Rain

Az elmúlt napok felülmúlták elvárásaimat.

Csak mi ketten léteztünk, a külvilágot jobbára kizártuk. Szobánk rejtekét csak olyankor hagytuk el, mikor már nem bírtuk elviselni a természet hívó szavát. Enni, inni mindenkinek kell, és a fürdés sem elhanyagolható. Ráadásul az emberi testnek sűrűbben kell kivetnie magából amit megevett és megívott.

Miután letudtuk a kötelező köröket várt minket az ágy. Nem tudnám megszámolni, hányszor öleltük egymást, hányszor adtam oda neki testemet, hogy élvezetét lelje benne. Nem mintha ez nem okozott volna ugyanakkora örömöt számomra. Egy apró érintése elég volt, hogy felszítsa bennem a vágyat.

– Megnézhetnénk a többieket – cirógatja hajamat.

– Jól megvannak nélkülünk.

– Rain, gondolj a barátodra – dörmögi. – Miattad van itt, és még csak nem is foglalkozol vele.

– Pai a gondját viseli – simogatom mellkasát.

– Szerinted az ő kötelessége vagy a tiéd? Hmm?

– Igazad van – sóhajtom. – Önző voltam.

– Csak egy kicsit – mosolyodik el.

Mindketten kikászálódunk az ágyból, és hosszú idő óta először fedi testünket valamiféle ruhadarab.

Leellenőrzöm a kagylót, szépen növekszik, nincs ok aggódalomra. Nem gondoltam volna, hogy Phayu ilyen jól fogja kezelni ezt az örömteli hírt, de tévedtem. Bármikor, mikor rápillant, melegség költözik szemébe, és néha azon kapom, hogy az akvárium előtt áll, és magában motyog. Hogy mit, azt nem hallom, csak halk sustorgást és szájának mozgását látom.

Kézen fogva megyünk le a földszintre, ahol a többiek már javában tüsténkednek. Pai reggelit készít, Sky pedig takarít. – Mióta lett ilyen rendmániás? – rá sem ismerek.

– Jó reggelt mindenkinek – vigyorom beteríti egész arcomat.

– Hasonlót – dünnyögi Phayu.

– Nézd már Sky, letalált a turbékoló galambpár!

– Ideje volt már – morogja barátom. – Ha ma se tolod le a képedet, hazaúsztam volna!

– Jaj, ne mondj már ilyet! Talán Pai untatott?

– Untatni? Én? Ő az, aki nem hajlandó szóba állni velem.

– Még mindig? – lepődök meg.

Jó vastag jégpáncélt nővesztett maga köré ez a süldő sellő.

Beláthatná már, hogy vannak emberek, akik tökéletes ellentétei a hallottaknak. Pai is közéjük tartozik, semmi kétség. Kedves, vicces, önzetlen, és minden kívánságunkat teljesíti, sőt még annál többet is megtesz. Hiszen belement a tengerbe miattam, vagy átalakította a medencéjét, csak hogy otthonosabban érezzük magunkat. Bár gyanítom, hogy utóbbit inkább Sky miatt tette.

– Megreggelizünk, utána bemegyünk a faluba – szól Pai egy serpenyőt egyensúlyozva.

Beleszimatolok a levegőbe, megkordul a gyomrom, nem is tudtam, hogy ennyire éhes vagyok.

– Miért?

– Egyrészt, hogy felfedezzétek a területet, másrészt eladunk pár gyöngyöt.

– Miért van erre szükség? – húzom ki a széket és leülök.

Phayu követi példámat, és helyet foglal mellettem.

– Nem szeretnétek külön költözni? – felpillant, de közben folytatja a reggeli adagolását.

– A falura gondoltam.

– Oh, hát azért, hogy nélkülem is boldoguljatok. Mármint, nem szeretnétek, hogy folyton a nyakatokon legyek – jelentősen Sky-ra néz, aki csak forgatja szemét.

– Remek – megszorítja kezemet Phayu. – Ideje tanulnunk is valamit.

– Akkor ezt megbeszéltük! –Pai elkezdi felszervírozni a reggelinket.

Omlett, bacon-nal, és zöldségfélékkel.

De nem is akárhogyan. Művészi alkotás minden tányér. Az enyémen egy adag tojás, amire a zöldségekből színes halszerű alakot formázott. Phayu-é is hasonló, bár az ő tányérjára rizs is került. A brokkolik felfelé merednek, mint erdőben a fák, és az aljnövényzetet apróra vágott póréhagyma helyettesíti.

Sky-é a legviccesebb. Dimbes-dombos, két füllel, orral, és bacon-ból kirakott széles mosollyal. Egy mackó, mint megtudtam. Szeme paradicsomból, szőre uborkából készült, az orra pedig olívabogyó. Sky csak egy pillantást vetett rá, de elég volt ahhoz, hogy felfújja magát, akár egy gömbhal.

– Mit jelentsen ez? – bök a tányérjára.

– Mackót a mackónak – feleli Pai.

– Talán egy hatalmas szőrös állatnak nézek ki?

– Nem, inkább olyan kis dögönyözhetőnek! – vigyorog rá.

– Hazalátogatok! – áll fel az asztaltól.

– De előtte egyél – morogja Pai.

Tétován néz tányérjára, megnyalja száját, és nehezen ugyan, de visszaül.

Szerintem kedves gesztus volt Pai-tól, egyfajta békejobb Sky felé. Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal tud pár szót kicsikarni belőle, mással ugyanis nem nagyon. Jót fog tenni neki a változás, lehet, már honvágya van, csak attól tartok, hogy nem fog visszajönni. Tudom, hogy azt mondta, csak látogatóba megy, de mi fogja őt otthon fogadni?

– Mikor jössz vissza? – kapok be egy falatot.

– Még gyöngyrepedés előtt.

– Addig még sok idő van.

– Nem olyan sok az, két hónap.

– Nélküled bizony sok – görbítem lefelé számat.

– Itt van már Phayu, nincs szükséged rám.

– És velem mi lesz? – csapja le kanalát Pai. – Maradjak egyedül?

– Nos – bekapja utolsó falatját –, az ember, eddig is egyedül volt, vagy mégsem – vonja meg vállát.

– Mire célzol?

– Semmire. Rain, nemsokára jövök.

Előre nézve kisétál az ajtón, távozása rátelepedik az egész házra.

Mindenki tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat is, nem újdonság, de hiányozni fog, ebben biztos vagyok. Hirtelenségének okát még csak nem is sejtem, de egy biztos, köze van hozzá a reggeli készítőjének. Rápillantok Pai-ra, ki mosolyt erőltet arcára, majd tányérjára meredve falni kezd. Lehet, hogy tévedtem Sky-al kapcsolatban, és még sincs gyengéd érzelmei az ember felé. Sajnálom, igazán sajnálom, Pai.

Úgy képzeltem el a falut, mint az otthoni birodalmunkat.

De teljesen más. Sokkal népesebb, rezgőbb, élettel telibb. Az utak kővel borítottak, amit színes virágok szegélyeznek minden irányba. A házak mérete viszont csalódás. Azt vártam, hogy akkorák lesznek, mint Pai-é, de sokkal kisebbek.

– Menjünk először a piacra? – kérdezi, ahogy leparkolunk az út szélére.

– Kezdhetünk ott – kapaszkodok az első ülésbe.

Phayu arca mészkőfehérré vált, nem bírta az út dobálását. Pedig, szerintem nagyon jó móka volt, arra emlékeztetett, mikor magával sodort egy áramlat.

Izgatottan toporgok, várom, hogy elinduljunk a piac felé. Rengeteg illat keveredik, szívom magamba, és a színes kavalkád teljesen lázba hoz. Pai megy előre, de előtte még lelkünkre köti, hogy maradjunk szorosan a nyomában, nehogy lemaradjunk, mert akkor eltévedünk.

– Miket fogunk venni?

– Zöldséget, gyümölcsöt, halat – sorolja.

Sodródunk az árral, emberek kínálgatják portékáikat.

Phayu el nem engedi kezemet, rám van tapadva, úgy figyeljük Pai technikáját. Mindenkinek köszön, vált pár jó szót, integet ide-oda, és halad tovább. Őt mindenki szereti, látszik az embereken. – Akkor Sky miért nem tudja? – merül fel bennem a kérdés.

Megállunk egy középkorú nő előtt, asztalán ládákban a friss áru. Rák, kagyló, hal minden mi szem-szájnak ingere. Nem tagadhatom, hogy nagyon is megszerettem ezeket a herkentyűket, főleg ha Pai készíti el.

– Mit szeretnél? – mosolyog ránk a hölgy.

– Mariya néni, mikori a fogás? – kérdezi Pai.

– Tudod, hogy minden reggel frissen fogom őket.

– Hmm... Mit ajánl ma?

– Fésűkagylót, garnélát, polipot?

– Legyen, mindegyikből kérek.

– A szokásos adagot? – vesz elő egy zacskót.

– Nem, most vendégeim vannak – mutat ránk.

A hölgy élénk szemekkel méreget, soha nem láttam, mégis olyan ismerősnek tűnik.

– Társasági ember lettél? – nyomja meg az ember szót, akárcsak Sky.

– Most mondja meg! – neveti el magát.

– Hogy hívják a barátaidat? – kezdi el kimérni az árut.

– Phayu és Rain, a tengeren túlról érkeztek hozzám.

– Rain – ízlelgeti nyelve hegyén.

– Én vagyok! – integetek.

– Oh, milyen bájos pofid van – adja oda az egyik szatyrot. – És a hajad...

– Ugye? – fogok meg egy tincset. – Ezzel a színnel születtem.

– Hogy mondod? – megremeg hangja.

– Csak viccel! – terelni próbál Pai. – Nincs olyan ember fia, aki kék hajjal született volna.

– Valóban, nincs...

Nem értem, mi baja lett Pai-nak, hiszen ez csak egy szín.

Mielőtt megszólalhattam volna, Phayu forró lehelete égeti fülemet, miközben belesuttog. Jobban járok, ha csöndben maradok, mert valószínűleg az embereknél rendellenes a kék szín. Hallgatok rá, mert a hölgy furcsálló tekintete is ezt bizonyítja.

– Pai, megint meglátogathatom az öblöt? – kérdezi.

– Jöhet, amikor csak szeretne, általában otthon vagyunk.

– Köszönöm, te mindig olyan rendes fiú vagy.

– Ez csak természetes, később találkozunk.

Immár csomagokkal kezünkben haladunk tovább.

Jócskán bevásároltunk, el leszünk egy darabig, az már biztos. Pai nem szeretné, hogy éhezzünk, amit csak támogatni tudok. Éhesen semmi se úgy működik, ahogy kellene. Azt hiszem, megkérem, hogy tanítson meg főzni, nem várhatom el tőle, hogy ő gondoskodjon rólunk.

Visszasétálunk az autóhoz, bepakolunk mindent a csomagtartóba, majd az ékszerészhez vezet az útunk. Felbecsültetjük, hogy mennyit érnek a gyöngyeink.

– Egyébként, a babának mire lesz szüksége? – kérdezi Pai.

– Hát ránk – felelem.

– Értem, de mit eszik?

– Azt, amit mi.

– Nincs szüksége tejre?

– Hát – ebben a kérdésben bizonytalan vagyok.

Odalent tényleg ugyanazt fogyasztja, de hogy idefent mi a helyzet, azt nem tudom.

– Semmi baj, majd kísérletezünk – kigurulunk a parkolóból. – Veszünk tápszert, pépesíthető dolgokat, csak nem olyan bonyolult.

– Ha te mondod.

– Egyébként, uszonnyal születik?

– Általában úgy kelnek ki – mondja Phayu.

– Az átváltozást gyakorolni kell, vagy megy magától?

– De sok kérdésed van! – nevetem el magam.

– Mindenre fel szeretnék készülni, most leszek először nagybácsi.

Örülök, hogy családtagnak tekinti magát, még ha nem is olyan régóta ismerjük egymást.

Talán ő a leggyakorlottabb hármunk közül, ha babázásról van szó. Megállás nélkül sorolja, hogy miket kell beszereznünk. Kiságy, takarók, babaholmik, játékok. Szerinte először a szobánkba kell majd felállítani az ágyat, hogy ha szüksége lesz ránk, ott legyünk. Később kap saját szobát, de az is lehet, hogy ha jól halad a felújítás, akkor majd ott lesz a saját részlege.

Túl járatlannak érzem magam ezekben a dolgokban, és megrémülök, hogy mi lesz, ha véletlenül nem tudok valamit. Ott lesz ez a kis csöppség, akinek gondoskodásra lesz szüksége, és két analfabétával nem sokra megy.

– Jó szülők leszünk? – kérdezem Phayu-tól.

– Miért ne lennénk? – még a kérdésem is megdöbbentette.

– Mivel nem értünk hozzá – lógatom orromat.

– Rain, ne aggódj, gyorsan beletanultok – biztat Pai.

– Könnyen beszélsz, nem neked lesz gyereked.

– Az lehet, de senki se úgy születik, hogy ért hozzá.

– Az emberek se?

– Dehogy, mi is tanuljuk. Ha hazamegyünk, keresek neked babaváró műsorokat.

– Mire jó az?

– Sok mindent tanulhattok belőle.

– Rendben.

Megérkezünk az ékszerészhez, de szerencsétlenségünkre zárva van.

Pai – az örök optimista –, azt mondja, nem baj, majd holnap is eljövünk. Jókedve, hozzáállása erőt ad a másiknak, és még csak nem is tudja magáról. Szeretnék olyan erős és magabiztos lenni, mint ő.

Hazaérve gyorsan elpakoljuk a vásárolt dolgokat és leülünk a tévé elé.

Pai füzettel és tollal kezében gubbaszt a fotelban, én pedig Phayu karjában elhelyezkedve nézem a műsort. Mivel egyikünk sem tud írni, ez a feladat Pai-ra marad, de közölte, hogy ne szokjuk meg, mert az írás és az olvasás az egyik legjobb dolog a világon, ezért majd megtanít minket.

Remélem, addigra Sky is visszatér, erről a tudásszerzésről nem szabad lemaradnia. Még a végén megsértődne, és már csak azért se tanulná meg. Pedig tudom, hogy mennyire boldoggá tenné őt. – Már most hiányzik! – együtt kellene felkészülnünk és minden csodát megélnünk.

– Az embereknél szörnyű dolog a szülés – fintorgok, ahogy a baba feje előbukkan a nő nyílásából.

– Ők másképp élik meg.

– Azt látom – dünnyögi Phayu, ugyancsak fintorogva.

– Ráadásul felfújódnak a babától.

– Örülj neki, hogy neked nem kellett! – neveti el magát Pai.

– Örülök is – ezzel befejezem.

Most jön az etetésről és a pelenkázásról szóló rész, amit muszáj megjegyeznem.

Boldog vagyok, hogy sellőnek születtem. Sokkal egyszerűbb minden a mi világunkban, és legalább férfi létünkre is kelhet ki gyerekünk. Csak sajnálni tudom, a hozzánk hasonló emberi párokat, hogy erről le kell mondaniuk, de Pai megnyugtat, hogy már erre is van megannyi megoldás.

– Fiú lesz vagy lány? – kérdezi Pai.

– Honnan kellene tudnunk? – kérdez vissza Phayu.

– Nem látszik a gyöngyön?

– Dehogy – felelem. – Még azt se tudjuk megállapítani, hogy milyen színű lesz az uszonya, haja vagy éppen a szeme.

– Az miért olyan fontos?

– Phayu-nak ónix színe van – kezdek bele –, ami kötelezi rá, hogy a birodalom védelmét szolgálja.

– És neked?

– Régen türkíz színű volt a pikkelyem – sóhajtom.

– Én még mindig úgy látlak – nyom egy puszit arcomra Phayu.

– Köszönöm – fűzöm össze ujjainkat.

– És az mit jelent?

– Hétköznapi sellők, de az ilyen világos jegyek, mint az enyém, vagy Sky-é, jelzi, hogy képesek vagyunk megtermékenyülni.

– Aha... Szóval Sky is...

– Micsoda? – pillantok rá.

Kínosan érzi magát, de ha választ szeretne kérdésére, ki kell mondania, mivel nem vagyok gondolatolvasó.

– Ő is a lány szerepét tölti be?

– Ezt nem értem – billentem oldalra fejemet.

– Rain, azt kérdezi, hogy Sky is úgy szereti-e, ahogy te... Tudod – harapja meg fülemet.

– Oh, vagy úgy – csillan fel szemem. – Az igazság az, hogy tudnánk fordított felállásban is játszani.

– Szeretnéd kipróbálni? – gonoszkásan villan szeme.

Ez egy nagyon jó kérdés.

Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy én teszem ugyanazt Phayu-val, mint amit ő velem. – Határozottan nem! – nem tetszik ez a kép, és nem is vágyom rá.

– Remélem, eszedbe sem jut – markol fenekembe.

– De miért? – rebegtetem felé pilláimat. – Csak kíváncsiságból!

– Biztos, hogy nem!

– Phayu, hát nem szeretsz?

A mosoly gyorsan leolvad arcomról, mert bizony ezt még nem hallottam tőle.

Sok mindent mondott már, de azt, hogy szeretlek, még véletlenül se ejtette ki azokkal a csábító ajkaival. Zavarba jövök, kellemetlennek ítélem a helyzetet.

– Dehogynem halacskám, dehogynem – valamennyire oldja a feszültséget, de nem teljesen.

De ez még mindig nem az, amit hallani szeretnék tőle.

Pai megérezheti bizonytalanságomat, ezért egy újabb felvételt indít el, és mindenki belemélyed. Én is szeretnék, de csak tettetem, nem tudok koncentrálni. – Miért nem mondta még? – zakatol fejemben a kérdés. – Biztos, megvan az oka! – nyugtatom magam, és úgy is gondolom. Hiszen itt van velem, és ennek épp elég bizonyítéknak kellene lennie, vagy mégsem? Azt hiszem, ez egy nagyon jó kérdés, aminek a válaszára saját magamnak kell rájönnöm.