Rain

Otthon.

Szeretem a palota nyújtotta kényelmet, ideig, óráig. De ez nem én vagyok. Hosszú könyörgések árán elértem, hogy saját barlangot választhassak, amit magaménak tudhatok. Mivel ismerem a birodalmunk összes zegét, zugát, gyorsan meg is találtam a tökéleteset számomra.

Nem túl nagy, de jól el van rejtve, és Sky-on kívül senki se tudja, hogy hol van, még Őfelsége sem. Szétnézek, nem-e valaki erre úszkál és megláthat. Erre nem nagy a jövés-menés, túl közel van a határvonal. Beúszok a sziklák takarta bejáraton, kanyarodok jobbra, majd balra. Kicsit tekervényes az ide vezető út, de könnyen megjegyezhető. – Itthon is vagyok! – Felfelé veszem az irányt, és pár pillanat múlva kidugom fejemet a vízből.

Nagy nehezen kivergődők a barlang peremére, majd megvárom, amíg az utolsó csepp víz is felszárad pikkelyeimről. Ezután kezdődik is az átváltozás, ami mindig elvarázsol. Először elhalványul az uszonyom, majd megjelennek benne hosszúkás végtagjaim, végül az uszony eltűnik és csak a láb marad.

– Vajon másnak is ilyen? – mozgatom meg lábujjaimat.

A sellők nagyon ritkán vedlenek át, akkor is inkább a párzás miatt teszik.

Még nem hallottam olyan uszonyosról, aki szívesebben járt volna lábakon. – Ebben is más vagyok! – ügyetlenül felállok, és teszek pár bizonytalan lépést. Soha senkinek – még Sky-nak se említettem –, hogy szívesen megnézném a szárazföldet. Nem élnék ott, annyira nem vonz, csak a kíváncsiság hajt. Otthonomnak mindig is a mélytengeri vizeket fogom tartani, ezen, semmi és senki nem fog tudni változtatni.

A legtöbb barlang vízzel telt, nem úgy, mint az enyém. – Büszke is vagyok rá! – A szaporodásra kijelölt barlangokat mesterségesen hozták létre, amikor törvényileg betiltották a tenger elhagyását. Ez sok-sok évvel ezelőtt történt, akkor még meg sem születtem.

Úgy hallottam, hogy egy csapat ifjú sellő elhagyta a biztonságot nyújtó vizeket, és kimerészkedtek a szárazföldre. Amivel nem is lett volna baj, ha a szokásos lakatlan szigetekre mentek volna, de nem ezt tették. Az emberek lakta földterületekre merészkedtek, barátkoztak, végül elárulták és levadászták őket. Egyetlenegy sellő tudott visszajutni, de az átélt tragédiának köszönhetően – vagy nem is tudom minek – kicsit megbolondult.

Még most is él, magányosan, egy távoli szakadékban, és alig mozdul ki. Állítólag, azzal, hogy elment az ép esze, megkapta a jövőbelátás képességét. Sokan járnak hozzá tanácsot kérni, vagy, hogy mondja meg, mi vár rájuk a jövőben. – Lehet, el kellene mennem? – De mit kérdeznék? Nem is tudom, a jövőmre nem vagyok kíváncsi. Érdekes, mert természetemtől ez eltér, mégis szeretném az életemet úgy élni, hogy nem tudom, mi fog történni.

Ez engem nem érdekl. Inkább nézegetem a kéken fluoreszkáló korallokat, melyeket a barlang bejáratához telepítettem, így legalább látok is valamit. Nem olyan erős a fényük, de jobb, mint a semmi. A palotában és más barlangokban ezt neonhalakkal és egyéb jószágokkal, növényekkel érik el. Nekem nem sok lehetőségem volt, mivel ez vízüres tér. – De megoldottam!

Ledőlök hevenyészett ágyamra, aminek keretét apró kövekkel raktam ki, majd beborítottam hínárral, és végül telipakoltam szivacsokkal. – Nem ártana frissíteni! – már recsegnek, ropognak, a kiszáradásnak köszönhetően.

Hasra fordulok, ujjaimat a vízbe mártom, és úgy játszadozom. – Szóval Phayunak hívnak? – mosolyodom el. – Olyan helyes! – ábrándozok tovább. – Szinte tökéletes!

– Csak ne lenne olyan öntelt! – biggyesztem le ajkamat. – Azt hiszi, olyan könnyű volt a szeme elé kerülni?

Egy hete kerülgetem, és mégis miért?

Azt hiszi, nem vettem észre, hogy kinevetnek? Ahogy felbukkantam, szinte ujjal mutogattak rám, hogy már megint itt van a kis halacska. – Szóltam hozzájuk? – nem. Csak kíváncsi voltam arra a sellőre, aki ennyire megragadta figyelmemet. – Már ez is baj? – Kértem tőle bármit is? Mondtam valamit? Egyáltalán nem, csak némán figyeltem minden mozdulatát.

Azok a farokcsapások, a dagadó izmok, hajának szüntelen lebegése mozgása közben, szemének villanása, nincs mit tenni, elvarázsol és magával ragad. Ha a közelében vagyok, kék vérem száguldozik ereimben, ahogy amúgy lassú szívem dübörögni kezd. – Pedig ennek nem szabadna megtörténnie!

Főleg, ha ez a különös érzés nem viszonzott. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy hidegen hagyom. – És amikor a karjaiban tartott! – Poszeidónra mondom, beleremegtem. Ha nyitott szemmel úszna, akkor látná, hogy valami különleges van kialakulóban. – Vagy csak beképzelem? – fordulok hanyatt, és a plafont bámulom.

Bezzeg a másik – akinek nem kellene – észrevett. Előadta nekem, hogy milyen remek díszpéldány, és vele csak jól járhat a sellő. – Na persze! – Több eszem van annál, hogy bedőljek neki. – Agyatlan kopoltyúsnak gondol? – Lehet, hogy sok sellőt át tud verni, de engem nem. Egyáltalán nem vagyok fogékony a bájolgására, bármennyire is teszi a szépet. Mikor felajánlotta, hogy töltsünk együtt pár éjszakát, mert olyan magányos, nem hittem a fülemnek. – Minek néz engem?

Tudom, hogy többen nagyon adakozóak ezen a téren, de én nem tartozom közéjük. Egyrészt nemesi vérem miatt sem tehetem, másrészt többnek tartom magam, mint hogy odaadjam testemet mindenféle jöttmentnek.

Eddig nem is találkoztam olyannal, aki megragadta volna figyelmemet, egészen, addig, amíg meg nem pillantottam őt. Mármint persze, tetszettek sellők, sőt, azt is sokszor mondtam, hogy szerelmes vagyok. De mikor közeledni kezdtek, egyből visszakoztam, és elmenekültem. Talán ez is hozzájárult rossz hírnevemhez. – Kit érdekel!

Ha eljön az igazi, ő tudni fogja, hogy milyen is vagyok valójában. Nem fog hátat fordítani nekem, és magamra hagyni. – Vajon ő az? – nem lehetetlen. Miatta még arra is rávettem Őfelségét, hogy engedje meg, hogy átadhassam nekik a kagylókat. Csak látni akartam szemtől szemben. Azt érzem, hogy ő különleges, nem hétköznapi, és valami azt súgja, hozzá kell tartoznom.

– Hogy vegyem rá, hogy erre ő is rájöjjön? – bekapom az egyik száraz hínárt és rágcsálni kezdem.

Most még ellenáll, kerül, és a fáradtságot se akarja venni, hogy megismerjen.

Kivel sodort össze a víz? Lehet, hagynom kéne az egészet, és csak sodródni az árral. – Az is lesz! – Megvárom, amíg ő közeledik, és akkor eldöntöm, hogy érdekel-e még. Nem fogok utána úszkálni, nehogy már azt gondolja, hogy annyira odavagyok érte. – Nekem is van méltóságom! – Még ha nem is látszik, elvégre uralkodói vér folyik az ereimben. Hagyom, hadd ússzon ő utánam, legalábbis bízom benne, hogy megteszi.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, csak nem úgy folytatódott.

A palotában kezdtem, ahol egy nem várt hír fogadott. Itt van a párválasztás időszaka, a csillagok együtt állnak. – Ezt honnan veszik? – nem tudom. Mindig is a sárga kis pontokra hivatkoztak, amik a vízen túli sötétségben mutatják meg arcukat. Néha még én is látom őket, de ahhoz közel kell úsznom a felszínhez, és szerencsémnek kell lennie, hogy ne takarja őket semmi.

– Rain! – dörren Őfelsége.

– Igen? – foglalok helyet a megrakott asztal mellett.

Van itt minden, mi szem szájnak ingere.

Alga, hínár, tengeri uborka, osztriga, ikra, cápatojás a többiről azt se tudom, hogy micsoda. Mindegy is, jóízűen nekilátok reggelizni. Egyik falat követi a másikat, nem zavartatom magam.

– Hány éves is vagy? – kérdezi.

– Valaki szerint túl kevés – egy kékesfekete hajú illetőre gondolok éppen.

– Huszonegy, atyám – feleli helyettem Sky. – Pont, mint én.

– Hmm...

– Találtatok már valakit, akivel megosztanátok az életeteket?

– Ilyen fiatalon? – kérdezem. – Dehogy! – legyintek.

–És te fiam?

– Én sem.

– Nem jó ez így – csóválja fejét, és villájára szúr egy uborkát.

– Dehogynem – feleljük egyszerre.

– Ti is részt fogtok venni a párválasztón.

– De atyám!

– Felség! – döbbenetem kiül az arcomra.

– Volt időtök keresgélni, nem várok tovább.

– Csak még egy kis időt kérünk! – kérleli atyját.

– Nevetek bekerül a résztvevők közé.

– Nem akarom! – hagyom el a széket, és rátámaszkodok. – Hol az én akaratom? A szabadválasztás joga?

– Megvolt rá az esélyed – csap az asztalra, mitől az kettétörik.

– Nem!

– Ellenszegülsz az akaratomnak!

– Rain, nyugodj meg! – fog karomra Sky.

– Te ilyen egyszerűen belenyugszol? – förmedek rá.

– Mit tehetnék? Atyám szavát nem bírálhatom felül.

– Úgy van, legyél csak engedelmes kisfiú!

– Most már elég! Eldöntöttem, fogadd el.

– Ez igazságtalan! – szorítom a széket, ujjaim elfehérednek.

– Az is, hogy a nyakamon vagy – vágja hozzám az öreg. – Most menj, és térj észhez.

Hitetlenkedve meredek rá, majd sértődötten elvonulok.

El kell fogadnom, tudom, de nem olyan könnyű. Ha eldöntötte, akkor már nincs mit tenni, bekerülök én is. – Mégis mit gondoltam? Miben reménykedtem? – Tudhattam volna, hogy ez be fog következni, csak áltattam magam. A párválasztó nem kötelező, csak egy lehetőség az olyanoknak, mint én vagy Sky. Akik még nem leltek rá a társukra, és nagy valószínűséggel a közeljövőben nem is fognak.

A szülők elvileg közösen döntenek az ivadékkal, hogy részt vegyenek-e ezen az eseményen, de olykor akadnak kivételek. Mint most az én helyzetemben. Mellette szól, hogy akiket a gömb összehoz, az olyan párosítás, amiről minden sellő álmodozik.

Mégis, az olyan romantikus alkatok, mint én, hisznek még a végzetben és a szerelemben. Hogy a sellők képesek maguktól is megtalálni életük párját, nem kell hozzá holmi varázsgömb. Én már sejtem, hogy kit szeretnék magam mellett tudni, de mi van, ha ő nem vesz részt rajta. És mi lesz akkor, ha részt vesz, a gömb mégse gondolja azt, hogy ő a nekem rendelt társ?

Aggódalom, aggódalom hátán, és nekem ez nem hiányzik. Eddig olyan békés volt az életem, se bonyodalom, se szerelem, és még csak egy ördögi tekintetű sellő sem volt benne. – Összeomlik az életem! – miért nem tudnak békén hagyni, és engedni, hogy éljem az életem, úgy, ahogy én akarom.

Felfekszek egy áramlatra, és hagyom magam sodortatni, hadd vigyen arra, amerre szeretne. Egészen határvonalig visz a víz, ez jó kör volt. Felúszok a szakadék szélére, és helyet foglalok. Lógatom az uszonyomat a semmi felett, és bámulom a sötétséget a Túláton.

Észrevétlenül szöknek ki szemem sarkából a fekete gyöngyök, némelyik a mélybe hull, a többi pedig a homokba mélyed. Elsírom a bánatomat, itt úgyse lát senki. Persze, a szerencse nem nekem kedvez.

– Kit látnak szemeim – morogja egy immár ismerős hang.

– Hát te? – pillantok rá.

– Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna, hogy ide vagyok beosztva – lebeg előttem.

– Gyere onnan, veszélyes! – nyúlok érte, és megragadom kezét, hogy beljebb húzzam.

– Csak, ha elmondod, mi bánt.

– Phayu! Ne tegyél úgy, mintha érdekelne – dünnyögöm.

Vívódik magában, látom rajta, mikor jut döntésre.

Mellém telepszik, hátra támaszkodik, és lebegteti farkát. – Tényleg méretes! – mondhatni, irigylésre méltó.

– Mesélj...

– Nem vár a társad? – kérdezem tőle, mert általában párban járják a határvonalat.

– Egy darabig megvan nélkülem.

– Hmm... – bámulok a semmibe.

– Szóval? Mi bánt?

– Miért érdekel? – suttogom.

– Nemcsak a birodalom védelme a dolgom, hanem a bennük élő sellőké is.

– Már azt hittem, hogy különleges vagyok.

– Mindenki az, a maga módján.

– Hát, az kiderült, hogy vigasztalni nem tudsz – mosolyodom el.

– Valamennyire csak sikerült, hiszen mosolyogsz! – közelebb hajol, és szemembe néz. – Hallgatlak.

Miért érdekli ennyire, hogy mi van velem? Eddig a figyelmére se méltatott, mintha rosszul érezné magát a társaságomban.

– Részt kell vennem a párválasztón – kigurul még pár gyöngyszem szemem sarkából.

– Mi a baj ezzel?

– Te is részt veszel? – remény gyúl bennem, hátha lesz egy csöpp esélyem.

– Dehogy! Még csak az hiányozna! – neveti el magát.

– Na, itt kezdődik a baj – sóhajtom.

– Hogy mi? – fogja meg államat.

– Semmi – próbálnám kirántani, de nem sikerül. – Engedj el!

– Maszatos az arcod.

A sötét gyöngyök fekete sávokat rajzolhattak arcomra.

Odanyúlok és le akarom törölni őket, utálom, hogy árulkodnak lelki állapotomról. De azt még jobban, hogy pont neki. Egyáltalán nem kellene itt lennie, hogy lássa nyomoromat.

– Hagyd, majd én! – érinti meg arcomat.

Bőre kellemesen puha, sokkal érdesebbre számítottam.

– Nem szükséges – rebegem és megállítom kezét.

– Egy ilyen szép arcot, kár lenne ezeknek a csíkoknak elcsúfítania.

– Szépnek tartasz?

– Biztos, rosszul hallottad.

– Nem, határozottan jó a hallásom.

Tovább tisztogat, hagyom neki, hiszen minden apró érintése aranyat ér.

– Most már jó.

– Akkor miért simogatod még mindig?

– Hogy mosolyogj!

Ettől maximum a szívem dobogósodik meg.

Nem akarom, hogy az az ócska gömb válasszon helyettem. Én ezt a sellőt akarom, aki annak ellenére is megvigasztal, hogy a háta közepére kíván. Akinek tekintetében örökidőkre elvesznék, minden áldott nap. – Bárcsak ez lenne a sorsom! – Egy percig se panaszkodnék, sőt, meghajolva csókolgatnám Őfelsége kezét.

Túl közel van, nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg azokat az ónix pikkelyeket. Tudom, hogy nem volna szabad, mert ez bizonyos intimitásra utal, és csak az egymáshoz közel állok tehetik meg. De itt ül mellettem, hogyan is állhatnék ellen neki?

– Mégis mit csinálsz? – szorítja meg kezemet.

– Sajnálom – elszégyellem magam, és visszakoznék.

– Ne tedd – tekintetét rám függeszti.

Látom arcomat visszatükröződni benne, közelebb hajolok, hogy jobban lássam.

Ez a pillanat valami elképesztő. Vibrál közöttünk a víz, orrlyukam kitágul, ahogyan övé is. Most mondja nekem, hogy nem akar tőlem semmit. – Nem fogom elhinni! – Ezt már nem tagadhatja le, nem fogom hagyni.

Tenyerét tarkómra csúsztatja, simogatja érzékeny bőrömet, egy másodpercig tétovázik, majd közelebb húz. Csak pislogni tudok a megilletődöttségtől, még soha nem voltam ilyen helyzetben. – Most mit kellene csinálnom? – Szabad kezemet kemény mellkasára fektetem, és már ebbe is beleborzongok. – Mi lenne, ha mást is érintenék? – kihasználom a helyzetet és jól megtapogatom. – Vagy ha ő tenne velem valami igazán érdekeset? – billentem oldalra fejemet, és párnázott ajkaira pillantok.

Egyre csak közeledik, a pergő homokszemek óráknak tűnnek. Lehunyom szememet, türelmesen vagy éppen türelmetlenül – nem tudom eldönteni – várom, hogy bekövetkezzen, aminek be kell. Mintha valami lágyan érintené ajkamat, vagy csak beképzelem? Kinyitom a szemem, és csak akkor tudatosul bennem, hogy ő bizony most...