Phayu

A part közelében magunkra hagytak.

Onnan már csak párat kellett eveznünk és ki is köthettünk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt megterhelő az utóbbi két nap, és hálás vagyok, hogy végre szilárd talajt érzek a talpam alatt. Nagyon megszoktam már a szárazföldi létet, és hiányzott is. Nem jobban, mint Rain vagy Rainbow. Náluk senki és semmi nem hiányozhat jobban.

Mielőtt elindulnánk, magamhoz húzom Rain-t, átölelem és nyakába temetem arcomat. Beszívom édes illatát, élvezem, ahogy testünk egymáshoz simul.

– Miért remegsz? – kérdezem.

– Úgy aggódtam érted! – fonja körém karjait. – Azt hittem, többé már nem látlak.

– Most már itt vagyok, nincs mitől félned.

– Mástól se?

– Mostantól nem. Elmúlt a veszély.

Nem ilyen végkifejletre számítottam, de az igaz, hogy ez miatt többé nem fájhat a fejünk.

Előttem van a kép, ahogy a cápa szájában döbbenten, fájdalomtól torzult arccal néz rám. Sose fogom elfelejteni, még ha szeretném is. Egy élet odaveszett, és ez hatással van az emberre, vagy éppen a sellőre.

Nem volt ő rossz, csak a kapzsiság és a hataloméhsége elvette az eszét. Emlékszem, mikor megismertem, csupa mosoly sellőként evickélt a vizekben, mindig viccelődött és a jövőjéről mesélt. Egyáltalán nem olyat képzelt el, ami adatott neki. Teli volt reménnyel, ábránddal, és vágyta a szerelmet, ami nem adatott meg neki.

Csak türelmesnek kellett volna lennie, semmi több. De ő nagyra vágyott, és ha lehet, minél hamarabb akarta. Ez lett a veszte. – Sajnálom! – Nem akartam, hogy így alakuljon, és hogy így múljon el. A szívem mélyén még mindig barátként tekintek rá. Egy olyan barátra, aki eltévedt a sodrásban, és akin nem tudtam segíteni. Megtettem volna, ha egy icipici lehetőséget is adott volna.

Így hogy tehettem volna? Rain-t akarta, foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, nem tudta elengedni. Annyira jószívű nem vagyok, hogy átengedjem neki. Hiszen bennem is pislákoltak azok a bizonyos érzések, csak éppen sokáig tartott, amíg felismertem őket.

– Keressük meg Rainbow-t – összefűzi ujjainkat, és egy rozoga viskó felé vesszük útunkat.

A hőség fullasztó, de az égen már gyülekeznek az esőfelhők.

Haza akarok menni, lefürdeni és ágyba bújni szeretteimmel. Karomba húzni őket, hogy fájó lelkemet megvigasztalják. Erre vágyom, semmi másra.

– Sajnálom a barátodat – suttogja. – Tudom, hogy nagy veszteség számodra.

– Az még nagyobb lett volna, ha titeket vesztelek el – felemelem kezünket és megcsókolom az övét.

– Attól még rossz neked.

– Jól ismersz – motyogom.

A viskó ajtajában megjelenik egy magas, nagydarab alak.

Nem kérdés a személye, hiszen már messziről meg lehet ismerni a tartását. Annyi különbséggel, hogy a mindig mosolygos arc most valamiért nagyon szomorúnak tűnik. Kezében tartja a kislányunkat, aki folyamatosan a trikóját markolássza.

– Hát visszaértetek? – adja át a lányomat Rain-nek. – Jöhettetek volna hamarabb is!

Átölel, megveregeti hátamat, és a szorongatásából is jut egy kevés.

– Jöttünk, ahogy tudtunk! – feleli Rain.

– És... Mindenki jól van? Nem esett bajotok? – pillantgat hátunk mögé.

– Mindenki megúszta – hajtja le fejét.

– Értem – a tűz kihunyt szemében. – Gondolom, elment.

– Mennie kellett.

– Valamiről lemaradtam? – kérdezem őket.

– Sky... – suttogják egyszerre.

– Vagy úgy.

Átveszem a babát és az autófelé sétálunk.

Ahogy látom, több is van a dologban, de azok, kimondatlanok maradnak. Bár nem kell sok ész hozzá, hogy tudjam, Pai Sky után kesereg. Át tudom érezni a helyzetét, és őszintén megmondom, a helyében kitépném az összes hajamat. Még ha hivatalosan nem is jelentették be, hogy összetartoznak, még a vak is láthatta rajtuk, hogy oda meg vissza vannak egymásért. Nehéz lesz ebből kigyógyulnia, de talán az idő majd megoldja.

Nem hinném, hogy Sky újra felbukkanhat a szárazföldön, főleg, hogy a párja már türelmetlenül várhatja. – Mit fog kapni? – Még csak elképzelni se akarom, hogy milyen megrovásokban lesz része. Bár rangjából kifolyólag nem fogják a szárazföldre száműzni, főleg úgy, hogy ő már egy másik néphez tartozik.

Nekik is megvannak a saját szabályaik, és az alapján hozzák meg a döntésüket. Őket ismerve, nem lesz kellemes. Ha tehetnék bármit, megtenném, de a megmentésemmel eljátszottam az összes lehetőségemet. Örüljek, hogy nyakamon maradt a fejem. Rengeteggel tartozom, amiért megmentettek, saját törvényeiket is megszegve.

Robogunk hazafelé, szemem le-le csukódik. Nem tudom, hogy az út rázásától vagy a fáradtságtól, de egyre gyengébbnek érzem magam. Lányomat a mellkasomra fektetem, hallgatom gügyögését, nyála a vállamra folyik, de nem zavar. Itt vannak velem, egészségesen és épségben, végre elengedhetem a sok rosszat, ami történt velünk, és csak a jóra kell mostantól koncentrálnom.

Azt gondolni, hogy otthon egyszerűen csak ledőlünk naivitás volt részemről.

Azok a barbárok mindent felforgattak, szétdobáltak és összetörtek. Nem csak a mi házunkban, hanem Pai-nál is ugyanezt művelték.

– Azt hiszem, most én fogok felújítani – sóhajtja letörten.

– Segítek! – mondom neki.

– Még szép! – végre látok rajta egy félmosolyt. – El is várom.

A nagyja szemetet összeszedtük.

Többet is akartam segíteni, de hazatessékelt minket, hogy pihenjük ki magunkat, foglalkozzunk a kislánnyal és egymással. Minden más ráér. Szerintem ez inkább kifogás, valószínűleg egyedül akart maradni, hogy feldolgozza a veszteségét. Nem mondja ki, és valószínűleg soha nem is fogja, de attól még tudom.

Visszasétálunk a házunkba, Rain elviszi a kicsit, hogy rendbe rakja, megetesse, majd lefektesse. Addig én teszek-veszek, bár őszintén megmondva engem is hívogat az ágy.

– Itt is vagyok, elaludt – kezemnél fogva a kanapéra húz.

– Szeretlek, ugye tudod? – nézek szemébe. – Te vagy az én megmentőm, a hősöm!

– Nem csináltam semmit! – pironkodik.

– Valóban! Csak utánam jöttél, kétszer is. Fejbevágtad Pravat-ot, amikor szükség volt rá! Felmentősereget hívtál! Kell ennél több?

– Nekem? Csak ti ketten – öleli át derekamat. – Most már boldogok leszünk?

–Talán eddig nem voltunk?

– Azt hiszem, mindig volt valami, ami megnehezítette.

– Igaz – motyogom. – Mit szólnál, ha lefürödnénk és pihennénk egy kicsit?

– Jól hangzik – ásít egy nagyot.

Fáradt és kimerült.

Szeme alatt óriás karikák éktelenkednek, valószínűleg még annyit se aludt, amennyit én. Kezénél fogva a fürdőbe vezetem, lehámozom róla a ruhát és beállítom a zuhany alá, majd mellé lépek. Kellemesen melegre állítom a vizet, nem szeretném, hogy megfőjünk alatta, mint a rákok.

A cseppek végigszántják testünket, a ránk száradt sóval egyetemben. – Kellett már ez! – Szó nélkül, meghitten tisztogatjuk a másikat. Nem vágykeltés a célunk, szimplán csak megmutatni a másiknak, hogy törődünk vele.

– Mi lenne, ha úsztatnánk egy koszorút? – kérdezi.

– Minek?

– Az emberek néha így búcsúznak el a halottaiktól.

– Azt hiszem, ennyit megtehetünk.

Kedves gesztus, örülök, hogy eszébe jutott.

Annak ellenére, hogy mi mindent elkövetett Pravat ellene. Ez is azt mutatja, hogy mekkora szíve van. – Az én sellőm! – Bárki – legyen az ember vagy sellő – irigy lehet rám. Mikor először pillantottam meg azt a kíváncsi szempárt, nem gondoltam volna, hogy vele akarom leélni az életemet.

– Sky és Pai? – kérdezem, miközben törölgetem.

– Ez egy szomorú szerelmi történet.

– Nem lehet mindennek boldog befejezése.

– Pedig reménykedtem benne, és szerintem Pai is.

– És Sky?

– Nem mondta ki, az utolsó pillanatig titkolta érzéseit.

– Talán, így jobb neki. Ne felejtsd el, neki más a helyzete.

– Miben más? Sellő ő is... Miért nem választhatott szabadon?

– Az apja uralkodó, nem olyan egyszerű.

– Na persze – fújtat egyet. – A tengeri boszorkány is megmondta, hogy a szárazföldön találja meg a társát.

– És azt is közölte veletek, hogy együtt lesznek? – adom rá a köntösét.

– Azt... Nos... Nem...

Ennyiben hagyom, hadd rágódjon rajta.

Olykor elfelejti, hogy minket a gömb is egymásnak szánt, csak az út volt nehéz, hogy egymásra találjunk. Ha nem lettem volna olyan makacs, sokkal egyszerűbben is mehetett volna. Bár, akkor nem ismerjük meg Pai-t, a földi létet, és sok minden más is kimaradt volna az életünkből.

– Egyébként, ki szólt a többieknek? – kérdezem, miközben ledőlünk az ágyra.

– Az anyám.

– Hogy? – feltámaszkodok, és úgy nézek le rá.

– Mariya néni... Ő az anyám.

Ahogy sejtettem.

Ezt is fel kell dolgoznia, és megszámlálhatatlan kérdés foglalkoztathatja. Miért tűnt el? Miért hagyta magára? Miért nem jött vissza és még sorolhatnám. Rain helyében, nem biztos, hogy meg tudnék bocsátani neki. De nem az én tisztem ítélkezni, nekik, kettőjüknek kell ezt megbeszélni. Én csak ott leszek mellette, támaszkodhat rám, amikor úgy érzi, hogy szükséges.

De az én sellőm erős, nagyon erős, és tudom, hogy meg fog küzdeni ezzel a feladattal. Mondjuk, én is kíváncsi vagyok a mondandójára, hiszen csak úgy eltűnt, felszívódott, Rain-t magára hagyva.

– Mit gondolsz vele kapcsolatban?

– Kellene, hogy gondoljak valamit? – simogatja kézfejemet.

– Mindenképpen!

– Hát, tartozom neki egy köszönömmel.

– Miért?

– Hogy segített a bajban. Nélküle nem biztos, hogy itt pihenhetnénk.

– Rain, tudod, hogy nem erre voltam kíváncsi.

– Arra még nem tudok válaszolni – fordul a fal felé.

Nem tudok mást tenni, melléfekszem.

Átölelem és a takarót ránk húzom. Most csak ennyire vagyok képes, de azt hiszem, ennyire is van szüksége. Ha érzi, hogy eljött az ideje egy komolyabb beszélgetésnek, akkor ő maga fogja felhozni. Nem erőltetem, majd az idő megoldja ezt a problémát is.

A nap félig lebukott már a horizonton.

Az ég lilás-narancssárgás ruhába bújt, madarak szálnak fenn a magasban. Egy pokrócot terítettünk le a meleg homokba, és most a mi kis kincsünk ott szunyókál. Pai köveket hajigál a vízbe, miközben a távolba réved. Egészen kellemes lenne a hangulat, ha nem borulna jelenlétünkre árnyék. Mindenki a búcsúzás miatt jött van itt. Pai Sky-tól, még ha nem is mondja ki. Rain szintúgy, én pedig a volt barátom kedvéért.

–Itt is vannak – teszi le a homokba a koszorúkat.

– Nagyon szépek – átölelem és gyönyörködök bennük.

Zöld levelek közé virágokat tűzdelt, rajta kagylókkal, csecsebecsékkel és még gyertyát is rakott rájuk.

– Kezdhetjük? – kérdezi.

– Szólok Pai-nak.

Elsétálok hozzá, és meg se kell szólalnom, tudja, miért mentem.

Szeretném, ha megnyílna, de nem teszi. Teljesen magába zárkózott, azóta, hogy Sky nincs köztünk. Pár nap telt el, de mintha éveknek tűnne. Semmi se lesz olyan, mint régen, és ezt mindenki tudja.

– Örülök, hogy megismertem – motyogja.

Erre vártam, hogy végre szóba hozza.

– Szerintem, ő is így gondolja.

– Dehogyis! – felnevet. – Átkozza a napot, amikor megismert! Tudod, hogy mennyire utált.

– Valóban így gondolod?

– Talán nem? Az első pillanattól fogva – rugdossa a homokot.

– Akkor mégis hogyan?

– Ez egy igazán hosszú történet. Folyamatosan haragban állt a világgal miatta.

– Makacs egy sellő, talán, még Rain-nél is makacsabb.

– Az tuti! – vigyorodik el. – Vissza fog jönni hozzám, tudom.

– Pai, nem akarlak elkeseríteni...

– Phayu, nem mondd ezt! Érzem, csak idő kell neki.

– Úgy legyen.

A remény hal meg utoljára.

Nem értem ezt az emberi mondást, hiszen a tengerekben nincs ilyen hal, de ha ők mondják, hiszek nekik. Sokszor bebizonyosodott már, hogy az emberek nagytudásúak. Ezért azon leszek, hogy én is minél több tudást magamba szippantsak.

Időm, mint a végtelen tenger, nem sietek. A gyöngyöknek hála, nem fáj a fejem, hogy miből fogunk megélni, sőt, ha elfogy, elúszhatok, hogy keressek még párat. Lehet, meg is teszem, közben megnézem, hogy van Sky. Hátha tudok neki valamiben segíteni, esetleg üzenetet hozni-vinni. De ezt nem említem a többieknek, ne reménykedjenek.

Azt is megérteném, ha Sky hallani se akarna erről a lehetőségről, mert csak fájdalmat okozna saját magának.

– Tessék, mindenkinek jut egy.

Lesétálunk a vízhez, mindenki meggyújtja a sajátját, majd az én kivételemmel beljebb mennek és útjára engedik őket. Csak állok ott, egy helyben és a fájó múltra gondolok. Elvesztettem egy barátot, az életemet, népemet, családomat. Túl sok veszteség ért mindannyiunkat. Megfogadom a tengernek, és Poszeidónnak, hogy ezentúl mindent megteszek, csak hogy boldognak lássam a családomat.

Ebbe Pai is beletartozik.

– Egy ember! – Sose gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülök egy kétlábon járó lényhez. De nem bánom, egy percre sem. Ennek így kellett lennie, a többin meg majd gondolkodom. Mindenestre most kiürítem a fejem, és csak a barátom képét hagyom benne. Felidézem a közös és boldog pillanatainkat, ami még most is megmelengeti szívemet.

Sajnálom, hogy ilyen csúnya véget kellett érnie, de az ő élete így volt megírva. Azon pedig változtatni nem lehet. Megőrzöm emlékét, úgy ahogy régen ismertem, a rosszat pedig elfelejtem. Lehet, nem érdemli meg, de én mégis úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem érte.

Remélem, lelke megnyugvást talál, és boldogan, játékosan szelheti a habokat. Ahogy régen tette, mikor még az volt a legnagyobb baja, hogy mit kap vacsorára.