Hosszú kihagyás után visszatértem. De ez azt is jelenti, hogy elkészültem a kéziratommal. Tapsvihart kérek, meg miegymást! :D :D :D  - csak viccelek -

Ha valaki késztetés érez, hogy kövessen a facebook profilomon, azt bárki megteheti az alábbi linken: https://www.facebook.com/profile.php?id=61556544999383 

Ha nem megy, rám is kereshetsz: Ilonka Anna -írói oldal

Most pedig következzen a régóta várt rész, jó olvasást:

Rain

Az idő telt, Sky pedig nem jelentkezett.

Minden biztatás ellenére feladtam a reményt, hogy bármikor visszatérhet. Ismerem őt annyira, hogyha akarná, már itt lenne a küszöbünkön. Hiánya nemcsak engem érint, hanem Pai-t is. Bármikor szóba kerül, fogja magát és elviharzik.

Azt mondja nem barát az olyan, aki arra se képes, hogy meglátogassa a másikat, mikor annak szüksége lenne rá. Nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor rám utal, vagy inkább magára.

– Pai, megnéznéd a partot? –kérem.

– Minden nap lejárok, de semmi nem változik – morogja. – Ugyanolyan kék az ég, habzik a víz és még mit tudom én!

– Tajtéknak hívják – igazítom ki.

– Rain!

– Oké, oké! Akkor habozzon.

– Nem ez a lényeg! – csóválja fejét. – Inkább megyek írni, a szereplőim legalább nem piszkálnak.

Mostanában egyre több időt tölt bezárkózva, a munkájára hivatkozva.

Azt mondja, csak úgy árad az ihlet, nem győzi leírni őket, és lassan összeáll egy kész regény. Szívesen elolvasnám, de a betűkkel még hadilábon állok. Bár nagyon rajta vagyok, hogy minél hamarabb folyékonyan olvassak.

Bezzeg, Phayu-nak megy.

Szívja magába a tudományt, mint szivacs a vizet, csak nehogy olyan könnyen ki is eressze magából. Simán lekörözött, pedig időhátrányban volt. Most pedig időhiányban. Folyamatosan a házunkon dolgozik – nem egyedül persze–, hogy sikerüljön befejeznie a baba érkezésére.

Már csak pár apró simítás van hátra, a bútorokat is beszereztük már. Megbeszéltük, hogy a kikelésig itt maradunk, utána fogunk csak átköltözni. Látszólag izgatottan várja, rá se ismerek, úgy kivirult. Dudorászva ébred, megreggelizik, kapok tőle egy cuppanósat és már el is tűnik az ajtóban.

Sötétedésig a házban van, nekem kell érte mennem, hogy ugyan már méltóztasson hazajönni. Örülök, hogy feltalálja magát és nem vágyódik vissza a mélybe. Rettegtem attól, hogy honvágya lesz, és ebbe megkeseredik.

Szoktam noszogatni, hogy menjen, mártózzon meg egyet, de erre azt mondja, hogy nélkülem nem olyan szórakoztató. – Mi lenne, ha? – Igen, ezt fogom csinálni. Szólok Pai-nak, hogy elmentem, és nézzen rá a gyöngyünkre, nemsokára jövök. Szaladok is a házunkba, ahol Phayu egy kanapén ül, lába dobozok tetején, és olvas.

– Szóval, ennyire dolgozol? – megállok felette és előveszem a legfenyegetőbb nézésemet.

– Igen – még csak fel sem néz.

– Phayu! Figyelj már rám! – lelököm lábát, ami hangosan csattan a kövezeten.

– Igen, édes, kis selymes tengericsikóm?

– Egyből jobb! – kiveszem kezéből a könyvet és az ölébe ülök. – Mi lenne, ha úsznánk egyet?

– Miattam vagy miattad?

Tudom, részben miattam nem akar visszatérni a sós vízbe, de nem várom el tőle.

Az én állapotomon javítani nem lehet, így azt kell kihoznunk belőle, amit csak tudunk. Nem kell választania köztem és a tenger között, megkaphatja mindkettőt.

– Is-is – nyomok egy gyors csókot és pattanok is ki az öléből. – Gyere, van egy kis időnk! – kezénél fogva húzni kezdem.

– Jól van! – adja meg magát.

Kéz a kézben sétálunk le a szeretet partunkra.

Mielőtt magától válna meg ruháitól, megakadályozom benne. Kiélvezem, hogy csak ketten vagyunk, és lesimogatom róla a felesleges ruhadarabokat. Egyesével hullanak a homokba, és én csak csorgatni tudom a nyálamat.

Elmondhatom, hogy elég sokszor láttam meztelenül, de ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. – Poszeidónnak nincs ilyen teste! – legalábbis szerintem. Elvesztette világos bőrét a napnak köszönhetően, mára már barnás árnyalatúnak mondanám. Izomzata sokat fejlődött, ami enyémről nemigazán mondható el.

Végigsimítok a kockákon, majd lefelé haladok egészen a...

– Ha jót akarsz magadnak, nem folytatod! – elkapja kezem és közelebb ránt.

– Mert különben? – vigyorgok rá.

– Felfallak! – lehúzza pólómat.

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – ellököm és a vízbe gázolok.

Jó érzés, ahogy a hullámok selymesen simogatják bőrömet.

Kellemesen langyos, és lelátok egészen az aljáig. Apró halacskák úszkálnak körülöttem, de mikor megmozdulok, riadva messzire úsznak. – Régen nem féltetek tőlem! – sóhajtom, de nem hagyom, hogy elvegyék jókedvemet.

– Jössz?

– Persze.

Egy szál semmiben sétál be a vízbe.

Hosszú combján kirajzolódnak az izmok, csípője keskeny, felfelé haladva szélesedik. Fekete haján megcsillan a napfény, tekintete titkokat őriz. Nincs párja se földön, se vízben. Ha arra gondolok, hogy ezért megérte-e a szenvedéseim sorozata, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy ennél még sokkal többet is kibírtam volna.

Amint az első vízcsepp megérinti bőrét, kezdődik is az átváltozás. Elmosódik a lába közötti rész, majd sötétedni kezd. Már látom a pikkelyképződményeket, de mielőtt elborulna, leül és megvárja a teljes átváltozást.

Hatalmas uszonyát kiemeli a vízből, mire nagyot nyelek. – Ebbe szerettem bele! – jobban mondva, ebbe is. Fémes feketén csillog-villog, és egy másodpercre elfog az irigység. Lepillantok csacska-kacska lábaimra, megmozgatom lábujjaimat, és sóhajtva veszem tudomásul, nekem már olyanom soha nem lesz.

– Mi a baj? – kúszik a megfelelő mélységig, majd úszkálni kezd.

Lassan teszi mindezt, és a látványába beleremegek.

– Tökéletes vagy...

– Ahogy te is – odaúszik hozzám, átfogja derekamat és beljebb sodródunk.

Lábam nem ér le, de megbízom benne.

Vigyázni fog rám, itt is és az élet különböző területein is. Támaszom lesz, nem hagy magamra, ebben olyan biztos vagyok, mint ahogy a dagály és az apály váltakozik. Egy pillanatra elenged, hogy megtudjon fordulni én pedig a hátára mászok.

Erős csapásokkal megindulunk a végeláthatatlan víz felé, ahonnan még a part se látszik. Az égen sirályok köröznek, betevő falatra vadászva. Közel és távol egy hajó sincs, ami esetleg veszélybe sodorhatná létezésünket.

– Vegyél nagy levegőt!

Válaszolni sincs időm, kiugrunk a vízből, majd nagy ívben vissza és lesüllyedünk a víz alá. A látásom már nem olyan, mint régen, de akkor is sokat jelent, hogy otthon vagyok. Halak, moszatok, algák, sziklák, kiszögelések.

Erősen kapaszkodok, gyorsan úszunk, de mikor elfogy a levegőm jelzek neki, hogy ideje felmenni. Felbukkanunk a víz felszínén, kapkodok levegő után, és előre úszok, ha ezt a kínlódást lehet annak nevezni.

Hajunkból csöpög a víz, mindketten megrázzuk fejünket és kristálycseppekként elvesznek a víztömegben. Átölelem nyakát, lábamat derekára fonom.

– Köszönöm! – ajkára csókot lehelek.

– Nincs mit megköszönnöd – forgolódunk. – Bármikor kijöhetünk, csak szólj.

– Rendben – bólintok, majd összeérintem homlokunkat.

– Lehet, hogy nem mondtam még – simogatja hátamat –, de nagyon fontos vagy nekem.

– Valóban – suttogom –, nem mondtad.

– És azt, hogy érted feláldoznám az életemet?

– Mi szállt meg? – őszinteségén nem illene mosolyognom, de tőle ez olyan szokatlan.

– Szeretlek, Rain...

– Hogy mondod? – nagyokat pislogok, szívem kihagy nem egy, nem két ütemet.

– Jól hallottad! – szorosabban magához ölel. – Te vagy számomra a minden.

– Oh, te eszetlen uszonyos! – tapadok ajkára.

Mindig is ezt az egyetlen szót akartam hallani tőle.

Nem kötelességből, vagy beletörődésből, hanem mert tényleg úgy is érzi. Poszeidónhoz szóló imáim meghallgatásra találtak, érzelmeim pedig viszonzásra. Sok idő kellett hozzá, de minden erőfeszítésem ezért a percért volt. Hogy végre halljam, tudjam és érezzem.

Éberen alszok mostanában, minden apró kis neszre felébredek.

A gyöngyünk mindenidős, és nem akarok lemaradni a nagy pillanatról. Bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy lesz-e még egyszer lehetőségem ezt a csodálatos dolgot átélni. Vicces, Pai talán még Phayu-nál is jobban izgul.

Elfoglaltsága ellenére mindig talál szabad pár percet, hogy bejöjjön bámulni az akváriumot. Elkészült a regényével – vagy mivel –, már csak finomítgatások vannak hátra. Sky viszont nem tért vissza azóta sem.

Halk kopogásra leszek figyelmes, felülök az ágyban. Azt hittem, hogy a szél mozgatja a redőnyöket, de szélcsend van. – Akkor talán Pai az? – de nem. Az ajtó alól nem szűrődik be fény. – Akkor? – újabb koppanás.

Tekintetem a kivilágított akváriumra esik, és meglátom.

A gyöngy lebegve ütközik annak falához. – Ajjaj! – Vadul rázni kezdem Phayu-t, hogy ugyan legyen már olyan kedves és ébredjen fel.

– Mi van már? – feje alá szorítja a párnát.

– Ébredj! Itt az idő! – kipattanok az ágyból és rángatni kezdem.

– Mégis mihez? – felemeli fejét. – Éjszaka van még, aludjál!

– Phayu! – könyörgöm.

– Rain, most nincs kedvem a szexhez, este kimerítettél – morogja.

– Az istenit! A gyöngy!

– Mi? – végre felfogja a dolgokat, és szélsebesen az akvárium mellett terem, engem is elsodorva.

Teljesen rátapad, le se tudnám róla cuppantani.

Tudtommal, nem egyik pillanatról a másikra kel ki, a kis poronty, hanem idő kell hozzá. Akár reggelig, esetleg délutánig is eltarthat a folyamat.

– Pai! Pai! – hívja.

– Halkabban! Alszik!

– Ezt neki is látnia kell!

– Nem verheted fel!

– Oh, dehogyisnem! – dohogva eltrappol.

Bolond sellő.

Felkapcsolom a villanyt, majd tenyeremet az üvegfalra fektetem, és valami megmozdul bennem. Eddig is mély érzéseim voltak a gyöngyöm iránt, de most ez az érzés egyre erősebbé válik. Az üvegen keresztül érzem lüktetését, mintha össze lennénk kapcsolva.

– Nyugodtan kicsikém, nem kell sietni! – suttogom.

– Itt is vagyunk!

Sétálnak be mindketten. Pai álmosan vakargatja fejét, majd dörzsölni kezdi arcát.

– Az istenért, legalább vennétek fel alsógatyát!

– De láttál már minket meztelenül!

– Az nem jelenti azt, hogy mindig így akarlak látni benneteket! Csupasz csigák!

– He? – értetlenkedem.

– Ti mind túl...túl...

– Ebből egy mukkot se értek! – fordulok felé.

– Rain, takard el magad – lép elém Phayu.

– A hajatokon kívül nincs rajtatok egy árva szőrszál sem! – húzza el száját.

– Miért? Rajtad van?

Most, hogy láthatóvá vált mellkasa, észreveszem a köldökétől lefelé futó sötét szálakat.

Phayu-t megkerülve odalépek és elhúzom a nadrág derekát, hogy belekukkantsak.

– Hass innen! – csap a kezemre. – Nem mutiba készült!

– Rain, kérlek ne már! – kéri Phayu.

– Jól van, csak érdekelt, hogy mi van ott – mutatok nadrágjára.

– Az téged ne érdekeljen, hagyd meg másnak!

– De Sky nincs itt – pislogok Phayu-ra.

– Rá se tartozik! – kiáltja ingerülten Pai és a komódunkhoz sétál.

Turkál benne, majd hozzánk vágja alsóinkat.

Nevetve bújok bele, de ezt Phayu-ról nem tudom elmondani. Ő ugyanis nagyon morcosnak tűnik. Tudnia kell, hogy Pai nem érdekel, legalábbis úgy, mint férfi. Soha, egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy esetleg átvehetné Phayu helyét.

– Szóval így kezdődik? – Pai is közelebb megy az akváriumhoz. – Mitől lebeg?

– Elvileg megváltozik a sűrűsége, amitől könnyebb lesz, ezért megemelkedik – közlöm vele.

– De nem annyira, hogy mondjuk a vízfelszínén felbukkanjon – folytatja Phayu.

– Értem.

Mindannyian letelepedünk a tartály előtt és meredten bámuljuk.

Egyikünk se akar elszakadni egy pillanatra se, nehogy lemaradjunk valamiről. A gyöngyről finom szemcsék merülnek a mélybe. Kezd áttetszővé válni, már szabad szemmel is látni, hogy mozgolódik odabenn valami, vagyis inkább valaki.

A mi kincsünk.

Eddig csak azzal törődtem, hogy szépen fejlődjön, megkapjon minden tápanyagot amire szüksége van. Viszont a neme eszembe se jutott.

– Vajon milyen színű lesz? – kérdezem.

– Nem inkább annak kellene érdekelnie, hogy milyen nemű lesz? – érdeklődik Pai.

– A sellők nem micsodával a lábuk között születnek – közlöm vele, mintha ez neki is természetesnek kellene lennie.

– Tudtam én – rebegi. – Csak rákérdeztem.

– Aha.

–Shhh... Mintha kezdene repedezni – csitít minket Phayu.

Valóban.

Hajszálvékony repedések kezdik körbefutni a gömbölyű testet. Lehet, hogy hamarabb érkezik, mint arra számítok?

– Mi van, ha lábakkal születik? – tekintetemet páromra kapom.

– Miért születne?

– Mert ember vagy!

– De amikor megfogant, még sellő voltam!

– Ízé – szól közbe Pai –, nem akarok bunkónak tűnni, de odalent hogy csináljátok? Érted, ott vannak az uszonyaitok meg minden.

– Kérdezd Sky-tól – vigyorgok –, biztosan szívesen mesélne róla!

– Na persze, még csak szóba se áll velem – piszkálja lábujját. – Meg amúgy is, vissza se fog jönni.

– Miért mondod ezt?

– Látod itt valahol? – mutat körbe. – Megígérte, hogy itt lesz, még sincs itt.

Ebben igazat adok neki.

A kedvem egy fokkal borúsabb lesz. Ezt együtt kellene átélnünk, de ő olyan makacs, hogy inkább lemarad, minthogy egy levegőt szívjon az emberével. Mindig is azt gondoltam, hogy én vagyok a nehezebb eset kettőnk között, de most ráébredek, hogy ez egyáltalán nem így van.

– Azt nézd! – kiállt fel Pai.

– Mit? – térek magamhoz révedezésemből.

– Nem láttad? – gyorsan feláll, és az üveghez nyomja orrát. – Egy darab hiányzik a gyöngyből!

– Oh! Hamarabb érkezik! – Phayu-val felállunk és egymás kezét szorongatva nézzük a csodát.

Még a lélegzetünket is visszatartjuk.

Pai megirigyelve minket, összefűzi ujjait Phayu ujjaival, és a kikelés pillanatára összpontosít. Mosolygok rajta, annyira izgatott. Az izgatottság belőlünk se hiányzik, csak aggódunk, nehogy probléma merüljön fel. Általában nem szokott, de most nem is a természetes környezetünkben vagyunk.

A gyöngy hajszálrepedései nőni kezdenek, a burkon lévő mélyedések szélesednek, majd kis darabonként a mélybe hull. Egyszerre hajolunk közelebb, lélegzetünktől bepárásodik az üveg. Szorítjuk egymás kezét, attól félek, kárt okozunk egymásban.

– Na, talán most? – kérdezi Phayu.

– Már mindjárt előbukkan!

– Most, most most! – ugrál Pai.

Végül a csoda bekövetkezik.

Az utolsó morzsa is lehull és meglátjuk őt.

A világ legtündéribb kis porontyát. Megrázkódik, hajlékony uszonyát épphogy megmozgatja, majd hagyja, hogy szétterüljön a vízben. Farkát alig észrevehetően mozdítja, icipici öklét szájába gyömöszölve majszolja. Babahaja – az a pár szál, talán kicsit több – lebeg a vízben.

A legkülönlegesebb vízi tünemény, akit valaha is láttam. Végre kinyitja szemét, és a legfeketébb szempárral találkozok, amiben elveszek. Tekintetünk találkozásakor végérvényesen elvesztem és beleszerettem.

Bőre hófehér, mint az összetört kagylóból készült por, úgy csillog. Hatalmasra nyitja szemét, rácsodálkozik a világra. Vagyis inkább arra, amiben jelenleg van. Megfogadom, hogy mindent megmutatok és megtanítok neki, Phayuval karöltve. Megismertetjük vele mindkét világot, megtanítjuk mindenre és szeretni fogjuk. Ő a mi kicsikénk.

– Nagybácsi lettem! – ugrál a magasba. – Értitek! – ráz meg mindkettőnket.

– Azt hiszem – vigyorodik el Phayu –, kicsit nagyobb dolog, hogy mi szülők lettünk.

Pillantása összeakad az enyémmel, miben minden benne van, nem kell kimondanunk.

Egy család vagyunk, ezen senki se tud változtatni. Összetartozunk, mi négyen, és talán egy ötödik kerék.

– Nem kellene kihorgászni? – aggódva kérdezi Pai.

– Nem hal ő, hogy kifogd! – nevetni kezdek, de Phayu már hozza is a létrát.

Felmászok rá, könyökig benne vagyok a vízben, és végre sikerül megérintenem.

Óvatosan kiemelem, Phayu már tartja is a törölközőt, amibe belehelyezem. Apja gondosan betakargatja, miközben mind a hárman gyönyörködünk benne. Szemünk fénye, boldogsága, ettől többet nem is kívánhatnék magunknak.

– Nagyon gyönyörű baba – kotyogja Pai –, de most már a nemét is elmondanátok? – néz egyikőnkről másikunkra.

Mosolyogva összenézünk, és egyszerre mondjuk ki született gyermekünk nemét.