Phayu

Jó párszor sötétbe kellett borulnia a víztömegnek, mire szállítható állapotba kerültem. Nem is csináltam mást, csak ettem és aludtam, mindeközben Sunan el nem mozdult volna mellőlem. Még a nagybátyja kedvéért sem volt hajlandó, aki hosszas kérlelgetések után, morogva feladta. Hozzám nem szólt, pedig néha ébren talált, akkor is inkább csak kíváncsi szemekkel méregetett.

Eljött a pillanat, végre vízbe márthattam kiszáradt testemet. Ilyen sokáig még egyszer sem voltam víz nélkül, és már nagyon hiányzott. Lólesett, de hűvössége már kevésbé.

– Felkészültél? – kérdezi Sunan.

– Ha nem is lennék felkészülve, akkor se akarnák tovább itt maradni – felelem.

Egy delfin hátára erősítenek, még képtelen lennék magamtól megtenni ezt a hosszú utat.

– Ússzál előre, fiam – szólal meg Seb a hátunk mögött. – Beszédem van vele – bök felém.

– Csak pár méterre leszek.

– Hé, ne nézzél már korallnak! Nem török össze olyan könnyen!

– A példa nem ezt mutatja – vigyorog rám, és előre úszik.

Előttünk, mögöttünk felsorakoznak a palota őrei, elhangzik a kürt, és egyszerre indulunk neki.

Alighogy kiérünk a táborból, mélyvizet veszek, és elönt a megkönnyebbülés. – Poszeidónra! – csak erre vártam. Soha többet nem fogok erre úszni, még akkor sem, ha az uszonyomba kerül. Utálatos, hideg hely, és a lakói pedig elmaradottak. Kemény szigor uralkodik nemcsak börtönükben, de még a saját otthonaikban is.

– Kemény sellőlegény vagy – dörmögi az öreg Seb.

– Ezt meg kellene köszönnöm? – fintorgok.

– Nem. Ez csak ténymegállapítás volt.

Egy darabig csendben úszunk tovább az áramlatok hátán.

Tudom, hogy még akar valamit, különben nem úszna mellettem ilyen szorgalmasan, de szerintem nem tudja, hogyan is kérdezzen rá. Én pedig nem akarom megkönnyíteni a dolgát, hiszen ők se tették az enyémet. Félreértés ne essék, nagyon is hálás vagyok, amiért a segítségemre sietett, míg élek, nem felejtem el, de azt ne várja, hogy puszipajtások legyünk.

– Rain épségben van? – böki ki végre.

– Túlélte. Amikor magára hagytam, még életben volt.

– Az a kis vízkóros! – egy alig észrevehető, halvány mosoly jelenik meg szája sarkában. – Mindig is kedveltem a szemtelen uszonyost.

– Nem ezt érdemelte – még ha nem kellene, akkor is kimondom.

– Megszegte a szabályokat.

– Azok már őskövületek. Újra kellene őket tárgyalni.

– Talán, de nem mindet. Azért ne felejtsük el, hogy ezek a szabályok azért vannak, hogy az életünket védjék.

– Maga szerint Rain-t megvédte? – nézek rá szigorúan.

– Nem került volna ilyen helyzetbe, ha az elején elfogadtad volna.

– Van benne igazság.

Nem kell emlékeztetni arra, amit magamtól is tudok.

Ami elmúlt, elmúlt. Változtatni rajta nem tudunk, a bűntudatom már így is hatalmas. Ha hazatérünk, üzenek a szüleimnek, ne aggódjanak, jól vagyok, és hogy döntésre jutottam. A szárazföldet választom, ott akarok lenni mellette, támogatni és védeni őt.

Egy valami viszont befészkelte magát pikkelyem alá, és kellemetlenül szúr, viszket. Az utóbbi egy-két napban szinte alig álmodtam vele, de ha mégis, akkor olyan boldognak tűnt. Folyton arra az idegenre mosolygott, aki a kedvében járt. Még azt is érzem, hogy nagyon boldog, szinte kiugrik a bőréből. Az is eszembe jutott, hogy talán amilyen mély volt irántam szerelme, olyan rövidéletű is.

Teljesen megzavarnak a látomások, elbizonytalanítanak, és rettegéssel töltenek el. Mi van, ha én a poklok poklát éltem át, amíg ő viháncolt új szerelmesével? Mit fog szólni, ha újra megpillant? Örülni fog? Nyakamba ugrik, vagy esetleg elzavar? Egyszerre akarom tudni és nem tudni kérdéseimre a válaszokat.

– Megkeresed őt? – szakítja meg gondolatmenetemet.

– Első dolgom lesz.

– Megmondanád neki, hogy mérhetetlenül sajnálom.

– Meg, és azt is, hogy miatta mentette meg az életemet.

– Ezt nem kértem tőled.

– Részben miatta is, nem igaz?

– Ha már a szüleire nem tudtam vigyázni, rá szerettem volna.

– Ezt hogy érti?

Belekezd egy hosszú mesébe.

Akkor még fiatal uszonyos volt, és ugyanúgy a határvonalon szolgált, mint ahol én is. Nem volt ennyire őrizve, inkább csak körbejártak, ellenőrizték, hogy minden rendben van-e, vagy, hogy valaki nem-e szorul segítségre. Illetve, a hullámok hordalékától tisztították meg területünket.

Az ifjú herceg és hercegné ugyanolyan kíváncsi természetűek voltak, mint a kis halacska. Nem bírtak a vérükkel, minden érdekelte őket, hiába várta otthonukban ivadékuk. Seb azt mondja, túl fiatalok voltak a porontyvállaláshoz, de nem törődtek a figyelmeztetéssel, mentek a saját fejük után. Szerették az ebihalat, szemük fénye volt, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy a tengerünket járják.

Az uralkodó rossz szemmel nézte, hogy magára hagyják a kis sellőlegényt, ki még alig bújt elő burkából. Mikor ezt szóvá tette, fennhangon közölték vele, hogy ne üsse olyan dologba az orrát, ami nem tartozik rá. Szót szó követett, és azt találta mondani Öfelsége, hogy kívül tágasabb. A két esztelen fiatalnak nem is kellett több, elindultak új otthont keresni.

Csak arra nem számított senki, hogy hol is keresgélnek. Seb volt szolgálatban azon a végzetes napon, meg is állította őket, beszélt velük, igyekezett jobb belátásra bírni a párost. Úgy tűnt, hogy megfogadják a tanácsát, látszólag vissza is fordultak, de ahogy Seb hátat fordított, egyből átúsztak a Túlátra.

A határőr csak akkor vette észre őket, mikor már messze úsztak. Utánuk úszott, hogy visszahozza őket, de elkésett. A semmiből megjelent egy méretes fehér cápa, és támadásba lendült. Kergetőztek, próbáltak menekülni, de végül az uralkodó öccse elfáradhatott, és egy szempillantás alatt vége lett. Már csak a sötétkék vérrel keveredett szürke víz maradt utána.

Döbbenve nézte végig a történteket, majd mikor elült a veszély, megközelítette a baleset helyszínét. Uszonymaradványokon kívül semmit sem talált, és ez mérhetetlenül elkeserítette. Átkutatta a környező vizeket az asszony után, minden hasadékba, barlangba beúszott, de nyomát sem találta, elnyelte a víz.

Neki kellett megvinnie öccsének halálhírét az uralkodónak, és félt, hogy ez bizony az életébe is kerülhet. De nem, rezzenéstelenül hallgatta végig Őfelsége, és csak abból tudta, hogy mély a bánata, hogy koromfekete gyöngyök gördültek ki szeme sarkából.

Seb megfogadta, hogy életét az uralkodó és a kis ebihal védelmére teszi fel, és minden jól is alakult, amíg az a szemtelen kis uszonyos belém nem habarodott. Addig valamennyire vissza tudták fogni örökölt kíváncsiságát, de utána, lehetetlennek bizonyult.

– Sajnálom. Rain tud róla?

– Nem, csak annyit, hogy elhagyták a birodalmat. Talán az anyja még él valahol.

– Ennyire naiv nem lehet öregségére.

– Ne szemtelenkedj te kölyök – morran rám.

– Fáj az igazság? – mosolyodom el.

– Talán elfelejtetted, hog kivel beszélsz?

– A maguk törvénye rám már nem vonatkozik.

– Majd meglátjuk.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, ahogy mondtam – azzal előre úszik, magamra hagyva csapongó gondolataimmal.

Nem tudom mit akart ez jelenteni, de már belefáradtam, hogy hínáron rángatnak.

Az igazságra nem is kellett olyan sokat várnom.

Egy őrt előre küldtek, hogy szóljon Őfelségének, érkezünk. Kétszer sötétedett be a víz, mire hazaértünk. Hamarabb is célunkhoz érhettünk volna, de meg kellett állni pihenőt tartani, részben miattam. Bírtam én a gyűrődést, ideig-óráig, de még nem épültem fel teljesen, és ezt észrevették rajtam. Egészen a határvonalig úszunk, ideiglenes szállásomat is hátrahagyva, pedig legszívesebben megpihentem volna a nagy út előtt.

Meghajolva köszöntötték uralkodójukat, majd két őr lesegített a delfin hátáról. Az utazás alatt eléggé elgémberedtem, alig bírtam kihúzni magam.

– Őfelsége – a porcok ropogtak testemben, ahogy meghajoltam.

– Mit csináljak veled, te legény? – hangja megremegteti a vizet.

– Talán az lenne a legjobb, ha semmit – válaszolom.

Eddig bármit is csinált, csak rosszul jártam.

– Fiatalok – szól közbe Seb. – Nem tudják mi az a tisztelet – vág tarkón.

– Az egyik sellőm túllépte a hatáskörét – úszik elém. – Ezért kárpótlás jár.

– Köszönöm, de ha lehet, nem kérnék belőle.

– Még akkor sem, ha visszatérhetnél a birodalomba? – fonja össze karját.

– Örök hálával tartoznék Őfelségének, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.

– Mivel? – húzza össze szemöldökét.

– Az első adandó alkalommal felúsznék a felszínre, amit ugye, tilt a törvény.

– Itt a lehetőség, és te hagyod elúszni?

– Igen, Őfelsége – hajolok meg. – Rám máshol van szükség.

– Esetleg egy emberré vált ebihalhoz sietsz ennyire? – tekintete melegségtől csillog.

– Nekem ő mindig is sellő marad, még ha uszonyok nélküli is.

– Hmm... Ebben nem akadályozhatlak meg.

– Én is így gondolom – meghajolok, tiszteletemet kifejezve.

– Annyit megtehetek, hogy elveszem a te uszonyodat is.

– Őfelsége, mi lenne, ha csak hagyna elúszni?

Nem tudom, hogy mi baja lehet, de miért nem tud békén hagyni?

Annyi mindent elkövetett már ellenem, hogy számolni se tudom. A pikkelyeim jó helyen vannak, elvégre tudok lábat növeszteni. Miért kellene elvesztenem velem született uszonyomat? Azt már nem, nem engedem.

– Rendben, sejtettem, hogy ez lesz a válaszod.

– Köszönöm – kezdem fullasztónak érezni a helyzetet.

– Ezt vidd magaddal – hoznak két szütyőt, és a csuklómra erősitik. – Szükséged lesz rá.

– Nem lehetek eléggé hálás – felemelem kezem, és szemügyre veszem szerzeményemet.

– Most menj. Tudd meg, a víz, legyen az tenger vagy óceán, többé nem otthonod.

– Erről nem volt szó – nézek szemébe.

– Még nem fejeztem be – emelkedik a magasba. – De bármikor szívesen vendégül látunk.

Végre elindul, őrei kíséretében, egyedül Sunan és Seb marad mellettem.

Csak pislogok, mint hal a hálóban, hogy ez most mégis mi volt. Minek akarnék én visszajönni, hacsak nem a szüleimet meglátogatni. Az a helyzet, magam is úgy érzem, hogy nekem már nincs itt keresnivalóm. Rövid idő alatt mekkorát tud változni a vízi világ. Pár hete el se tudtam volna képzelni, hogy megváljak a víztől, most pedig már alig várom, hogy kikerüljek belőle.

– Mi volt ez? – kérdezi Sunan.

– Őfelsége megbánta döntését – feleli Seb. – Nem olyan szörnyeteg, mint ahogy gondoljátok.

– Mégis mire számított? – faggatózik tovább barátom.

– Pontosan arra, ami történt.

– Mégpedig?

– Megbizonyosodott arról, hogy Rain vigyázó kezekbe kerül.

– Rám érti?

– Ki másra, te sügér!

– Honnan tudja, hogy megkeresem? – kérdezem.

– A vak is látja, hogy szerelmes vagy.

– Azt nem láthatja – rázom meg fejemet.

– Mondogasd csak magadnak, hátha elhiszed – mosolyodik el.

Felemelő érzés, hogy más jobban tudja, milyen érzelmek dúlnak bennem, mint én magam.

– Akkor azt hiszem, itt a búcsú ideje – nézek barátomra.

– Hiányozni fogsz!

Átöleljük egymást, és még gyorsan elhadarom neki szüleimnek szánt üzenetemet.

Seb előtt meghajlok, de az öreg nem hagyja magát, keblére von, és megszorongat. Minden csontomat, porcomat megmozgatja, van még benne erő bőven. Koros ugyan, de még elég erős.

– Vigyázz rá, de ha lehet jobban, mint eddig.

– Azon leszek.

– Azért majd, néha hozhatnál róla híreket – szelíd kérését nem tudom figyelmen kívül hagyni.

– Vagy meg is látogathatná.

– Öreg vagyok én már törvényszegőnek.

Megvárom, amíg elúsznak, és valamennyire előmerészkedik rejtekéből honvágyam.

Nem egy életre maradok távol, bármikor visszajöhetek, de ez a döntésem meghatározza sorsomat. Egy sellő se lenne akkora bolond, hogy a földet válassza a víz helyett, én mégis megtettem. Hihetetlen, hogy még a kétkedés szikrája se lobbant fel, hogy kioltsa bennem a vágyat Rain iránt. Megvédeni, vele lenni, boldoggá tenni, ezek lebegnek szemem előtt.

Szerintem, nem teljesen múlt el a veszély, Pravat eltűnt, járja a vizeket, és nem tudom, hogy mennyire lehet bosszúszomjas. Nem bízok benne, már rég nem az a sellő, akit barátomként ismertem. Mindent eldobott egy lehetetlen cél érdekében. El kellett volna fogadnia már a legelején, hogy Poszeidón másféle vizek felé akarta terelni.

Most pedig nyakamba veszem a vizeket, szelem őket, olyan könnyedén, mint a repülő halak. Nem érzek fáradtságot, fájdalmat, csak vágyat, hogy az mellett lehessek végre, aki mellett lennem kell. Kíváncsi vagyok, milyen arcot fog vágni, amikor megpillant.

Mikor elhagyom az ismerős terepet, lassítok, és felidézem emlékezetemben a hozzá vezető útvonalat. Inkább odafigyelek, mint hogy eltévedjek, és újra neki kell álljak keresgélni. A víz sötétedni kezd, ezért felúszok a felszínre. A kékesen világító korongot figyelem, ott fent, ami visszatükröződik a fodrozódó hullámokon.

Tekintetemmel követem a fényét, mutatja nekem az utat a szárazföldig. Egyenletes tempóban úszni kezdek, szívem a torkomban dübörög, izgatottság veszi át az uralmat nyugodt elmém felett. Ennek következtében azt érzem, hogy távolodok, pedig ez nem igaz. Minden egyes karcsapással közelebb érek hozzá, egyszerűen mágnesként húz magához.

Fura jelenség, de pontosan meg tudom mondani, hogy merre kell mennem. Olyan ez, mintha beköltözött volna zsigereimbe, testünk, lelkünk eggyé vált. Sose hittem ezekben a badarságokban, de most úgy néz ki, hogy ez nem kitaláció.

Az öbölbe érve körülnézek, de semmi sem változott. A sziklák mozdulatlanok, a homok fehéren hívogat. – Hát itt vagyok! – de ő nincs itt, bár nincs is olyan messze. Mindegy, ez nem veszi el kedvemet, nemsokára karomban tarthatom, és akkor el nem engedem. Hosszasan nézem a partot, majd mély levegőt veszek, és elkezdek úszni felé.

Ahogy csökken a vízszint, karomra támaszkodom, és kúszni kezdek, bár ebben kissé elfáradok, nem épültem még fel teljesen, de nem tántoríthat el. Haladok, karról karra. Hiszen csak egy dolog lebeg előttem, hogy vár rám a föld, Rain-nel egyetemben.