Rain

Reggelre eltűnt, mintha csak a képzeletemben élt volna.

Egyedül a kezemben szorongatott gyöngyszem emlékeztetett arra, hogy ez igaz, és nem csak álom. Tőle kaptam, de meg nem mondom, hogy honnan szerezte. Mindegy is, kincsként fogom őrizni életem végéig. – Nekem adta! – Azt akarja, hogy emlékezzek rá, még azután is, hogy különváltunk. Nem számít, hogy külön, egymástól távol vagyunk, mi összetartozunk.

Kivetett magából a világom, egy olyan helyre száműzött, ahol semmit és senkit se ismerek. – Mindezt miért? – Mert képes voltam szeretni valakit, akit törvényeink szerint már nem lett volna szabad. Próbálják meg ők, hogy milyen elveszíteni valakit, aki igazán nem is volt a tiéd, de tudod, hogy létezik, él, és magányosan szívja magába az éltető vizet.

Nem bánom, nincs az a kincs, amiért ezt tenném. Ha megkérdeznék, hogy újra meghoznám-e ezt az áldozatot, az felelném, igen. – Vajon ő is meghozná értem? – Majd kiderül, addig csak várnom kell, és én várni fogok, ha kell, életem végéig. Nem tehetek róla, azt érzem, hogy előbb vagy utóbb visszatalál hozzám. Ez olyan belső megérzés, vagy csak egy nyomorult remény, ki tudja.

A magasan lebegő fényes korong ontja rám melegét, pedig nem csinál semmit. Csak ott van fent, egy helyben, meg se mozdul, és ha belenézek, megvakít. Mégis sugarai vigasztalóan simogatják bőrömet. Ennek ellenére fázom, majdhogynem didergek. A tenger felől hideg érkezik, ami gúnyolódva ölel körül, borzolva bőrömet.

Behúzódok a szikla mélyedésébe, de ott még rosszabb a helyzet. Oda nem ér el a korong melege, és csak még jobban fázok.

– Kérlek, gyere vissza! – víz folyik a szememből és a távolba meredek. – Már most hiányzol!

Egyedül vagyok, és félek az ismeretlentől. A tenger legalább ismerős terep, még a Túlát is. Ott tudtam milyen veszélyek leselkednek rám, de itt?

A homok legalább ismerős, bár szemcsénként peregnek ki ujjaim közül, nem akar összetapadni. Éjszaka még meleg volt, akkor most miért hideg? A gyomrom hangos kordulással jelzi, hogy bizony táplálni kellene testemet. De megint csak jön a kérdés, hogy mivel?

A hosszúkás valamik mögül – aminek a tetején zöld hínárszínű ízék hullámzanak –, hangot hallok. – Félnem kellene? – lehet, de mit kezdjek vele.

– Gyere már, te undok dög! – vidám, férfias hang töri meg a természet csöndes suttogását.

Kíváncsiságom felülír mindent, és érdeklődve pillantgatok felé.

– Ne ellenkezz, különben nem kapsz halat! – mondja a pöttöm tarka valaminek. – Veled is csak a bajom van! – bosszankodik.

Hóna alá veszi a kis valamit, majd felmászik az egyik alacsonyabb sziklára és leül. Van nála egy nagy szütyő, amiből ismeretlen dolgokat vesz elő, egymásba illeszti, és a víz fölé tartja. – Ez meg mit csinál? – Üldögél ott egy darabig, míg a tarkaság óvatosan járkál a sziklán. Egyszer csak megcsúszik, és egy hosszú kötélen lóg lefelé keserves hangot adva ki magából.

– Mondtam, hogy maradj nyugton! – vetődik a férfi, hogy felhúzza.

Szerencsétlenségére, amit fogott, szépen beleesett a vízbe.

Nem tudok ellenállni a késztetésnek, kuncognom kell a vicces jeleneten. Nem kellett volna, ugyanis felhívtam magamra a figyelmet. Ahogy megkaparintja a viháncoló apróságot, lemászik, és felém közelít.

– Hát te ki vagy? – tornyosul fölém magas alakja. – Hogy kerültél ide?

Inkább nem szólalok meg, jobb nem keresni a bajt.

– Elvitte a cica a nyelvedet? – érdeklődve szemlél tovább. – Hol vannak a ruháid?

A víz irányába mutatok.

– Hajótörött vagy? – ledobja elém csomagját, ami búgó hangot kiadva magából közeledik felém.

Orrát lábamhoz érinti, megnyalja száját, és képes tűhegyes fogaival lábujjamba harapni.

– Á, ez fáj! – kiserken a vérem. – Gonosz vagy! – mondom neki.

– Miaú! – dörgölőzik tovább.

– Menj innen – tolom el lábammal, de csak visszatér.

– Csak tudsz beszélni! – leveszi azt a micsodát, ami felsőtestét takarja. – Vedd fel! Ne mutogasd magadat!

Kezembe adja, én meg bámulom, honnan is kellene tudnom, hogy ez mire való.

– Mit csináljak? – pislogok rá párat.

– Öltözz fel!

Megunhatja tétlenségemet, mert nagyot sóhajtva kezembe nyomja a fonalszerűséget – ami összeköti a szörnyeteggel –, és szabad karomat, átdugja azon a résen. Majd a másikkal is megteszi, végül valami csoda folytán elöl bezárul.

Nézegetem egy darabig, de már most nem szeretem. Karistolja bőrömet, úgy, mint a ráragadt homokszemek. Kényelmetlen és a színe se túl meggyőző. Olyan, mint a fenti korong, párosítva a hosszú billegő izékkel előttem.

– Nem tetszik!

– Az a te bajod! Ne mászkálj itt meztelenül, nem illik.

Bárcsak tudnám, miről beszél.

– Ez mi? – bökök a harapóra.

– Nem láttál még cicát? – felemeli és megsimogatja. – Hol éltél te?

– A vízben.

– Nem hallottam hírét hajótörésnek, biztos, hogy arról jöttél? – hevesen rázni kezdem a fejem.

– Víz mélyéről – mutatom kezemmel.

– Furcsa szerzet vagy, nincs ki a négy kereked! – mosolyodik el.

Eszembe se jut félni tőle, olyan barátságos aurát áraszt.

Mosolya szívmelengető, ahogy tekintete is jószándékról árulkodik. Bárcsak egy töredéke szorult volna Phayu-ba. – Tökéletes ellentétek! – Első tapasztalatomat az emberekkel, eszembe vésem, hogy ha lesz lehetőségem, el tudjam mesélni neki.

– Hogy hívnak?

– Rain – végre valami, amit talán még meg is ért.

– Én – mutat magára – Prapai vagyok, de a barátaimnak csak Pai.

– Pai – ízlelgetem nyelvem hegyén.

– Akarsz velem jönni? Eszünk valamit, utána bemehetünk a rendőrségre, hátha tudnak valamit mondani rólad.

– Nem kell, várok valakit.

– Kit?

– A társamat.

– Hol van most a társad?

– Visszament a vízbe.

– És mikor jön vissza?

– Nem tudom – rántom meg a vállamat.

– De ugye visszajön érted?

– Nem tudom, de szeretném ezt hinni.

– Ember! – túr hajába és leül velem szemben. – Takard el a micsodádat, nem vagyok rá kíváncsi!

– Mit?

– A logódat!

– Oh... – összezárom lábamat, és a biztonság kedvéért a tenyeremet is rajta tartom.

– Tudod, hogy hol vagy?

– Nem.

– Tőszavaknál tudsz többet is mondani? – a cica kimászik kezéből és közeledni kezd.

Összehúzom, magamat amennyire csak tudom, nem szeretnék egy ilyen fenevad vacsorája lenni.

A szírének gyászdalt énekelnének életemről a földön. Úgy kezdődne, hogy Rain, kit kivetett a tenger, még aznap reggel egy hatalmas szörnyeteg karmai között halálát lelte. Vagy valami ilyesmi, de a rímekhez én nem értek.

– Igen.

– Pfff... mintha a falnak beszélnék.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld, biztos azért van, mert külföldi vagy.

– Biztos – újra rázendít a gyomrom.

– Éhes vagy?

– Gyere velem, itt nem maradhatsz.

– Nem mozdulok, várom őt.

– Milyen makacs! – túr a homokba. – Ez – mutat a belterület felé – az enyém. Megengedem, hogy itt maradj.

– Jó.

– A fákon túl van a házam. Ott megtalálsz, ha meggondolnád magad.

– Mi az a fa?

– Ezt se tudod? Talán elraboltak gyerekkorodban és egy mély pincében tartottak?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Feladom, majd jövök. – feláll és kezébe veszi a cicát. – És még a pecabotom is odalett! Kár volt felkelnem! – morogja magában, miközben távozik.

Még azt mondja, hogy én vagyok fura? Hát akkor ő mi?

Azt hiszem az emberek nem is olyan rosszak, mint ahogy leírták nekünk. Vagy csak nekem volt szerencsém, és egy kedves példánnyal találkoztam. Mindenesetre hálás vagyok, hogy nem zavart el, és még ennivalót is ígért. Erről a szúrós vacakról ne is beszéljek, ami kezdi melegíteni testemet. Csak nem vagyok annyira szerencsétlen, mint gondoltam.

A napok múlásával se mozdultam, bár egyre elkeseredettebb lettem.

Minden nap kijárt hozzám Pai, és egyre többet tudtam meg a szárazföldről. Két szerencsém van, egy, hogy be nem áll a szája, a második pedig, hogy többé nem hozta magával a rettegett szörnyet. Neki köszönhetően volt élelmem, nadrágom, alsóm és ingem. Felettébb büszke vagyok magamra, hogy már tudom ezeknek a nevét.

Még a szalmakalapját is képes volt a fejemre nyomni, hogy ne süssön meg a nap. Első este már tető alatt aludtam, ugyanis hozott nekem egy sátrat. Mikor értetlenül pislogtam rá, megesett rajtam a szíve, és felállította nekem. Kaptam bele szivacsot, de nem olyat, mint ami nekem otthon volt, de legalább puhán aludtam.

Ha egyedül voltam csak a tengert figyeltem, hátha meglátok egy ismerős alakot közeledni, de már az is elég lett volna, ha csak azt látom, hogy figyel. De nem jelentkezett, és ez bántotta szívemet. Kezdek rájönni, hogy sokkal többet gondoltam bele a részéről, mint ami valójában van. Viszont azt ígértem, hogy nem adom fel, és ehhez tartom is magam.

Vajon Sky hogy van? Remélem, nem bünteti meg az atyja, hiszen nem csinált semmit. Mérhetetlenül hiányzik, és olyan jó volna megosztani vele tapasztalataimat, de nem jöhet a felszínre, én pedig nem mehetek le.

– Estére vihart mondanak – teszi le kosarát Pai. – Be kellene jönnöd.

– Maradni szeretnék.

– Veszélyes lehet idekint! – kedves, hogy aggódik értem. – Ha jönni akart volna, akkor már jött volna.

– Megígértem neki, hogy várni fogom – nyitogatom a kosár fedelét. – Mit hoztál?

– Egy kis gyümölcsöt, sonkás szendvicset, és szörpöt.

– Jól hangzik – bár ebből csak a szendvicset ismerem.

– A tekinteted miatt, lassan elhiszem, hogy vízi lény vagy – vigyorodik el.

Nem volt egyszerű meggyőzni arról, hogy ne rángasson el sehová.

Folyton azt hajtogatta, hogy meg kell tudnunk, ki vagyok – mintha nem tudnám –, honnan érkeztem, biztos keres valaki és ilyesmik. Amikor kinyögtem, hogy sellő voltam, azt mondta, hogy az elmeosztályról szabadultam. Nem tudom mi az a hely, de nem hangzott jól. Mindegy is, én állítottam, hogy mi vagyok, és hogy mit keresek itt.

Lassan feladta, azt mondva, hogy az én életem, mondjak, amit akarok, neki nincs köze hozzá. De arról is biztosított, hogy addig maradok, ameddig szeretnék, őt nem zavarom.

– Milyen a házad? – kérdezem.

– Gyere és nézd meg, nem olyan nagy, de jól elvagyunk benne.

– Kivel?

– Sky-al.

– Ott van Sky?

– Ő a cicám – mosolyodik el. – Megörököltem apám halála után.

– Mikor halt meg?

– Nem olyan régen – mondja szomorkodva. – Miatta költöztem vissza, de végül magamra hagyott.

– Sajnálom.

– Köszönöm, de ez az élet rendje, még ha piszkosul fáj is.

– A cicádat miért hívják Sky-nak? – kíváncsiskodom, mert bizony eszembe jutott a boszorkány jövendölése.

– Apám adta neki a nevet – kivesz egy szendvicset és beleharap. – Szerinte az égiek vigyázni fognak rám.

– Lehet, hogy rosszul értelmezed – töprengek két falat között.

– Ha tudsz valamit, ne tartsd magadban, te mindentudó vízi lény!

– Ne csúfolódj, majd meglátod, hogy igazam van.

– Jól van – szeme huncutul csillog. – Már mondani akartam, de az egyik szobámban van egy hatalmas akvárium, teli halakkal és vízi növényekkel.

– Tengeri halakkal? – meredek rá. – Színesekkel?

– Szeretnéd látni?

– Igen! – kicsit alább hagy a lelkesedésem. – Majd miután visszajön értem Phayu.

– Rain, nem akarlak elkeseríteni, de mi van, ha nem jön?

– Jönni fog! Hiszek benne.

– Legyen úgy! – összepakolja a maradékot, majd berakja sátramba. – Biztos nem jössz velem? – néz a beborult égre.

– Jó nekem itt – paskolom meg a sátor oldalát. – Innen látom a tengert.

– Vigyázz magadra!

– Nem veszek el.

Akkor még nem tudtam, hogy a szárazföldön mit is jelent a vihar.

Másra se tudok gondolni, csak arra, hogy félek.

Pai-nak igaza volt, most már bánom, hogy nem mentem vele. A tenger tajtékzik dühében, hatalmas habok kíséretében csapkodja a partot. A fák már majdnem fekszenek, leveleik zörgésétől kitör a frász. A homokszemek tölcsért alkotva sodródnak ide, oda. A szél süvít, pont úgy, mint mikor a bálnák sírnak, ha elveszítik borjaikat.

Rémísztő jelenség, és ezen az se segít, hogy a sátor összecsuklott, maga alá temetve. A víz hatalmas cseppekben szakad az égből, én pedig Poszeidónhoz imádkozok, hogy csendesüljön már el. Egyetlen vigaszom a Phayu-tól kapott gyöngy, azt szorongatom, mintha az csodára lenne képes.

– Rain, mi a fenét művelsz itt? – Pai kicsomagol sátramból. – Mondtam, hogy gyere be!

– Pai! – kiszabadulva börtönömből átölelem. – Félek!

– Szerinted nem tudom? – simogatja meg hátamat. – Most velem jössz, ellenvetésnek nincs helye!

– Mi lesz, ha most fog jönni?

– Nem fog jönni – kemény hangjától összefacsarodik szívem. – Ilyen időben képtelenség, hogy tudna, nézd a tengert! – enyhül meg.

Igaza van, ilyen erős hullámokban nincs olyan sellő, aki kockáztatna.

– Jó, de holnap visszajövök!

– Rendben! – ragadja meg kezemet és elindulunk a fák felé.

Átverekedjük magunkat közöttük, recsegnek, ropognak.

Ilyen messzire még sohasem kóboroltam, és annak ellenére, hogy mennyire félek, izgatottan nézelődök.

– Ráérsz holnap a bámészkodással, vissza kell jutnunk a házba – üvölti túl a viharos szelet.

Fejemet lehajtva követem gyors lépteit.

A távolban felsejlik egy épület, ablakai kivilágítva, jelzőfényként számunkra, hogy még véletlenül se tévesszük el az utat. Ha Pai nem volna, akkor most nagy bajban lennék. Ezt is felirom a többi jótéteményéhez, hogy el ne felejtsek róla beszámolni.

Azt mondta, hogy kis házban lakik, de ez majdnem feleakkora, mint a palota. Belépve kellemes meleg fogad, és első ránézésre nagyon otthonosnak tűnik. A cica egyből ott terem, és csontig fagyott lábamhoz dörgölőzik.

– Menj el fürdeni, olyan szagod van, mint az ázott halnak – veszi le kabátját.

– Aha.

– Ne mondd, hogy ezt se tudod!

– De mondom! – vigyorgok rá.

Felrángat egy akkora lyukba, mint a barlangom volt.

Ledobáltatja velem ázott ruháimat, ott állok egy szál semmiben. Valamivel bíbelődik, mire víz csorog ki belőle. Közelebb megyek hozzá és alátartom a kezem.

– Ez meleg!

– Még jó! Mássz bele! – teszem, amit mond, és felnézek rá.

– Hogyan tovább?

– Oui! Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon apa leszek!

– Ezt úgy hívják, hogy kád. Ezt pedig – mutat egy érdekes eszközt – zuhanyfej.

Valamit csinál és az előbb említett dologból víz tör elő.

Fejem fölé emeli és kellemesen eláztatja hajamat. Nem tudom mit csinál, de habozni kezd a fejem, jó erősen dörgöli, a hab pedig csípi szememet.

– Bírd ki, mindjárt kész vagyunk!

Kapálózok erősen, veszélyben érzem az életem.

A kád szélébe kapaszkodok, végre sikerül megtartanom magam. De sokáig nem maradhatok nyugodt, illatos, csúszós valamivel dörgöli bőrömet, egyszerre éget és olyan érzés, mintha nyúznának. Végül felállít, lábamat is kezelésbe veszi, de a fenekemet és a lógomat nekem kell megtisztítanom.

Végig irányítja az egész hadműveletet, és miután jónak ítél, lemossa rólam a habot. Majd kiemel a kádból, bebugyolál és áttöröl.

– Nézd meg – mutat a kádba –, milyen piszkos voltál.

Lehajolok és félretolom a habot.

A víznek átlátszónak kellene lennie, de szürke, és nem látok le az aljára, pont olyan, mint a Túlát. Valahogy jobb érzete lett a testemnek, az illatáról ne is beszéljek.

– Frissnek érzem magam! – tenyeremben még mindig szorongatom a gyöngyömet.

– Nem csodálom! Mióta nem fürödtél? – kérdezi. – Hagyjuk, nem vagyok rá kíváncsi!

– Az egész életemet vízben töltöttem, szerinted?

– Jól van, te sellőfiú! – mosolyodik el. – Jegyezd meg, az emberek minden nap fürdenek.

– Akkor nekem is kell?

– Még szép! Büdösen nem alhatsz az ágyamban!

– Itt is van szivacs? – már előre örvendezek, hogy végre alattam érezhetem a megszokott hepehupát.

– Attól jobb, gyere! – kezemnél fogva maga után húz.

Bőven van még mit tanulnom a szárazföldi életről, de úgy gondolom, hogy jó kezekben vagyok.

Az égiek – ahogy ő mondaná – a segítségemre küldték. Ha ezt elmesélem Sky-nak, megeszi majd a sárga irigység. Vagyis elmesélném, és megenné, mert nem valószínű, hogy újra találkozunk. Viszont, ha a jóslatot figyelembe veszem, akkor hamarabb is, mint gondolnám.