Phayu

Rossz látni, hogy Rain napok óta magában szenved.

Mióta betoppant az anyja, nem önmaga. Vagyis de, csak éppen sokkal szétszórtabb lett, elfelejt dolgokat és sose azt csinálja, amit megbeszéltünk. Megértem, hogy bizonytalan, én is az lennék a helyében. De tudom, hogy mikor döntést hoz, akkor meg fog nyugodni.

– Szerintem – könyökölök fel –, beszélned kellene vele.

– Igen, de mit mondjak neki? – pillant rám.

– Azt, hogy készen állsz megismerni.

– Készen állok?

– Igen.

Elgondolkodva bámulja a plafont.

Közelebb húzódok hozzá, a gyenge holdfényben kirajzolódnak vonalai. Végighúzom ujjamat szemöldökén, orrán, álla vonalán. Szeretem ezeket a pillanatokat, amikor csak ketten vagyunk az éjszaka sötétjében.

Ez a mi időnk, csak ketten vagyunk és egymásra figyelünk. Ilyenkor tudjuk megbeszélni azokat a dolgokat, amiket napközben nem tudunk. Két szeretkezés között általában sikerül is, mint ahogy most is.

Nemrég még alattam nyögdécselve adta át magát az élvezeteknek. Olyankor mindig kikapcsol, szerelemtől fűtötten ölel magához. Lelkemnek kedves szavakat suttog, és biztosít arról, hogy amit érez, az soha nem fog elmúlni. – Még szép! – Ahhoz túl sok minden történt velünk, minthogy könnyedén átlépjünk rajta.

Most már tudom, hogy ez egy életre szól, semmi kétségem. És ami a legfontosabb, egy percre se bánom.

– Mi nyugtalanít? – kérdezem.

– Semmi és minden.

– Tegyek érted valamit?

– Nem kell! Az is elég, hogy itt vagy velem.

– Hát jó – arcához dörgölöm orromat.

Holnap áthívom az anyját, valakinek kezdeményeznie kell.

Ha Rain túl makacs hozzá, majd megteszem én. Hálás lesz érte, ha megnyugszik majd. Addig tuti pipa lesz rám, puffog majd magában, és megszid, hogy egyedül is képes ezt a dolgot kezelni. Bár én máshogy látom, de ezt nem mondhatom neki.

Ezt a problémáját magaménak érzem, rám is tartozik, hiszen hatással van az életünkre. Nemcsak az enyémre, hanem a kislányunkéra is. Mennyivel jobb lesz neki, ha megismerheti a mamáját, akit akár minden nap láthat. Nem úgy, mint az én szüleimet.

Amikor eléri a megfelelő kort és elég gyakorlott lesz az úszásban, akkor elviszem megmutatni a szeretteimnek, de arra még várnunk kell. Esetleg, ha az uralkodó megváltoztatná azt az értelmetlen törvényt, hogy uszonyosok nem léphetnek szárazföldre, minden egyszerűbb lenne.

Örülnék, ha Rain-t is jobban megismernék a szüleim, látniuk kell, hogy milyen sellőbe is szerettem bele. Biztosan megkedvelik, sőt, azt gyanítom, hogy pillanatok alatt szívükbe lopja majd magát.

– Szeretlek, ugye tudod? – kérdezem.

– Ahogy én is téged – hátamra lök és fölém kerekedik. – Szeretnél egy újabb kört?

– Ezt meg kell kérdezned? – vigyorgok rá.

Hálószobánk rejtekében, a hold fényében testünk újra eggyé válik.

Szenvedéllyel szeretjük egymást, felfedezzük a már felfedezett érzékeny pontunkat. Úgy szeretkezünk, mintha nem lenne holnap. Mindig mindent beleadunk, és nem csak azért, hogy újabb gyöngyszemünk legyen.

Nem érezzük kötelességnek, csak örülnénk neki, ha egy újabb csöppség érkezne az életünkbe. Azt nem mondtam neki, hogy utána jöhetne a következő és az azutáni. Biztos sokkot kapna, és talán megvonná tőlem kéjre éhes testét, azt pedig nem akarom.

Elég nagy a nappalink, a feszültség ettől függetlenül érezhető.

Pai magával vitte a kicsit, mikor elmondtam neki, hogy kit várok ma vendégségbe. Fejét csóválva kérdezte, hogy jól meggondoltam-e, mert másoknál az ilyen közbelépés válóok is lehet. Közöltem vele, hogy igenis magabiztos vagyok, és Rain hálát fog érezni miatta.

– Hogy van mostanában? – ülök le Rain mellé.

– Éldegélek, nagy a forgalom.

– Sokan akarnak kagylót enni – mosolygok.

– És rákot meg zöldségeket – gyűrögeti szoknyáját.

– Az jó – bólogatok, és nem tudom, hogy mivel folytassam.

Percekig csendben ülünk, egymásra pillantgatva.

– Hát, ez kínos – mondom.

– Csak egy kicsit – feleli Mariya néni, félszeg mosollyal.

Legszívesebben magukra hagynám őket, de az hogy nézne ki?

Inkább ülök, és megvárom, amíg valamelyiküknek megered a nyelve. Ha szerencsém van, nemsokára bekövetkezik, ha nem, akkor majd reggelig itt ülünk. De ma pontot teszünk az ügy végére. Nem akarom többé szomorúnak látni, amikor egy beszélgetés mindent megoldana.

– Hogy van Rainbow? – végre egy kérdés.

– Jól, most Pai-jal van – válaszolja Rain.

– Igazi kis tündér az a kislány – mosolyodik el Mariya néni.

– Szerintem is! – élénkül fel párom. – Már tipeg és elkezdett beszélni.

– Az nagyszerű! Nemsokára utol se fogjátok érni!

– Attól tartunk mi is.

Hirtelen eltűnt a feszült légkör és végre elkezdtek csevegni.

Jó hallani, ahogy beszélgetnek. Elég egy semleges téma és megértik egymást. Ha így folytatódik, akkor nem volt miért aggódnom. Hosszasan elbeszélgetnek, nem is zavarom őket. Egy idő után feszegetni kezdik az egymáshoz fűződő viszonyukat.

Nehéz téma mindkettőjüknek, néha még az én kemény szívem is összeszorul őket hallgatva. Egyiküknek se volt egyszerű, ez tény.

– Nem ígérhetek semmit – mondja végül Rain –, de nem szeretnék elzárkózni a lehetőségtől, hogy megismerjük egymást.

– Nem kell sietnünk. Van időnk.

– Legyen úgy – félénken bólint párom.

Magukra is hagyom őket, hadd beszélgessenek.

Az udvaron sétálgatva élvezem a napsugarakat, a kellemesen fújdogáló szellőt. El se hiszem, hogy végre egyenesbe jövünk, és nincs mitől félnünk. Emberként élni nem is annyira megterhelő, mint amire számítottam. Barátok, nem, családtagok vesznek körül, akik mindenben a segítségünkre vannak. Hálával tartozom érte, nem is kevéssel. Majd kitalálom, hogy hogyan viszonozhatom. Adósa nem maradok senkinek, ebben biztos vagyok.

Mariya néni látogatása után Rain megkeresett.

A tengerparton talált rám, éppen a tengert kémleltem. Azt a fejmosást, amit kaptam, nem tettem zsebre. De ahogy vártam, megkaptam érte a jutalmam is. Nyakamba vetette magát, és addig csókolt, amíg össze nem estem.

– Rain! Elég már! – nevetve ölelem magamhoz.

– Olyan vagy! – ajkát ajkamhoz érinti. – Mit csináljak veled?

– Volna pár ötletem – gördítem hátára.

– Ne itt! Fényes nappal van! – kuncogja.

– Ha nem kerültél volna ide, azt se tudnád, mi az a nappal!

– De idekerültem! Miattad! – egy elszabadult tincsemet a fülem mögé simít.

– Talán bánod?

– Semmit sem bántam meg, tényleg semmit.

Ezt még soha nem mondta nekem.

A szívem mélyén mindig azt hittem, hogy egy része csalódott és haragszik, amiért ilyen slamasztikába keveredett miattam. Nem kérdeztem tőle, mert féltem, hogy a válasza megsebesít. De úgy néz ki, nem volt mitől tartanom.

– Édesanyáddal minden rendben?

– Nehéz megmondani. Idővel kiderül.

– Jól hangzik.

– Ugye?

Bólintok, hogy értem mire gondol.

Nem kellenek szavak, hogy tudjuk, mit gondol a másik. Most már csak egy valami vet árnyékot a boldogságára, mégpedig Sky hiánya. Nincs olyan nap, hogy ne hiányozna neki, de már egyre ritkábban hozza szóba. Nemcsak maga miatt, hanem Pai miatt is, aki kezd lábra állni.

Tudtam, hogy érzései vannak, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyek. Ezért nem szabad ítélkezni, mert nem vagy az ő bőrükben. Lehet, hogy kívülről csak felszínes dolgokat látsz, ami egy bizonyos kötődésre adhat utalást, de a felszín mélyén igenis komoly érzelmek tombolhatnak.

– Nemsokára hazalátogatok.

– Jól teszed! Mesélj a szüleidnek az életünkről.

– Mindenképpen! Engedélyt kérek az uralkodótól, hogy ellátogathassanak hozzánk.

– Nem hiszem, hogy megengedné.

– A sodrással érkezik a változás is.

Így gondolom.

Szerintem a világ változása oda is elér, és előbb vagy utóbb nyitni fognak a külvilág felé. Csak türelmesnek kell lennünk és kivárnunk. Sosem térhetünk végleg vissza, de pontosan ezért kell az, hogy a mi világunk jöjjön el hozzánk. Rain-nek szüksége van a múltjának darabjaira is, hogy emlékezhessen, honnan is származik.

– Mit csináljunk Sky-jal? – kérdezi.

– Mi? Semmit. Neki kell meghoznia a döntését, hogy szakít a hagyományokkal és visszatér.

– Szerinted megteszi?

– Nem vagyok én Poszeidón, hogy lássam a jövőt!

– Hmm... Pedig azt hittem, hogy te is mindenható vagy! – vigyorog.

– Legfeljebb a te szemedben! – felülök, és addig noszogatom, amíg az ölembe nem ül.

– Azért ne essünk túlzásokba! – dől mellkasomnak. – Nekem így vagy tökéletes, ahogy vagy.

– És mi lenne, ha hazamennénk, és ott folytatnánk ezt az eszmecserét? Hmm?

– Rainbow-t is haza kell vinnünk.

– Szerintem Pai örülne, ha még nála lehetne egy-két órát.

– Talán aludni akarsz?

– De! Egész máson jár az eszem.

– Nem mondod?

– Na, benne vagy? – puszilok bele fülébe.

Csak legyen benne.

Viharként akarok tombolni, magam alá gyűrni és letarolni, mint egy tornádó, hogy utána össze kelljen szednie magát. Az ágyban, a konyhapulton a fürdőkádban. Minden lehetséges és lehetetlennek tűnő helyen magamévá akarom tenni. – Túl nagy a birtoklási vágyam? – Meglehet, de ez miatta van. Túlságosan szeretem, és azt akarom, hogy csak én járjak abban a csinos kis fejében és fenekében.

Feláll, leporolja nadrágját, majd vigyorogva felém nyújtja kezét, de csak bámulok rá.

– Meggondoltad magad? Nem akarsz jönni?

– Dehogyisnem! Már az is késő lenne, ha ott lennénk – állok fel én is, és elindulunk.

A vállam fölött hátranézve a horizontot kémlelem. Valaha, régen a mélyben volt az otthonom, de most már nem tudnám elképzelni, hogy ott éljek. Az én helyem itt van, a párom és a gyermekem mellett. A lehető legjobb helyen és ezt nem titkolom. Ha kell százszor vagy ezerszer elmondom neki, hogy vele teljes az életem.

Végül is, a gömb nem hazudott. Mi tényleg összeillünk, a sors akarata szerint. Összefűzöm ujjainkat, karunkat hintáztatom, rám néz és egy félmosolyt villant felém. A szemében látott érzelmek elmesélik, hogy mennyire szeret. Remélem ő is látja az enyémben, hiszen így érzem. Én az övé vagyok, ő az enyém és ez így van rendjén.

Bármit is hoz a jövő, az nem lehet annyira rossz, mint amin már keresztülmentünk. Bármilyen nehézség is jön, megküzdünk vele, közös erővel, ahogy eddig is tettük. Szép életünk lesz, már most látom. Visszahúzom, felém fordul, haját igazgatom.

Gyönyörködök benne a lemenő nap fényében, és azon gondolkozom, milyen jót követhettem el, amiért nekem szánta őt a sors. Lehajolok és megcsókolom, úgy igazából. Ezek vagyunk mi, két ölelkező, szerelmes sellő, akinek megadatott az, ami sok másnak nem.

A napsütötte homokban sétálhatunk, szellő simogathat, eső áztathat. Szerelmünk a végtelen óceánra emlékeztet, néha háborog, néha csak lágyan hullámzik, de amikor igazán fontos, tombol. Hullámai a messzi eget csapkodja és nem nyugszik, addig nem, amíg a helyzet úgy nem kívánja. Bármerre sodródunk, nem számít. Mert ami a legfontosabb, itt vagyunk, egymásnak. Kívánhatnék ennél többet? Megmondom: Nem.