Rain

Belefáradtam a magyarázkodásba, de Sky nem adja fel.

Olyan intenzív átéléssel magyaráz Pai-nak, hogy még azt is elfelejtette, nem áll szóba emberfélével. Haragja egyre nagyobb lángokat növeszt, izzik a feje. Addig, amíg barátom magyaráz, én ábrándos tekintettel meredek az akváriumban békésen üldögélő kagylóra.

Majdhogynem áttetsző, így kemény héján keresztül is látom legféltettebb kincsemet. Még most sem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett velem, hiszen tudtommal elvesztettem minden képességemet, amit a sellőlét jelentett.

– Sky – zavarom meg monológja közben –, szerinted hogy lehetséges ez?

Hirtelen elhallgat, és fejem zsibbadása is alábbhagy.

– Hát – ül le mellém –, valószínűleg már benned volt, mielőtt átváltoztál.

– Azt mondod?

– Azt – bólint. – Más magyarázata nincs.

Igaza lehet, de sosem gondoltam, hogy ez velem is megtörténhet.

A vízben egyszer csináltuk, bár akkor jó alaposan. Elpirulok, ha csak rá gondolok, milyen alapossággal fedezte fel, akkor még érintetlen testemet. Általában ez akkor esik meg, ha már párban áll a sellő, mert szükség van hozzá bizonyos kötelékhez, ami Phayu állítása szerint, köztünk nincs meg. – Most merje letagadni!

– Akkor a sellőknek nemtől függetlenül lehet gyerekük? – kopogtatja meg az üveget Pai.

– Miért, nálatok nem? – kérdezem.

– Mármint az embereknél? – kifürkészhetetlenül pillant Sky-ra. – Nem.

– Akkor ti csak ellenkező neműekkel csináljátok? – faggatózok tovább.

– A földön ez kicsit bonyolultabb.

– Magyarázd el!

– Azt már nem, még magam sem igazodok el ebben az útvesztőben.

Szerintem ezt nem kell túlgondolni, ha megtetszik valaki, hát azzal kell megpróbálni párba állni.

– És neked van már párod? – kíváncsiskodok tovább.

– Már miért lenne? – hökken meg. – Jól érzem magam egyedül is, nem kell a nyakamba senkifia.

– Szóval – vigyorodom el –, a fiúkat kedveled?

– Mitől lettél ennyire kíváncsi?

– Csak érdekel. Pai, mesélj már egy kicsit magadról.

– Hmm... Hát jó, egy pillanat – hagyja el a szobát.

Sky oldalba könyököl, és elég csúnya pillantást kapok tőle.

Csak remélni merem, hogy felkelti Pai az érdeklődését, ez által talán velünk maradna. Mióta az eszemet tudom, többnyire elválaszthatatlanok vagyunk, és a tudat, hogy nélküle éljem le hátralévő életemet, nem esik jól. Amúgy is, a tengeri boszorkány megmondta, hogy nem a vizekben fogja megtalálni álmai párját.

– Ne faggasd már!

– De miért? – elkerekedett, ártatlan szemekkel nézek rá, legalábbis igyekszem annak tűnni.

– Kényelmetlen helyzetbe hozod.

– Vagy esetleg, többet látsz benne, mint amit kimutatsz.

– Sügér!

– Itt nem azt mondják, hanem, hogy bolond!

– Hú, de nagy tudású lettél, mióta a földön jársz.

– Nekem mondod? Néha én is elcsodálkozok magamon.

– És öntelt is – ciccegi.

– Na, de most mondd meg – dőlök hozzá közelebb –, tetszik?

– Rain, ne keverd fel az állóvizet!

– Válaszolj, és abbahagyom.

– Nem, most elégedett vagy?

– Cseppet sem! De ez még változhat.

– Sejtem, min töröd azt a kemény buksidat, de most szólok, hogy állj le.

– Pedig, beszéltél is vele!

– Mert értetlen, és csak felidegesített.

– Aha...

Pai vissza is tért, egy megrakott tálcával.

El is felejtettem, hogy egész nap nem ettünk egy falatot sem, és most látva a finom falatokat megkordul a gyomrom. Amíg nézelődök, addig Pai még egyet fordul, immár teljessé válik a vacsoránk. Van itt minden, uborka, paprika, paradicsom, olíva olajban áztatott tonhal, vaj, tegnapról maradt főtt tojás, egy kis rizs, és az elmaradhatatlan narancslé.

– Tessék, egyetek – tolja elénk a tányérokat, hogy szabadon válogathassunk.

– Köszönjük, olyan rendes vagy! – sóhajtozom.

– Rain – súgja Sky –, elég.

Én szedek mindenből, nem akarok éhen maradni, de barátom csak nagyokat pislog.

– Ezt szeretni fogod – teszek a tányérjára egy kis olajos halat, és csepegtetek rá citromlevet. – Kenyeret is vegyél hozzá.

– Az mi? – pillant rám.

– Várj – avatkozik közbe Pai, és figyelem mozdulatait.

Tör a kenyérből egy darabot, belemártja az olajba, tesz rá egy kis haldarabot, és odanyújtja Sky-nak.

– Mi az?

– Kapd be – emeli szájához.

– Nem akarom.

– Ízleni fog – súgom oda neki.

Morogva harap rá, de látszik, ahogy az ízek felrobbannak szájában, gyönyörrel tölti el.

Még a szemét is lecsukja, hümmög hozzá, majd nem is kell noszogatni, szed a tányérjára, és enni kezd. Ha máshogy nem is, de a hasán keresztül kifoghatja magának Pai. Persze, csak ha akarja, nem erőszakolhatom rá. De mégis, tekintetéből látom, hogy nem lenne ellenére. Teljesen máshogy néz rá, mint rám, és ezt jó előjelnek veszem.

Tovább vacsorázunk, mindenféléből kerül Sky elé, Pai gondoskodik róla. A paradicsom nem tetszik neki, de az uborkát kettesével falja, ahogy a főtt tojást is.

– Jól laktam – dörzsöli hasát. – Mi volt az, amit először adott? – néz rám.

– Hé, előtted ülök, tőlem is megkérdezheted!

– Rain, válaszolnál.

– Tonhal – felelem, mire felfújja magát.

– Meg akarsz mérgezni? Nem eszek állatokat!

– Miért? Finom – kap be egy falatot Pai.

– Megmondanád ennek – bök felé –, hogy a sellők nem esznek uszonyosokat!

– Pai...

– Hallottam. De attól még ízlett, nem? – szemtelenül vigyorog rá.

– Sky, ígérem, több tengeri herkentyűt nem fogsz enni – fogadkozom.

– Mást se! Megyek is vissza!

– Magamra akarsz hagyni? – ragadom meg kezét. – Együtt kell végig csinálnunk.

– Nem leszel egyedül, egy emberrel vagy!

– Szerinted helyettesíthet? – könnybe lábad szemem. – Olyan magányos vagyok, arról nem beszélve, hogy egy idegen helyen, ahol csak Pai-t ismerem.

– Rain, ne akarj hatni a lelkiismeretemre – áll fel, és a magasból néz le rám.

– Hát menj, élj azzal a tudattal, hogy nem számíthattam rád a legnagyobb szükségben.

– Megyek.

Alig hagyja el a szobát sírva fakadok, bár inkább bömbölésnek nevezném.

– Pai, most mondd meg! Senkire se számíthatok.

– Gyere ide halacska, nem hagylak magadra.

– De te nem ismered a sellőket. Nem fogod tudni, hogy mikor mit kell csinálni – zokogom. – Még én se tudom, mert ezek a dolgok nem érdekeltek!

– Megoldjuk – csitítgat.

– A legjobb barátom magamra hagy! – nyűszítem. – Mi értelme élnem?

Az előadásom meghozta a várt eredményt, ugyanis Sky dühösen visszatrappol, és levágja magát mellém.

– Most már abbahagyhatod a színészkedést, nem áll jól! – fonja össze karját.

– Hát velem maradsz? – pislogok le egy könnycseppet pillámról.

– Egy ilyen előadás után?

– Köszönöm! – vetem karjaiba magam, és a földre döntöm. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

– Ezzel megpecsételted a sorsom, remélem, tudod.

Azt hiszem, gondolkozhattam volna előre, mert most tudatosul bennem, hogy mit is tettem.

Azzal, hogy maradásra bírtam, biztos vagyok benne, hogy az uszonyával lesz kénytelen fizetni. Túl önző vagyok, amiért magam mellett akarom tartani, de nem tudok ellenállni kívánságomnak. Talán akkor tudnék, ha Phayu itt lenne, de se híre, se hamva. Hiába fogdosom azt az átkozott gyöngyöt, nem érzek semmit.

– Akkor eldőlt – szedi össze a tányérokat Pai. – Hárman leszünk.

– Nem, négyen.

– Hmm?

– A porontyot nem számoltad – mutatok a kagyló felé.

– Én kérek elnézést! Mennyi idő, mire megszületik? – kérdezi.

– Hogy mit csinál?

– Előbújik?

– Ja, az sok mindentől függ, Sky, jobban tudja.

– Elmondanád nekem is, hogy felkészülhessek?

– Mondd meg az embernek, hogy ha megfelelő a környezet, a hőmérséklet, a vízben elég az ásványi anyag, akkor szépen növekedni fog a gyöngy.

– Hallottam – morogja. – És mikorra várhatjuk?

– Rain, mondd meg neki, hogy ötször bukkan elő a sötétben az a kerek világító valami ott fenn.

– A holdra gondolsz? – töpreng Pai. – Az öt hónap. Jóval rövidebb, mint az embereknél.

– Rain, kérdezd meg tőle...

– Elegem van! Ha tudni akarsz valamit, kérdezd meg te!

– Nem!

– Akkor az a te bajod! Nem leszek hírvivő!

– A mi fajtánk bélieknél, a nők hordják ki a magzatot, és azt kilenc hónap alatt teszik.

Majd megöli barátomat a kíváncsiság, hogy kérdezzen, és még többet kérdezzen, de megmakacsolja magát, és nem hajlandó rá.

Most még legalábbis, az idő ezt a problémát is megoldja majd, csak elég türelmesnek kell lennünk. De ahogy látom, Pai-t nem zavarja, azt is mondhatnám, inkább szórakoztatja, aminek örülök. Rossz is lenne olyan légkörben együtt élnünk, ahol mindenki feszült, és nem tudja elviselni a másikat. Megoldjuk, hiszen értelmes lények vagyunk, csak van, akinek ez tovább tart.

Hosszú sóhajtozások sora jutott osztályrészemül.

Nem lehetek maradéktalanul boldog, amíg újra nem látom Phayu-t. Megkérdeztem Sky-t, hogy hallott-e róla valamit, de nemleges választ kaptam. Apja teljesen elzárkózott, Seb semmit sem tudott mondani, Pravat-ot pedig a víz nyelte el.

Így azt sem tudtam meg, hogy biztonságban visszatért-e. – Ennyire makacs lenne? – Nem veszi figyelembe az érzéseit, nem jutott még eredményre velem kapcsolatban? Pedig éreznie kellene, hogy mennyire vágyódom utána, hogy nincs olyan nap, óra, mikor ne gondolnék rá. Milliószor elképzeltem már, mikor és hogyan közlöm vele közös jövevényünk érkezését. De még engem se akar elfogadni, akkor az ivadékával mi lesz?

Először is, az se biztos, hogy tudni fog róla, hiszen nem úszik vissza hozzám. És ez fáj, de megígértem neki, hogy amíg élek, várni fogok rá, és ezt be is tartom.

– Rain, gyere! – ugrik ágyamra Sky. – Pai-nak van egy meglepetése!

– Most már beszéltek?

– Még csak az kellene! – háborodik fel.

Olyan makacs sellő, hogy még egy ilyet nem hordott hátán a sodrás.

Egy egész hónapja élünk együtt, de hozzá nem szólna. Viszont annyit megengedett magának, hogy mutogasson neki. Saját jelrendszert találtak ki egymásnak, és így csodálatosan elkommunikálnak. Legtöbbször nincs is már rám szükségük, elvannak a saját világukban. Pai teljesen elfogadta, hogy az életünk része lett, és talán Sky is nyitottabb felé, már amikor nem üvölti le a fejét, rajtam keresztül.

– Na, gyere! – fogja meg kezemet és húzni kezd. – A gyöngy nem megy innen sehová.

– De, mi lesz ha...

– Itt nem fog vele történni semmi! Ez nem tenger, se nem óceán!

– Jól van, jövök – szerintem, azóta nem is mozdultam ki a házból, mióta legyöngyöztem.

Minden lépés nehezemre esik, tényleges fájdalmat érzek át, amiért magára hagyom.

A nap magasan áll, elvakít, és muszáj kezemmel árnyékolnom, hogy lássak is valamit. Színes napernyők mindenfelé leszúrva az udvaron, a faasztalra készített hideg narancslé üvegére kicsapódik a víz. Pogácsák, szendvicsek sorakoznak, és ez megmosolyogtat. Mindent elkövetnek, hogy felvidítsanak, és ezért nem lehetek eléggé hálás.

– Végre előbújtál! – bukkan fel a semmiből Pai, és vállamnál fogva a medencéhez irányít. – Csak, hogy otthon érezd magad!

– Ez tényleg igaz? – és már rohanok is a medence széléhez.

Nem tudom hogyan és mikor csinálta, de idevarázsolt egy miniatűr darabkát a tengerből.

Ujjamat beledugom, majd kihúzom és megízlelem a sós cseppeket. Minden van benne, a szikláktól elkezdve, a korallokon, növényzeten át, az élénk színekben pompázó halakig. Sky nem is várakozik tovább, ledobja ruháit, és már csobban is. Ahogy a sós víz körbe öleli testét, már változik is át. Nem csak én bámulom meg, hanem Pai is.

Nem tagadja, de nem is tesz célzásokat, hogy tetszene neki Sky. Mégis mindent megtesz, a kedvében jár, és Sky ezeket az apró gesztusokat elfogadja. Bár, ha megemlítem, hogy nem-e esetleg megkedvelte már, élénken, gesztikulálva ellenkezik. Számtalanszor biztosított róla, hogy ő nem esik az én hibámba, neki nem kell az a szenvedés, ami nekem jutott.

– Rain, kérdezhetek valamit?

– Mondd Pai.

– Volt már arra példa, hogy a két faj tagjai egymásra találtak?

– Nem tudom – felelem –, de az még nem jelenti azt, hogy lehetetlen.

– Értem.

– Min agyalsz?

– Semmin, csak gondolkodtam.

– Értem – sejtelmesen elmosolyodok, majd nekiállok vetkőzni.

– Az alsónadrág marad! – szól rám.

– De hát úszni fogok!

– Már így is több farkat láttam az utóbbi időben, mint szerettem volna.

– Vetkőzz le te is! – vigyorgok rá. – Azt ugyan nem!

– Talán szégyenkeznél?

– Már megbocsáss, de nincs miért szégyenkeznem – tolja le nadrágját, én pedig a döbbenettől nem jutok szóhoz.

– Mire vártok még? – bukkan elő Sky, és megrázza fejét. – Azt a... – lepődik meg ő is, majd fültől derekáig vörösbe borul teste. – Vedd már vissza! – merül el a vízben.

– Én megmondtam, hogy nincs miért szégyenkeznem! – húzza fel nadrágját, és már csobban is.

Ezt is megtudtam.

Az emberek is hasonló méretekkel rendelkezhetnek, mint a sellők. Vagyis inkább, mint Phayu. Az övékéhez képest, a miénk Sky-al, igencsak kicsinek mondható. – Nem! – megegyezek azzal, hogy mi vagyunk átlagosak, ők pedig átlagon felüliek. – Igen, így van! – a mi méretünkkel nincs semmi baj.

Vidáman kergetőznek a vízben, minden bajukat elfelejtették. Éppen ezért csatlakozom én is, hátha ez a csoda velem is megtörténik. Mély levegőt veszek és beugrok. Olyan régen ölelt már a sós víz, és azt sem bánom, hogy sűrűbben kell feljönnöm a felszínre levegőért. Hol Pai, hol Sky nyakába kapaszkodok, úsznak velem, nem számítok tehernek számukra.

Valamivel később a medence elejére úszunk, Pai lábra állít, és elkezdi magyarázni az úszás rejtelmeit. Hallgatom, próbálkozom, és eleinte nehezen megy ugyan, de rövid időn belül megtanulom. Vagyis csak az alapokat, mert mint megtudtam, többfajta úszásnem is létezik. – Bárcsak látna Phayu! – biztosan megdicsérne, ha itt lenne. De nincs itt, és ez miatt kezdek egyre dühösebb lenni. Nem tudom meghazudtolni magam, tényleg igyekszem elfogadni a tényeket, de ami sok, az már sok. Ideje lenne, ha visszatolná azt az elképesztően helyes képét.

– Azt hiszem, mára elég lesz – fáradtan ülök ki a medence lépcsőjére. – Elfáradtam.

– Jól van, menjünk – szólal meg Sky.

– Ez a beszéd, de előtte együnk valamit – emelkedik ki a vízből Pai.

Hazudnám, ha azt mondanám, hogy erre a látványra nem tátottam el a számat, de ami még ennél is jobb, hogy Sky-é a medence alján koppant.

Még, hogy nem tetszik neki. – Akkor legyek én ebihal! – de pont én magyarázok? Mikor a szerelemben én vagyok a legszerencsétlenebb lény. Őket elnézve azon kattogok, hogy a mostani idill majdnem tökéletes. Egy valami, vagyis inkább valaki hiányzik, akiről semmit sem tudok. – Phayu, hol vagy már?