Rain

A vihar nyomott hagyott maga után.

Reggel azzal indítjuk a napot, hogy felmérjük az esetleges károkat. A háznak semmi baja nem esett, viszont az udvarban kidőlt egy-két fa, és a hozzánk közeli fás területen is. Szemét halmozódott fel a kerítés tövében, amit majd összeszedünk. Pai azon zsörtölődött egész végig, hogy ő ugyan nem fogja megcsinálni, ott egye meg a fene, ahol van.

Ott is hagyja az egészet, és elindul a hátsó kert felé. Ott aztán van minden. Eltévedt ruhadarabok, asztal, székek, napernyő. Amiknek a nevét csak azért tudom, mert folyamatosan kérdezősködöm. Úgy szívom magamba a tudást, mint szivacs a vizet.

– Ez mi? – mutatok egy négyszögletű veremre, ami teli van vízzel.

– Ezt kis barátom – öleli át vállamat –, úgy hívják, hogy medence.

– Mire jó?

– Úszni lehet benne.

– Minek? Ott a tenger – nézek rá értetlenül.

– Biztos, hogy nem megyek bele! – kijelentésére megrázkódik. – Nincs az az isten.

– Isten?

– Tudod, a teremtő – néz rám.

– Á, Poszeidónra gondolsz?

– Ő csak a tengerek istene.

– Nem úgy van! – vitatkozok. – Ő mindenki fölött áll, és neki köszönhetünk mindent.

– Azt hiszem, sokat kell még tanulnod – mosolyodik el.

– Ne sértegesd őt! – húzom össze szemöldökömet.

– Eszem ágában sincs.

Odamegyek a medencéhez, és belelógatom a lábamat.

Nem is olyan rossz. Gondolok egyet, és már ugrok is, de óvatosabbnak kellett volna lennem. Hiába kapálózok, elmerülök, és nyelem az édes vizet. Valami fura, kaparó, már-már torokégető íze is van, ami nem lesz a kedvencem. – Hogy lehet ebben élni?

Pai siet segítségemre, megragadja derekamat és kiemel a vízből, én pedig örülök, hogy újra kapok levegőt. Szorosan tart, és kisétál velem a medence széléhez.

– Ilyet ne csinálj, ha nem tudsz úszni! – szid meg.

– Tudtam, csak nem ezekkel – rugdosom meg lábát. – Egyébként meg, rossz a víz, cseréld ki.

– Mi baja van?

– Rossz az íze – erre elneveti magát.

– Ez másfajta, nem az a sós lötty.

– Akkor már értem, miért nem élnek benne halak – csücsörítem számat.

– Ha rajtam múlnak, nem is fognak!

– Majd meglátjuk! – hiszen egy már van is benne.

– Rain!

– Egyébként, miért félsz a víztől?

– Nem félek, csak nem szeretem a nyílt vizet – mászik ki a medence szélére.

– Miért?

– Nem mondták még neked, hogy olyan vagy, mint egy kíváncsi gyerek?

– Hmm... A gyereket nem tették hozzá! – vigyorodom el.

– Ha segítesz kitakarítani, akkor megtanítalak úszni.

– Oké, de nem válaszoltál!

Mély levegőt vesz és kifújja.

Szerintem, most bánta meg, hogy szóba állt velem, sőt mit több, befogadott. A végén sikerül elérnem, hogy az agyára menjek, és kipenderítsen a házából. Nem örülnék neki, mert őszintén, igen kellemes hely, ráadásul karnyújtásnyira van a tenger.

Már letettem róla, hogy a parton éljek. Bármennyire is szeretném, a tegnap éjszaka után veszélyesnek találom. Féltem a halkakis fenekemet, nincs mit szépíteni.

– A víz sok veszélyt rejt – réved a távolba. – Gyerek voltam, mikor a szüleim belevesztek.

– Cápatámadás? Rájaszúrás? Esetleg medúza? – kérdezem. – Vagy elektromos angolna?

– Egyik sem – ingatja fejét.

– Hát? Azt ne mondd, hogy egy sellő elkapta, mert az nem lehet igaz.

– Túl élénk a fantáziád – süti le szemét. – Túl bentre merészkedtek, kisodródtak a mélyebb vízbe, jött egy nagyobb hullám, és nem bukkantak fel többé.

– De hát a víz alatt is tudsz lélegezni nem? Mi is beszívtuk a vizet, és látod, itt vagyok.

– Az előbb te is majdnem megfulladtál.

– Oh, ez igaz – mászok ki én is, és mellé ülök. – Pai...

– Hmm...

– Sajnálom – döntöm vállára fejem.

– Mégis mit?

– Hogy nem menekültek meg.

– Én is Rain, én is – csapkodja meg térdemet.

– Nekem sincsenek szüleim.

– Akkor ki nevelt fel?

– Őfelsége, apám testvére.

– Nemesi vér csörgedezik benned?

– Valami olyasmi – rántom meg vállamat. – Nem nagyon tud izgatni. Sky-t jobban érdekli.

– Ő ki?

– A legjobb barátom, Őfelsége ivadéka.

– Mármint a fia?

– Ühüm.

– Huh, elég hihetetlen.

– Bárcsak megismerhetnéd...

– Lehet, kihagynám, egy sellő is elég az életembe! – azzal belelök a vízbe.

Gyorsan alkalmazkodom az élethez.

Felbukkanok, veszek egy nagy levegőt, lemerülök, megragadom bokáját, lábamat a medence oldalára tapasztom, és addig húzom, amíg a vízbe nem kerül. Azt pedig, hogy elég egy sellő az életébe, bolond lennék elhinni, hiszen sellőkkel az élet hihetetlen gyönyörrel teli.

Megszenvedtem a nagytakarítást, és köszönöm, de többet nem kérek belőle.

Délután lett, mire végeztünk, és erre Pai még az volt képes mondani, hogy elmegy, lehetne nagyobb rend is. – Na persze! – Szemét összegyűjtve, a fadarabok egymásra rakva, a medencébe hullott ezt meg azt kihalásztuk, a bútorokat pedig elpakoltuk. Közben mindenre rámutattam, ami felkeltette a kíváncsiságomat, ő pedig türelmesen elmagyarázta, hogy mire való és hogy hívják.

– Döntöttél? – kérdezi a fogas ízéjére támaszkodva. – Velem maradsz?

– Csak, mert szükséged van rám! – és így is gondolom.

– Mint púpot a hátamra!

– Azt nem tudom, hogy mi!

– Ne is akard, na, gyere, megmutatom a szobádat.

Tegnap a kandalló előtti fekvőalkalmatosságon aludtam, jól bebugyolálva.

Kívülről a ház hatalmasnak mutatta magát, sárgás mészkőből épülhetett, vagy valami hasonlóból, mivel közelebbről megnézve, apró lyukak láthatóak rajta. Ablakkerete fából készült, amit barnára festett még a nagyapja. Lapos tetejét foltos cserepek borítják, de nekem olyan, mintha a sirályok telerottyantották volna.

Ezeket a kifejezéseket is Pai-nak köszönhetem. Most már tudok ennél cifrábbat is, de nem merem használni, mert ha összekeverem, csak kinevet. Azt mondja, hogy burokban nevelkedtem, szerintem, még mindig nem hisz nekem, de nem vallaná be.

Ahogy belépünk a vaskos ajtón, jobbra a konyha található, hatalmas konyhaszigettel a közepén, amit derékig érő székek vesznek körül. A fal mentén bútorok, és fénylő valamik vannak felaggatva. Található itt egy zümmögő doboz is, amiből finomságok kerülnek ki.

Mint reggel is – oh, azok az isteni falatok! –, most is összefut a nyál a számban, ha arra a ropogós, szivacsos kerek cipóra gondolok, ami még meleg volt, mikor elém került. Megkente fűszeres vajjal, ami csípte ugyan a számat, de nagyon finomnak bizonyult. Egy gondom van vele, hogy még most is bűzlik tőle a szám.

Balra az említett nappali, kandallóval, fekvőhelyemmel, mást még nem figyeltem meg. Azt viszont észrevettem, hogy a falak mindenhol egyszínűek, méghozzá a vajhoz tudnám hasonlítani, de attól talán egy kicsit erősebb árnyalat.

– Menjünk az emeletre.

– Minek?

– Megmutatom a szobádat!

– Mit?

– Ahol egyedül tudsz maradni, aludni, és ha úgy van, segíthetsz magadon – ezt már vigyorogva mondja, de nem tudom, mire gondol.

Széles lépcső vezet felfelé, oldalán fából készült, faragott korlát.

Összesen öt ajtót látok, kettőt az egyik oldalon, hármat a másikon. Az egyiket már ismerem, ott volt részem, életem első fürdetésében. – El ne felejtsem, hogy ma is kell! – vésem eszembe.

– Jobbra a legutolsó az én szobám.

– Ez pedig – nyitja az első szoba ajtaját –, a tiéd.

Belépek, és csak ámulok. Ilyen szépet, még a tenger mélyén se láttam.

– Ez mi?

– Baldachinos ágy, ha zavarnak a szúnyogok, csak lehajtod a függönyt és békésen tudsz aludni.

Közelebb merészkedek, és megnyomkodom a szivacsot.

– Nagyon puha!

– Hidd el, kényelmes lesz – dől az ágy egyik oszlopának.

Kisebb, nagyobb bútorok veszik körül, de nem tudom a pontos nevüket, majd megkérdezem Pai-tól.

Mikor eleget bámészkodtam megfordulok, hogy beszéljek vele, és ekkor esik le igazán az állam. Megdörzsölöm a szemem, mert nem akarok hinni a szememnek.

– Pai! – közben a valami felé mutatok.

– Akvárium, gondoltam, hogy tetszeni fog.

– Az nem kifejezés! – odarohanok és rácuppanok az üvegre.

A padlótól a mennyezetig ér, és eszméletlenül néz ki.

Egy kis darabka otthon. Ezt kaptam tőle, amit nem tudom, hogy fogok tudni megköszönni. Ha én nem mehetek a mélybe, most a mély egy kicsiny része jött el hozzám. Szikladarabok, föveny, színes korallok, tengeri csillagok, bohóchalak és színes társaik egymást kergetve úszkálnak benne. – Otthon, édes otthon!

Ujjammal követem mozgásukat, együtt lélegzek velük, és elképzelem, ahogy a sós víz körbeöleli testemet, és magával sodor az áramlat. Hajamat lebegteti körülöttem, a gyöngyöket összekoccantva. Halak, teknősök úsznak el mellettem, én pedig beletemetkezem a forró fövenybe.

– Magadra hagyjalak?

– Csak egy kicsit – suttogom.

Órákig képes lennék nézni őket, és azt hiszem azt is fogom tenni.

Leülök elé, és csak nézem őket, foglyok ugyan, de mégis szabadnak érzik magukat, velem ellentétben. Én szabad vagyok, de mit érek vele? A szárazföld az én akváriumom, igaz, jó nagy, de akkor is. Főleg, hogy két szeretett sellő hiányzik belőle, az egyik Sky, a másik pedig tudjuk ki.

Pai azt mondta, hogy fürdés után lesz számomra egy meglepetése.

Ennek ellenére nem sietem el a dolgot, kiélvezem a habot és az illatos, forró vizet. – Legjobb dolog a földön! – Csak akkor szállok ki a kádból, mikor a víznek hőmérséklete a kényelmes pont alá esett. A bolyhos anyaggal felitatom a vízcseppeket, majd magamra húzom házigazdám pizsamáját.

Az ujja lóg, a nadrág alját fel kell hajtanom, hogy ne lépjek rá. Óvatosan lelépkedek a csúszós lépcsőn, majd megállok az előszoba közepén.

– Azt hiszem – szól ki a konyhából –, vennünk kellene neked pár ruhát.

– Aha. Mit?

– Amit hordani tudsz?

– Mit tudnák adni cserébe? – tárom szét karomat. – Semmim sincs. Se szivacsom, se gyöngyöm, kagylóm, nincstelen vagyok.

– Megengedhetem magamnak, ne aggódj – két tányért egyensúlyozva közeledik felém.

– Semmi sincs ingyen – nézek rá furcsán.

– Mesélj nekem a vízi életről, elég nekem annyi.

– Minek?

– Hogy megírhassam!

– Mit csinálsz?

– Fantasztikus regényeket írok, és azokból élek meg.

– Ilyen jól? – bár nem tudom, hogy mit hablatyolt az előbb, de jól csinálhatja, ha ilyen háza van.

– Nem rosszul – nyomja kezembe az egyik tányért.

– Ez mi?

– A halak szeretik az ilyesmit – mosolyodik el.

– De én sellő vagyok – veszem szemügyre tartalmát.

– Ha valami nem ízlik, csak toldd félre.

– Mik ezek?

– Kukorica, tigrismogyoró, pirított zsemlekockák, uborka, paradicsom, olívaolaj és tonhal.

– Szerinted ilyeneket eszünk? – ennek az embernek elment az esze.

– Hát, kapnak rá a halak.

– De csak mert kíváncsiak! – fintorgok.

– Te is az vagy, nem? Gyere, üljünk le a sarokülőre.

Mindketten kényelmesen elhelyezkedünk, és a falon lévő hatalmas, fekete dobozt bámuljuk. – Nagyon érdekes! – Ha így töltjük az estét, akkor inkább kimegyek és belefulladok a medencébe.

Egy vékony, szögletes tárgyat tart a tévé felé, mire azon egy kép jelenik meg. – Kezd érdekes lenni! – Számhoz emelem az első falatot, és ahogy megízlelem, az ízek berobbannak. – Ezt akarom enni minden nap! – Gyorsan lapátolom befelé, ropog a fogam alatt, de van, ami csak úgy egyszerűen szétmállik nyelvemen.

A doboz beszélni kezd, kellemes dallam üti meg fülemet, és figyelni kezdek.

– Most pedig bemutatjuk önöknek: A kis hableány című rajzfilmet – szól a doboz.

– Mi a csoda?!

– Mese a világodról, már ha igaz, amit mondasz.

– Nem hazudok! – morranok rá.

Kétkedve figyelni kezdem, és azt veszem észre, hogy egyre jobban leköt.

A sárga jószág túl élénk, a vörös nyolclábú rák pedig túl akadékoskodó. Seb-re emlékeztet, Őfelsége tanácsadójára. Ha megtudná, hogy egy ízeltlábúhoz hasonlítom, megütné a guta. Küszködve nézem végig, forrnak bennem az indulatok, alig várom, hogy vége legyen.

Végre a gonosz elnyeri méltó büntetését, a szerelem utat talál magának, és minden jó, ha a vége jó.

– Na, hogy tetszett? – állítja meg a mesét.

– Biztos, hogy hallani akarod?

– Igen.

– Te akartad – és azzal belevágok.

Szóhoz sem hagyom jutni, ömlenek belőlem a szavak.

– A sellők nem beszélgetnek az állatokkal, nem is egy nyelvet beszélünk. Azt nem is említve, hogy a szárazföldi jószágokkal még annyira se tudnánk, hiszen nem is találkozunk velük. Aztán, ott van a tény, hogy a sárga hal, túl izgága, és csak bajt csinál, de a valóságban nem így van. Elvannak a saját világukban és kb. ennyi. Ennek a típusú ráknak tíz lába van, nem pedig nyolc. Túl sokat enged meg magának, a király helyében rég megperzseltem volna a szigonnyal.

– Ennyi?

– Nem még folytatom – levegőt veszek és kifejtem véleményemet. – A hableány és hablegény, lealacsonyító számunkra, mi sellők vagyunk, isten ajándéka. A tengeri boszorkány létezik ugyan, de nem polip, hanem ugyanolyan sellő, mint én vagy bármelyik társam. Igaz, hogy kissé zizzent, de attól még jószándékú, és látja a jövőt, de nem varázsolgat. Az angolna sem gonosz állat, csak természetüktől fogva veszélyesek. Képesek vagyunk magunktól is átváltozni, persze, csak ha akarunk.

– És a szerelem?

– Mi van vele? – nézek rá értetlenül.

– Ti is ugyanígy éreztek?

– Ha választunk, akkor azt a sellőt életünk végéig választjuk.

– És amíg nincs meg a megfelelő?

– Az átlag sellők szoktak úgymond kalandozni, kipróbálnak ezt, azt.

– És a nem átlagosak?

– A vérvonal megőrzése miatt körültekintőbbek vagyunk, és nem állunk össze moszattal vagy hínárral.

– Te mégis megtetted – böki meg vállamat. – Vagy tévednék?

– Nem tévedsz. Én őt választottam, és a gömb is őt szánta nekem, csak nem fogadta el.

– Mégis itt vagy...

– Mert... Mert...

– Mert egy önző seggfej, aki nem akarta a felelősséget vállalni, de a virágodat le akarta szakítani.

– Phayu nem... micsoda is?

– Seggfej!

– Nem az! Csak nem akarta, hogy más szabja meg neki, hogy mit csináljon.

– Rain, kicsit naiv vagy, nem gondolod?

– Nem kértem, hogy szeressen! – sírni kezdek. – Én voltam az, aki nem hagyta magára! Miattam száműzték!

– Jaj, kicsikém – von karjaiba –, ne sírjál már. Nem akartalak bántani!

– Ha én nem lennék ilyen öntörvényű – zokogok –, akkor minden a régi sodrásban úszna.

– Egyvalamiben hasonlítasz Arielre.

– Miben?

– Hogy képes vagy a végsőkig elmenni a szerelmedért – simogatja hajam.

– De milyen áron?

– Hidd el, ha úgy kell lennie, már pedig úgy lesz, azt fogod mondani, hogy minden fájdalom megérte.

– Szerinted visszajön hozzám? – könnyes pillával pislogok rá.

– Bolond lenne, ha nem tenné, Halacska!

– Ő is így hívott! – még erősebben bömbölök.

– Oh, Phayu! Ússzál gyorsan, vagy én rángatlak ide, de abban nem lesz köszönet!

– Miért beszélsz hozzá? Nincs is itt, hogy hallja.

– Ez csak egy kis fenyegetődzés!

– Ühüm...

Addig ölel, míg teljesen megnyugszom.

Ha lenne testvérem, azt szeretném, ha olyan lenne, mint Pai. Gondoskodó, vigasztaló, kedves és vicces. Csodálom, hogy még nem csapott le rá senki. Otthon biztosan versengenének érte, és még Sky is beszállna a sorba, vagy sem.

Miután összeszedtem magam, előkeresem a gyöngyömet és felkullogok szobámba. Nem kapcsolom fel a villanyt, elég a hold és az akvárium kékes világítása. A kezemben szorongatott gyöngyöt leteszem a kis szekrényre, majd bemászok az ágyba és úgy helyezkedek, hogy szemmel tudjam tartani. – Phayu, hol vagy már? Nagyon hiányzol! – Csak remélni tudom, hogy nem esett baja, csak még töpreng, hogy mit csináljon.

De igaza van Pai-nak, vissza fog térni hozzám, csak idő kérdése. Mert azt is megígérte, ha nem jön, majd ő elmegy érte. Pai az én hősöm, Sky a barátom, és Phayu az én szerelmem. – Hát nem szép az élet?