Rain

Ma van a nagy nap.

Semmi kedvem elúszni a vizet rengető ceremóniára, de nincs mit tenni, ott a helyem. Szívem szerint itt maradnék, ahol a sós víz nem olyan mély, és a napkorongnak van annyi ereje, hogy áttörjön a víztömegen, és felmelegítse a homokos fövenyt. Kellemesen heverészek, élvezem az áramlat simogatását, egyúttal összekuszálja félhosszú tincseimet.

Kinyújtom a karom, azt remélve, hogy kiemelkedik a vízből, és érezhetem rajta a fényes korongnak erejét, de ez lehetetlen. Több méter mélyen húzódok meg, nagyra nőtt hínársövény vesz körül. A sziklákat benőtte a szivacs és a korall, ezt kihasználva vidáman kergetőznek a bohóchalak. Ez az én rejtekhelyem, senki se ismeri, csak Sky. Bár ha teheti, elkerüli, mivel túl közel van a határvonalhoz.

Ha az otthonom felé nézek, színes kavalkádot látok a tiszta, áttetsző vízben. Ha viszont a másik irányba, a határvonalon túlra, ott a komor sötétség fogad. Elvétve látni elsüllyedt csatahajókat, utasszállítókat és még ki tudja mit. Legszívesebben átúsznék, átkutatnám az összeset, és amit tudnék, magammal hoznék.

De nem tehetem. Vannak bizonyos szabályaink, amiket nekem is be kell tartanom, és a túlátra való úszkálás, határozottan tilos a sellők részére, nincs kivétel. Ha mégis ellenszegülsz a szabálynak, nagy árat kell érte fizetned. – Persze, ha rájönnek! – Annyira naiv nem vagyok, hogy ne tudnám, előbb-utóbb minden titok kiderül.

– Vajon tényleg olyan rémes hely? – megfordulok, ezzel felkavarva a homokot.

Szemcséi csillogva kavarognak körülöttem, majd szépen lassan elülnek.

Annyi helyet tiltanak, ide ne menj, oda ne menj, ezzel csak még jobban felcsigázzák kíváncsiságomat. A felszín tiltott övezet, mert a végén horogra akadunk, és ki tudja mi lesz a sorsunk. A sötét víz felé se szabad, mert a gyilkos szörnyek levadásznak és felfalnak. Nem marad más lehetőség, mint a birodalom határain belül kalandozni.

– Ez nekem kevés – megpiszkálom az egyik vöröses színű tengeri csillag lábát.

Nem tetszik neki, két nyúlványát felhúzza, és arrébb araszol a sziklán.

– Rain – Sky hangját sodorja felém a vízáramlat.

– Megyek már – válaszolom, és elrugaszkodom az aljzattól.

Az alacsony növényzet simogatja uszonyomat, igazán csiklandozó érzés.

Mosolyogva megpördülök tengelyem körül, miközben szelem a sós vizet. Színesebbnél színesebb halak vonulnak el mellettem, és mikor észrevesznek, megriadva rebbennek szét.

– Nem kell félni, nem harapok! – nyúlok feléjük, és egyből tenyerembe simulnak. – Látjátok! – simogatom meg hasukat. – Most mennem kell!

Nincs időm babusgatni őket, nemsokára kezdődik a ceremónia.

– Végre már! – lebeg előttem az egyetlen barátom, akire számíthatok.

– Sky – ölelem át, és jó érzéssel tölt el, hogy érezhetem szívének lassú ketyegését.

– Hoztam neked valamit! – mosolyodik el, és előveszi hínárból fonott szütyőjét.

Turkál benne egy darabig, – szerintem, ő nagyobb gyűjtögető, mint én, csak tagadja – és elővesz, egy rózsaszín, gyöngyházfényes mütyürt.

– Mi ez? – úszok közelebb.

– Mini kagylóhéj, a hajadba! – nyújtja felém, és megvizsgálom. – Tetszik?

– Nagyon! Felfűzöd?

– Azért hoztam – kiveszi kezemből és a hátam mögé úszik.

Elkezdi egyik tincsemet fonni, majd, mikor félúton jár, az előre átfúrt lyukakon átbújtatja hajszálaimat.

A végeredmény mestermunka, egyszerűen imádom. Több kagyló és gyöngy díszíti már hajkoronámat, de nem tudnám azt mondani, hogy elég lenne. Amikor elég közel merészkedek a vízfelszínhez, az azon áthatoló fényes sugarak megcsillannak rajtuk, és szanaszét szórják fényüket.

– Megint álmodozol?

– Mikor nem?

– Igaz! – megfogja kezemet, és húzni kezd.

– Ne siessünk annyira, atyád várhat – próbálom lassítani.

– Hogy aztán engem hibáztasson? – mérgelődik. – Bajba akarsz keverni?

– Dehogy is! Tudod, hogy nem direkt csinálom!

– Kezdek kételkedni benne! Mintha szánt szándékkal ellenkeznél döntéseivel.

– Nem mindegy? Amúgy is, folyton megszid!

– Ha jobban átgondolnád, belátnád, hogy elég sűrűn igaza van.

– Nem fogom! – büszkén emelem fel államat. – Szabadszellemű vagyok.

– A szüleid kicsit megnevelhettek volna... – húzza össze szemöldökét.

– Ez, nem volt szép tőled! – meglököm, és már ott sem vagyok.

A közeli árok felé tartok, és leúszok egészen az aljáig.

Igen, határozottan rakoncátlan, és engedetlen személyiségem van, mégis mit tehetnék, ha folyton kíváncsi vagyok? Egyszerűen kielégíthetetlen a vágy bennem, hogy felfedezzem az ismeretlent. De mindenki átoknak fogja fel, és azt vágják a fejemhez, hogy a vesztembe rohanok. Meg persze azt is, hogy a szüleim kék vére folyik ereimben.

Keveset tudok róluk, állítólag átúsztak a túlátba, és belevesztek a homályba. Többé nem tértek vissza, és nem is keresték őket. Egyedül hagytak, pedig még igazán kicsi voltam. Apám bátyja vett magához, aki történetesen Sky atyja. Nekik köszönhetem, hogy nem vesztem oda, amit persze mindig az orrom alá dörgöl az öreg.

Az árok aljára már nem jut el a fény, alig látok valamit. Tovább úszva követem a kanyarulatokat, ujjaimmal a hideg, iszapos talajt szántom. Óvatosabbra veszem a tempót, mivel éles töredékdarabok állnak ki a fölém magasodó sziklafalakból. Viszont, a rájuk tapadt, meztelen csigák gyönyörűek.

Közelebb úszok az egyikhez – hajam lebeg körülöttem –, és szemügyre veszem. A kis puhatestű fehéren izzik, rajta sötétkék foltok vibrálnak. Ezeknek a kis lényeknek köszönhetem, hogy tovább látok a fitos kis orromnál.

Szórakozottan tovább haladok, észrevétlenül ismeretlen területen kötök ki. Pontosabban, uszonyom alatt a nagy semmi, csak a magába szippantó feketeség. A kedves kis halak eltűntek mellőlem, és hirtelen nagy lett a csend. Néhány méterre tőlem egy elsüllyedt hajó néz velem farkashalszemet. Orrán valamiféle alakzattal, de messziről nem ismerem fel.

Pár farokcsapással ott termek, és megvizsgálom az egykor gyönyörű arcot formáló valamit. – Mi lehet ez? – Süllyedni kezdek, és figyelem testének karcsú vonalát, amely ugyanolyan farokban végződik, mint az enyém. Végighúzom tenyeremet érdes felületén, de még csak elképzelni se tudom, hogy miből készülhetett. Lassan a moha átveszi a hatalmat a hajótest felett, magába kebelezi, és a végén az enyészetté válik.

Benéznék a kerek valamin, de egy átlátszó ízébe verem az orromat. – Ilyet se láttam még! Tükröződök benne! – Ez mind új és izgalmas, és én élvezem. Tovább leskelődök, kíváncsiságom határtalan. Ekkor felbukkan két sárgán világító szempár. Vékony nyelvét kidugja és sziszegni kezd. – Angolna! – Csak hírből ismerem őket, de semmi jót nem jelentenek. Gyorsak, halálosak, legalábbis ezt mesélik.

– Rain! Gyere vissza!

– Hogy? – visszapillantok és meglátom Sky gyöngyházfényű uszonyát.

– Siess! Tiltott területen vagy! – lebeg egy helyben.

– De hát, nem is! – körülnézek, és rájövök, hogy igaza van.

Kíváncsiságom már megint bajt hozott a fejemre.

A belém nevelt rettegés átveszi felettem az uralmat, és már úsznék vissza, de egy erős áramlat visszatart. – Ennek is pont most kellett ideérnie? – Küszködök, hogy elérjem az árok szélét, de nem nagyon sikerül.

– Ússzál Rain! – buzdít barátom, és nyújtja felém karját.

– Azon vagyok!

Nekiveselkedek, már félúton tartok, mikor lepillantok.

Nem kellett volna.

A mélyből nyúlványok törnek felfelé, végein hosszúkás, levélre emlékeztető fejvéggel, amik kinyílva éles fogakat villantanak. – Most aztán, tényleg bajban vagyok! – A pánik erőt ad, nekiindulok a tőlem telhető legerősebb farokcsapások kíséretében. Megragadom barátom kinyújtott kezét, így magával ránt és elterülök rajta.

Éppen, hogy megúsztam. Fellélegezhetek, biztonságban vagyok Sky ölelő karjában. A nyúlványok követelőzően csattogtatják fogaikat, de csak a semmit érik. Csalódottan süllyednek a mélybe, én pedig örülhetek, hogy nem lettem a vacsorájuk.

– Szerencséd volt, ugye tudod?

– Nem mondod? – nemtörődömséget színlelek, legbelül viszont elöntött a rettegés. – Menjünk, még a végén elkésünk.

– Többször kellene megijedned, jót tesz neked – mosolyodik el.

– Hagyjál már! – morranok rá, de ő csak nevet tovább.

– Rain – megállít egy pillanatra –, sajnálom, nem úgy gondoltam.

– Tudom Sky. Nem haragszom – elmosolyodom, mert komolyan is gondolom.

Fent a magasban, a vízen túl már kezd sötétedni, és ha nem sietünk, tényleg lemaradunk a ceremóniáról.

Azt viszont, biztos nem tenném zsebre, amit akkor kapnék. Ráadásul, ha Sky elkottyantaná, hogy merre is jártam – önhibámon kívül –, akkor kerülnék csak igazán bajba.

Színpompás világ ez.

A mélytengeri kráter szolgáltatja a helyszínt, ennek a dícsőséges rendezvénynek. Középen a ceremóniamester intézkedik, az utolsó simításokat, utasításokat adja ki, hogy minden tökéletesen müködjön.

A sellők pedig a kráter falain kialakított kiszögeléseken foglalnak helyet. Sky és én az uralkodói család számára kijelölt páholyból követhetjük nyomon az ünnepséget. Itt még korlát is van, legalább tudok min támaszkodni.

– Atyád nem jön?

– Talán hiányoztam? – dörren a mély baritonjáról felismerhető hang.

– Felség – hajolok meg. – Csak annyira, mint mindig.

– Rain, hol marad a jólneveltséged?

– Elveszett az évek folyamán.

– Mit vétettem? – foglal helyet trónján. – Hogy lehet ilyen szemtelen az unokaöcsém?

– Jó tanárom volt! – mosolyogva kacsintok rá.

Érett kora ellenére még mindig tiszteletet parancsoló a kisugárzása.

Hosszú, fekete haja tekereg kidolgozott teste körül, uszonya aranyszínben pompázik. Csuklóját aranykarperecek díszítik, rajtuk a legkülönlegesebb gyöngyökkel. Nyakában is valami hasonló lóg, de mégis a legértékesebb tulajdona, a háromágú szigonya.

– Ugyan, Felség, inkább örülnie kellene, hogy az élete részese lehetek! – villantok egy szemtelen vigyort, amitől tudom, hogy ellágyul.

– Rain, csak azt akarja mondani, hogy örül a befogadásának! – próbál megvédeni Sky.

– Fiam, tudom én azt jól! – mosolyodik el. – Csak lenne egy kicsit jobb természete.

– Felséged akkor unatkozna!

– Bárcsak úgy lenne! – neveti el magát. – De most előre figyeljetek, mindjárt kezdődik.

A ceremóniamester karjával jelt ad, hogy kezdhetik a zenészek.

Szólnak a dobok, fújják a hosszúkás kagylókat, a neonhalak pedig biztosítsák a háttérvilágítást. A nép elhallgat, és a térre kezdenek figyelni. – Unalmas! – Szívesen elúsznék, magukra hagyva őket, és bolyonganék a birodalomban, hátha van olyan hely, amit még nem fedeztem fel.

A zene elhallgat, a ceremóniamester megköszörüli torkát, és ékesszólóan megkezdi beszédét. Mindenkit üdvözöl, hálát ad, hogy a vizeinkben most béke uralkodik, de ennek ellenére is meg kell erősíteni határainkat. – Blablabla...!

– Tisztelt egybegyűltek! – hangját viszi a víz, meg se kell erőltetnie magát. – Akkor jöjjenek a kiválasztottak.

A dobokat egyenletesen ütni kezdik, megadva az alapritmust.

A kráter mélyedéséből, hosszú sorban érkeznek a besorozott sellők. Szép látvány, ahogy sötét színeikben pompáznak. Obszidián, bazalt, lávakő és még sorolhatnám. Ásványi színükből eredendően arra születtek, hogy ezt a nemes feladatot ellássák. – Fennhéjázó banda! – Különbnek tartják magukat másoktól. Izmos karjaik csak úgy dudorodnak, ahogy felsőtestük sem hagy maguk után kivetnivalót.

Uszonyuk hosszabb az átlagnál, farkuk szélesebb, és egyetlen csapásukkal messzebbre jutnak, mint én tízzel.

– De büszkék magukra! – forgatom szememet.

– Te is az lennél! – szólal meg Sky. – Tudom, hogy irigy vagy!

– Hah, mégis mire? – fonom össze karjaimat.

– Nézz végig rajtuk, utána magadon!

– Tiszteljétek meg őket, hogy csöndben maradtok – figyelmeztet Felségünk.

– Nem is vagyok irigy – morgolódom orrom alatt.

Nem tehetek róla, hogy jelentéktelennek születtem.

Sky állítja, hogy egyáltalán nem vagyok az, mégis annak érzem magam. Bár az is igaz, hogy olyan, mint én, nincs még egy sellő a környéken. Élénk, kék hajamban megannyi gyöngy és kagyló lapul, amik néha játékosan összekoccannak. Bőröm sötétebb a többiekétől, és senki se tudja megmondani, hogy miért. Pikkelyeim türkiz színe magára vonja a sellők figyelmét, bármerre is járok.

Tekintetem megakad az utolsó sellőn a sorban. Előrehajolok, hogy jobban megnézzem magamnak, de ezzel sokra nem megyek. Messze van, mégis amit látok, elnyeri rajongásomat. – Páratlan! – Ilyen káprázatos példányt még nem láttam. – Hol bujkált eddig? – Mind közül, ő a legtökéletesebb. Válláig érő kékesfekete haja rendezetten lebeg körülötte, világos bőre szinte ragyog. Uszonya hosszabb a többiekénél, és farokmérete is túltesz mindegyiken.

Igazán nem ez ragadott meg, hanem pikkelyének ónix színe, amely csillog mozgása közben. Sötét acélos tekintete magabiztosságot sugall, orra egyenes, ajkai kellően párnázottak.

– Szerelmes vagyok! – teszem szívemre kezem.

– Most éppen kibe? – kérdezi Sky.

– Ez nem vicces! Tényleg igaz!

Érzem, legbelül, valami megváltozott.

Szívem őrülten kalapál, és ilyen még nem történt velem. Szememet nem tudom levenni róla, bármennyire is szeretném. Magának követeli minden figyelmemet, hogy csak őt nézzem és senki mást.

– Ki az?

– A legutolsó – súgom oda neki, és továbbra is a szívemet takaró bőrömet markolászom.

– Oh, hogy ő! – szemügyre veszi, de semmi reakciót nem vált ki belőle. – Nem rossz.

– Stop! Az enyém!

– Rain, nem gondolod, hogy neki is lesz beleszólása?

– Hidd el, engem választ majd!

– Nem is ismered! – tátogja némán.

– Részletkérdés – álmodozva figyelem, ahogy felsorakoznak. – Hát nem isteni?

– Már megint bajba fogsz kerülni. Látom előre!

– Nyugi, ez csak szerelem!

– Pont ez az! Egyáltalán nem megnyugtató! – bosszankodik.

Talán túlzás szerelemnek nevezni, hiszen nem is ismerem.

De akkor is, van ez az érzés, ami szorítja dübörgő szívemet, és a gondolat, hogy közel kell kerülnöm hozzá. Nincs választásom, ezt diktálja a természet. Mágnesként húz maga felé, még ha menekülni szeretnék is előle, az egyenlő lenne a lehetetlennel. Számomra elrendeltetett, csak egy a baj, ez még nem jelenti azt, hogy ő is így lesz velem. – Valamit tennem kell!

Amíg ezen járt a csavaros kis eszem, a ceremónia a végéhez közeledett. Szivacságyon hozták a kiválasztottak részére csináltatott nyakbavalókat, amin egy lapos csigaházra emlékeztető függő van.

– Megkérném Őfelségét, hogy adja át őket! – mutat az ékszerekre a ceremóniamester.

– Nagy megtiszteltetés számomra! – emelkedik a magasba, szigonyát szorosan maga mellett tartva. – De meghagyom ezt a nemes feladatot két fiamnak!

– Ahogy óhajtja – hajol meg, majd ránk emeli tekintetét. – Kérem, jöjjenek.

– Felség, nekem nem illene mennem – suttogom.

– A fogadott fiamként ott a helyed – válaszolja. – Menjél csak, akaszd a nyakába!

– De Felség! – elvörösödök a gondolatra, hogy kihallgatott minket.

– Öreg vagyok, de nem süket! – kacsint, majd komolyan biccent, hogy haladjunk.

Mosolyogva úszunk le, miközben a nézők tapsolnak és éljeneznek.

Sorra vesszük a nemes ifjakat, mindegyiknek gratulálunk, majd megkapják a láncukat. Már csak az utolsónak kell odaadnunk, de pont Sky-ra kerül a sor, így lemondóan sóhajtok egyet.

– Legyen a tiéd! – nyújtja át a nyakláncot, mire izgalmamba majd kibújok a bőrömből.

– Köszönöm – átveszem, és már úszok is kiszemeltem felé.

Szememet lesütve, zavaromban gyorsan elhadarom a szöveget, majd ráemelem tekintetemet.

Apró mosoly bujkál szája szegletében, tekintete melegséget sugároz, nem tehetek róla, de egyből elolvadok. Tétován bámulom pár másodpercig, majd megunva megszólal.

– Megkaphatom?

– Hogy? Mit? – hebegem.

– A láncot – bólint az ékszer felé.

– Ja, hogy ezt – emelem fel.

– Igen, örülnék neki.

Ártatlanul teljesen másra gondoltam, és ezt látja is rajtam.

Lejjebb ereszkedik, hogy össze tudjam kapcsolni tarkójánál a szépen megmunkált nyakláncot. – Túl közel vagyok hozzá! – Egész testemben remegek, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám közelsége.

– Meg is vagyunk – dadogom.

– Köszönöm, csillagom!

– Rain a nevem.

– Nem kérdeztem – kinevet, jól szórakozik rajtam, de nekem ez rosszul esik.

– Mindegy, most már tudod – emelem fel égő arcomat.

Mielőtt bosszankodva eltávolodnék tőle, megragadja csuklómat.

– Nem felejtem el.

– Azt jól teszed – mérem végig, és ott hagyom.

Odaúszom a ceremóniamester mellé, és várjuk, hogy vége legyen az ünnepségnek.

Egy végső szónoklat után, magasba emelik lándzsájukat, valami érthetetlen szöveget mantrázva. Kitör a tapsvihar, éljenzés, ők meghajolnak, és vezényszóra visszavonulnak. – Még csak a nevedet se tudom! – Lehangolódom, és nem tudom, mit gondoljak.

Amikor megmondtam a nevemet, érdektelenséget mutatott, majd mikor magára akartam hagyni, visszatartott. – Micsoda dolog ez! – Játszik velem, látszott rajta, hogy élvezi kínos helyzetemet. – Most mit csináljak? – Nagyfiú vagyok, majd megoldom. Nem lehet olyan nehéz felkelteni az érdeklődését, vagy mégis?