Phayu

Ennyit a szabadságról.

Nehezen ugyan, de visszataláltam új otthonomba. Lényegesen egyszerűbb volt világosban, a víz alatt keresni a hazavezető sodrást. Mialatt úsztam, egész végig Rain járt a fejemben. – Jól tettem, hogy ott hagytam? – töprengtem magamban. – Mi lesz most vele? – féltem őt az új világtól, ez nem kérdés.

Olyan kétségbeesettnek tűnt, de egyáltalán nem volt szánalmas. Mikor szemébe néztem, csak egy rettegő sellőt láttam, aki elvesztette minden reményét. Okos fiú, nem kell féltenem, feltalálja magát. Ezekkel nyugtattam bűntudattól terhes lelkemet.

Ahogy elértem a birodalom határát, annak szélén úsztam tovább. Még véletlenül se akartam tilosban járni, hogy még nagyobb bajt hozzak fejemre. De abban is biztos voltam, hogy valahogy fel kell vennem a kapcsolatot Sky-al, mert nagyon aggódhat barátjáért. Nem vagyok vak, látom, hogy különös és erős kapcsolat van közöttük, ami egyáltalán nem ad okot a féltékenységre. – Én? Féltékeny?

Ez az érzés általában elkerült, de ahogy beúszott életembe ez a kis ivadék, felütötte fejét. És nemcsak ez a maró, önsanyargató érzés, hanem a gondoskodni vágyás is. Hozzászoktam, hogy körülöttem mozog, annak ellenére is, hogy folyamatosan ellöktem magamtól. – Nem adta fel. – Kitartása megingathatatlan, és ez okozta vesztét is.

Szállásomhoz érve feszült lettem. A szokásosnál is csendesebb volt az óceán ezen része. – Valami nem stimmel! – tovább haladtam, és eltűntek az apró, seszínű halak, amik általában körbe rajzották az ormótlan hajtótestet. Mintha a víz is kocsonyaszerűvé vált volna, meg-megrezzen, de nem sodródik, áramlik tova.

Körülnéztem a bejárat körül, de minden olyan volt, mint régen. Semmi sem változott, mégis a gyanú ott motoszkált bennem. A sötét lejárat most egyáltalán nem volt hívogató, inkább taszító. Simán beúsztam a csapdába.

Alvóhelyiségembe érve, hirtelen őrök vettek körül, élükön Lawat-tal. Megnéztem őket, de ezek a sellők nem a bajtársaim voltak, hanem az uralkodó saját védősellői. Más kiképzést kaptak, mint mi, és közéjük bekerülni lehetetlenség. Maximum kihalásos alapon, de kinek van ideje arra várni?

– Mit kerestek itt? – tekintetemet Lawat-ra vezettem.

– Azt hitted, hogy Őfelsége hagyja, hogy csak úgy elússzál?

– Ez nem az ő felségterülete – morogtam. – Itt nincs hatásköre.

– A mi uralkodónknak mindenhová elér a keze.

– De ide nem kellene! – egyre ingerültebb lettem.

Van nekem elég bajom nélküle is.

Ki kell találnom, hogy mihez kezdjek Rain-nel, nem hagyhatom, nem akarom magára hagyni, de a víznek elég nagy hatalma van felettem. Kétszer is meg kell gondolnom, hogy hogyan döntsek, mert úgy hiszem, kihatással lesz egész életemre. Mégis, félek az elköteleződéstől, hiszen azért történt ez az egész, hogy a magam ura legyek.

Ha őt választom, akkor felesleges volt az egész, akár egyből el is fogadhattam volna, és most élhetnénk együtt barlangjában. Nekem lenne egy megtisztelő munkám, ő pedig továbbra is úszkálhatna idegrendszeremen.

– Őfelsége parancsára, velünk kell jönnöd.

– Nem megyek! Nincs közöm a birodalmához!

– Ez nem kérés volt! – bökött állával az őrök felé, akik lándzsát fogtak rám.

Nekem se kellett több, nekiúsztam Lawat-nak, a padlóra fektettem, és kezdődhetett is az ökölharc. Jobbra, balra gurultunk, felkavarva a vékony iszapréteget.

Sikerült felülkerekednem, de akkor gúnyosan rám nézett, és már csak azt éreztem, hogy valaki erősen fejbevágott. Jó erős lehetett, mert egyből elengedtem, erőm elhagyott, és leülepedtem az aljzatra. Vesztettem.

Hallgatnom kellett volna a megérzésemre.

Nem tudom hányszor borult sötétbe a tenger vize, és hányszor világosodott ki. Egy barlang mélyén lévő verembe vetettek, annak tetejét eltorlaszolták. Néha vetettek nekem félig lerágott halat, romlott algát és hasonlókat. De nem ez a legrosszabb, hanem a csontig hatoló hideg. Pikkelyeim zörögnek minden mozdulatomnál, összehúzta őket a fagyos víz.

Sejtem, hogy hol vagyok, és ez nagyon nem vigasztal. Elhurcoltak délre, ahol semmi keresnivalója egy átlagos sellőnek, de még egy kiválasztottnak se. Kiképzőinktől hallottunk erről a helyről, de igazán senki se hitt benne.

Állítólag a déli sellők vezetője alapította a helyet, hogy a rakoncátlan, engedetlen sellők méltó helyen bűnhődjenek. Azt megértem, hogy nekik szükségük van erre, mert igen vad természettel rendelkeznek, de a mi, kedves, lágy temperamentumú sellőinknek ez maga a pokol.

A torlaszt elhúzzák, de hiába pislogok, nem látok semmit. Meg szeretnék mozdulni, de a fagyott földhöz kötöztek, semmi esélyem. Uszonyom, farkam teljesen elgémberedett, vagy megfagyott. Azon se csodálkoznék, ha megmozdítanám, és szilánkosra törne.

Valaki leereszkedik hozzám, köteleimmel bajlódik, majd hajamba kapaszkodva felránt. Fájdalom hasít mindenembe, és szégyen, nem szégyen felkiálltok.

– Gyere csak szépfiú, dolgunk van – leheletének rothadt hal szaga van.

– Jól vagyok én itt is – kijelentésemre erősen megrángat, majd felúszik velem.

Nem foglalkozik nyüszítésemmel, sőt még nevet is rajtam.

– Megérdemled, te ivadékgyalázó!

– Nem gyaláztam meg senkit – kérem ki magamnak.

– Nem tanultad még meg, hogy vitatkozni felesleges?

– Csak tényeket közlök – kár volt mondanom, behúz egy nagyot, mire tengericsillagokat látok.

– Itt az ideje, hogy megbűnhődj vétkeidért – morogja.

– Ez nem az volt?

– Te! – emeli kezét, de félúton megáll. – Meglátjuk, a büntetésed után is így ficánkolsz-e majd?

Egy sziklához hurcol, és lekötöz.

Most veszem csak észre, hogy többen is figyelemmel kísérik megaláztatásomat, közöttük van Lawat és Sunan. Előbbi önelégülten néz, ellilult szája felfelé görbül, utóbbi viszont sajnálattal pillant rám, és mintha azt suttogná, hogy mennyire sajnálja.

– Kezdhetjük? – dörren el a verősellő.

Még csak egy halk hang, egy pisszenés se hangzik el.

Fegyelmezetten néznek előre – nem rám –, és várják a fejleményeket. Ezt nem fogom megúszni ép uszonnyal, az már biztos.

– Egy! – valami kettéhasítja a vizet, majd hátamhoz ér, és kiszakad belőlem egy őrülten fájdalmas kiáltás.

– Kettő! – erőt veszek magamon és hallgatok.

Oldalra pillantva már látom az eszközt, ami ki fogja serkenteni véremet.

Hosszú, hínárból font kötél, de nem olyan, amit megeszünk. Oh, nem. Ez olyan elöregedett fajta, aminek a szára megvastagodott, levelei pedig pengeélesek. A végére fekete tengeri sünöket erősítettek, nem elég, hogy szúrnak, tüskéikben méreganyag van. – Igazán kellemes lesz!

– Három! – nem fogom megadni nekik azt az elégtételt, hogy kegyelemért könyörögjek.

A harmincvalahanyadiknál azt gondoltam, inkább öljenek meg, nem bírom az égető, szúró fájdalmat.

Hátamon a bőr felszakadt, kék vérem körülöttem lebeg. Annak örülök, hogy Rain nem látja, hogyan bánnak velem. Amilyen kis bolond, simán ide úszna, és átvállalná helyettem az ütések felét. Annyira nem vakmerő hogy az összeset, vagy csak én gondolom ezt? Kínomban elmosolyodom, és a fájdalom egyből múlni kezd.

– Hát ilyen jól érzed magad? – jön az újabb csapás. – Még mosolyogni mersz! – és még egy.

Igen, merek, mert szemem előtt ő lebeg, ő mosolyog rám, és suttogja, hogy kitartást, nemsokára vége.

– Remélem, igazad lesz – motyogom, félig leeresztett pillával.

– Hogy mondod? – úszik közelebb kínzóm, kezét végighúzza uszonyomon és kitép belőle egy pikkelyt.

– Ezt ne – ejtem ki gyengén ezt a két szót.

– Még parancsolgatni mersz nekem?

Farkamat kezébe veszi, majd csomóba gyűri, és úgy érzem, meghalok.

Tönkretettek, használhatatlan vagyok. Megsemmisítettek, elvették önbecsülésem utolsó morzsáját. Legalábbis egy időre. Meggyógyulok, regenerálódok, de sejtéseim szerint, akkor kezdődik minden elölről.

– Mára ennyi volt! Vége a mulatságnak – zavarja el az összegyűl seregletet.

A tömeg oszlani kezd, és a verősellő is magamra hagy.

Megkönnyebbülök, hogy mára ennyi volt, talán majd holnap folytatják. Próbálom karomat behúzni, de elfelejtettek elengedni. Pedig ilyen sérülésekkel hová mehetnék? Egyedül egy métert se tudnék megtenni, nem még visszaúszni a meleg vízbe, majd hozzá, ki a partra.

Ölelő karjában megnyugvást találnék, csak ringatna, énekelne nekem, és csak azt hajtogatná, hogy mennyire sajnálja. – Szeret engem! – csak rá van szükségem, vissza kell térnem.

– Phayu – szólít meg valaki.

Elfordítom a fejem, hogy lássam, ki közeledik felém.

– Sunan – félszeg mosolyt villantok rá.

– Annyira sajnálom – kezd el kikötözni.

– Nem a te hibád – nyögöm.

– De igen, mert ha nem használom a nevedet, akkor a gömb nem téged választ párjául.

– És akkor nem is lenne az enyém – sóhajtom.

– Így se az! – biztat, hogy öleljem át nyakát, hogy visszavihessen börtönömbe.

– Nem akarok visszatérni a lyukba.

– Most még muszáj! – úszunk beljebb. – De ott maradok veled.

– És ha lebuksz?

– Majd azt mondom, őrizlek.

– Túl jó vagy hozzám – motyogom.

– Ez a minimum. Annyira sajnálom! – tesz le a homokba.

Hideg, de nem annyira, mint odalent.

A homokból kis dombot gyúrok, átölelem, és rátámasztom fejem. Jól esik megpihenni, de ez nem tart sokáig. Sunan elkezdi széthajtogatni farkam redőit, és elgyöngyözöm magam. Nyugtatgat, hogy nemsokára kész, és utána nem fog annyira fájni, de muszáj, különben nem fog helyre jönni.

Végeztével leül mellém és bámulni kezd. Ő igaz barát, még most is kitart mellettem, holott biztos vagyok benne, ezért nagy büntetés jár.

– Sunan, kérdezhetek valamit? – ujjaim között pörgetem egyik gyöngyömet.

– Ezek mindig feketék, ugye? – tartom felé.

– Mmm... Általában – billenti oldalra fejét.

– Mit jelent, hogy általában?

– Azt mondják, ha kötődsz valakihez, de elhagyod, akkor egyetlenegy árva rózsaszín gyöngyszem fog kibukni szemed sarkából.

– És az mire jó? – kelti fel érdeklődésemet.

– Azt mondják a bölcsek, hogy az összetartozás szimbóluma.

– Valóban?

– Igen, és azt is suttogják, hogy ha megőrzi a másik fél, akkor érezni fogod, hogy mit érez, és meg is találod, bármerre legyen.

– Igaz lenne?

– Biztosan csak mese – legyint. – Sose hallottam még senkiről, akivel ez megtörtént volna.

– Sunan...

– Hmm... – néz rám kérdőn.

– A gömb akkor, helyesen választott.

– Hogy érted? – kíváncsiskodik.

– Nekem volt egy rózsaszín gyöngyöm.

– És hol van most? – élénkül fel.

– Rain-nél hagytam – nyöszörgöm.

– Te ökörhal! Te sügér! – löki meg vállamat, mire feljajdulok.

– Óvatosabban!

– Jól van, de tudod mit jelent ez?

– Na, mit?

– A vízibolhából csináltál belugát!

Késő bánat, könnyű utólag okosnak lenni.

Boldogságot érzek legbelül a gondolatra, hogy bármi is történjék, bármerre viszi az út, megtalálom. Nem fogja eldobni az egyetlen dolgot, amit tőlem kapott. Kincsként őrzi majd, nekem pedig utat mutat, hogy visszataláljak.

– Mit kell csinálnom, hogy érezzem?

– Valaki szerelmes – vigyorogva billegteti felsőtestét.

– Ne szórakozz már! Nem vagyok, csak...

– Csak mi?

– Hozzám nőtt, hiányzik és aggódom érte.

– Inkább magadért kellene – dörren ránk Lawat. – Vidd a mélybe – utasítja Sunan-t.

– Lawat, nem lehetsz ennyire kőszívű!

– Teszed, amit mondok? Vagy szeretnél mellé kerülni?

– Viszem már – komorul el tekintete.

Újra nyakában találom magam, és leereszkedünk a verem mélyébe.

Milliméterről halad milliméterre, odafigyel, hogy még véletlenül se érjek a merev falhoz. Óvatosan letesz, kiegyenesíti uszonyomat, majd farkamat. Olyan gondoskodással van irányomba, mintha az anyám lenne.

– Sunan, mondd el...

– Mit? – csak szeme fehérjét látom világítani.

– Hogyan csináljam? – könyörgöm.

– Csak koncentrálnod kell, erősen, akkor sikerülni fog!

– Köszönöm.

– Kiviszlek innen, ígérem, ha addig élek is.

– Ne tedd, nem kerülhetsz miattam bajba.

– Ne aggódj, már áramlaton a segítség!

– Sunan! Sunan? – nem válaszol, csak a gyenge örvényt érzem, ami utána maradt.

Kire gondolhatott? Kitől kért segítséget?

Azt mondta, koncentráljak, de azt nem, hogy ebbe a koncentrálásba el is tudok aludni. Látom őt, ahogy egy mélyedésben ül, körülötte tengernyi habbal, amit kezébe vesz és fújni kezdi. Másik pillanatban, kint ül a parton és a hullámzó vizet nézi. Víz folyik szeméből, de letörli a rajta lévő valamivel. Egy gombóc dörgölőzik hozzá, majd felsikolt fájdalmában.

Megemeli a kis valamit, és egy mosolygós idegen kezébe adja, aki elveszi tőle. – Ki ez? Hogy merészel hozzáérni? Ezért megfizet! – A következő kép, hogy fekszik, valamiféle takaró fedi testét, és a gyöngyöt szorongatja, közben azt kérdezgeti, hogy mikor jössz már. Azt is kihangsúlyozza, hogy várni fog rám, nem felejtett el, és hogy tudnom kell, biztonságban van, és csak azt várja, hogy belibbenjek hozzá, hogy a nyakamba ugorhasson.

– Milyen szép is volna – nyitom ki szememet.

De attól tartok, innen nem lesz olyan egyszerű megszabadulnom.

Addig még szenvednem kell – korántsem eleget –, legalábbis szerintük. Hogy mikor fogják megunni a játszadozást, mikor merülök a feledés homályába, nem tudom. És ha megtörténik, mi van, ha itt felejtenek? Csak a csontvázam marad utánam, bőröm lefoszlik, majd semmivé válik.

Vajon még akkor is szeretni fog halacska? Vagy új életet kezd, mert meghal benne a remény? És inkább úgy dönt, hogy magával foglalkozik, és végre boldog lesz? Számtalan kérdés marja bensőmet, és belegondolva, nem akarom, hogy ez megtörténjen.

– Hogy jussak ki?

Túl sokan vannak körülöttünk, mikor kezelésbe vesz az az őrült. Miután végzett, pedig képtelen lennék bármit is cselekedni.

Egyedüli reményem Sunan, és az ő titkos segítője. Addig viszont, ki kell bírnom, túl kell élnem, nem hagyhat el a remény, hogy újra látom azt a konok halat. – Nehéz ügy! – sóhajtom. Annyi mindent nem látok még tisztán, de egyre jobban az érzem, hogy a víz engem is kivet magából, mintha azt követelné, hogy menjek utána. – A természet összefoghat ellenünk?

A gömb is természeti elem, ahogy a víz, homok, hullámok, örvények, sodrások. Nem hiába éreztetik velem azt, amit. Erre értették, hogy a gömbnek mindig igaza van? És hogy az ő akarata szerint kell cselekedni? Mert lássuk be, bármennyire is igyekeztem elkerülni Rain-t, annál inkább maga felé húzott. Ahelyett, hogy ellöktem volna, inkább vele akartam tölteni időm nagy részét. Szimplán csak azért, mert kezdtem megkedvelni, és jól éreztem magam a társaságában.

Érzelmekről ráérünk akkor beszélni, mikor újra együtt leszünk, de addig is, bennem van a kép, hogy most biztonságban van, és még mindig gondol rám, és engem vár. Jelen pillanatban ennél többet nemigen kívánhatnék.