Phayu

Fogadjunk, hogy azt gondolja, meg fogom csókolni.

Lehunyt pillái erről árulkodnak, és az, hogy közelebb hajolt. – Kis bolond! – Ajkán végighúzom ujjamat, pont olyan puha, mint amilyennek képzeltem. Közelebbről látva arcát, egészen bájosnak találom. Azok az apró, aranyló pöttyök díszként ragyognak arccsontján. – Eddig nem is vettem észre!

Valamit érzek, egészen furcsán örvénylik bennem, és beteljesülésre vár. – Mit tenne, ha megcsókolnám? – Azonnal kapna az alkalmon és elrángatna egy barlangba? Biztosan, nincs benne egy cseppnyi szemérem sem.

A halk suttogások hozzám is eljutottak, miszerint úgy váltogatja partnereit, mint más az alvószivacsait. Ez az ártatlannak tűnő kis sellő, habzsolja az életet. De mi van, ha mégsem úgy van, ahogy azt mondják? Felét sem szabad elhinni, amit összevissza beszélnek.

Sokkal jobb, ha magadnak deríted ki az igazat, és csak utána vonod le a következtetéseket. – Mégis, mihez kezdenék az igazsággal? – Nem akarok tőle semmit, de az tagadhatatlan, hogy szeretem, ha a közelemben van. Vicces és szórakoztató, a reakcióiról nem is beszélve. Ritkán találkozik a sellő, ilyen eleven teremtéssel.

Türelme úgy néz ki eddig tartott, kipattan szeme, és bámuljuk egymást. Egészen közel van, szinte összeér az orrunk hegye.

– Azt hiszed, megcsókollak?

– Azt – bólint.

– Nem kellene ilyen őszintének lenned – mosolyodom el.

– Még veled sem?

– Leginkább velem nem.

– De miért?

– Mert nem akarok tőled semmit.

– Még megcsókolni sem? – pislog párat, mintha ezzel el tudna varázsolni.

– Nem – láthatóan megbántottam válaszommal.

– Az a te bajod – sóhajtja –, de én akarom.

Meglepődök nyíltságán, de nincs időm reagálni, ajkamra tapad.

Puha párnáit számra nyomja, és onnantól nincs tovább. Várakozik, és nem mozdul, mintha nem tudná, hogyan is kell csinálni. – Így lenne? – Olyan tapasztalatlannak tűnik, vagy ez csak színjáték? Kezemet gerincére csúsztatom, végighúzom csigolyáin, érintésemre összerezzen és közelebb csúszik. Mégis volt mersze megtenni az első lépést. – Nagyon akarhatja...

Megesik rajta a szívem, és mozgatni kezdem ajkamat. Finoman, lassan, tapogatózva. Remeg az egész teste, és ez tetszik. Nyelvemet kicsúsztatom, megízlelem édes ajkát. Még mindig tanácstalan, tényleg tanításra van szüksége. – A legjobbhoz fordult!

Simogatom gerincét, miközben a párnák közötti résen áthatol nyelvem. El akar húzódni, de ha már belekezdtünk, nem fogom abbahagyni. Lassan mozgatni kezdem, megérintem az övét, mitől még jobban megriad. Uszonya alá nyúlok, és az ölembe ültetem. Zavarában fickándozik, és nyakam köré fonja karjait.

Pikkelyeinek érintése sokkal bársonyosabb, mint mikor az enyémhez érek. Mivel már ő is megérintett, így úgy a tisztességes, ha viszonzom ezt a szívességet. Tovább bátorítom, bökdösöm nyelvemmel, és végre félénken megmozdítja övét. Hívogatom, hogy kövesse mozdulataimat, és úgy is tesz.

Jó tanítvány, nem panaszkodhatom. Végigsimítom fogsorát, utána visszahúzódom. Bátorságot gyűjtve behatol számba, és végre játszadozhatunk. Tapasztalatlansága ellenére élvezetemet lelem benne, és csak arra vágyom, hogy folytassa.

Mikor elválunk, szégyenlősen lesüti szemét, arca kipirosodik, mellkasa rendellenesen emelkedik. Farokúszómmal gyengéden megérintem övét, mire a kettő egymásra simul, és lassan lengedezik az áramlattal. Ha valaki látna minket, azt gondolná, hogy szerelmesek vagyunk, pedig erről szó sincs.

Csak jó érzés a karomban tartani, élvezem, hogy bőrünk és pikkelyeink egymáshoz simulnak. – Ártatlan! – Meg se fordult a fejemben, hogy így van, hittem a rossz szavaknak.

– Milyen volt? – kérdezem derekát simogatva.

– Micsoda? – pislog rám.

– Az első csókod.

– Hogy? – füle is belevörösödik kérdésembe. – Nem is ez volt az első – dünnyögi.

– Hazudsz – mosolyodom el. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy tapasztalatlan vagy?

– Legalábbis, reménykedtem benne.

A kis naiv! De pontosan ez miatt, gondolhat képtelenségeket.

Annyira ártatlan, hogy még azt sem tudja, esetlensége észrevehető. – Tetszik ez az oldala! – Ha akarnám, ennél sokkal több mindenre meg tudnám tanítani, de ennyire nem szeretnék belemászni. Még a végén olyan dolgokat képzelne be, ami teljességgel lehetetlen. Nem szeretném álomba ringatni, maradjunk csak a realitás vízében.

– Még – böki ki.

– Mit szeretnél?

– Csókolj meg újra.

Méregetni kezdem, és nem tudom eldönteni, hogy ellenálljak-e vagy sem.

De ha már benne vagyunk, kár lenne elpazarolni a lehetőséget, több úgysem lesz. Újra ajkára tapadok, de most vehemensebben, követelőzve, uralni akarom. Ő sem marad le mellettem, rákapott az ízére, nyelve egyre játékosabbá válik.

– Neked nem a határvonal mentén kellene úsznod? – dörren rám Pravat.

Tekintetével gyilkolni tudna, de visszatartja indulatait.

– Csak szünetet tartottam – felelem magabiztosan.

Rain belesimul ölelésembe, arcát nyakamba fúrja.

– Szeretnék én is ilyen pihenőt tartani – közelebb úszik és ujjai közé csippent pár tincset a kis sellőm hajából. – Kölcsönadhatnád.

– Vedd le róla a kezed.

– Ugyan, Phayu! Nem te mondtad, hogy nem akarsz tőle semmit.

– Ezt mondtad? – suttogja fülembe.

– Css... – dörzsölöm derekát. – Nyugi.

– Mi van, talán meggondoltad magad?

– Közöd?

– Ne legyél ennyire önző! – simogatja meg a vállát, mire elütöm kezét.

– Mit nem értesz azon, hogy hagyd békén? – egyre mérgesebb leszek.

– Tudni akarom, milyen a kicsike!

– Rain, ha szólok, ússzál, amilyen gyorsan csak tudsz!

– Mit fogsz csinálni? – motyogva kérdezi.

– Ússz, majd megkereslek!

– Rendben – bólint, és mielőtt meggondolhatná magát, egy gyors puszit nyom szám szélére.

– Heves a kicsike! – megragadja vállát és húzni kezdi. – Most én jövök!

– Rajta Rain, ahogy a farokuszonyod bírja!

Elrugaszkodik, még lökök is rajta, és már ott sincs.

Pravat a nyomába akar eredni, de mielőtt megtehetné, nekiúszok, és lefogom karját. Küszködik, próbál szabadulni, de mindent megteszek, hogy visszatartsam. Fejét lendíti, és orromat telibe találja. Kék vérem kiserken, és keveredik a sós vízzel.

– Pravat, nyugodj már meg! – kiáltom. – Mi ütött beléd?

– Azt mondtad, hogy neked nem kell! – kiált vissza. – Tudtad, hogy az egyiket magamnak akarom!

– Ez nem így működik! – elengedem, higgadt már annyit, hogy ne csináljon hülyeséget. – Ha csinálsz vele valamit, azt nem úszod meg vizesen! Ezt akarod?

– Phayu, vedd tudomásul, hogy az enyém lesz!

Teljesen begőzölt.

Mi vette el az eszét ennyire? Mert nem a szerelem, vagy a vágyakozás, sóvárgás puha teste után. Talán tenyészcsikónak nézi? Vagy a hatalom vize csapta meg? Ha bepárosodna az uralkodói családba, magas rangban részesülne ő és az egész családja.

– Mégis hogyan akarod ezt elérni?

– Jelentkezek a párválasztóra.

– Megbolondultál!

– Ha közülünk senki nem próbálkozik, akkor elég nagy az esélye, hogy megnyerjem magamnak!

– A gömb nem így működik! Te is tudod!

– Ki tudja – rántja meg vállát. – Talán, most tarthattad utoljára karodban.

Nem bírom türtőztetni magam, nekiesek.

Jobb és balhorgok felváltva érkeznek mindkettőnk arcára, de hasfalunkat se kíméljük. Ennek a viadalnak a végeredménye, felrepedt szemöldök és száj, sötétkék karikák a szemünk alatt. Kellőképpen kifulladtunk már mindketten, de egyikünk se akarja feladni.

– Mi folyik itt? – úszik mellénk Sunan és megpróbál szétszedni minket, ezért becsúszik neki is egy horog. – A fenébe!

Ez végre kijózanít minket, és leállunk.

Tapogatjuk sérüléseinket, fáj minden porcikám, de ő se néz ki szemernyivel se jobban. Gyilkos tekintete elől nem menekülhetek.

– Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre – szegezi ránk lándzsáját.

– Azt mondta, nem kell neki! – habzik Pravat szája. – Mégis ledugta nyelvét a torkán!

– Kinek? Mi van? – pillant egyikünkről a másikunkra.

– Phayu – mutat rám –, kezelésbe vette Őfelsége fogadott ivadékát!

– És? Mi ezzel a baj?

– Nem kellett neki! Tehát, lehet az enyém!

– Őt megkérdezted talán, hogy akar-e téged? – vetem oda neki.

– Pravat, nincs igazad – ingatja fejét. – Az a virgonc kis sellő, csak a mi Phayu barátunkat látja.

Valamiért ez a megjegyzés büszkeséggel tölt el.

Igen, én érdeklem és senki más. Milyen lehangolt lett, miután mondtam neki, hogy én nem veszek részt ezen a párválasztósdin. Sötétrózsaszín ajka lekonyult, szemében csalódottság tükröződött.

– Mindegy, majd kiderül a párválasztón – vigyorodik el. – Te úgy se jelentkezel.

– Miért, te fogsz? – kérdezi Sunan.

– Naná! Akarom!

– De mit? – közeledek felé. – Talán Rain szívét? Vagy a velejáró előnyöket?

– Maximum a testét, az se zavar, ha mást szeret – fűzi össze karjait. – Az előnyök viszont, nem elhanyagolhatóak.

– Te őrült! – támadnék neki újra, de Sunan visszahúz. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, a cápák elé vetlek!

– Meglátjuk Phayu, meglátjuk – megadva magát, pöffeszkedve elvonul.

Soha, semmi miatt nem vesztettem el a hidegvéremet.

Rain miatt mégis sikerült, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért, vagy inkább nem is akarom. Szemtelen kis vakarék, a legszívesebben megszabadulnék tőle, de az, hogy Pravat ölelő karjában lássam, több a soknál. Főleg, hogy tudom, mi is a szándéka. Gőzöm sincs, hogy mászik ki ebből a slamasztikából, csak egyet remélek, hogy lesz szerencséje, és a gömb nem őt fogja számára kiválasztani.

Megígértem Sunan-nak, hogy elkísérem őt a gömbhöz.

A kráter mélyedésének közepén állítottak fel neki egy emelvényt, két sellő állandó őrizetében. Szigorú tekintettel követik az előtte sorban lebegő sellőket. Mindegyik szorongatja a nevével ellátott kagylót, és mikor a gömb elé érnek, mormolnak egy imát, Poszeidón segítségét kérve.

Sunan is izgul, csodálkozok is rajta. Soha nem említette, hogy párra vágyik, most még is itt van, és türelmesen várja sorát. Mivel engem nem érint, nyugodtan nézelődök. Vannak szép számmal, szebbnél szebb példányok. – Hogy nem találtak magukhoz valót? – Biztos az lehet az oka, hogy nem szerették volna sorsukat a bizonytalanra bízni, inkább hisznek a gömb erejében.

Végre mi is odaérünk, az őrök nem szólnak hozzánk, csak némán méregetnek. Közelebb úszok a gömbhöz, az egy dolog, hogy nem akarok részt venni ebben az egészben, de attól még igenis, hogy érdekel. Belsejében kékeslilás, rózsaszín maszlag keveredik, néha megvillantva egy-egy nevet.

Összpontosítok, és olvasni kezdem őket. Nan, Tee, Lee, Perth, Pravat – szóval már járt itt –, húzom össze szemöldökömet. Sok név villan fel, de nem ismerem őket. Majdnem sikerül megkönnyebbülnöm, mikor meglátom azt a nevet, ami a fickándozó sellőhöz tartozik.

– Rain – ejtem ki hangosan.

– Hogy mondod? – kérdezi Sunan.

– Semmi, dobd bele és haladjunk – húzódom hátra.

– Hát jó – a gömb fölé tartja kezét, és elkezdi belenyomni a kagylóhéjat.

Nem is olyan egyszerű, nehezen fogadja be.

Várom, hogy kirajzolódjon barátom neve, de ahogy kiélesedik, nem akarok hinni a szememnek. Két kezemet rátapasztom, orromat hozzányomom és sűrűn pislogok.

– Mit tettél?

– Inkább köszönetet kellene mondanod – elvigyorodik, ahogy ránézek.

– Ezért? – mutatok a gömbben lebegő nevemre.

– Te féltetted annyira a kicsikét – nevetgél –, talán megmentheted.

– De nem a saját pikkelyem árán! Erre nem gondoltál?

– Megnézted a sellőket?

– Meg.

– Szerinted ki venné fel a versenyt Pravat-tal?

– Senki – sziszegem.

– Szóval, jól csináltam vagy jól csináltam?

– Kérem, adjanak helyet a többieknek – szól ránk az őr.

– Elnézést, nem lehet kivenni belőle a kagylóhéjamat?

– Ami egyszer bekerül, az ott is marad – feleli szigorúan. – Ússzanak tovább.

Mibe keveredtem? Ráadásul nem is magamtól.

Vagy ő lesz a párom, vagy valaki más. Nagyon kevés az esélye, hogy nekem nem szán senkit ez az istenverte gömb. most aztán tépkedhetem a pikkelyeimet, hogyan ússzak ki belőle. Nem sok lehetőségem maradt, szinte egyenlő a nullával.

– Ennyire rossz lenne, ha párba úsznátok?

– Mi van, ha nem őt válassza a gömb? – kérdezem.

– Megkaptam a választ, köszi – fülig érő szájjal vigyorog.

– Halljam! – úszunk tovább, fel a kráter oldalán, majd le. – Kíváncsivá tettél, hogy milyen következtetést vontál le.

– Hogy egyáltalán nem bánnád.

– Hablatyolsz itt nekem ostobaságokat.

– Aha... Nézd, ki is úszik ott? – mutat a palota irányába.

Megígértem neki, hogy megkeresem, de nem tettem erőfeszítéseket, hogy meg is találjam.

Nincs olyan messze, és amikor felénk pillant, csalódottság ül szép arcára. Megállítja barátját, súg neki valamit, majd hátat fordít és apró, de annál gyorsabb farokcsapásokkal távolodik.

– Úsznom kell, majd beszélünk – eredek nyomába.

– Sok sikert! – kiáltja utánam.

Elszáguldok az idegen mellett, csak egyvalakire figyelek. – Mitől ilyen fürge? – Hasítom a vizet, az keresztülcikázik hajamon, kisimítva homlokomból.

Ez fogócskázik velem? Körbe kerüljük a palotát, utána a kráter következik. Azt elhagyva kiérünk a sűrűn lakott területről. Egy teknős van előtte, karcsú ujjait végighúzza hasán, és már ott sincs. – Ne menekülj! – Úgyis elkaplak, nem veszed észre, hogy szórakozom veled?

A növényzet sűrűsödni kezd, halak úszkálnak mindenfelé, hol csoportosan, hol egymagukban. Elhagyunk egy színes koralltanyát, megannyi kinövéssel. Végül a szakasznak vége, és lebukik a mélybe. Követem a hasadékba, de már unom, így utolérem. Megragadom farkának tövét, és visszarántom.

– Hé! Engedj el! – kiáltja.

– Jó sellő leszel, és lebegni fogsz?

– Persze.

Elengedem, erre ez a szemtelen ivadék nekilódul.

– Hazug!

Nem érem be annyival, hogy a farkát kaparintsam meg, addig úszok, amíg át nem tudom ölelni derekát.

Szabadulni próbál, rángatózik, aminek következtében az iszapban kötünk ki. Nem adja fel, ezért muszáj belepréselnem a büdös, nyálkás dagonyába.

– Lenyugodsz végre?

– Nem – fordítja el fejét.

– Miért haragszol rám?

– Nem.

– Elvitte a macskacápa a nyelvedet?

– Megvan még – nyújtja ki.

– Akkor használhatnád!

Uszonyom hozzásimul, farkammal beterítem övét.

– Mégis mire?

– Beszédre – markolok hajába. – Vagy mást szeretnél? Hmm...?

– Nem gondoltam semmire – riadtan néz arcomba.

– Erre se? – lehajolok és összeérintem ajkainkat.

– Nem – motyogja.

Ahogy nyílik szája, úgy tolom be nyelvemet.

Csapkod kezével, üt, vág, de nekem ez olyan érzés, mintha csalánossal simogatnának. Nagyon harapós a kicsike, tényleg felbosszanthattam. Belemarkolok az iszapba, és bekenem vele oldalát. Megmerevedik, nem tudja mire vélni, és pont ez volt a szándékom. Hogy lenyugodjon, én pedig szabadon csókolhassam. Egy csókkal több vagy kevesebb, most már nem számít.

Valahonnan erőt gyűjt, és ennek a kis bolondnak sikerült megfordítania helyzetünket. Testem belesimul a lágy iszapba, Rain pedig vonaglik felettem. Szerintem nem is sejti, hogy ezzel mit vált ki belőlem. Pikkelye könnyen siklik rajtam, felborzolva kedélyemet.

Megtámaszkodik fejem mellett, majd lassan leereszkedik, hogy ajkunk összeérjen. Nem csukja le szemét, úgy csókol, hogy mindvégig néz. Iszapos kezemmel hátát simogatom, kék haja lebeg körülötte.

– Most már szent a béke? – kérdezem.

– Ühüm – ujját végighúzza orromon. – Nem jöttél, pedig vártalak.

– Most itt vagyok.

– De meddig?

– Figyelj, én tényleg nem szeretném, ha többet képzelnél a helyzetünkbe, mint ami.

– Értem – támaszkodik fel, és jegessé válik a víz körülöttünk.

– Attól viszont, jól érezhetjük magunkat.

Valószínűleg nem erre számított, mert igencsak megdöbbent.

Szeme elkerekedett, álla leesett, és csak tátog, mint a zacskóba szorult hal. Így is aranyos és kívánatos, de tisztáznunk kell, hogy hol a határ kettőnk között.

– Száradj ki! – dühösen villan tekintete, majd behúz egyet és elillan.

Lehet, hogy ezt megérdemeltem.

Amilyen kicsi, olyan erős. Vagy csak azért fáj ennyire, mert ő csinálta. Pravat horgait észre se vettem, erre itt ez a törékeny ifjú sellő, és olyat ad, hogy a fél arcom lezsibbad. De ha belegondolok, most egy fokkal se voltam jobb Pravat-nál, ami elszomorít. Nem szeretnék az ő szintjére süllyedni, így jobb, ha összeszedem magam, és töredelmesen bocsánatot kérek, mert nem ezt érdemli.