Rain

Talpunk csattanásai hallatszódnak a kongó szobában.

Bőr tapad bőrhöz, testünk folyamatosan egymáshoz súrlódik, ahogy közeledünk az ágy felé. Óvatos tapogatódzásokból egyre sürgetőbb érintkezések lesznek. Neki ütközök az ágynak, de mielőtt ráesnék, fordítok helyzetünkön, és Phayu-t lököm rá.

A rugó nyikorog, és mielőtt észbe kapna, már a csupasz csípőjén ücsörgök. A beszűrődő ezüstös hold fényében végignézek rajta, most is, mint legelőször, ámulattal tölt el látványa. Vizes tincsei összetapadva omlanak az ágyneműre, tenyerét combomra fekteti. Ujjával körkörös mozdulatokat tesz sóvárgó bőrömön. Minden négyzetmilliméterem tudatában van jelenlétének.

– Elképesztő vagy – végigvezetem tekintetemet felsőtestén.

– Ezt én is mondhatnám – csúsztatja kezét csípőmre és közelebb von.

– Akkor mondd ki – hajolok ajkára. – Várom...

– Rain...

– Igen?

– Szeretnél felül lenni?

– Sügér! – csavarom meg bimbóját, mire nevetve felszisszen.

– Nyugi, halacskám – viszonozza kedvességemet. – Csak téged látlak.

– Mivel nincs más a szobában – teszek egy mozdulatot csípőmmel.

– Ne forgass ki a szavaimból – kapaszkodik fenekembe.

Gyúrni kezdi, néha gyengédebben, néha erősebben.

Tekintetünk összeakad, és azt látom, amit mindig is szerettem volna. Melegsége azt sugallja, hogy jóval többet érez irántam, mint azt bármikor is kimondta volna. De nem csak látni akarom, hanem érezni és nem utolsó sorban, végre hallani.

– Esetleg nem akarnál mondani valamit? – körözni kezdek mellbimbóján, mi egyből összezsugorodik.

– Hiányoztál – egyik kezét hátamra csúsztatja.

– Mást? – nyomására egyre lejjebb kerülök.

– Kívánlak?

– Kevés – ujjamat ajkammal váltom fel.

– Mit mondhatnék még neked?

– Olyan csökönyös vagy – megszívom bimbóját.

– Ebben rád hasonlítok.

Ha nem akarja kimondani, hát legyen.

Egyvalamit megtanultam Phayu-val kapcsolatban, mégpedig azt, hogy semmit se szabad erőltetni, mert azzal csak az ellenkezőjét érem el. – Gyakorold a türelmet! – figyelmeztetem magam. Hiába vagyok biztos a saját dolgomban, nem várhatom el tőle, hogy ő is ugyanannyira az legyen. Bár ennyi viszontagság után, már igazán tudhatná.

– Mára beérem ennyivel – suttogom.

– De én nem.

Az ágyra dönt, majd lábamat szétfeszítve közéjük fészkelődik, és onnan néz le rám.

Alig várom, hogy hozzám érjen, csókjaival borítson, és eggyé váljunk a hold ölelő fényében. Erre a pillanatra vártam azóta, hogy magamra hagyott. – Túl elvakult vagyok? – Ha róla van szó, elszántságom megingathatatlan. – Miért szeretlek ennyire? – talán nem kellene. Megadhatnám neki az esélyt, hogy utánam epekedjen.

– Mostantól – érinti össze ajkunkat –, nem hagylak el.

– Megígéred?

– Nem kell ígérnem, hiszen itt vagyok – mormolja, orrát végighúzva arcélemen.

Bizonytalanságomat egyképpen tudnám elhessegetni.

Magamhoz kell láncolnom őt, de úgy, hogy ne érezze magát kényszerítve. Odaadással, szeretettel, törődéssel, szenvedéllyel. Készen állok mindent megadni, abban a reményben, hogy egyszer ő is képes lesz rá.

Egy ilyen fontos helyzetben fel kell adnom szégyenlősségemet, át kell vennem a kezdeményezést, hogy lássa, igenis ő kell nekem.

– Phayu, akarlak – húzom le egy újabb csókra.

Beleadom minden szenvedélyemet.

A testünk közötti szakadékba csúsztatom kezem, egészen addig, amíg bele nem ütközök félkemény péniszébe. Elég csak pár apró mozdulat, és keményen feszül hasamnak. Elégedettség tükröződik fekete szemében, résnyire nyitott száján halk nyögések törnek utat maguknak. Ujjbegyemen érzem nedvességét, szám egyből kiszárad.

Be akarom venni teljes hosszát, ízlelgetni, szopogatni, mint a jóféle nyalókát. Vállát nyomva jelzem neki, hogy cseréljünk helyet. Kíváncsian mustrál, majd eltávolodik tőlem, és kiül az ágy szélére. – Most vagy soha! – letérdelek elé. Széttárom lábát, hossza a plafon felé mered.

Kíváncsian támaszkodik hátra, és le nem venné rólam tekintetét. – Megmutatom neked! – Közelebb araszolok, gyengéden megmarkolom csomagját, ujjaimmal mozgatom golyóit, mire jólesően felszisszen. Nincs is szükségem több biztatásra, nyelvemet végig csúsztatom alsó majd felső ajkamon.

Rábukok hosszára, mélyen magamba fogadom, közben felnézek rá, hogy lássam, élvezi-e egyáltalán. Szemét félig lesütötte, fehér fogai kivillannak, ahogy a levegőt veszi. Kezdetnek nem rossz, de én azt akarom, hogy remegjen érintésem után.

Hajam körbeöleli arcomat, ahogy merevedését szopogatom. Itt az ideje előadnom a legártatlanabb halacskát, akit valaha látott a világ. Először is a tekintetemet kell elvarázsolnom, hogy naivságot, félénkséget és csodálatot árasszon. Azt hiszem sikerült, mert hirtelen megszaporázza légzését.

Két marokra fogom rúdját, és csak annak fejét csókolgatom. Beengedem számba, majd vissza, és ezt ismételgetem egy darabig. – Miért nem lehetek gondolatolvasó? – Azon kívül, hogy nyögdécsel, markolássza az ágyneműt, más következtetést nem tudok levonni. – Olyan béna vagyok! – de ekkor megteszi a reménykeltő lépést.

Ujjait belevezeti hajamba, majd végighúzza arcomon, egészen addig, hogy államat meg tudja ragadni. Megállok, tétovázva nézek rá, farkával a számban.

– Csináld csak – mosolyog rám –, jól áll neked.

Két oldalt benyomja arcomat, tátogok akár egy hal.

Ördögi vigyort villant, megemeli csípöjét, és dugni kezdi számat. Önfeledten adja át magát az élvezetnek, végül kezét fejemre teszi, és rendíthetetlenül mozogni kezd. Lebénultan bambulok, lenyűgöz az elém táruló látvány.

Ahogy a haja hátra hullik, szemét lehunyja, teste hullámzik, izmai kirajzolódnak. Ezt megkoronázzák a hangok, amik növelik önbizalmamat. Gyorsan észhez térek, combjába mélyesztem körmeimet, és végre felveszem a tempót. Az sem zavar, hogy néha mélyre szalad, igaz, hogy fuldokolok, és olyan érzésem van, hogy mindjárt elhányom magam, de kit érdekel.

Élvezetét leli bennem, de ennél már csak az jobb, hogy én is élvezem, talán még nála is jobban. Arra kell rájönnöm, hogy imádom a számban tartani, szopogatni, és szeretem, ahogy sós előváladéka szétkenődik nyelvemen.

Valami készülődik, teste megfeszül, és ekkor berobban. Köhögni, prüszkölni kezdek, ahogy kihúzódik. Kincset érő magját lenyelem, már amennyit tudok, de a felesleg kifolyik szám szélén.

– Nagyszerű voltál – elégedetten hanyatlik az ágyra.

– Ühüm – de miért érzem magam csalódottnak?

Azért, mert én is át akarom élni azt a csodát, amiben részesítettem őt.

De nagyon nem úgy tűnik, hogy vágyam meghallgatásra talál. Szomorúan törlöm le számat, majd lenyalom ujjamról a maradványokat. Ott ülök, árván, félénken, már majdhogynem ahhoz folyamodok, mint az a szőrgombóc szokott csinálni. – Azt azért csak nem kellene!

– Rain, hol vagy már – suttogja.

– Hmm...?

– Mit ülsz ott a földön? – nyúl értem, és felhúz maga mellé.

– Azt hittem...

– Fogadjunk, valami butaság bujkál gondolataidban.

– Meglehet.

– Buta fiú, de most én jövök – ránt magával.

Hosszában nyúlunk el az ágyon, ő a párnákba temetkezik.

Mellé akarok feküdni, de nem engedi, hanem mellkasára ültet. – Ebből mi lesz? – Fenekembe markolva húz ajkához közel, nyelvével megérint puha tagomat. Erősen tart, elveszek szájában, addig szívogatja, míg életre nem kelti. Lépésről lépésre dagadok meg benne, egészen feltöltődik, és elégedetten feszül barlangjának selymes belsejéhez.

Magamtól kezdek el mozogni, de a tempót ő diktálja. Egyre sebesebben kell lendítenem csípőmet, muszáj az ágy háttámlájába kapaszkodnom, különben összerogyok.

– Phayu, úgy szippantasz magadba, akár egy örvény!

– Mmm...

Éppen akkor pillantok le, amikor kienged a szájából.

Hosszom tocsog nyálában, fényesen csillog és mered előre, hogy újra azon a meleg helyen lehessen. De mielőtt visszadughatnám, benyálazza ujjait. – Igen, igen, igen! – Beleremeg farpofám a gondolatra, hogy lassan az övé leszek.

Újra szájában találom magam, de mielőtt mozoghatnék, keresgélni kezdi bejáratomat. Feszegeti a nyílást, érzem a nyomást rajta, és ezért próbálok ellazzulni, hogy be tudjon jutni. Túl régen volt használva, hálóval szőtte be a vízipók.

Elégedetten nyögök fel, ahogy átjutott a záróizmokon, és elsőre eltalálja titkos pontomat. Felkiáltok örömömben, és talán még meg is rándulok, mire kiereszt szájából, és csókolgatni kezdi combom tövét. Először egyik, majd másik oldalon, de közben meg nem áll, sebesen jár hátsómban.

– E-ez jó! – szorítom a háttámlát, ujjaim elfehérednek, és újra magába fogad.

– Elszrtnlmmmm....?

– Tessék? – vonaglok önfeledten felette, és nem tudom megállni, hogy ne túrjak sűrű hajába.

– Hogy szeretnél elmenni? – motyogja.

– Hát nem szárazon – ujjamat beledugom szájába, amit egyből szívni kezd.

– Te kis... – morogja, majd kimászik alólam.

Szorosan a hátam mögé térdel, lélegzetétől libabőrös leszek.

Hát még akkor, mikor tarkómtól elindul lefelé a gerincem vonalán, forró csókokat ejtve rajta. Ölelésébe von, hasamat cirógatja, aztán elindul felfelé, hogy azt a kis mellizomkezdeményt vegye kezelésbe.

– Kapaszkodj tovább – súgja fülembe.

– Mire készülsz?

– Megtudod – cirógatja bimbómat.

Összezárt combjaim közé préseli merevedését.

Farkamat mozgatva mozdul ő is, minden becsapódásába beleremegek. Jó ez a közeledés is, de én egészen másra vágyom. Hosszú idő után végre érezni akarom őt, már az is késő lenne, ha bennem lenne. – Hogy van ennyi türelme? – Kínomban kitolom a fenekemet, hozzá dörgölöm, és még nyöszörgésre is képes vagyok.

– Meddig húzod még? – türelmetlenségemben majdnem sírva fakadok.

– Ennyire szeretnéd?

– Ezt kérdezni kell? – nyöszörgöm.

Elégedetten szuszog fülembe.

Farkát végighúzza félgömbjeim között, majd bejáratomhoz igazítja, és végre megteszi a kezdő lökést. Épphogy bejutott, de már most elégedetten felmorranok. Olyan lassan csinálja, én pedig olyan türelmetlen vagyok, hogy inkább felnyársaltatom magam. Mikor tövig merül bennem, az érzés elmondhatatlan.

Hátamat mellkasának nyomom, tarkójába kapaszkodok, és esetlenül ugyan, de mozogni kezdek. Feszít, teljesen kitölt, ennél boldogabb már nem is lehetnék. A néma szobában csak az akváriumba helyezett levegőztető halk zümmögése, bőrünk egymásnak csapódása, és elégedettségünk nyöszörgése hallatszik.

Így vagyunk mi egyek. Tökéletes kiegészítője a másiknak, mind testileg, és érzéseim szerint lelkileg is. Másra nem is tudnék ránézni, csak ő létezik számomra. Mindegy, hogy a földön jár, vagy éppen a vízben úszik, az teljesen mindegy.

– Phayu, keményebben – döntöm vállára fejemet.

– Ezen ne múljon – akkorát lök rajtam, hogy előre dőlök.

Tényleg meg kell kapaszkodnom, ha a továbbiakban így folytatja.

Márpedig ezen ügyködik, és ez nekem olyan jól esik. Tenyere végig siklik oldalamon, hasamon, majd rátalál a két összezsugorodott rügyemre. Morzsolgatja, mire testem pattanásig hevül. Muszáj vagyok beharapni ajkamat, ezzel kontrollálva idő előtti magömlésemet.

– Tetszik? – csókolgatja lapockámat, majd belekóstol vállam puha bőrébe.

– Ezt kérdezni kell? – mosolyodom el, de ő ezt nem láthatja.

– Oui... – elégedett sóhajjal öleli át derekamat, szabad kezével hosszomra fog.

Pumpál elől, hátul, és ezzel az őrületbe kerget.

Elveszítem az eszem, vonaglok karjában, erősen kapaszkodok, de mit számít ez már. Egy erőteljes lökésnél minden önuralmam elhagy, és kilövellem éltető nektáromat. Összekenve a háttámlát és az alattam fehéren világító párnát.

Neki se kell már sok, hallani erőteljes lihegésén. Keze meg-megcsúszik nyirkos bőrömön, ezért erősebben kapaszkodik csípőmbe, ujjai mélyen húsomba vájnak. Azt szeretném, hogy ő is ugyanolyan kielégülést éljen át, mint én, ezért gyűrűmmel rászorítok farkára.

– Ezt nem kellett volna – borul hátamra.

Megremeg bennem, és beterít meleg anyagával.

Végig csókolgatja hátamat, és ahogy végleg elhagyja járatomat, meleg anyaga szivárogni kezd fenekemből. Pihegve dől le mellém, és mielőtt követném, letörlöm a háttámlát a már amúgy is koszos párnával, majd a földre dobom.

Jóllakottan néz rám, csuklómat megragadva húz le mellé, és karjába zár. Egyik lábát lábaim közé fúrja, hajamat babrálja, miközben mellkasára szuszogok. Olyan hívogató, hogy gondolkodás nélkül apró puszikat nyomok rá.

– Ez most már mindig így lesz? – kérdezem tőle.

– Csak ha szeretnéd.

Állát homlokomnak támasztja, hátamat nyugtatóan simogatja.

Mintha megnyugvásra lenne szükségem, pedig nem. Csak rá, és az együtt töltött idő az, amit akarok. Foggal, körömmel ragaszkodni fogok hozzá, most már nem hagyhat magamra.

– Tudod, Őfelsége megengedte, hogy visszatérjek a birodalomba.

– Oh – valami szívemre nehezedik.

– De visszautasítottam – ezt hallva megkönnyebbülök.

– Miért?

– Azt feleltem, hogy valaki vár rám, akinek fontos vagyok.

– Ki az?

– Rain, ne legyél egysejtű – csíp fenekembe –, nem áll jól neked.

– Mondd ki, kérlek...

– Miattad jöttem vissza, most boldog vagy?

– Azért, mert...

– Szükséged van rám.

– Csak ezért? – szusszantok egy nagyot.

– Veled akarok lenni, ez nem elég?

– Mmm... Nem! – vigyorogva csókolom meg.

– Telhetetlen vagy!

– Lehet... – simogatom mellkasát, és feladom az érzései után való kutakodást. – Most már elmondanád, hogy mi tartott ilyen sokáig?

– Legyen – fordul hátára.

Mellkasára von, és mesélni kezd.

Folyamatosan kifelé néz az ablakon, mintha szégyellenie kellene azt, amin keresztül ment. Borzongva hallgatom, hogyan bántak vele, mennyi fájdalomnak volt részese. Hangja kíntól terhes, a durvább részeknél meg is bicsaklik. – Hogy tudtad elviselni? – hozzábújok, és átölelem. Semmisé tenni nem tudom, de talán megvigasztalhatom.

A drága, öreg Seb. Nem fogom elfelejteni, hogy megmentette Phayu-t, és azt sem, hogy rövid uszonyos életem során mindig mellém állt, annak ellenére is, hogy folyton zsörtölődött. – Csak hiányozhatok neki –, legalább egyvalakinek, ez is több mint a semmi. Ha legközelebb Phayu meglátogatja, küldök neki valami földit, hálám jeléül.

De az nem most lesz. Egy ideig nem engedem el magam mellől, és már csak azt kell kiötölnöm, hogy fogom közölni vele a híreket. Tekintetem az akváriumra téved, gyér kék világításában ott fejlődik szerelmünk gyümölcse. Vagyis az enyém biztosan, de hogy az övé is? Hát majd kiderül, sokáig nem titkolhatom, ráadásul van szeme, Ami elég jól működik, ha már észrevett.

Majd holnap elmondom neki, aztán lesz, ami lesz. Lehet még nincs rá felkészülve, de van még rá egy kevés ideje, hogy hozzászokjon a tudathoz. – Ivadékunk lesz! – mosolyféle húzódik meg szám szélében.

– Szóval, ez történt – fejezi be a mondókáját.

– Sajnálom, hogy ezeken kellett átesned.

– Már túl vagyok rajta.

– Phayu...

– Hmm...?

– Szeretlek.

– Örülök, kis halacskám – szorít magához, megpuszilja hajamat, majd betakar minket.

Mondhatnám, hogy meglepett válasza, de nem. – Miért nem tudja kibökni? – Legalább annyit, hogy én is, vagy legalább azt, szeretlek. – Ez olyan nagy dolog? – szerintem nem, de én, én vagyok, Phayu meg egészen más.