Phayu

Végeláthathatatlannak tűnik a tenger.

Számomra ismeretlen vizekben úszunk, olyan sebesen, amennyire fogvatartóimtól telik. A lemenő nap narancssárgára festi a vizet, nemsokára besötétedik, és akkor talán majd lassítunk. Ki kell találnom, hogyan szökjek meg, nem húrcolhatnak magukkal egészen északig. Ha odáig eljutunk, nekem végem.

Segítségre nem számíthatok, mégis ki jönne értem? Azt se tudom, hogy mi van a többiekkel, Rain-nel. Remélem, Pai-nak sikerült biztonságba vinnie a kicsikémet, és vigyázni fog rá. A gondolatba, hogy nélkülem fog felnőni, belepusztulok. És abban se vagyok biztos, hogy Rain vele lesz majd, mikor már nem leszek.

Az a kis sügér eljött értem, a reménytelenség nyugalmával. – De eljött! – Nem tudom eldönteni, hogy ha újra találkozunk, vízbe fojtsam, vagy csókoljam halálra. Számomra a kicsi és az ő biztonsága az első, tudnia kellett volna.

– Éhes vagyok! – morogja az egyik sellő.

– Én is – válaszol a másik.

Egyszerre többen felzúdulnak, hogy már régen nem ettek, és kell az energia, hogy folytatni tudják útjukat.

A vezér, felénk fordul, megállásra kényszerít minket. Lebegünk, várjuk az utasítását. – Északiak! – undorodva mérem végig őket. Nem csak a szakálluk vörös, hanem az uszonyuk is. Minden árnyalatában megtalálható, egyen az vér, korall, rák, vagy éppen a vulkánok által kiköpött láva. Izmaik megfeszülnek, szorításuk erős.

– Legyen! Le a fenékre!

Leúszunk.

A lent fellelhető zöldből kötelet készítenek és gúzsba kötnek, majd az iszapba löknek. Felkavarodik körülöttem, hajam, szám teli lesz a pocsolyaízű, taknyos üledékkel. Bőrömre is rátapad, Rain-nek nem fog tetszeni.

Túlságosan megszokta a tiszta szappanillatot, ez az orrfacsaró bűz csavarja majd azt a pisze kis orrát.

– Ketten őrizzétek! – szól a vezér. – Hozunk vacsorát – azzal elúsznak.

Szótlanul merednek rám, hajuk lebeg körülöttük.

A vízi lények messziről elkerülik őket, még ők is érzik a fenyegetést. – Akkor én mit mondjak? – Kezd elegem lenni, hogy kényük, kedvük szerint rángatnak összevissza. Egy az egy ellen persze nem mernek kiállni, tudják, hogy veszélyes vagyok.

Hátamra fordulok, uszonyommal még jobban felkavarom az iszapot, ne lássák, hogy mivel vagyok elfoglalva. Megkötözött kezemmel kotorászok egy éles szikladarab, vagy egy kagylóhéj után.

– Miért jöttetek? – kérdezem, de nem válaszolnak. – Tudtommal, az Északiaknak nem lehet parancsolni.

– Nem is – végre szóra bírom az egyiket.

– Mégis engedelmeskedtek Pravat-nak.

– Az más!

– Mitől lenne más? – vigyorgok rájuk. – Talán üresfejű medúzák vagytok, akiket meg lehet vezetni?

– Fejezd be! – csap rám lándzsájával.

– Olyanok vagytok, mint a cápák – gúnyolódom. – Megsimogatják az orrotokat, és kezes sellőkké váltok.

– Fogd be a szádat!

– A páromnak is több vér van a pucájában, mint bennetek – végre megvan, amit kerestem.

– Embervér! Egy korcs!

– Mégis vágytatok rá...

Az elevenükre találtam.

Láttam, milyen szemekkel méregették, és nagyon nem tetszett. Hozzá hasonló sellő nem sűrűn terem a vizekben, ezt mindig is tudtam. Annak ellenére, hogy már nem tud átváltozni, a szememben nem szűnt meg sellőnek lenni. A leggyönyörűbb és legkülönlegesebb teremtés. Aki megpillantja, egyből magáénak akarja, és most Pravat kezében van.

Összeszorul a szívem a tudatra, hogy csinált már vele valamit. Ha még nem is, de fog, abban biztos vagyok. Első pillanattól fogva fente rá a fogát, és semmi sem tartja vissza, hogy megszerezze. Összetöri, felfalja, megbecsteleníti. Örüljek, ha egy morzsája megmarad a régi önmagának. Apró homokszemekre fogja szétmorzsolni testét és lelkét. – Ki kell szabadulnom! – gyorsabban kezdem el vágni köteleimet.

Tudom, hogy elkéstem, és ez megbocsáthatatlan bűn, de mindent el fogok követni, hogy elfeledtessem vele a történteket. Dédelgetni, babusgatni fogom, és minden nap legalább százszor elmondom neki, hogy mennyire szeretem.

A megfelelő pillanatig várok a szabadulási kísérletemmel.

Markomban szorítom az éles tárgyat, közben csuklómon tartom a kötelet. Ha most menekülnék, félek, nem jutnék messzire. Hiába szabad a csuklóm, attól a felkarom még meg van kötve. Szükségem van a karjaimra is, hogy menekülni tudjak.

– Itt is vagyunk! – úsznak vissza a többiek.

Egy méretes tonhalat szorongatnak.

Szegény, próbál menekülni, de ficánkolásával nem megy semmire. A hang, amit kiad, megremegteti lelkemet. Olyan félelem, hallatszik ki belőle, tudja, hogy itt a vég. Szemébe nézve látom magamat, ahogy mozdulatlanul nézem őt, tudva, hogy mi fog történni vele.

Bőre tükörfényes, a gyenge fényben is kékesen csillan. Az egyik őrzőm megragadja lándzsáját és a hal felé készül döfni vele.

– Ne! – kiáltom el magam.

Nem bírom megállni, hogy ne segítsek szegény állaton.

Ha a szeretteimen nem segíthettem, egy ilyen csodás lényen muszáj megtennem. Lendületből odaúszok, taszítok egyet a rőtszakállunk, majd a többiekre vetem magam. Behúzok párat, uszonyommal gyenge pontjukra csapok.

A hirtelen támadt zavargásban a tonhal elúszik, magamra hagyva. De nem is vártam mást, hadd ússzon, még olyan keveset élt.

– Hogy szabadult el? – kérdezi a vezér, miközben leszorítanak.

– Csak feküdt az iszapban – válaszolják őrzőim.

– Csak feküdt mi? – kiabálja. – Akkor én meg csak leszúrlak!

Válla felé emeli a lándzsát és elhajítja.

Siklik a vízben, hegyes vége az egyik sellő mellkasának közepébe fúródik. Arcán nem tükröződik semmi. Se félelem, se fájdalom, megbánás, vagy a haláltól való rettegés. Szépen, csendben lesüllyed, tekintete nem mozdul. Lélektelenül bámul rám, amitől pikkelyeim meredezni kezdenek.

– A vacsora tálalva – tárja szét karját a vezér.

Úgy vetődnek rá, mint a veszélyes vizekben élő, élesfogú piranhák.

– Melegen az igazi – tép húsából egy jókora darabot és nyammogja.

– Még jó, hogy jó húsban volt – vigyorog a másik.

– Nesze – hozzám dobják a kézfejét –, egyél.

A kiálló csontdarabon ott a fognyomuk.

Ha éhen halnék, se nyelnék le egyetlen falatot sem. Felfordul a gyomrom, kiadom tartalmát. A reggelim lebeg körülöttem, és a merészebb halak közelebb jönnek, hogy falatozzanak belőle. Még ők is gusztusosabban esznek, mint ezek a dögevők.

A halott sellő vére sötétre színezi a körülöttünk lévő vizet. Őket ez nem zavarja, addig zabálnak, míg jól nem laknak egykori társukból. El se tudnám képzelni, hogy a népem ilyesmit tegyen. Tiszteljük halottjainkat, hínárból szőtt lepellel borítjuk testét, átkötözzük, és a sodrásra bízzuk. Az a végső nyughelyére viszi valaha volt társunkat.

– Ha nem eszel – mondja a vezér –, éhen maradsz.

– Nem bánom.

– Legyen – szemével jelez egyik harcosának, hogy kötözzön meg.

Újra kötélre vertek, és a döbbenettől elfelejtek ellenkezni.

Miféle teremtmények ezek? – Borzalom! – Poszeidón hogy teremthetett ilyen sellőket? Nem méltóak fajtánkhoz. Meginog istenembe vetett hitem, a megtörtént események láttán.

Mikor végeztek, újra úszni kezdünk. Az áramlat egyre erősebb, a víz hidegebb. A sodrás hátráltat, alig haladunk valamit. De ez kedvez nekem, addig kiötölhetem a következő menekülési tervemet. Nem fogok én is annak a sellőnek a sorsára jutni. Azok az őrültek még most is falatoznak, közben a pikkelyével tisztogatják fogaikat.

– Itt töltjük az éjszakát – mutat lefelé.

Egy sziklahasadék tátong, alján feketeség honol.

Leereszkedünk, vonakodok, de sokra nem megyek vele. Egy szikladarabra löknek és lekötöznek. Úgy látszik, tanultak az előző esetből, moccanni se tudok. Két őr szemmel tart, hárman pedig álomba merülnek. Annak ellenére, hogy alszanak, erősen markolják lándzsáikat.

Megvárom, amíg figyelmük lankad, és az egyetlen lehetőséggel élek, ami megmaradt nekem. Halkan szólongatni kezdem az egyetlen sellőt, aki talán a segítségemre sietne. Rain-t hiába is próbálnám, ő már nem képes meghallani egy sellő hangját, de Sky igen.

– Ekkora ökörhalakat! – a semmiből Pravat jelenik meg, a hátramaradottakkal együtt.

Mindenki feleszmél, és felveszik harci állásukat.

Várható volt, hogy visszatérnek, de arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan. A megnövekedett létszám miatt még nehezebb lesz megszabadulnom. De nem érdekel, elég egy apró figyelmetlenség, és már itt sem vagyok.

– Megtaláltál minket? – kérdezi a vezér.

– Csak a csontokat kellett követnem! – bosszankodik. – Még egy poronty is a nyomotokra bukkant volna!

– Ha mernének – vigyorodik el.

– Ez nem mentség! – tekintete rám szegeződik. – Phayu, drága barátom. Hát nem ettek még meg?

– Pravat! – sziszegem. – Megöllek!

– CCC... Képtelen vagy rá – ereszkedik mellém.

A többiek, hogy látják, nincs veszély, visszamerülnek és folytatják tevékenységüket.

Pravat elküldi őrzőimet, mondván, ő majd felügyel rám. Lefogyott az utóbbi időben, ennek ellenére sokkal szikárabbnak, izmosabbnak tűnik. Az edzésnek vagy a kíméletlen életnek a javár írható? Nem számít, ha harcra kerül a sor, legyőzöm.

– Rain? – nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá.

– Kicsoda? – direkt csinálja.

– A párom – morgom.

– Az úgy volt – egy hínárlevelet vesz kezébe, és lehántja a puha részét, hogy csak az erős szára maradjon.

– Folytasd már! – pattanásig feszült idegrendszerrel figyelem, ahogy a szárral piszkálja fogát.

– Eljátszadoztam vele – képes az arcomba vigyorogni. – Mit ne mondjak, nagyon élvezte!

– Hazudsz!

– Amikor elmerültem testében, nyögött az élvezettől.

Biztos, hogy nem tenne ilyet.

Az én Rain-em, haláláig küzdene, kapálózna. Ennek ellenére nem látok rajta sérüléseket. Ezért egy másodpercre megingok hitemben. Egyből el is hessegetem ezt a lehetőséget, biztos van rá reális magyarázat.

– Nem hiszek neked!

– Olyan puha volt! – ábrándozik. – És a csókja, egyszer lágy, egyszer heves, pont, ahogy szeretem.

– Nem tenne ilyet – próbálok megmozdulni, de nem megy.

– Tudod, ahogy elhurcoltak téged, egyből széttette lábát – sóhajtozik. – Olyan élvezettel adta át magát, még csak kényszerítenem se kellett.

– Mondj, amit akarsz.

– Csakis az igazat mondom.

Ha ismerné Rain-t, akkor nem állítana ilyen hülyeségeket.

– Mit tettél vele?

– Az aktus után? – réved a semmibe. – Vörös vére befestette a part aranyló homokját.

– Hazudsz! Nem ölted meg! Nem tehetted!

– Pedig megtettem! – gurgulázva nevet. – Sajnos, a kölyköddel is végeznem kellett.

Megfagy az ereimben a vér.

– Ugye nem? – rebegem.

– Édes kis csöppség... volt.

Szívemben mérhetetlen fájdalom, mad végtelen üresség foglalja el a helyet.

Ha bármi is igaz ebből az egészből, akkor a halálnál sokkal kegyetlenebb véget érdemel, és én leszek az, aki mindezt végre fogja hajtani rajta. Hiába könyörög Poszeidónnak, hiába hívja az északiakat segítségül, nincs sellő, ki meg tudna állítani engem.

Az én társam, egyetlen szerelmem, vajon tényleg véged? Nem mosolyogsz már rám? Nem hallhatom csilingelő nevetésed? Többé már nem szeretkezhetjük át az éjszakát? Nem tarthatlak ölelő karjaimba? Elvettek tőlem? Elvették az én kis gyönyörűségemet is?

Aki még alig látta meg a napfényt, alig élt és alig tapasztalt. Akire annyi élmény várt még, akit megannyi dologra meg szerettem volna tanítani. Akivel felfedeztem volna a tenger rejtett zugait, szépségeit. – Micsoda kegyetlenség ez?

Észrevétlenül potyognak gyöngyeim, megszámlálhatatlanul hullanak az elvesztett szeretteimért. – Bosszút állok! – utána követlek benneteket. Megtalállak titeket a túlvilágon, nincs olyan isteni erő, ami elválaszthatna tőletek.

Hajnalodik, egyre világosabb van, és a lények ébredezni kezdenek.

Egy szemhunyásnyit se aludtam, csak felidéztem boldog emlékeimet. Mást nem nagyon tehettem, meg amúgy is, szükségem van ezekre a képekre, hogy erőt adjanak.

– Felkelni, lusta banda! – nyújtózkodik a vezér.

– Mi van már? – nyűgösködik Pravat.

– Indulnunk kell.

Miközben egymással vannak elfoglalva, én észreveszek valami furcsaságot.

Apró, kis szikladarabok hullanak a magasból, gördülnek lefelé, majd a fövenyben megpihennek. Alig észrevehetően valami beárnyékol felettünk. Nem hiszek, kimeresztett szememnek.

– Megtámadtak minket! – mindenki magához tér, lándzsáikat előre szegezik. – Támadás!

– Sunan! Seb! – kiáltom. – Eljöttetek értem?

– Mikor hagytalak én cserben? – szemtelen mosolyt villant rám, majd beleveti magát a harcba.

Összetekerednek az uszonyok, karok feszülnek egymásnak. Vér színezi a tenger sós vízét, de hogy kié, nem tudnám megmondani. Túl szűk a hely, a föveny homokja felkavarodik, az apró szemek szúrják szememet.

Egy szigony villan, ami nem lehet másé, mint az uralkodóé.

Leesik az állam, hogy ő is itt van. Most látom csak meg termetes alakját, ahogy a vezérnek feszül. Az csattogtatja állkapcsát, döf a lándzsával, de húst nem ér.

– Gyere, gyorsan! – valaki elkezdi vágni a köteleket.

Mikor került ide?

– Mariya néni? – egyik meglepetés a másik után ér. – Maga...

– Később elmagyarázom! Sietnünk kell!

Ahogy lazulnak a köteleim, lerázom magamról őket, és az egyik lehullott lándzsát megragadom.

– Húzódjon meg, amíg vége nem lesz!

– Úgy lesz!

Belevetem magam a sűrűjébe.

Nehezen adják magukat a rőtszakállúak, pedig kevesen vannak. De összedolgoznak, látszik, hogy nem először ütnek rajtuk. Az egyik uszonyát megragadva elhúzom a többiektől, sajnos óvatlan voltam, és vállamba harap. Több sem kell, a lándzsa fejével szájba verem, mire kitörnek a fogai. Felnyűszít fájdalmában, és ezt kihasználom.

Keresztüldöföm testét, mire elképed.

Most először látok érzelmet rajtuk. Mégpedig a hitetlenkedést, hogy egy ilyen gyarló, semmirevaló sellő legyőzte őt.

– Phayu! Ússz! Pravat megmenekül!

– Nem!

Nekilendülök.

Elúszok egy levágott uszony, egy kar mellett, és még hallom a végső éljenzést, hogy bizony, ezt a csatát megnyertük. Legalábbis ezt gondolják ők. De addig vesztésre állunk, amíg a legnagyobb ellenségemet nem győzöm le.

Végleg.

Gyorsan úszik, a felszín felé, de előlem nem menekülhet. Engem fűt a bosszúvágy, az elkeseredettség, a magány. – Nem menekülhetsz! – Minden erőmmel úszok, és mielőtt a fleszínre érne, elkapom az uszonyát és visszarántom.

– Pravat, itt a vége! –feszülünk egymásnak.

– Te csak azt hiszed!

Farkashalszemet nézünk egymással.

A külvilág megszűnik, a halak egy helyben maradnak, a víz se mozdul. Haja körülötte lebeg, ujjai elfehérednek, ahogy lándzsáját markolja. – Hogy jutottunk ide? – jut eszembe. A legjobb barátom volt, testvérem helyett testvérem, és most az ellenségem. Végzett a családommal, tönkretett és elvett mindent, mi fontos volt nekem. Most eljött az idő, hogy én is elvegyem tőle, még csak híre se fog maradni. Egy elfelejtett sellő lesz, akire senki nem fog emlékezni.