Phayu

Mondhatnám azt, hogy minden a régi, de hazugság lenne.

Sky problémáját érezzük a levegőben, teherkén telepedik vállunkra. Bármennyire is gondolkozom a megoldáson, olyan lehetőséget nem találok, amivel ki tudna bújni kötelezettsége alól. Felváltva jönnek hozzám az érdekesebbnél érdekesebb ötletekkel, és mikor fejemet csóválom, elkullognak.

Végül azt mondta, hogy ne is foglalkozzak vele, ha eljön az ideje, visszatér. Addig érezzük jól magunkat, és hozzuk ki szabadságából a legjobbat.

– Megint kint van a parton? – Rain vállára támasztom államat.

– Igen – sóhajtja. – Nincs túl jól.

– Azt látom.

Mit is mondhatnék?

Nem fogok mindenfélét összehazudni, hiú reményekkel kecsegtetni. Férfi, szembe fog nézni vele, csak időre van szüksége.

– Itt is van az utolsó doboz – Pai lábunkhoz rakja, majd kiropogtatja csontjait.

– Köszönjük – mondjuk egyszerre.

Időközben elkezdtünk áthurcolkodni.

Ideje volt, hogy külön éljünk, és elkezdjük a családi életünket. Pai-nak is jár a magánélet, a megszokott életszínvonala. Nem mondta, de nem is kellett. Hosszútávon engem is zavart volna, két vadidegen társasága. Habár, ennyi idő után egyáltalán nem vagyunk idegenek egymás számára.

– Hogy van az én hercegnőm! – veszi magához a kisbabánkat. – Pai bácsi már alig várja, hogy együtt játszatok! – gagyarászik neki.

– Rainbow-nak hívják – morogja Rain.

– Tudom, tudom! – tovább gyönyörködik benne. – Attól még hívhatlak hercegnőmnek, ugye kicsikém?

– Csinálj magadnak! – vigyorogva hátba veregetem.

– Talán az is lesz! Ha megtalálom a tökéletes nőt.

– Vagy egy sellőt.

– Rajtatok kívül valószínűleg több sellővel nemigen fogok találkozni.

Ne nézzen sirálynak!

Látom, milyen szemeket meresztget Sky-ra, és szerintem csak az tartja vissza, hogy már van valakije. Talán ez lehet a megoldás, ha esetleg ők ketten... És, mondjuk, ha máshogy állítanánk be, mint ami... Hmm... Vagy meg se kellene történnie, elég lenne csak azt állítani. – Ő lenne a kulcs? – méregetem.

– Mit nézel? – kérdezi.

– Semmi, csak elgondolkoztam.

– Mégis min?

– Ne törd a fejed! – vigyorgok. – Sky rég elment, nem hoznád vissza?

– Én?

– Szerinted mi ráérünk?

– Nem, egy cseppet sem.

Óvatosan visszateszi lányunkat a kiságyba.

Körülnéz, húzza az időt, de mivel nem reagálunk, ezért araszolva elindul kifelé. Inkább oldalazva halad, mint egyenesen előre. – Bolond srác! – Csak a kitaposott utat, vagy a szívét kellene követnie. Akkor megkaphatnák azt, amire mindketten egyformán vágynak. Hosszú, kellemesen eltöltött órákat és pillanatokat.

Erről viszont pont nem nekem kellene kiselőadást tartanom.

Rossz példamutató vagyok, ezt még én is belátom. De akkor én is a szívemet követtem, akkor azt a döntést láttam helyesnek. Azt, hogy időközben mennyit változtam, nem láthattam előre. Ha nem töltünk annyi időt együtt, nem esünk át megannyi kalandon, most nem tartanánk itt.

Ebből kiindulva, lehet, hogy nekik is arra van szükség, hogy átküzdjék magukat a nehézségeken. Mi pedig támogatni és segíteni fogjuk őket. Talán, még egy kis noszogatás, terelgetés belefér. A szerelmes szív mindig eléri a másikat, csak az út hossza nem mindegy.

Esetünkben, folyamatosan rövidül, és nem tudhatjuk, mikor fogy el.

A mai vacsorát az új házunkban fogyasztjuk el, barátaink társaságában.

Rain magára vállalta az elkészítését, bár nem gondoltam, hogy ez olyan jó ötlet. De ahogy elnézem, elég jól megy neki, dudorászik és a masinából szóló dallamra ringatja formás testét. Sky és Pai terítenek, nekem csak annyi dolgom van, hogy vigyázzak a csöppségünkre. – Mit kell rá vigyázni? – alszik, mint a tengeri teknős.

Vagy eszik, vagy édesen szunyókál.

Ritkább eset, ha üvölt, mint akinek a kagyló becsípte az uszonyát. Alig várom, hogy a vízbe vihessem, de ezzel még várnunk kell. Rain-nel azt beszéltük meg, hogy először Pai medencéjéhez szoktatjuk, és ha már elég magabiztos, akkor vihetem be a tengerbe. Tudom, hogy szíve szerint ő is velünk tartani, de sajnos ez fizikai képtelenség.

– Asztalhoz! – kiálltja Rain.

– Finom illata van! – szimatol a gőzölgő edény felett Pai.

– Az biztos! – mosolyog – Hiszen, én csináltam!

– Mióta is lettél mesterszakács? – kötekedik vele.

– Nem tehetek róla, hogy gyorsabban tanulok, mint az emberek!

– És ízletesebbeket is csinálsz! – ropogtat valamit Sky.

– Ezt azért mondod, hogy ellenkezz velem? – lép elé Pai.

Sokatmondó tekintettel méregetik egymást.

Legalább jó kedvük van. Nagy ritkán egyetértenek, de a legtöbbször nem. Mióta Sky visszatért még szóba is állnak egymással. Vagyis inkább a makacs sellőnek eredt meg a nyelve. Élvezet hallgatni heves szóváltásaikat, de sose tudom megítélni, hogy mikor ki áll nyerésre.

Minden az asztalra kerül, válogatunk a gusztusos fogások között, és azt kell mondjam, Rain remekelt.

– Pai...

– Mondd, Rain.

– Szólsz majd Mariya néninek, hogy hozzon zöldség és gyümölcs utánpótlást?

– Persze. Kagylót, rákot, halat nem kértek?

– Rád bízom!

Szedek a sokszínű salátából, és ahogy bekapom az első falatot, az ízek felrobbannak a számba. – Fantasztikus! – egyből magam elé veszem az egész tálat.

– Mióta ismered Mariya nénit? – kérdezem.

– Hmm... – gondolkozik Pai. – Nem is tudom, egyszer csak itt volt.

– De mégis?

– Tízen pár éve. Egy darabig itt is lakott.

– Hogy hogy? – kérdezi Rain.

– Nem volt hol laknia, nagyapám pedig befogadta.

– Ebben rá hasonlítasz – morogja Sky.

– Végül is, tőle tanultam nagyon sok mindent.

– Bolond ember! Nem is ismertél minket – vitatkozik. – Bajt is okozhattunk volna.

– Ami azt illeti – mutat rá. – Veled bőven meggyűlt a bajom.

– El is mehetek!

– Most már elég! – csap az asztalra Rain. – Odaát úgy vitatkoztok, ahogy akartok, de nálam nem!

Még ilyen harciasnak se láttam sosem.

Tetszik ez az oldala is. Az én kedvesem legyen csak határozott, hozza meg az otthonunk szabályait, és tartassa is be. Igazán otthonosan fogunk itt éldegélni, ebben már most biztos vagyok. Nem is kell nekünk a barlangunk szűk magánya, ami a tenger vízétől bűzlik.

Igen, mióta a szárazföldön élek és magamba szippanthatom a friss levegőt, nagyon is tudom értékelni ezt a különbséget. Odalent a mélyben az fel sem tűnt, hogy bőrünket, hajunkat átitatta az iszap és a halszag.

– Térjünk kicsit vissza Mariya nénihez – kérem. – Hogy került ide?

– Nagyapa nem sokat mesélt róla. A parton kóborolt, nem volt teljesen magánál – sóhajtja. – Nem tudta honnan jött, hol lakik, vagy, hogy hová tart.

– Olyan volt, mint mi?

– Nem tudom – vonja meg vállát –, akkor nem laktam itt. Mire gyanakszol?

– Semmire. Csak a múltkor találkoztam vele a parton.

– Elég sűrűn szokott jönni. Még a nagyapa engedte meg neki, és ezt a hagyományt nem akartam megszakítani.

– Csupa jószívűségből? – fintorog Sky.

– Mit akar ez jelenteni?

– Hát... Egyedül, magányosan élsz itt, néha jól esik egy kis női társaság, nem?

– Te féltékeny vagy? – döbbenete nem is lehetne nagyobb.

– Azt nem tudom mit jelent.

– Zavar, hogy esetleg valakivel vagyok?

– Miért zavarna? Elmentek neked otthonról?

– Sky! Az anyám lehetne!

– Semmi közöm hozzá! Amúgy meg, odahaza semmi sincs korhoz kötve.

– Á! Kihullik tőled az összes hajam!

– Pedig jó sok van.

– Mondtam, hogy fejezzétek be – morran Rain.

Jelenleg nem érdekel civódásuk.

Felidézem Mariya néni vonásait, viselkedését és mondandóját. Ha összevetem a hasonlóságokat, akkor talán – de csak talán – igazam lehet. Az idő is stimmel. Abban az időben bukkant fel a parton, mikor megtörtént az a végzetes baleset Rain szüleivel. Mielőtt ezt megemlíteném neki, beszélek a nénivel. Nem fogok utalásokat tenni, bele a közepébe.

De szerintem igazam van.

A vacsora végeztével segítettem leszedni az asztalt és elpakolni. Rain és Sky félrevonultak, hogy kicsit foglalkozzanak Rainbow-al, fürdetés, etetés egy kis játék, hogy végigaludja az éjszakát. Mikorra végeztek, már magasan állt fent a hold, így visszaindultak. Rain mondta Sky-nak, hogy nyugodtan maradhat nálunk is, ha rosszul érzi magát egy „ember" társaságában.

Mosolyogva hárított, azt mondva, hogy nem akar zavarni, és elég nagy a másik ház, hogy elkerüljék egymást. – Elkerülni, mi? – vigyorgok orrom alatt. Ne akarja tudni, hogy mit gondolok, mert attól elúszna a világ végére.

Végre felavathatjuk az új ágyunkat.

Frissen fürödve, illatozva bújunk be a nehéz takaró alá. Átkarolom és közelebb húzom, érezni akarom testének melegét.

– Boldog vagy? – kérdezem.

– Nagyon. itt vagy nekem te és a kicsi. Van fedél a fejünk felett, étel az asztalon, barát a szomszédban.

– Ennek örülök – puszilok hajába.

Azt hittem idővel meg fog szabadulni a hajába tűzgélt mütyüröktől, de nem hajlandó megvállni tőlük. Szereti őket, nem mellesleg arra emlékezteti, hogy mi is valójában. Szíve mélyén sohasem fog megszűnni sellőnek lenni.

Azt, hogy nem térhet vissza maradéktalanul elfogadta. De nem akarja egész lényéből kitépni, mert igenis büszke származására, annak ellenére is, hogy népe kivetette magából. A lánya is vérbeli sellő, és ha még nem is merülhet le vele a víz alá, sok mindenre megtaníthatja és meg is fogja.

– Örülök, hogy veled vagyok itt – játszik ujjaimmal. – Így sokkal könnyebb nekem.

– Maradok, nem megyek sehová.

– Még szép! Már nemcsak én vagyok neked!

– Ugyan, ha csak te lennél se mozdulnék mellőled.

– Boldogok leszünk?

– A lehető legboldogabbak – felém fordítom, arcának körvonalait látom a sötétben. – A jövőnk rajtunk múlik, ezt ne felejtsd el. És annál jobb életet el se tudnék képzelni, mint hogy veletek lehetek.

– Hová lett az a kőszívű sellő, akibe beleszerettem? – simít végig arcomon.

– Itt van, csak egy kicsit ellágyult. Nem tetszik?

– Dehogynem. Nagyon is – tarkómra simítva lehúz egy csókra.

Az én sellőm.

Végtelenül büszke vagyok rá, hogy a történtek ellenére is erős maradt és kitartott mellettünk. Dönthetett volna másképpen is, de nem tette. Ezért örökké hálás leszek, és amíg élünk szeretni fogom, ez számomra nem is kérdés. Remélem, számára sem.

Miért van az érzésem, hogy már napok óta figyelnek.

Folyamatosan hátamban érzem valakinek a pillantását, de amikor körbenézek nem látok egy teremtett lelket sem. Rain-nek nem teszek említést róla, nem szeretném, hogy feleslegesen aggódjon.

– Valami zavar? – kérdezi Pai.

– Miből gondolod?

– Minden apró neszre odakapod a fejed.

– Te nem érzed úgy, mintha figyelnének?

– Nem. Senkit sem érdeklek, maximum a szerkesztőmet.

– Az ki?

– Neki adom le a munkáimat.

– Vagy úgy.

Pai és a rejtélyes munkája.

Nem értem mitől fárad el néha. Pedig csak ül az asztal mögött, és bökdösi azokat a kis gombokat. – Izomláza van az ujjainak? – Mikor rákérdeztem, csak kinevetett. Meggyőzött róla, hogy néha a szellemi munka sokkal fárasztóbb, mint a fizikai.

Elhiszem neki, hiszen mégiscsak ember, jobban tudja az ilyesmit. Én azt tudom, hogy a házfelújításnál minden este hullaként dőltem az ágyba. Eleinte fájt mindenem, alig tudtam megmoccanni. A végére egész jól belejöttem és már hiányzik is.

De mikor felhozom Rain-nek, hogy szeretnék elmenni dolgozni, folyton elhúzza a száját. Panaszkodik, hogy nem elég jó nekem a társasága és untatom. Arra a következtetésre jutottunk, hogy keresünk valami itthon is végezhető munkát, amin le tudom vezetni a feles energiáimat.

Horgászbottal kezünkben ballagunk le a partra, kikapcsolódás gyanánt.

Sky és Rain otthon maradtak, nem volt kedvük órák hosszat kint ülni a napon és a semmibe bámulni.

– Remélem, jó lesz a fogás!

– Fogtál már valamit itt egyébként?

Ezen a szakaszon még nem találkoztam nagyméretű hallal, ha magamat nem számolom annak.

– Nem, de nem is ez a lényeg!

– Akkor mi?

– Ez férfias kikapcsolódás! Leülsz, lógatod a botot és elmerengesz az élet dolgain.

– Ezt otthon nem tudjuk csinálni?

– Phayu, ne kukacoskodj már!

Felmászunk a sziklára, lerakjuk a két széket és helyet foglalunk.

Pai nagy szakértelemmel készíti elő a botot, majd mikor elkészül, bedobjuk a vízbe és hátradőlünk. Alig telik el pár perc, mocorogni kezdek. Rá kell jönnöm, hogy ez nem az én hobbim. – Unalmas! –nem történik semmi.

Megint jön az az érzés.

Megborzongok, nagyon rossz előérzetem van. A táj is elcsendesül, még a partnak csapódó víz hangját se hallom. Ekkor árnyék vetül ránk, ami egy alakot mintáz a világos sziklatömbön. – Talán meggondolták magukat? – mosolyogva fordulok meg, ami le is olvad a számról.

Felpattanok és támadóállást veszek fel.

– Neked meg mi bajod van?

– Pai, állj fel!

– Minek?

– Azt mondtam, állj fel!

Komótosan megteszi.

Az arcán értetlenkedés jelenik meg, ahogy felméri társaságunkat. Nem egyedül van, és ez benne a legrosszabb.

– Nem is hiányoztam? – gúnyos mosolyától hányingerem lesz.

– Pravat – köpöm nevét. – Te mit keresel itt?

– Azt hitted, hogy nem kereslek meg? – hangosan felkacag. – Ennyire naiv nem lehetsz?

– Ez meg ki? – kérdezi Pai.

– Egy nyálkás csúszómászó!

– Phayu, ilyet mondani egy barátról! – csóválja fejét. – Csalódtam benned!

– Te nem vagy a barátom!

– Egyszer az voltam.

– Az régen volt.

– És mondd, hogy van a kis Rain? Használható már?

– Ha egy ujjal is...

– CCC... Ha nem vetted volna észre, kicsivel többen vagyunk.

– Ez a kettőnk ügye!

– Volt, mielőtt, őfelségét bele nem keverted!

– Magadnak kerested a bajt!

Egyre többen kerülnek elő, csak tudnám, hogy honnan.

Meztelen férfitestek mindenfelé, hosszú rőtszakálluk takarják ágyékukat. Ez csak egyet jelent. Egyetlen tengeri népnek van ilyesfajta testszőrzete, és ez semmi jót nem jelent. Északról jöttek, ahol sellő sellőnek farkashala.

Képesek egymás húsából lakmározni, ha úgy hozza a helyzet. Arrafelé ritkán van jó fogás, és bizony, ők szeretnek jól lakni. Csak az erős éli túl, a gyengék a gyomrukban végzik. Fogaik hegyesek, izomzatuk keményebb még a betonfalnál is.

Ha ezeknek a kezei közé kerülnek Rain-ék, akkor életük igen hamar rövidre lesz zárva. Egyet tehetek, amivel talán megmenthetem őket.

– Pai! Fuss!

– Hogy? Menekülj! Vigyázz rájuk! – kiáltom, és felöklelem Pravat-ot.

Egymást ölelve gurulunk le a szikláról.

Csak egy kis időt kell nyernem, hogy Pai megmeneküljön. Egy sellőt se láttam olyan gyorsan úszni, ahogy ő szalad. Bokrokat átugorva, fákat megkerülve és már ott sincs. Állom az ütéseket, én is kiosztok párat, az északiak alkotta kör egyre jobban körém záródik és félek, innen nincs menekvés.