Phayu

Milliószor átgondoltam, és azt hiszem, ez a legjobb döntés.

Engem senki se kötelezzen arra, hogy bárkivel párba keveredjek. Még akkor sem, ha történetesen ez a sellő Rain is. Talán rosszul fog esni neki a visszautasítás, de túléli, és majd bocsánatot kérek tőle, amint lesz rá lehetőségem.

Pravat azonnal ökölbe szorította kezét, ahogy meghallotta nevemet elhangzani. – Így jártál, barátom! – megmondtam, hogy semmi esélyed, bármennyire is szeretted volna. Kedvelem őt, bár kicsit megbolondult, mióta fejébe vette, hogy ő bizony a tettek mezejére úszik.

Kihúzom magam, felöltöm a legzordabb ábrázatomat, és odaúszok Rain mellé. Csodálkozó tekintettel méreget, nem tudja mire vélni a dolgot. Ha a helyében lennék, én se tudnám. Azt gondolhatja, hazudtam neki, vagy másképpen döntöttem. Nem szeretném, hogy helytelen következtetéseket vonjon le, ezért a páholy felé fordulok, és beszélni kezdek.

– Ezennel visszautasítom a választottamat.

– Phayu, mit csinálsz? – csókolnivaló párnácskái megremegnek.

– Nem fogadom páromul az itt lebegő Rain-t – folytatom mondókámat.

Erre senki se számított.

Ki hallott már ilyet, hogy egy ilyen lehetőséget visszautasítson egy egyszerű sellő. Összesúgnak, gúnyosan nevetgélnek, és valaki még arra is merészkedik, hogy ujjal mutogasson ránk.

– Ellen mersz szegülni a gömb akaratának? – dörren Őfelsége.

Tekintélyes látványt nyújt, akitől félnek az ellenségei, a népe viszont szereti és tiszteli.

– Igen – lebegek.

Mintha szipogást hallanék mellőlem, oldalra pillantok, és nem tetszik, amit látok.

Reszket, mint az osztriga, amikor tudja, hogy itt a vég. Fekete gyöngyszemek hagyják el szeme sarkát, és most jövök rá, hogy nagyobb kárt okoztam, mint szerettem volna. – Egy bocsánatkérés nem lesz elég! – ezzel viszont, ráérek később foglalkozni.

Remegve hátrálni kezd, kapkodva szívja a levegőt, gyöngyei elapadhatatlanok, és félelem ül tekintetében. Fejét ingatva megfordul, és elúszik, hiába kiáltanak utána, ő csak úszik és úszik. – Mit tettem? – Azt hittem, keményebb kőből faragták, nem gondoltam, hogy ennyire érzékeny lélek. – Mégis mit vártam?

– Tudod, hogy a gömb választását nem utasíthatod vissza – szól Őfelsége –, de ha megteszed, annak életre szóló következményei lesznek.

– Tudom.

Pár hónapig majdcsak kibírom, hogy minden nap a határvonal mentén kell őrjáratoznom, vagy tengeri hulladékot szedegetnem.

Bólintok, hogy tudomásul vettem.

– Akkor hát, legyen – emelkedik a magasba, szigonyát rám emeli.

Kitágult pupillával figyelem, ahogy a szigony végéből, felém indul egy arany fénycsóva, és miután elért hozzám, csuklómra fonódik és megjelenik rajta egy arany bilincs.

– Ez meg mi? – nézek fel rá.

– Vigyétek a palotába! – adja ki az utasítást.

– Ne, nem tettem semmit! – rángatom kezemet.

– Ellenszegültél a gömb akaratának, és visszautasítottad Őfelsége fiát – közli velem a ceremóniamester. – Az ár, amit fizetned kell, nem kevés – ingatja fejét.

Huhogások és fújolások közepette vezetnek el az őrök. – Erre nem gondoltam! – Nem tudom, hogy most mi fog történni velem, és ez határozottan rosszul érint. A bizonytalanságnál semmit se utálok jobban. Úgy néz ki, nagyobb büntetést fogok kapni, mint amire számítottam.

A palota mészkő falai tornyosulnak fölém, méreteivel össze akar nyomni.

– Haladj, te uralkodó gyalázó! – taszítanak előre az őrök.

– Szebben is lehetne – figyelmeztetem őket.

– Talán megérdemled?

Beúszunk az ajtón, és egy hatalmas tér fogad.

Mindenfelé nyílások vannak, a falakba növényeket ültettek, otthont adva pár kisebb halcsaládnak. Nem jártam még itt, azt hittem, hogy valamivel különlegesebb hely. Ha jól sejtem, egy hatalmas mészkőtömbből faraghatták ki évszázadokkal ezelőtt.

Egy köpcös, szélesvállú, hordóhasú, éltesebb korú sellő úszik felém. Megjelenése uralja a teret, és még az őrzőim is meghajolnak.

– Kit hoztatok?

– A védelmezők egyikét – közli az egyik.

– Mit ártott, hogy ide kellett hoznotok Őfelsége bilincsével – pillant csuklómra.

– Ellenszegült a gömb akaratának, Seb mester.

– Nocsak – húzza fel szemöldökét. – Kit utasított vissza?

– Rain-t, Őfelsége fogadott fiát – a beszélő az idegen elé lök.

– Mit tettél te fiú? – emeli fel államat.

– Nemet mondtam – válaszolom egyszerűen és őszintén.

– A váróba vele!

Két karomnál fogva behurcolnak egy üres, sötét szobába.

Magamra hagynak, bezárva, esélyem sincs szabadulni. Leülök a fal tövébe, uszonyomat felhúzom, farkamat lengetve örvényt keltek. Felkavarodik az aljzat, az apró szemecskék megtapadnak pikkelyemen. – Mégis milyen büntetést kaphatok? – Talán lefokoznak, elkobozzák járandóságomat, és közsellőként kell élnem tovább életem.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem bezárva, mikor nyílik az ajtó. Hunyorognom kell a hirtelen jött fény miatt, pislogok párat, de nem használ.

– Szánalmas bolond – hangzik el a csöndben.

– Megtudhatnám, ki vagy?

– Sky, Őfelsége legkisebb fia.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezem flegmán.

– Még neked áll feljebb?

– Nem tettem semmi rosszat.

– Megaláztad! A pocsolyába tiportad az önbecsülését! – így mondva, szörnyen hangzik.

– Túléli.

– Biztos vagy te ebben? – lebeg az ajtóban.

– Süldő sellő, nem gyerek már!– túrok bele hajamba.

– Nem, valóban! Egy sellő, akinek érzései vannak!

– Én is az vagyok! – háborodok fel. – Az én érzéseimmel ki foglalkozik? Megmondtam, hogy nem akarok tőle semmit!

– Gondoltál volna rá akkor, amikor bedobtad a nevedet a gömbbe!

– Az csak egy félreértés! Nem én voltam!

– Nem ez a lényeg! Tudtad, hogy részt fogsz venni! Miért kellett megaláznod? – nagyon aggódik barátjáért, amit meg tudok érteni.

– Így is közutálat tárgya! Most már a megvetésé is!

– Sajnálom.

– Igazán? – teszi csípőre kezét. – Ehhez már késő.

– Akkor szerinted mit kellett volna tennem? Fogadjak szót egy gömbnek?

– Igen, azt!

– Soha!

– Nem vagy méltó hozzá! Jobb is, hogy megszabadult tőled.

– Tudtommal én szabadultam meg tőle.

– Gratulálok hozzá!

– Köszönöm.

Mondhatnék mást?

Félreúszik az útból, hogy beengedje az őröket. – Remek! – Visznek is a vesztőhelyre, vagy Poszeidón tudja, hová. Több folyosón átúszunk, amíg a tárgyalóba nem érünk. A szoba falának tövében sziklatömbök sorakoznak, amiken ismerős és ismeretlen arcok foglalnak helyet.

Őfelsége a trónján ül, mellette lebeg a Seb-nek nevezett sellő korábbról. Továbbá a szüleim, a kiképzőm, Sky, és még Pravat is itt van, aki most önelégülten vigyorog. Biztos vagyok benne, hogy most nagyon boldog, hogy ilyen helyzetbe keveredtem.

– Nem gondoltad meg magad? – kérdezi Seb mester.

– Tartom magam, a mondottakhoz.

– Fiam, ne tedd – könyörög anyám.

– Sajnálom, de nem állhatok párba egy idegennel.

– Pravat védelmező, van hozzáfűznivalója?

– Igen, Seb mester – felkel helyéről, és Őfelsége elé lebeg.

– Őfelsége, egybegyűltek – tisztességesen meghajol az említettek felé. – Tanúja voltam, amikor Phayu védelmező elcsábította Rain fiatalúrat.

– Mit látott pontosan? – teszi fel kérdését a mester.

– Nem szeretném rontani a fiatalúr hírnevét, de láttam, hogy a vádlott – itt rám néz – csókolgatta és szerelmes szavakat suttogott neki, hogy elcsábítsa.

– Hazugság, nem ígértem neki semmit!

– De attól még a karjaiban tartotta?

– Igen.

Anyám zokogni kezd, apám a kezét szorongatja.

– Tehát kétes szándékai voltak egy ártatlan sellővel szemben, akiben uralkodói vér csordogál.

– Én csak...

Mit mondhatnék?

Hogy megadtam magam a kisértésnek? Élveztem, ahogy karomban tartom és ellopom tőle édes csókját? Minden csak azért volt, hogy megvigasztaljam, és mégis, úgy néz ki, hogy csak kihasználtam a saját érdekemben.

– Visszaülhet – int Seb mester.

– Köszönöm, hogy meghallgattak.

Kétszínű sellő, semmi kétség.

Önző és a saját érdekében képes bemártani, pedig a barátjának tartott. Az irigység csúnya dolgokra képes, mondhatom. De ami igazán zavar, hogy a valódi sértett nincs itt. Hiába tekintgetek jobb, balra, még a résen is kinézek, ami a külvilágba vezet, de sehol sincs.

– Meghallgattam, és döntöttem – szólal meg Őfelsége, hangja árulástól terhes. – A vétke megbocsáthatatlan.

– Mi lesz a büntetésem?

– Száműzve leszel a birodalomból, és nem térhetsz vissza, soha többé.

– De Őfelsége! Ez túl nagy büntetés! – esdeklek. – Bármit elviselek, csak ezt ne.

– Megfosztanak címedtől, kinevezésedtől, a juttatásoktól, és nem veheted fel a kapcsolatot az itt lakókkal.

Hiába is ellenkeznék, semmit se érnék vele.

– Elbúcsúzhatok?

– Igen, de nem miattad, hanem a szüleid miatt – feleli Seb mester.

Odaúszok hozzájuk, meleg ölelésükbe vonnak, és potyognak gyöngyeik.

Kérlelnek, hogy vállaljam a felelősséget, hiszen nem lehet olyan rossz együtt lenni a kis sellővel. Még ha szeretném is, hogy ez az egész meg nem történt legyen, már késő. A teher nyomja vállaimat, és már így is van elég szégyenkezni valóm. Ha viszont elfogadom a büntetést, szüleim neve tisztára mosódik.

– Sajnálom, kiképzőm – hajolok meg előtte. – Szégyent hoztam magára és a társaimra.

– Nincs mit mondanom – fordítja el fejét.

Elindulok visszafelé, de Pravat megragadja megbilincselt csuklómat, és a fülemhez hajol.

– Edd meg, amit főztél – suttogja. – És csak hogy tudd, az enyém lesz.

– Mi? – kapom fel a fejem.

– Szerinted van másnál esélye? Ki fogadná el ezt a szánalmas teremtést? – folytatja pusmogva. – Hálás lesz amiért befogadom, és dorombolni fog.

– Nem fogja megtenni!

– De bizony, már nekem is ígérték az uszonyát – önelégülten képembe vigyorog.

– Ne merj hozzányúlni!

– Miért, mit fogsz csinálni?

– Nem tudom, de megfizetsz érte.

– Akkor kellett volna cselekedned, amikor még megtehetted.

Ennek örömére lefejelem.

Az őrök egyből mellettem teremnek, és Őfelsége kíséretében elhurcolnak. Hiába anyám szívszaggató siránkozása, apám könyörgése, nem használ. Vonszolnak, egészen a határvonalig. Nem ellenkezek, van tartás bennem, nehogy lássák rajtam kétségbeesésemet.

– Mostantól fogva – lekerül rólam a bilincs –, ott lesz az otthonod – mutatnak át a Túlátra.

– Értem.

– Ha vissza mersz térni, halál fia vagy – mondja az őr.

– Rendben – tudomásul veszem, nincs mit tenni.

– Most ússz, és vissza se nézz.

Nincs más választásom, mennem kell.

Se fegyverem, se ételem, se semmim. Reggel még jó ötletnek tűnt a tervem, de most meginogtam. Nem lehetett volna kevésbé drasztikus büntetést kimérni számomra? Nem az ismeretlennel van gondom, és nem is a javak elvesztésével, hanem a szeretteim hiánya fog megviselni.

Átúszok a homályos, hűvösebb vízbe, még az íze is teljesen más, mint az otthoninak. A barátságtalanságáról már ne is tegyek említést. Haladok tovább, keresnem kell egy biztonságos helyet, ahol meghúzhatom magam. Nemsokára besötétül minden, és nem tudom megvédeni magam.

Egy hajó roncsait pillantom meg, amit első ránézésre megfelelőnek találok. Elég közel a határvonalhoz, nem szeretnék túlságosan eltávolodni, most még legalábbis. Egy mély árok választ el otthonomtól, mélyéről csattogó hangok áradnak felém. – Mi lehet ott?

Ráérek holnap felfedezni, úgyis fegyvert kell készítenem, és valami ehető dolog után is nézni. – Ez a hajó, nem is olyan rossz! – Orrán egy sellő ékeskedik, büszkén, előre tartott kezével hívogat. Felúszok a fedélzetére, régóta itt lehet, már a sós víz kikezdte. – Nem baj, jó lesz ez!

Leúszok a lefelé vezető folyosón. Minden zajra odafigyelve, nem tudom, hogy mire számíthatok. Több, lyuk van benne, érdekesebbnél érdekesebb eszközökkel. – Mire használhatták ezeket? – Erre a kérdésre valószínűleg soha nem fogok választ kapni.

Beúszok az egyik nagyobb lyukba, amit megfelelőnek találok ideiglenes szállásomnak. Az egyik falán kilátok, de átnyúlni nem tudok rajta, mert valami átlátszó megakadályoz benne. Egy asztalszerűség foglalja el a lyuk legnagyobb részét, amin egy gömbszerű ízé van. – Hmm... – Megérintem, és az forogni kezd. A nagyobbik részét kék paca uralja, a többit barna és zöld. – Érdekes! – A mennyezetről kristálycseppek lógnak, fel nem foghatom miért.

Itt minden ismeretlen számomra, olyan idegen. Az emberek mindenféle kacatot gyűjtögetnek, amiknek semmi haszna. Egy szögletes tárgy hever az asztalon, és még ki is lehet nyitni. Hajszálvékony rétegekből áll, de érintésemre szétfoszlanak.

Az egyik sarokban egy ágyra emlékeztető dolog árválkodik, valószínűleg ezt használják az emberek alvásra. – Ha nekik is jó, akkor nekem is! – Leheveredek, de hiányzik a szivacsok egyenetlensége. – Kényelmetlen! Túl puha! – Haszontalan, már most utálom.

Korogni kezd a gyomrom, de nincs az a Poszeidón, aki rá tudna venni, hogy kimerészkedjek. Hínár, alga, osztriga, ikra, mind jó falat. Számban érzem az ízüket, és önkéntelenül rágni kezdek, de ezzel csak azt érem el, hogy ráharapok a nyelvemre.

Oldalamra fordulok, és lehunyom szemem. Kár volt, mert egyből bevillannak a mai nap eseményének képei. Végtelenül szomorú és csalódott szemek lebegnek előttem, még én is érzem, ahogy a fájdalom átitatja őket. Karcsú alakja sietősen távozik, hogy ne legyen a sellők céltáblája. Pedig az lesz, nem kerülheti el, és mindez miattam. – Az enyém! – Furakodik tudatomba Pravat hangja, és kellemetlen szorítást érzek mellkasomban. – Mi a fenét műveltem?

Ezzel a lehetőséggel nem számoltam, és most meg is van a baj. Odadobtam őt a farkashalaknak, kiszolgáltatva, zsákmányként. Szenvedés fogja végigkísérni egész életét, amit senkinek se kívánok. – Rain, kis halacskám! – Nem tudom hogyan és miként, de kiszabadítalak ebből a horogból.

Biztosan elaludhattam, mert hallom hangját, ahogy hozzám beszél. Olyan bánatos, szívet tépő, és ha hozzáképzelem gyöngyáztatta arcát, valami belül összeszorul.

– Phayu, itt vagyok.

– Mmm...

– Ébredj – igen valóságos álomnak tűnik.

– Mmm...

– Ébredj már!

Fojtogató érzésem van, nem jutok vízhez, hiába szívnám befelé.

Kipattan szemem, és minden olyan kusza. Egy angolna szorongatja nyakamat, Rain pedig belekapaszkodva próbálja lefejteni rólam. Éles fogai húsába marnak, de nem adja fel. Nem kell sok, hogy észhez térjek, letépem magamról, a sarokba dobom. Ott tekereg, nyelvét kidugva sziszeg. Felkapom az asztalról azt az érdekes, forgó tárgyat, és addig ütöm vele, amíg mozog.

Megkönnyebbülve ölelem magamhoz halacskám testét. Nem viszonozza, karjai csak lógnak, uszonya meg se rezzen.

– Mit keresel itt? – tolom el magamtól.

– Semmit.

– Valamiért mégis itt vagy.

– Csak, hogy megmondjam, mennyire gyűlöllek! – taszít egyet rajtam.

Gyöngyei fekete barázdákat festettek arcára.

– Nem szabadna itt lenned.

– Tudom.

– Akkor menj vissza!

– Azt hitted maradok? – gúnyosan elmosolyodik. – Nem ettem én mészkövet!

– Minek vagy itt?

– Hoztam neked ennivalót és fegyvert – mutat az aljzatra.

Egy lándzsa hever ott, mellette egy szütyő.

Felveszem, és belekukkantok. – Oh! – Úgy néz ki, nem maradok éhesen. Halat lehetne velem fogatni boldogságomban, de mikor ránézek, egyből elúszik jókedvem. Lebegve árválkodik magában, vérző karját szorongatja, arca meg-megrándul fájdalmában.

– Mutasd – megfogom, de kirántja karját.

– Hagyd, semmi közöd hozzá.

– Rain, beszélhetünk? – aggódva kérdezem. – A történtekről...

– Nem, most megyek – úszik az ajtó felé.

– Többé ne gyere ide! – kiálltom, de nem azért, mert nem jó látni, csak nem szeretném még nagyobb bajba keverni.

– Ne aggódj, többé a környékedre se úszok!

Duzzogása mosolyra késztet.

Ez a sellő mindig tud meglepetést okozni nekem. Önzetlensége, jóindulata felülkerekedik fájdalmán, sértődöttségén. És én elengedtem, nem is, rosszul fejeztem ki magam. Átengedtem egy olyan személynek, aki farokuszonyáig sem ér fel.

Egy árok választ el bennünket, mégis olyan, mintha a világ legtávolabbi pontján élne, ami bizonyos szempontból úgy is van.