsan arrébb is csússzanok, hogy legyen helye átalakulni. Még jó, hogy nem az egész ételkészletemet vittem el neki, mert így legalább lesz mit vacsoráznunk. Az eszembe se jutott, hogy esetleg ő mást kívánna elfogyasztani...