Phayu

Miért kellett ezt tennie?

Ennél még az is jobb lett volna, ha beleegyezik, és aláveti magát Őfelsége akaratának. Olyan sebesen úszok, ahogy csak bírok. Minden erőmet uszonyomba irányítom, és hajtom magam felfelé, nehogy túl késő legyen. Teste ernyedten omlik karomba, és ez miatt az lebeg a szemem előtt, hogy ennyi volt, vége.

Felbukkanok a vízfelszínre, és már fektetem is fejét vállamra. Arcát pofozgatom, de semmi eredménye. Kezemet hasánál összefonom, és elkezdem nyomkodni. – Egy..., kettő..., három..., négy...! – semmi reakció. – Térj már észhez, Poszeidón áldjon meg! – Egyszerűen csak lebegünk a békés hullámokon, a fényes korong világításában.

– Nem hagyhatsz itt, azt nem bocsátom meg neked! – újra kezdem a nyomkodást.

Ha meghalsz, a lelkemen fog száradni, és ezt nem teheted velem.

Miattam történt, ami történt. Azért, mert érzései vannak felém, és én hagytam, hogy meggondolatlanságot kövessen el. Másképpen kellett volna döntenem, és akkor mindez nem történik meg. De abban is biztos vagyok, hogy ha tudomására jut, még nagyobb butaságot csinál. Az igazságérzete már csak ilyen.

– Kis halacskám! – kiáltom kétségbeesetten.

– Ne nyomkodd már annyira, kijön az a kevés is, amit ma ettem! – nyöszörgi.

– Végre magadhoz tértél! – megfordítom és átölelem. – Azt hittem...

– Mit hittél? – köhögi.

Most mondjam azt, hogy azt hittem, elveszítem?

– Majdnem meghaltál!

– Aggódtál értem? – erőtlenük kapaszkodik tarkómba.

– Te talán nem tetted volna?

– De én szeretlek – süti leszemét –, te pedig nem.

– Attól még egy élő sellő vagy! Minden életért kár!

– Csak ennyi? – biggyeszti le ajkát. – Ennyi erővel...

– Rain, a szívbajt hoztad rám! – felemelem fejét és ajkára tapadok.

Nem tudom elmélyíteni, mert abban a pillanatban süllyedni kezd.

Már nem sellő, nem tud úszni... jut el tudatomig. Ember lett, uszony és farok nélkül. Kezét fogva eltolom magamtól és megfordulok. Hátamra veszem, karját átvetem vállamon, hogy rajtam tudjon maradni.

– Ölelj át a lábaddal!

– Csak teher vagyok!

– Azt hiszed, nem tudok veled úszni? – hátranyúlok és megelem fenekét. – Légy jó fiú, és csináld, amit mondtam!

Fészkelődik egy darabig, és mikor derekamon érzem ölelő lábát, elindulok.

Minden irányba elnézek és tanácstalan maradok. – Oké, de merre? – A közelben sehol egy falatnyi szárazföld. Felnézek a sötétségbe, és a holdat nézem. – Telihold! – Szikrázva szórja fényét, ezüstösen csillog a hullámok tetején. – Legyen! – Úgy követem, mintha jelzőfény lenne számunkra.

Megállíthatatlanul úszok előre, már a hosszokat se számolom. Néha nyöszörög, sóhajt, vagy éppen lapockámra hajtja fejét. – Most mi lesz vele? – Egyedül, a nagy szárazföldön, ismeretlen terepen, ahol senkit sem ismer.

– Phayu, nézd! – ütögeti meg vállamat. – Egy cápa!

– Hol? – fordulok a mutatott irányba.

Egy uszony emelkedik ki a vízből, majd még egy és még egy.

Lebukok a víz alá, ügyelve, hogy ő a felszínen maradjon. Ha cápákkal van dolgunk, az igencsak megnehezítené menekülésünket. Egyedül elúszok előlük, akkor is csak éppen hogy, de Rain-nel a hátamon, lehetetlen. – Akkor itt halunk meg!

Nem fogom odavetni a vérszomjas dögöknek, csaliként, hogy mentsem az uszonyomat. Elég közel járnak, hogy a víztömegen keresztül felismerjem őket. Mosolyogva bukkanok fel, majd nyugtatóan megszólalok.

– Rain, már a szemed se az igazi.

– Miért?

– Palackorrú delfinek.

– Vagy úgy! Már a látásom is emberi – kezd el hüppögni.

A kedves kis állatok kidugják orrukat, és nyekeregve beszélgetni kezdenek.

Nem értem, hogy mit akarnak, hiszen nem értjük nyelvüket, de valamit nagyon szeretnének. Fejükkel integetnek, jelezve, hogy kövessük őket, vagy legalábbis szeretném ezt hinni. – Mit veszíthetünk? – Valószínűleg sokkal jobban ismerik ezeket a vizeket, áramlatokat, mint mi, akik sose jártak még itt.

Egy öbölhöz vezettek.

Megmentették az életünket, ezért nem lehetek elég hálás nekik. Búcsúzóul megpaskolom orrukat, mire nevetve – szerintem legalábbis – elúsznak. Hagyom, hogy az áramlat kisodorjon minket a partra, muszáj tartalékolnom az erőmet.

Elérjük a sekély vizet, habja a partot mossa. – Itt jó lesz! – Nem is kell szólnom, magától mászik le hátamról, és bizonytalanul feláll. Alig ér a térdéig, itt már nincs veszélyben. Ő gyenge lábakon indul meg kifelé, én pedig alkaromon mászok utána.

Ahogy partot ér, lerogy, és szívfájdító gyöngyözésben tör ki. Sietek, hogy kivetődjek a homokra, a levegő pillanatok alatt felszárítja rólam a vízcseppeket, és átalakulok.

– Rain! – rohanok oda hozzá és átölelem. – Css... Nincsen semmi baj!

– Phayu! – emeli rám vizes arcát. – Eltűntek a gyöngyeim! Tengervíz folyik a szememből! – dörzsölgeti.

– És? – veszem karomba, és elindulok egy magasba elkedő szikla tövébe.

– Hogy fogok kelleni neked emberként?

– Ezt most nem mondod komolyan? – óvatosan leteszem a földre. – Ez a legnagyobb bajod? – mosolyodom el.

– Neked is az lenne, ha...

– Ha, mi?

– Semmi.

– Mondd már ki! – törlöm le szomorú arcát.

– Ha szeretnél! – borul a homokra, és ha lehet, még hangosabban zokog.

Teljes tanácstalanságomban a fejemet vakarom.

Annyi gondja, baja lehetne, de őt mégis ez zavarja. – Ki érti ezt? – Leülök, hátamat a sziklának támasztom és ölembe vonom. Mellkasomra borul és úgy piheg.

– Fáj valamid? – simítom meg lábát.

Pikkelyének elvesztése biztosan fájdalmas lehetett.

Át szoktunk alakulni, de azt a természet ajándékának köszönhetően tesszük. De neki leszaggatták, ami azt is jelenti, hogy többé már nem lehet sellő. Megfosztották mivoltától, most már csak egy egyszerű ember. Ha Őfelsége meggondolná magát, az se jelentene semmit, ez a fajta megtépázás visszavonhatatlan. Ő már a földdé, a víz kivetette magából.

– A lábam sajog – szipogja.

– Itt? – húzom végig tenyeremet mindkét oldalon.

– Ühüm.

– És itt? – érintem meg fenekét.

– Csak a bőröm.

– Hmm... Érdekesen hangzik – próbálom elterelni gondolatait.

És mi erre a legjobb megoldás?

Ha megadod neki, amire annyira vágyik. A szerelmemet nem tudom neki adni, de a testemet igen. Éreznie kell, hogy akarom őt, annak ellenére is, hogy egy hitvány, akarom mondani, átlagos ember lett belőle. Az én szememben ezzel az értéke csak növekedett. Nem azért, mert két lábon jár, hanem amiért kiált értem és az érzéseiért.

Ezt sose tette meg értem senki, és valószínűleg nem is fogja. Egyedül ez a kis sellő vette a bátorságot, hogy szembe szálljon uralkodójával, a boldogságáért és a szerelméért. – Nem fogom elfelejteni neki! – még, ha egy világ is fog elválasztani minket egymástól.

– Mi jár a fejedben? – néz rám ártatlanul.

– Tudod, attól, hogy ember vagy – fektetem le a meleg homokba –, még ugyanúgy kívánlak.

– Ez igaz?

– Nem hiszel nekem? – csókolom meg nyakát. – Bebizonyítsam?

– Mire készülsz? – szemét lesütve rebegi.

– Nem olyan nehéz kitalálni – lába közé férkőzök és betakarom felsőtestemmel. – Magamévá teszlek.

– Most? – kapaszkodik vállamba.

– Te is itt vagy, én is itt vagyok, az idő is szép.

– Phayu... – sóhajtva tárja szét lábait.

– Rain... – végre ajkunk összeforr.

Karját átkulcsolja nyakamon, ujjai hajamban kalandoznak.

Odaadóan válaszol minden nyelvcsapásomra, beleadja minden tudását. Érzem rajta a reményvesztettséget, a fájdalmat, talán, mintha az elengedést is. Ha felhozhatnám számára az összes tengericsillagot, csak hogy boldoggá tegyem, megtenném. De most csak egyetlen dolgot adhatok, és azt meg is teszem.

Ajkát elhagyva, csókolom felpuffadt arcát, minek íze a sós tengervízre emlékeztet. – Nem ezt érdemelted! – Mérges vagyok helyette is, dühít és felháborít az, amit vele műveltek. – Hogy merészeltek így bánni vele! – Lelkem viharából, és szívem dobogásából rájövök, hogy ő nemcsak egy egyszerű sellő nekem.

Közelebb került hozzám, mint valaha is gondoltam volna, és erre most jövök rá, mikor már késő. De az is lehet, hogy pont ezek miatt a cselekedetek miatt kedveltem meg ezt a kis szeleburdi ivadékot.

– Rain, szeress – suttogom.

– Hiszen már szeretlek – búgja.

Elégedetten húzom végig nyelvemet arcélén, le a nyakán, az azon lüktető éren.

Érintésemre olyan szépen muzsikál, hogy abba beleremegek. Sóhaját, nyöszörgését hallgatva egyre lejjebb ereszkedek, beszippantom az apró, kis gyönggyé zsugorodott bimbóit, és felváltva szívogatom őket. Kidomborítja mellkasát, hajamba kapaszkodva még jobban magára húz, és el nem enged.

Feltérdelek és élvezem a látványt, majd egyik lábát vállamra veszem és nyalogatom a finom bőrét. Nagyra nyitja szemét, kíváncsian méricskél, és megnyalja izgató párnáit. Lassan végighúzom rajta ujjaimat, szinte alig érek az üde bőréhez, amitől halkan felnyög.

Ékessége már régóta meredezik, azt várja, hogy hozzáérjek. Mosolyogva kóstolgatom tovább, azzal ráérek később is foglalkozni, de ez miatt nem is kell aggódnom. Megteszi helyettem. Tekintete izzik, ahogy hozzáér hosszához, és mozgatni kezdi rajta vékony ujjait. Minden rántásánál izeg-mozog. Szabad kezével rátalál bimbóira, és olyan erővel morzsolja, mintha szét akarná zúzni őket.

Fájdalommal teli élvezet száguld át arcán, és nem merem elhinni, hogy az én kis sellőm ilyenre is képes. Olyan naivnak tűnik, tudom, hogy tapasztalatlan, és mégis vágyamat a vízfelszínig korbácsolja, vagy még annál is tovább.

– Tetszik? – amíg válaszára várok, bekapom lábujját.

Remegve hajlítja be, izmos, mégis kecses lábát, másra se vagyok képes, csak bámulni őt, és egész lényét.

Lábát leveszem és egymásra rakom, miközben oldalára fordítom. Karját feje fölé nyújtja, egyiket végighúzza a másikon, majd mellkasán, bordáin, oldalán, csípőjén, fenekén, és amíg le tud nyúlni, combján.

– Ne tedd ezt velem! – sóhajtom, és fölé görnyedek, apró csókokkal követve kezének útvonalát.

– Mégis mit? – rezzenti meg pilláját.

– Nem is sejted, hogy milyen érzéki vagy – harapdálom csípőjét.

– Ha nem mondod, honnan kellene tudnom?

– Akkor most mondom – nyalom meg ujjamat és rózsájához illesztem.

A gyűrű nehezen enged, de végül győzedelmeskedek felette.

A szűk helyen melegség fogad, és már alig várom, hogy hosszomat belé helyezhessem. Egyre csak masszírozom bejáratát, ennek örömére lazulni kezd. Még véletlenül se szeretnék neki fájdalmat okozni, abból ma már kapott éppen eleget. – Készen állok! – pillantok le kőkemény merevedésemre. Hozzá se kellett érnie, elég volt elém táruló látványa, na meg az általa kiadott hangok, hogy ilyen állapotba hozzon.

Felső lábát feljebb rakom, hogy jobban hozzáférhessek. Tenyeremet bőséges nyállal ellátom, és bekenem vele farkamat, majd bejáratához igazítom, és egyetlen lökéssel elveszek benne.

– Ez fájt! – próbálja visszafogni hangjának élét.

– Megéri, hidd el nekem – hajolok előre.

Egyik kezemmel megtámaszkodom teste mellett, másikkal kezét követelem.

Mikor nekem adja, összefűzöm ujjainkat és elkezdek mozogni. Igyekszem gyengéd maradni, de szégyenszemre nem nagyon jön össze. Hogyan is jönne? Folyamatosan nyögdécsel, teste rázkódik alattam, gyűrűje pulzál. Hol összehúzódik, hol tágul, ezzel az őrület határára sodorva engem.

Minden lökésemnél elérem azt a bizonyos pontot, mitől erősen lihegni kezd. Szeretem, hogy ilyen hangokat tudok előcsalogatni torka mélyéről, ez csakis az én kiváltságom lehet, és senki másé. Lábát átemelem a másik oldalra, térde alá nyúlok, és feljebb húzom.

Ráhasalok testére, és most már mindkét kezünk egymásba kapaszkodik. Homlokomat övének támasztom, orrunk összeér, meleg leheletét, mi kiárad szűk nyílásán, ajkamat simogatja. Belassulok, minden rezdülésére odafigyelek, hogy mikor melyik döfésemre húzódik össze.

Neki köszönhetően most már tudom, hogy mi a különbség szex és szeretkezés között. Az utóbbi, vele, csodás élmény, ő értem van, én pedig érte. Erősen szorítja kezemet, nevemet suttogja a sötétben, és ennek a pillanatnak tanúi lesznek a sziklák, a tenger, homok, és ami még körölütöttünk van.

Nem is kell mondania, tudom, hogy a végén jár, érzem testének feszüléséből, meg abból, ahogy farka hasamnak feszülve meg-megrándul. Végül meleg nedve beteríti a köztünk lévő szűk rést, megadva magát nekem. – Hát legyen! – Én is megadom magam szenvedélyünknek, teste melegének, és belé élvezek.

Levezetésképpen hosszan csókolom, mintha nem volna holnap, mert bizony, ki tudja, hogy hogyan fog alakulni a másnap. Még mindig nem engedi el kezemet, pedig nem maradhat örökké övé. Feltámaszkodok, hosszomat kihúzom járatából, és figyelem, ahogy nedvem vékony kis csíkban szivárog belőle.

Elégedettséggel tölt el a látvány, majd leheveredek mellé, magamhoz húzom, fejét karomra fektetem. Lábamat átkulcsolom övén, és szorosan tartom.

– Tökéletes volt – puszilok hajába.

– Az – sóhajtja, és karomba kapaszkodik.

Azt hiszem, tudja, hogy mi fog következni, minek jön el az ideje.

Szívfacsaróan ejti ki édes ajkán a szavakat, amik nemcsak neki fájnak, hanem nekem is. De tudomásul kell vennünk, hogy más világba tartozunk.

– Magamra hagysz?

– Vissza kell térnem, nem vagyok idevaló.

– Én sem – mélyeszti körmét bőrömbe.

– Most már igen – suttogom.

– Látlak még?

– Szeretném azt hinni, hogy találkozunk még.

– Várni fogok rád.

Megszakad a szívem, de megkérdezem.

– Miért?

– Mert a tiéd vagyok, ilyen egyszerű.

– És ha nem jövök? – súlyos szavak ezek, de ki kell mondanom.

– Akkor is. Phayu, én téged választottalak, most és mindörökre.

– Lehet, csalódni fogsz.

– Sosem. Tudom, hogy neked ott a helyed.

– Majd elfelejtesz.

– Szeretnéd, igaz? – fordul felém.

– Nem – nézek szemébe. – Tudom, hogy önző vagyok, de azt akarom, hogy várj rám.

– Fogok, ígérem. Csak a tiéd vagyok.

–Maradjon is így – újabb csókot nyomok duzzadt ajkára. – Nem tudom, hogy mikor, hogyan, de visszajövök hozzád.

– Ne ígérj olyat, amit nem fogsz betartani.

– Mennem kell – mocorogni kezdek.

– Még ne! Ne hagyj magamra!

– De...

– Legalább várd meg, hogy elaludjak – szipogja.

– Rendben, azt megvárom.

Nem mondd többet, lelke viaskodik éppen.

Szeretne rábeszélni, hogy maradjak vele, de az elveivel ellenkezne. Még akkor se erőszakolta rám magát, amikor megtehette volna a közös jövőnk érdekében. Legőszintébb, legtisztább teremtés, és fáj itt hagynom.

De hív a tenger, suttogja nevemet, szólongat, magához édesget. Ő már nem hallja ezt, és ez elkeserít. Ha visszatérek a mélybe, át kell gondolnom, hogy mit is akarok pontosan. Képes lennék mindent otthagyni miatta? Megszokni, hogy a víz egy karnyújtásra lenne tőlem, de nem élhetnék benne, mert nekem a szárazföldön a helyem?

Egy sellőnek ez nagy áldozat. Mindig érezni, hallani ezt a hívogató, kecsegtető hangot, hogy térjek vissza. – Borzalom lenne! – De az, hogy magára hagyom talán még borzasztóbb, de ezt csak azután fogom megtudni, ha visszatérek élőhelyemre.

Meglátjuk, nem tudom, hogy mit fogok érezni, ha visszatérek. Lehet, nem is fog hiányozni, eszembe se fog jutni, vagy talán csak nagy ritkán, mikor éppen valami rá fog emlékeztetni. – Nem tudom! – olyan nehéz ez.

Elaludt, de rosszat álmodhat, mert nyöszörög és rángatózik közben. Próbálom ölelésemmel megnyugtatni, és úgy néz ki, sikerrel is járok. Kihúzom feje alól kezem, még utoljára emlékezetembe vésem vonásait, és érthetetlen módon, kigördül szemem sarkából egy rózsaszín gyöngyszem. – Hát ez?

Meglepődök, mert általában nem ilyen színű szokott lenni. Kezembe veszem, és a hold fényében nézegetem, majd tenyerébe helyezem, és ráhajtogatom ujjait.

– Poszeidón legyen veled – ajkammal érintem puha ajkait, majd felállok és a víz felé sétálok.

Még egyszer utoljára visszanézek, és belül darabokra esek.