Phayu

Vánszorogva telik az idő, amíg megszáradok.

Hozzá kell szoknia szememnek a sötétséghez, hiszen itt teljesen máshogy látok, mint a vízben. A távoli fények hívogatnak magukhoz, és a késztetés, hogy Rain-t ott találom. Nem tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára, de piszkosul hiányzik. Rég letettem arról, hogy tagadjam az érzéseimet, azt hiszem az elfogadás útjára léptem. Kár hadakozni egy olyan dolog ellen, ami mindenki számára nyilvánvaló.

Remélem, hű maradt hozzám, és nem csapongott emberről emberre. Felállok, lábaim remegnek, de nem érdekel, elindulok. Addig nincs is gond, míg a homokban haladok, de mikor a sűrű növényzethez érek, lassulni kezdek. Talpamat szúrja a talajon elterülő mindenféle lom, a fura növények – legalábbis szerintem azok – karistolják bőrömet.

Nem számít, ennél rosszabbat is átéltem az utóbbi időben, ezek nem jelentenek számomra gondot. Csak megyek előre, nem törődve semmivel. Furcsa hangok uralják az éjszakát, a környezetem meg-megrezzen, valami mocorog a közelben. Jobban szeretném tudni, hogy mivel állok szemben, de a földi dolgokban járatlan vagyok, legalábbis most még.

A szállás környéke kivilágítva, majdhogynem megvakít a belőle áradó fény. Pislogok párat, hogy megszokjam, majd félelmet nem ismerve csörtetek befelé. A bejárat előtt ücsörög az álmaimból ismert férfi, fejét hátrahajtva néz fel a magasba. Mikor megpillant, kíváncsian húzza fel szemöldökét.

– Megjöttem – mondom.

– Látom, nem vagyok vak. Melyiket keresed? – vigyorodik el. – A kéket vagy a lilát?

– Hogy? – rökönyödök meg.

– Barátom – teszi keresztbe lábát –, a kék hajút vagy a másikat.

– Honnan tudod, hogy keresek valakit?

– Ritkán szaladgálnak egy szál semmiben errefelé az emberek.

– Nem értelek.

– Látom a farkadat, ember! – mér végig. – Vagy inkább sellő? – rántja meg vállát. – Nekem mindegy.

– Hol van? – kezdek befeszülni, de visszafogom magam.

– Odabent! – bök fejével a bejárat felé. – Csak, hogy tudd, már nagyon várt.

– Köszönöm – bólintok és bemegyek, az idegen pedig követ.

Ez a kettőnk dolga, jobban szeretném, ha nem lenne szemtanúja újra találkozásunknak.

Odabent még nagyobb fényáradat fogad, és ismeretlen dolgok vesznek körül. Egy morgó szőrös ízé dörgölőzik lábamhoz, megszagol, majd belém is harap, mire felkiálltok.

– Ne hibáztasd, szereti a halakat – veszi kezébe a szörnyeteget.

– Vidd innen – tapogatom lábamat, amin kiserkent a vér.

– Ugyan, ártatlan kis jószág – dögönyözi meg, majd elkiáltja magát. – Rain, vendéged van!

A magasból dübörgés hallatszik, és először négy lábat pillantok meg.

Ahogy feljebb nézek, a lábakhoz testek, majd arcok csatlakoznak. Szívem nagyot dobban, mikor meglátom végre azt a bájos mosolyt, ami úgy hiányzott. Szeme elkerekedik, szája megremeg, szeméből folyik a víz, és már siet is hozzám.

– Phayu! – veti rám magát, majdnem hanyatt is dönt. – Hát visszajöttél!

Karomba zárom, és szeretném beszívni ismerős illatát, de valahogy nem az, amit megszoktam.

Sokkal tisztább, frissebb és nem is tudom még milyen illatú. De legalább a hajában lévő bigyók megvannak még. Egy percet sem tétovázok tovább, szorosan ölelem, és megpörgetem.

– Hiányoztál! – lehelem nyakába.

– Nem jobban, mint te nekem – lábát derekamra fonja.

– Remélem, nem csináltál semmi hülyeséget? – túrok hajába.

– Mit gondolsz te rólam? – húzódik el, hogy szemembe nézhessen.

– Nem is tudom – mosolyodom el.

– Phayu – sóhajtja, és ajkamra tapad.

Csókja forró, követelőző, érzem benne a viszontlátás minden örömét.

Végre ott van, ahová való, mégpedig a karjaimban. Ölelem magamhoz, el nem akarom engedni, csak vele akarok lenni. Ez a kis sügér, elérte, hogy ennyire megkedveljem.

– Szép dolog az egymásra találás – köszörüli meg torkát Sky –, de elengedhetnéd, mielőtt felfalod.

Kelletlenül engedem el, majd leteszem a padlóra, mégsem mozdul mellőlem, tapad, mint a tengeri csillag.

– Te hogy kerülsz ide? – végre elér tudatomig, hogy ő is itt van.

– Az úgy volt, hogy... – mielőtt belelendülne, Rain félbeszakítja.

– Hiányoztam neki! – kijelentésére furcsa pillantást kap.

– Aha, ezt mással etessétek meg.

– Majd mindent elmesélek, ígérem – ragadja meg csuklómat –, de most inkább beszéljünk arról – üt vállamba –, hogy mi tartott ilyen sokáig!

– Azt hiszed, süttettem a hasamat a korallzátonyokon?

– Honnan is kellene tudnom! – csücsöríti száját. – Azt hittem, elfelejtettél.

– Rain – emelem fel állát – ha akarnálak, se tudnálak.

– Hmm...

– Most mi van?

– Hihetek neked?

– Olyan vagy most, mint egy fogait csattogtató cápa!

– Majd megtudod, hogy mekkorát is tud harapni ez a cápa!

– Mielőtt vér folyna – szólal meg mögöttünk az ember –, talán jobb lenne, ha helyet foglalnánk.

– És az se ártana, ha vennél fel valamit – közli Sky.

– Mit beszélsz?

– Majd én intézem – halad el mellettem az ismeretlen, majd eltűnik odafent.

Sky csatlakozik hozzánk, a tágas helyiségbe sétál, és leül a puha szivacsokra emlékeztető valamikre.

Rain apró keze, testemen siklik, bár jobban tenné, ha visszafogná magát, mert felébreszti bennem a tigriscápát. Nem fogok ellenállni vágyaimnak, ha kell, itt helyben a magamévá teszem, újra és újra. Muszáj lesz, hogy tudja, nem álmodik, ahogy én sem.

– Meg is van – jön vissza az ember, és Rain kezébe nyom valamit. – Add rá!

– Miért parancsolgatsz neki? – morranok egyet, de halacskám visszahúz.

– Csak jót akar – tartja elém azt a lyukas dolgot. – Dugd bele a lábad.

Teszem, amit mond, és mikor felkerül rám, kényelmetlennek érzem, és fullasztónak.

Mint megtudtam, ez egy nadrág, és a szárazföldön ilyen, és ehhez hasonló ruhadarabokat hordanak. Annyiból tetszik, hogy legalább csak én ismerhetem Rain egész valóját, és ezért vállalom a kényelmetlenséget. Gyorsan magyaráz, szinte hadar, hogy mit hogyan hívnak, mire használják. Szerintem fel se fogja, hogy nem jegyzem meg őket.

Magával húz, leültet, ő pedig az ölembe mászik. Csak egymással vagyunk elfoglalva, tapogatom, ahol csak érem, de ő se különb.

– Mik ezek rajtad? – húzza végig ujjait kidomborodó hegeimen.

– Hosszú történet.

– Mondd el – könyörög.

– Majd, ha kettesben leszünk – súgom fülébe, mire lenyugszik.

– Hadd mutassam be neked Pai-t – mutat az idegenre. – Ő segített, mikor egyedül voltam.

– Csak segített? – méregetem.

– Hé, haver! Nem nyúltam a halacskádhoz! – emeli fel kezét. – Az uszonyosok nem érdekelnek!

– Az uszonyosok nem érdekelnek – nyafogva utánozza Sky.

– Most meg mi bajod van? – kérdezi tőle.

– Mondd meg az embernek...

– Megmondtam, hogy nem leszek közvetítő – kiáltja el magát Rain, és mellkasomba bújik.

– Nem beszéltek? – nézek Sky-ra.

– Emberekhez nem vagyok hajlandó hozzászólni! – szegi fel állát.

– Pedig ő csak segített rajtunk – motyogja halacskám.

– Látod! Ez az! – háborodik fel Pai. – Mindent megtettem érte, vagyis értük – túr hajába –, de neki – mutat rá – semmi se jó!

Igazán dühösnek tűnik, és meg is tudom érteni.

Értem én, hogy az emberek a sellők ellenségei, meg hogy nem lehet velük kommunikálni, de ez most egy kivételes helyzet. Sky már azzal megszegte a szabályokat, hogy itt van, az, hogy beszélne vele, igazán lényegtelen. Ilyen alapon én se beszélnék vele, de a helyzetem merőben más, mint az övé. – Vajon tudják az otthoniak, hogy itt cselleng? – kötve hiszem. Rain képes mindenkiből a legjobbat kihozni, éppen ugyanúgy, ahogy a legrosszabbat is.

Annyira bezárkóztunk a kis világunkba, hogy a többiekről teljesen megfeledkeztünk.

Távolról hallottam a motoszkálásukat, de nem nagyon tudott érdekelni. Azt viszont felvésem az eszembe, hogy ne felejtsek el Pai-nak köszönetet mondani, ez a minimum.

– Mi most elmegyünk – áll fölénk Pai. – Ne várjatok.

– Hová mentek? – néz rájuk Rain.

– Elviszem ezt a bolondos sellőt bulizni.

– Veled megy?

– Nincs más választása – karolja át a duzzogó Sky-t.

– Meg fogjátok ölni egymást!

– Nem, ha nem szólunk egymáshoz!

– Rendben, de vigyázz rá! – kérleli Pai-t.

– Rajta tartom a szemem – teszi vállára kezét, és kitessékeli.

Ahogy kiteszik lábukat, csak egy valamire tudok gondolni.

Nem, nem arra, hogy mennyire éhes vagyok, vagy éppen fáradt, hanem arra, hogy magam alá akarom gyűrni ezt a kis uszonyost. Elmerülni testében, hogy végre azt érezhessem, tartozok valakihez. Nincs másra szükségem, csak vigasztaló ölelésére, csókjára és minden másra, amit adni tud nekem.

– Mik ezek? – kocogtatja meg a csuklómra kötött szütyőt.

– Kaptam, elvileg szükségünk lesz rá – leszedem, és mellénk rakom. – Ezzel ráérünk holnapig.

– Menjünk ki a partra – súgja.

– Nem jobb lenne itt maradni?

– Kérlek – orrát arcomhoz dörgölve búgja. – Szeretnék veled lenni a vízben.

– Azóta nem is voltál?

– Úgy igazán? Nem – szomorodik el.

– Rendben – adom meg magam. – Menjünk.

Mindketten felállunk, de ő a hátamra csimpaszkodik, nevetve teszi állát vállamra és mutatja az utat.

Megemelem fenekét, térde alá nyúlva megtartom, és elindulok vele. Nem zavarja a sötétség, menet közben magyaráz, és azt is tudom már, hogy amin átverekedtem magam, azt erdőnek hívják. A nagyra nőtt valamiket fáknak, de abból is van ezer és egy fajta. Megígérte, hogy majd megtanítja nekem őket, legalábbis azokat, amiket már ő is ismer.

Nem is lesz olyan rossz a szárazföldön, ha őt magam mellett tudhatom. Ha honvágyam lesz, csak hazaúszok, meglátogatom szüleimet és Sunan-t, majd visszatérek hozzá. Sajnálom, hogy őt nem tudom magammal vinni, de ebbe bele kell törődnie, ahogy nekem is.

– Itt jó lesz – mászik le hátamról, és már dobálja is le ruháit.

A kékes korong megvilágítja bőrét, alakja csábító.

Nem változott semmit, ugyanolyan formás, mint mikor legutoljára láttam. Hosszúkás, formás combja érintésért kiált. Megindul a víz felé, és csak bámulni tudom két félgömbjét. – A pokolba is! – vetem le nadrágomat. – Miért nem maradhattunk otthon? – de figyelembe kell vennem, az ő érzéseit, és azt is, hogy mire vágyik. Megértem, hogy vissza szeretett volna térni a vízbe, és az, hogy megvárt vele, igazán jól esik.

– Gyere, mire vársz? – csábítóan hívogat, miközben bevizezi testét.

Irigy vagyok a vízcseppekre, hogy érinthetik őt, beboríthatják és felfedezhetik testének vonalait.

– Jövök már, de nekem nem olyan egyszerű! – kiálltom neki.

Abban a pillanatban, hogy bőrömhöz ér a sós lé, meg is kezdődik az átváltozás.

Szinte lépni sincs időm, már dőlök is el, mire kinevet. – Na, megállj csak! – ezt még megbánod. Kúszni kezdek, addig, amíg nem tudom használni az uszonyomat. Mikor már beljebb érünk, Rain válláig ér a víz, én pedig már körbe tudom úszni őt.

Karomba zárom, lábát átkulcsolja derekamon és vállamba kapaszkodik. Egyre beljebb úszok vele, elragadtatva élvezi, hogy újra a megszokott közegében lehet.

– Köszönöm – suttogja, és megcsókol. – Azt hittem, nem fogsz visszajönni.

– Tudtam, hogy vissza fogok, csak azt nem, hogy mikor – döntöm homlokomat homlokának.

– El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál.

– És ha azt mondom, hogy el tudom?

– Tényleg? – cirógatja tarkómat.

– Ha tudnád, miken mentem keresztül – forgatom meg a vízben.

– Mondd el.

– Nem a te fülednek való.

– Ha köze van hozzád, akkor igenis, hogy annak való.

– Rain – suttogom.

– A hegekről van szó, ugye?

– Igen – csak ennyit sikerül kinyögnöm.

Lehet, még nem készültem fel a történtekről való beszélgetésre.

Nehéz időszak volt, rengeteg átélt fájdalommal és kínnal. Tényleg nem szeretném, ha hallaná a részleteket, mert még a végén magára venné, és ostorozná magát.

– Hogy hívják azt a korongot? – mutatok fel.

– Holdnak. Több alakja van, de most dundi.

– Értem.

– Telihold. Ilyenkor a legszebb.

– Szerintem is – és most nem a holdra gondolok.

Hanem a karomban tartott kincsre.

Szélcsend van, a hullámok alig fodrozódnak, a hold ezüstösen ragyogja be a vizet, és vonja be fényével Rain-t. Felfekszek a vízre, magamra ültetem őt, és farokcsapásaimmal lassan siklunk a vízen. Előrehajol, mellkasomon támaszkodik meg, és csak mosolyogva néz rám. Szerintem, nem akar hinni a szemének, azt hiszi, csak álmodja az egészet.

Rain teste egyáltalán nem nehéz, könnyedén megtartom. Karját kitárva simogatja a felszínt, néha halkan sóhajt egyet. Most már nem is bánom, hogy először idejöttünk.

– Féltem, hogy nem jössz vissza – szólal meg egy idő után.

– Nem kellett volna – simogatom meg arcát.

– Olyan bizonytalan volt minden, és te is.

– Sajnálom, csak időre volt szükségem.

– De most már itt maradsz? Velem?

– Hová is mehetnék? – elmerülök a vízben, majd Rain-t szorosan tartva felbukkanok.

Prüszkölve kapkodja a levegőt, a vízcseppek végigszántják csinos kis arcát.

Duzzogva néz rám, és nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. Amiért persze, megsértődik. Mielőtt elúszhatna, megragadom és összeforrasztom ajkunkat. Puha tapogatódzás mindkettőnk részéről, lassú felfedezés, kíváncsiság, vágyódás a másik iránt.

Teste remegni kezd egy idő után, szája sötétebb szint öltött, fogai összekoccannak. Ujján a bőr ráncot vet, testének többi részén pedig mállani kezd. – Ember! – Az ő testük máshogy reagál, és ki is tudnak hűlni. Elég a játszadozásból, kiviszem, nem szeretném, hogy baja essen.

Nem ellenkezik, mikor a part felé sodródunk, sőt, mintha örülne neki. Most irigylem, mert ő simán kisétál, nekem pedig ki kell vonszolnom magam, és várni, hogy megszáradjak. Az utolsó métereken megpróbál segíteni, de inkább csak megnehezíti a dolgomat. De ezt el nem árulnám neki, hiszen olyan boldog ettől az apró kis gesztustól is.

Hát még milyen boldog lesz, ha a kielégülés felé segítem. Tudom, hogy nem ezen kellene járnia állandóan a gondolatomnak, de nem tehetek róla. Régen voltunk már együtt, és az, hogy itt sétál, mozdul, akaratlanul csábít, csak növeli az iránta érzett vágyaimat.

– Ha megszáradtál, visszamegyünk és megfürdünk.

– Miért?

– Mert büdös vagy! – neveti el magát.

– Már hogy lennék, mindig is ilyen szagom volt! – háborodom fel.

– Majd megtudod mekkora a különbség – mosolyodik el. – Szeretni fogod.

– Én mást szeretnék.

– Igazán? – guggol mellém. – És mit?

– Ma éjszaka, te és én...

– Igen, mi? – hajol közelebb.

– Mi lenne, ha...

– Igen – már majdnem összeér a szánk.

– Az enyém lennél?

– Phayu, mindig is a tiéd voltam – veti rám magát, és már csókol is.

Tudtam, valahol éreztem, hogy ez így van.

Csak a féltékenység pusmogott fülembe undok dolgokat, és emésztett a bűntudat, hogy magára hagytam. Ígérem, hogy soha többé nem fogom ezt tenni vele, hiszen nem ezt érdemli.

– Mehetünk? – kérdezi.

– Azt se bánnám, ha már ott lennénk – húzom még egy csókra, majd kéz a kézben visszasétálunk, hogy végre megtörténjen az, aminek meg kell történnie.