Phayu

Hogy mernek kiválasztottaknak nevezni minket?

Semmi köze a kiválasztásnak hozzánk. A hozzám hasonló, sötét pikkelyűeket, születésünktől fogva arra neveltek, hogy, ha majd eljön az idő, a határainkat és a birodalmat védelmezzük. Teljesen más nevelést kaptunk, mint az átlag sellők.

A számok és a taktikázás tanulmányozása volt a fő cél. Megtanultuk az égtájakat, területi felosztásokat, rengeteget edzettünk és gyakorlatoztunk. Kívülről fújjuk az összes ránk leselkedő ellenség fajtáját, viselkedését, támadási módszerét. Ha a legbékésebb álmomból ébresztenének fel, akkor is tudnám mindenre a választ.

Alig töltjük be a tizennegyedik évünket, elszakítanak otthonról és összezárnak minket egy számunkra kijelölt barakkba. Onnantól fogva ott élünk, eszünk, alszunk. Megalapozza a testvériesség és az összetartozás érzését. Ami jó dolog, de egy olyan fiatal sellőnek hiányzik a megszokott környezet, ahogy nekem is hiányzott.

Mára már hozzászoktam, sőt, elég gyorsan belerázódtam, de ez annak is köszönhető volt, hogy a szüleimmel rendszeresen találkoztam. Sajnos, nem mindenki volt ilyen szerencsés, mert amint elvitték őkett, onnantól fogva nem tekintették családtagnak. – Az érte járó fejadagot persze, boldogan elfogadják! – Nem tartom igazságosnak, de nem szólhatok bele, ez így van megírva.

– Izgulsz már? – veregeti meg vállamat Pravat.

– Miért kellene?

– Ugyan, nemsokára hivatalosan is védelmezők leszünk – vigyorog rám.

– Szerinted meghatódom ettől? – furcsán nézhetek rá, mert szája elkeskenyedik. – Ettől azért több kell.

– Phayu, ne csináld már! – forgatja szemét. – Hány hableányka omlik majd karunkba?

– Vagy hablegényke! – csatlakozik Sunan.

– Nem érdekelnek – felelem. – Egyébként, meg sellők. Ne alacsonyítsd le őket.

– Mi kérünk elnézést! – tartják fel kezüket.

– Te könnyen beszélsz! Rád most is tapadnak! – veti szememre Pravat.

– Úgy tudom, itt lesz a Felségünk két fia is – fontoskodik Sunan. – Azt mondják, igazán szemrevalóak.

– Majd pont veletek állnának szóba! – nevetve forgatom fejemet. – Álmodozzatok csak!

– Phayu, ne vedd el a kedvünket! – bosszankodik Pravat. – Ki tudja, lehet, hogy halálosan belém szeretnek, és összevesznek rajtam!

– Örülnél neki, mi? – kérdezem.

– Naná!

Erre már nem válaszólok, nincs mit hozzáfűznöm.

Elfoglalják egymást, így szabadon úszhatnak gondolataim. Igazából Pravat-nak minden esélye megvan, hogy bármelyiket magába bolondítsa. Szélesvállú, hosszú uszonyú, terebélyes farokkal. Hajának piszkosszürke színe harmonizál bazalt pikkelyeivel, ahogy sötétszürke szeme is. Egyedüli kontrasztot világos bőre okozza, és pont ezért kiemelkedik közülünk. – Legyen szerencséje!

Azt hallottam a két ifjú sellőről, hogy tényleg kiemelkedő szépséggel rendelkeznek. Viszont természetben különböznek, pont, mint a mi birodalmunk és a Túlát. Amíg az igazi herceg tiszta, kedves és bájos, addig a befogadott szófogadatlan, kíváncsi, és még a Felség se bír vele. Fel kell kötni az uszonyát annak, aki vele kezd. – Már most sajnálom az illetőt! – Mindegy is, nem az én bajom.

Fojtogatni kezd ez a szűk és sötét hely, már alig várom, hogy felvonuljunk, megkapjuk a nyakláncunkat és visszavonulhassunk. Ez inkább csak a mutogatásról szól, amit én annyira nem kedvelek. A többieknek viszont abban igazuk van, hogy ez miatt nagyobb eséllyel indulnak neki a párválasztónak.

Attól, hogy mi fogjuk megvédeni határainkat, minket is megillet a lehetőség – sőt, kötelező is –, hogy párba álljunk. Így leendő ivadékaink örökölhetik a génjeinket, és ezáltal biztosítsuk a jövő nemzedék védelmét.

Az ellenőr még utoljára sorra vesz minket, van, akinek a haját igazítja meg, valakinek az uszonyát törli át, hogy jobban csillogjon. Makulátlannak kell lennünk, folyamatosan ezt mondogatja. Mikor elém ér, állát tapogatva mustrál, de úgy látszik, nem talál semmi kivetnivalót, így tovább úszik.

Újra szólnak a dobok, itt az idő, mennünk kell. Lándzsámat megfogva a sor legvégére úszok, és már mehetünk is. Egyesével, egymás után hagyjuk el a szűk lyukat. Kint nem várt ováció, tapsvihar fogad, de nem figyelek rájuk, annyira nem érdekel.

Vissza szeretnék már térni, hogy le tudjam az edzést, majd egyik barátomat megfűzöm, hogy gyakoroljon velem. Egy hét múlva pedig már azt is tudni fogom, hogy hová helyeznek. A többiek az esélyeiket latolgatják, tervezgetik a jövőjüket, de az én szemem előtt csak a beosztás és az előrébb jutás lebeg.

A végszóhoz közeledik a ceremóniamester – na végre! –, szólítja Őfelségét, hogy akassza nyakunkba a láncot. Most pillantok fel először a nézőtérre, pásztázom a tömeget, majd meglátom a páholyt, ahonnan egy kíváncsi szempár figyel.

Bárkit nézhet, de mégis biztos vagyok benne, hogy engem néz. Pillantásától meredeznek a pikkelyeim, és valamiért szeretném megnézni közelebbről. Nem is figyelek az elhangzott szavakra, csak arra, hogy az a kék hajú sellő felemelkedik társával együtt, és leúsznak elénk.

– Mi történik? – sziszegem a mellettem pöffeszkedő Sunan-nak.

– Phayu, hol voltál? – néz rám megilletődve.

– Miről maradtam le?

– Őfelsége fiai fogják átadni az ékszereket – suttogja. – Húzd ki magad, és maradj csendben!

– De komoly lett valaki!

– Csss...

Befogom a számat.

Ahogy végignézek a soron, meglepődve tapasztalom, szinte egytől egyig büszkén, kihúzva magukat merednek előre. – Szóval, most ki is a főnök? – még szép, hogy kinevetem őket, hiszen előbb még olyan nagylegények voltak. Most pedig, fülüket, farkukat behúzva várják, hogy nyakukba akasszák a láncokat.

Végre sorra kerülök én is, itt lebeg előttem, és van időm megnézni magamnak. Élénk kék hajába számtalan bigyó és mütyür van fűzve, ha másról lenne szó, azt mondanám, giccses. De neki határozottan jól áll, és különösen tetszik, amikor összeérnek, csilingelnek. Ilyen színű uszonyt még nem láttam, mintha színváltó lenne, de mégsem. Türkiz színe kiemelkedik a víztömegből, és semmihez sem hasonlítható.

Zavarban van, látom rajta, és még a szemembe se mer nézni. Morzsolgatja a kezében tartott láncit, mintha nem tudná, mit kell vele tennie.

– Megkaphatom? – kérdezem.

– Hogy? Mit? – egyetlen kérdésemmel kizökkentettem álomvilágából.

– A láncot.

– Ja, hogy ezt – zavarodott tekintetébe nézek, és tetszik, amit látok.

– Igen, örülnék neki – bólintok.

Közelebb úszik, hogy nyakamba tudja akasztani.

Keze remeg, ahogyan teste is. Dús ajkát harapdálja, miközben próbálja bekapcsolni a csatját, de meg kell küzdenie vele. Élvezem kínlódását, jól esik, hogy ilyen hatással vagyok rá, nem tagadhatom.

– Meg is vagyunk – dadogja.

– Köszönöm, csillagom!

– Rain a nevem – szegezi rám sötét tekintetét.

– Nem kérdeztem.

– Mindegy, most már tudod – ahogy rám néz, arca kipirosodik.

Megsértettem, látom rajta. – Milyen érzékeny!

Csuklóját megragadom, nem tudom miért, de nem akarom, hogy haragudjon rám. Pedig eléggé valószínűtlen, hogy újra látjuk egymást.

– Nem felejtem el – bizalmasan suttogom.

– Azt jól teszed – dacosan végigmér, és egyszerűen ott hagy.

Bolondos kis sellő, meg kell hagyni.

Már mindjárt vége a ceremóniának, ezt a pillanatot vártam az elejétől fogva. Még egy szónoklat, tapsvihar, körbeússzuk a krátert és elvonulunk. Elég is volt ebből ennyi.

El se tudtam volna felejteni, ha akarom se.

Ugyanis valamilyen úton-módon, mindig felbukkan. Nem szól, nem néz rám, sőt, néha még bujkál is, nehogy meglássam. Legyezi a hiúságomat, de már kezd idegesíteni. – Hogy rajonghat ennyire értem? – Egyszer látott, és szerintem nem tettem rá túl jó benyomást.

– Phayu! – szól Pravat.

– Mondd! – lándzsámat a homokba szúrom.

– Megint itt van! – vigyorog rám fülig érő szájjal.

– Ne már! – csak bosszankodok miatta. – Hagyjon békén!

– Ne panaszkodj! Úri fogás!

– Akkor dobd be te a horgot! Nekem nem kell.

– Komolyan mondod? – hitetlenkedik.

– Se időm, se energiám.

– Én a te helyedben, örülnék neki.

– Szinte még gyerek! – morgolódom. – És úgy is viselkedik!

– Kifogások! Ha téged nem érdekel, megkörnyékezhetem?

– Csinálj, amit akarsz.

– Fiúk, folytassátok – utasít minket az kiképzőnk, majd odaúszik az újonnan érkezőhöz.

Legalább most nem bujkál, hanem nyíltan közeledik.

Fél szemmel figyelem, miközben újra kezembe veszem a lándzsát, és belevágok a feladatsorba. Emelem, leengedem, előre szúrom, majd vissza. Megpördülök, újra döfök, bukfencezek, lehasalok.

– Mindenki ide! – integet az kiképző.

Morgolódva úszunk oda, senki nem szereti megszakítani a gyakorlatozást.

Fegyverünket leengedjük, kihúzzuk magunkat és előre nézünk. Rain kisebb ugyan nálunk, de ő is egyenesen, magasra emelt állal lebeg, és még csak rám sem hajlandó nézni. – Jobb is így! – Legalább nem hívja fel rám a figyelmet, mégis a sor végéről huhogás érkezik.

– Csönd legyen! – dörren ránk a feljebbvalónk. – Megkaptuk a beosztásokat.

Ez a hír felvillanyozott. – Vajon hová küldenek? – El se tudom képzelni, de nagyon remélem, hogy a határvonalhoz vezényelnek.

Rain kinyitja a kezében tartott dobozkát, amiben kagylóhéjak tömkelege van. Kiveszi az elsőt és leolvassa a nevet, majd odaadja tulajdonosának. – Milyen merev most! – Szokatlan tőle, mert amikor legutóbb találkoztam vele, akkor zavarban volt. Amióta követ, azóta inkább félénk, szégyenlős, mégis kíváncsi. Ezt az arcát még nem láttam, és nem tehetek róla, de felkelti érdeklődésemet.

– Phayu – mondja ki nevemet és végignéz rajtunk.

Szóval nem sikerült kiderítened a nevem?

– Én vagyok – jelzem, de nem úszok oda hozzá, megvárom, amíg ő közeledik.

– A kagylód – nyújtja felém.

– Köszönöm – bólintok, és nem mozdulok.

Bosszankodik, látom rajta, pofiját felfújja, nem tetszik neki, hogy nem úszok oda érte.

A társaim kíváncsian fürkésznek minket, várják mi lesz a következő lépésünk. Kimérten közeledik, megfogja kezemet, felfordítja és belenyomja. Majd ujjaimat ráhajtogatja, miközben sziszeg.

– Fárasztó lett volna odajönnöd érte?

– Jobban tetszik, hogy te jöttél hozzám – suttogom, hogy csak ő hallja.

– Nem vagy te szemtelen?

– Dehogy, megvan mind a kettő – Pravat fuldokol mellettem a nevetéstől.

– De vicces vagy! – egyre csípősebb a hangulata.

– Még mindig szorongatod a kezem – elkapja, mintha szúrós tengeri rózsába tenyerelt volna.

Duzzogva szegi fel állát, majd visszavonulót fúj.

Megérdemelte ezt a kis leckét, amiért a nyakamra járt egész héten. Még ha nagy árat is kell fizetnem érte, megérte. Lehet, hogy nem a megfelelő sellővel szórakozom, de ezen ráérek akkor aggódni, amikor jön a baj.

A maradék kagylók is kiosztásra kerülnek, majd a kiképzőnk pár szót vált a kis halacskával. Alig várom, hogy elengedjenek minket, de kívánságom nem válik valóra.

– Phayu – szólít meg az edző. – Vezesd körbe Őfelsége fiát.

– Nem vagyok a fia – ellenkezik –, csak befogadott.

– Akkor is, ön az uralkodói családba tartozik – nem tűr ellentmondást.

– Megértem – bólint, és némán várakozik.

– Nem vezethetné körbe más? Dolgom van.

– Átvállalom – jelentkezik Pravat. – Szívesen körbevezetem, ha megfelel a fiatalúrnak!

Majd felfalja tekintetével, és képes volt pírt varázsolni a másik csinos arcára.

– Ne vitatkozz Phayu. Ennél nincs most fontosabb dolgod. Pravat, te menj a dolgodra.

– Igenis, uram – magamban elégedettséget érzek, hiába mondtam azt, hogy nyugodtan kezdjen ki vele.

– Értettem – hajolok meg, majd szúrós tekintetemet a kékhajúra vezetem. – Menjünk.

Előre úszok, először a gyakorlópályát mutatom meg.

Semmi különös nincs itt, csak homokos föveny, sziklák, és egy hínáros, amiben egy labirintus veszik el. Veszélyes hely, különböző csapdákkal, akadályokkal. Ha bevinném, és otthagynám, biztos nem kerülne elő élve. – Talán ezt kellene tennem? – És akkor megszabadulhatnék kísértetemtől vagy éppen kísértésemtől?

– Azt hiszem, eleget láttam.

– Gyere, a barakkunkat még nem is láttad – átölelem derekát, és úszni kezdek.

Közben forgok tengelyem körül, sebesen, mire még jobban belém csimpaszkodik.

Úgy tapad hozzám, mint a nyolckarú polip tapadókorongjaival. Mire odaérünk, tuti kiadja magából reggelijét. Hogy ezt tetézzem, felfelé veszem az irányt, majd lefelé.

– Ne! Állj! – lepillantok könyörgő arcára, ami nekem köszönhetően még el is fehéredett.

– Jól van – megsajnálom szegényt, végül is, nem tett semmi rosszat.

A barakk előtt állunk meg, hagyom, hogy tovább kapaszkodjon, mert ha nem engedem, akkor még a végén a homokban köt ki.

– Jobban vagy már? – kérdezem aggódva, mert nem igazán akar javulni arcának színe.

– Azt hiszem.

– Akkor elengednél?

– Meg se akartalak fogni – még most is képes dacoskodni.

– Ccc... Haladjunk, még dolgom van!

Először kívülről szemléljük meg az épületet.

A köveket nekünk kellett összegyűjteni a tengerfenékről, majd kirakosgatni, hogy falat tudjunk emelni, de úgy, hogy ne omoljon össze. Tetejére hínárból fontunk hálót, majd be is szőttük vele. Beúszva, nem sok mindent talál, csak a puha szivacsokat, amiken aludni szoktunk.

– Biztos nem olyan kényelmes, mint a palotában.

– Nem ott lakom – ezzel a kijelentésével meglepett.

– Akkor hol? – csúszik ki számon a kérdés.

– Ha rád fog tartozni, akkor elmondom – mosolyodik el.

– Inkább maradjon titok – kérem tőle.

– Komolyan mondod? – tekintete szomorúságot sugall.

Már megint megbántottam? Pedig nem is mondtam semmi olyat.

Ezen a suhancon igazodjak el. Egyszerre kemény és lágy, édesen keserű. Nem tudom eldönteni, hogy közelebb szeretném érezni magamhoz, vagy a lehető legtávolabb tartani. Mielőtt válaszolhatnék neki, sértődötten elúszik, valószínűleg nem utasította még el senki.

Úszása kecses, hullámokon ringatózó. Hátulról nézve, finom falatnak tűnik, de köszönöm, azt hiszem, kihagyom. Nem keresem a bajt, és vele biztos nem maradnék ki belőle. – Oh, a kagyló! – jut eszembe, amit még mindig szorongatok. – Határvonal – persze, hogy a legveszélyesebb posztra osztottak be, de ezt akartam.

Tekintetemmel Rain-t keresem, de már messze jár. A kiképzőnk sehol, Pravat ki is használja a helyzetet, és megállítja. Tartásából látom, hogy imponálni akar, de ez nem válik be. A kis sellő távolságtartó, mereven néz előre, semmi viháncolás, szégyenlősködés.

A bolond megpróbál hozzáérni, és sikerül is neki, de csak a vállát érinti. – Engedd el! Ne érj hozzá! Hogy merészeled? – A düh dolgozik bennem, de egyből le is csillapodik, Rain reakcióját látva. Kirántja vállát, majd akkorát húz be barátomnak, hogy az hátratántorodik. – Ez inkább te vagy! – elégedetten mosolygok, mindig tud valami meglepetést okozni.

Nem szeretnék haragjának kereszttűzébe kerülni, igen vérmesnek bizonyul a kicsike. – Vajon milyen élete lehet? – Egy uralkodói vér, aki nem lakik a palotában, harcias, odamegy, ahová szeretne, akkor, amikor akar. – Nem kötik szabályok? – Azt hiszem, ha hagynám, felkeltené az érdeklődésemet, de ezt nem engedhetem.