Rain

Gyorsan visszataláltunk a megszokásainkhoz.

Miután eltakarítottunk minden nyomot, ami arra utalt, hogy nem szívesen látott vendégeink voltak, megnyugodtunk. Tudat alatt, addig olyan volt, mintha itt lennének körülöttünk, és csak elmentek, hogy később visszatérhessenek.

Phayu segített Pai-nak a kisebb átalakításokban, és ez mindkettőjüknek jót tett. Lefoglalták magukat, elbeszélgettek, ilyenkor öröm volt őket nézni. Azt már kevésbé, mikor Pai magányosan üldögélt a teraszon és az ezüstösen világító holdat bámulta. Olyankor társául szegődött egy testes, fűszeres vörös, ami hajnalra általában elfogyott.

Többé nem hozta szóba őt, ami valahol, mélyen bántott. Mégis megértem, hiszen, ha jól sejtem, összetört a szíve, és most azon van, hogy összeragassza.

– Nekem is jut belőle? – mutatok az üvegre.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezi. – Nyugodtan tölts magadnak.

– Phayu babázik – felelem.

Bemegyek a házba és hozok magamnak egy poharat.

Öntök magamnak és leülök mellé, ha akarja, ha nem. Mostanában jobban szeret egyedül lenni, de nem hat meg. Ő is ott volt mellettem, most rajtam a sor.

– Telihold van.

– Az.

– Ilyenkor sokkal világosabb odalent.

– Biztos, nem tudhatom – kortyol italába.

– Akkor most mondom.

– Tudod, azt hittem, az idő múlásával könnyebb lesz.

– Sok évszaknak kell felváltania egymást, és talán, majd azután.

Beszélgetésünk megakad.

Nem tudok mit mondani, ő pedig nem erőlteti. Emlékszem, nekem az is elég volt, hogy ott volt mellettem, úgyhogy követem példáját. Csak éreztetni szeretném vele, ha készen áll, itt vagyok és meghallgatom.

Addig nekem is van mit átgondolnom.

Ezalatt édesanyámat értem. Azóta nem bukkant fel, és az otthonában sem járt. Ezt onnan tudom, hogy többször ellátogattam hozzá, hiszen csak hajt a kíváncsiság. Választ szeretnék kapni a kérdéseimre, és tudatni vele, hogy nem haragszom. Pedig elvileg kellene. Phayu legalábbis ezt mondta, mivel minden magyarázat nélkül magamra hagyott.

De én úgy vagyok vele, ami elmúlt az elmúlt, változtatni nem lehet rajta. Nem vagyok haragtartó típus, inkább csak érdekelnek az okok, hogy magamban lerendezhessem. Érdekes, hiába tudom, hogy él, lélegzik, és valahol itt van a közelben, mégse tudok rá úgy gondolni, mint az édesanyámra. Erről lekésett, és nem hinném, hogy ez meg tudna változni.

Mariya néniként kedveltem, mivel annyira nyílt volt és barátságos. De anyaként? Kinőttem már abból, hogy nevelgessen, és azt kimondottan rossz néven venném, ha ki akarna oktatni. Nem is tudom. Mindaddig marad ez a bizonytalanság, amíg nem sikerül beszélnem vele.

Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg ő nem is gondol rá, hogy beszéljünk. Talán, továbbra is idegenként akar kezelni, és idegenkedik a beszélgetéstől is. Lehet, nem is akar közelíteni felém és a családom felé.

– Szerintem menned kellene – szólal meg Pai. – Már biztosan hiányolnak.

– Maradhatok még.

– Miattam nem kell – tölt magának egy újabb adagot. – Jól megvagyunk – emeli fel a poharát.

Hümmögve magára hagyom.

Nem lesz jó, ha továbbra is nyakalja a bort, majd beszélek erről Phayu-val, hogy tegyünk valamit. Nem hagyhatjuk, hogy bánatában tönkretegye az életét, hiszen már írni sem ír. Eléldegél abból, ami befolyik neki és ennél többet nem is hajlandó tenni a bevételéért. – Sky! Ha látnád, megszakadna a szíved! – Ő sem akarná, hogy Pai lecsússzon, de akkor miért nincs itt? Miért nem tesz valamit?

Makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy ha akarna, vissza tudna jönni, de nem akar. Phayu se tud meggyőzni az ellenkezőjéről, hiszen tudom, hogy én miken mentem keresztül csak azért, hogy azzal lehessek, akit igazán szeretek. De nem vagyunk egyformák, nagyon nem.

Egy éves lett a mi kis gyöngyszemünk.

Mondták, hogy gyorsan fog telni az idő, de nem hittem nekik. És most láss csodát, már tipeg a kicsikénk. Igaz, kell hozzá segítség, de megállíthatatlan. Minden érdekli, és aminek igazán örülök, hogy érdekli a víz. Apjával már többször merültek a víz alá, én pedig a medence széléről figyelhettem, hogy milyen ügyesen használja az uszonyát.

Beszélni viszont még nem beszél, ami elszomorít. Csak gügyög és mutogat, érjem be ennyivel, legalábbis szerinte.

– Hol van az én hercegnőm? – kérdezi Pai.

– A vízben, hol máshol! – mosolygok rá.

– Lassan kijöhetnének, minden készen áll!

– Azt látom – vigyorgok rá.

Az idő tényleg segített rajta.

Lassanként visszatért régi önmagához, vagy legalábbis másolatához. Már nem iszik, csak ha jeles alkalom van, és visszatért az íráshoz, aminek a kiadója nagyon örült. Több könyvre is leszerződtették, és most erre koncentrál.

– Torta a hűtőben, asztal megterítve! – jelenti be.

– Díszítés?

– Reggel Phayu-val megcsináltuk! – mondja.

– Ebéd?

– Kész!

– Jaj, Pai! Mi lenne velünk nélküled?! – karolok belé. – Aranyat érsz!

– Mindig is mondtam neked, csak nem hittél nekem!

– Szedjük ki őket!

– Hozom a törölközőt!

Csapkodni kezdem a víz felszínét.

Nem is kell sok hozzá, hogy felbukkanjanak, de mielőtt kiemelhetném a kicsit, Pai eltol és megteszi helyettem. Nála jobb nagybácsit nem is kívánhatnék. Annyira odavannak egymásért, hogy az hihetetlen. Ha Pai mond neki estimesét, akkor az egész éjszakát végighorkolja. Bezzeg, ha én vagy az apja mesélünk neki, akkor képes többször is felébredni.

Megmondtam Pai-nak, ha ez így folytatódik, akkor nekiadom, nevelje ő. Ezen persze mindig jót nevet, és azt mondja, hogy sírva rohannék érte. Könyörögnék, hogy adja vissza, de ő nem adná.

– Bá! Bá! Bá! – gagyarászik a lányom.

– Bácsi! – közelebb hajolva mondom neki.

Gyémántként ragyogó szemekkel rám néz.

Összehúzza szemöldökét, száját rágja, majd cuppog végül csűcsörít. – Ez az én lányom! – Ha valami nem tetszik neki, az egyből megjelenik az arcán.

– Bá!

– Nem, bácsi! – kezdem el törölgetni.

– Bá!!! – kiáltja.

– Bácsi.

– Ne vitatkozz vele, úgysem győzhetsz! – ölel át kedvesem.

– Úgy szeretném, ha már beszélne.

– Utána pedig azt, hogy maradjon csendben – belepuszil nyakamba.

– Ez a kis gyöngyszem azt csinál, amit akar! – emeli a magasba Pai.

Kacarászni kezd.

Elkezdenek repülőset játszani, amit mindig is nagyon élvez a kislány. Gurgulázva nevetgél, felvisít örömében, öröm őket nézni.

– Mi lenne – súgja fülembe –, ha nekilátnánk a következőnek?

– Milyen következőnek?

– Szeretnék egy másik babát!

– Phayu! – fordulok meg karjában. – Nem elég egy?

– Nem! Többet szeretnék! Na...

– Nem vagyok még felkészülve rá! Ráadásul Rainbow is kicsi még.

– Pont ezért – csókol meg. – Együtt nőhetnének, játszhatnának, és eggyel több halacskát szerethetnénk!

– Még meggondolom – mormogom.

–Ne agyald túl, este nekiállunk – markol fenekembe.

– Megakadályozhatom? – karolom át nyakát.

– Felejtsd el! – újabb csókban forrunk össze.

Minden csókja pont olyan érzéseket vált ki belőlem, mint a legelső.

Feltüzel, vágyom rá, és azt akarom, hogy csókja örökké tartson. Ha már itt tartunk, a teljesítményéről is szót kell ejtenem. Amit művel az ágyban és azon kívül is, azokat nem lehet szavakba önteni. Ritkán akad olyan éjszaka, mikor nem sodródunk a kielégülés felé. Most is érzem hasamnak feszülni éledező gerjedelmét, és ha most nem lenne dolgunk, akkor magammal rángatnám egy röpke tízpercesre.

– Pai! Bácsi! Pai! – a levegőt átszeli a visítás.

– Kimondtad! Kimondtad a nevem!

– Ez nem lehet! – fordulunk mindketten irányukba. – Miért nem azt mondta, hogy apa vagy apu?

– Ez így volt megírva! – vigyorog Phayu.

Közelebb sétálunk hozzájuk, és átveszem a kicsit.

Karomba kapaszkodik, de szemét le nem veszi Pai-ról.

– Pai – nyújtja felé karját.

– Esküszöm, szerelmes a lányunk! – simogatja fejét.

– Nem koros hozzá egy kicsit? – méregetem Pai-t.

– Csak plátói! – büszkén kihúzza magát az említett.

– Mami! – nyúl a számba.

– Inkább papi?

– Nem! Mami!!! – biggyeszti le száját.

– Nőnek nézek ki? – kétségbeesve kérdezem.

– Nem, de tudja, hogy én vagyok a papi.

– Apa!

Ha nem hallom, nem hiszem el.

Eddig meg se akart szólalni, most meg folyik belőle, akárcsak csapból a víz. Mást se ismétel folyamatosan, mint hogy Pai, papi és mami. Bele kell nyugodnom, hogy én vagyok a mami. Duzzogásomon csak nevetnek a fiúk, és ők is elkezdenek úgy hívni. – Bosszantó!

Mivel magasan jár a nap, és ontja magából a meleget, bevonulunk Pai konyhájába. Tényleg remek munkát végeztek, gyönyörűen feldíszítették a konyhát. Temérdek mennyiségű lufik, zászlók, lámpások ékesítik a falakat.

A tányérok, szalvéták mind hercegnősek, mivel egy kislánynak ez jár. Konfetti borítja az asztalt, a poharakon kagylók, rákok és halak úszkálnak.

– Üljünk is le! – beleteszem az etetőszékbe. – Fiúk, ti is!

Pai megragadja a fényképezőgépét, és megállás nélkül kattintgat.

Ez a másik mániája. Rengeteg fényképet készít, amit előhív és a ház minden pontján elhelyezi őket. Azt mondja, fontos megörökíteni ezeket a pillanatokat, nehogy elfelejtsük őket.

– Hozzam a kaját? – kérdezi Phayu.

– Nem kell, mindjárt hozom.

Különböző saláták, sült húsok, zöldségek kerülnek az asztalra.

Na és az elmaradhatatlan rizs és krumplipüré. A lányom imádja, mindig azt enné, ha tehetné. Szedek neki mindenből egy keveset, amit ha kell, apróra vágom, és etetni kezdem. Egy falat neki, egy falat nekem. A fiúk nem is foglalkoznak velünk, zörögnek az edényekkel, majd csak azt hallani, ahogy a kanál a tányérhoz ér.

Pai beindítja a zenelejátszót, kellemes aláfestő zaj, de mellette még tudunk beszélgetni is. Mi lassabban haladunk az ebéddel, ezért leszedik az asztalt, és még mosogatni is van idejük. Mi is végeztünk, megtörlöm maszatos arcát, majd jelzek a fiúknak, hogy hozhatják a tortát.

Meggyújták a gyertyát és dalolva közelednek.

Kislányunk megszeppenve nézi a jelenetet, majd mosolyra görbül szája és nyúl is a tortáért. Elfújom helyette, kiveszem a gyertyákat, és végre elé kerül a torta. Azzal a lendülettel bele is tenyerel, majd habos kezét a szájához emeli és nyammogja is.

Körbenézek a szeretett arcokon, és boldogságot látok rajtuk tükröződni. Ez a csepp lány képes mosolyt csalni az arcokra, a sebeket begyógyítani, és miatta érezzük azt, hogy élünk és létezünk. Legalábbis Pai-on ezt látom. Sokat segített neki, hogy Rainbow itt van neki, és vigyázhat rá.

Kopognak az ajtón és egyszerre fordulunk az irányába.

Ledöbbenek, nem is, inkább lemerevedek. Váratlan vendégünk nem más, mint az anyám. Kezében egy kisebb, becsomagolt dobozka, arcán félénk, bátortalan mosollyal.

– Bejöhetek? – kérdezi.

– Rain? – fordul felém Pai.

– Ühüm – de nem mozdulok.

– Nem éhes? – teszi fel kérdését Phayu.

– Azt hiszem, tudnék enni.

– Egy pillanat – feláll, és dolga után néz.

– Hoztam ajándékot – tolja az asztalra. – Remélem, tetszeni fog.

– Aha – bólintok.

– Boldog szülinapot, Rainbow! – simogatja meg arcát.

Phayu anyám elé teszi a megrakott tányért, majd megböki Pai-t, jelezve, hogy hagyjanak magunkra.

Nézem, ahogy lassan falatozik, mintha ezzel akarná elodázni, hogy beszélgetnünk kelljen. Nem bánom, legalább össze tudom szedni a gondolataimat, egy mondatba rendezni, hogy ne zagyváljak neki összevissza mindenféle hülyeséget.

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Most vagy...?

– Most.

– Otthon. Mármint a vízben.

– Miért nem jöttél vissza hamarabb?

– Időt akartam hagyni neked.

– Mégis mire?

–Hogy feldolgozd.

–Mit? Azt, hogy élsz és vígan éldegélsz?

– Rain, hidd el, mindent sajnálok.

– Sajnálod? Röhögnöm kell! – ökölbe szorítom a kezemet. – Ezzel kicsit elkéstél.

Egy egyszerű sajnálom, édeskevés.

Töredelmes bocsánatkérésre, hosszú magyarázkodásokra van szükségem. Meg akarom érteni, hogy miért hagyott el. Mi jelentett nálam többet? – Poszeidónra! – mégiscsak a gyereke vagyok.

– Amikor apád meghalt – szeme könnybe lábadt –, megzavarodtam.

– Mondd tovább, hallgatlak.

És mesélni kezdett, egyszerűen ömlik belőle a szó.

Azt mondja, hogy átúsztak a Túlátra, de csak kíváncsiskodni, felfedezni akartak. Kéz a kézben, andalogva úszkáltak a roncsok között, és nem vették észre a közeledő veszélyt. Csak akkor, mikor már késő volt. Apám taszított rajta egyet, amitől az egyik roncs vasmacskájának ütközött és beverte a fejét.

Állítása szerint, erősen vérzett, de nem foglalkozott vele. Ledermedve látta, hogy apámat széttépi az a ragadozó. Ekkor elájult és mikor magához tért, nem emlékezett semmire. Bolyongott az ismeretlen vizekben, nem tudta, merre úszik. Valamikor felúszott a felszínre, a parttól nem túl messze.

Nagyon fáradt volt már, így hagyta magát kisodortatni az áramlattal. Mikor magához tért, egy idősebb férfi magasodott felé. Mivel nem tudott választ adni kérdéseire, hogy kicsoda, hová valósi, vannak-e rokonai, ezért magához vette.

Összeállt a kép, ő volt Pai nagyapja.

Nagyon sokáig nem tért vissza az emlékezete, de mikor megtörtént már késő volt. Sok idő eltelt, amiket az emberek években mérnek. Nem volt bátorsága visszatérni és megkeresni, ezért mindent megtett, hogy beilleszkedjen az emberek világába.

– Megkereshettél volna.

– Meg, tudom. De nem mertem.

– Gyáva voltál.

– Az, féltem, hogy nem állsz szóba velem.

– Szükségem lett volna rád –szipogom. – Nem tudod, miken mentem keresztül!

– A múlton nem változtathatok. De most már itt vagyok, ha szeretnéd.

Szeretném? Jó kérdés.

Ha az eszemre hallgatnék, akkor messzire lökném, de a szívem azt súgja, ne tegyem. Történt, ami történt, mégis az anyám. Egy gyereknek mindig is szüksége van rá, mindegy, hogy hány éves. Lehet, hogy nem lesz olyan kapcsolatom, mint másnak, de egy próbát azért tehetünk. De mielőtt igent mondanék közeledésére, először beszélni szeretnék erről Phayu-val. Fontos számomra, hogy ő mit gondol róla, támogat-e benne, vagy éppen ellenezni fogja. Ha így is tesz, attól még nem biztos, hogy megszakítom a kapcsolatot.

– Átgondolom – mondom.

– Nekem már ez is elég – feláll és elköszön.

Nézem, ahogy nyári, virágos ruhájában kilibben a házból, pont úgy, mint egy pillangó.

– Az anyám – mondom. – El tudod ezt hinni kicsim?

– Mami.

– Pff...

Hát igen, ezt már nem fogom lemosni magamról.

Úgy vagyok vele, hogy pozitívan állok a dolgokhoz, és meglátom hogyan alakul. Minél nagyobb a család, annál több a boldogság is. Talán itt az ideje, hogy tényleg boldogan éljünk azokkal, akikkel igazán szeretnénk. És én szeretném, ha az anyám az életünk része lenne, ahogyan Pai is. Nem számít, ha esetleg csalódni fogok benne, hiszen Phayu-ra bármikor támaszkodhatok, hiszen ő életem szerelme.