- B-Buon giorno! Miben segíthetek? - kérdeztem, miközben lányos zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni.
Amit először észrevettem, hogy magas volt. Nagyon magas. Körülbelül 195 centi, de lehet, hogy elérte a két métert is. A második a hangja. Mély volt, tisztán csengett. Szép lassan felfedeztem őt magamnak. Állán fekete szőrszálak meredeztek, barna szeméből aggodalom sütött, hiába húzódtak mosolyra ajkai. Sötét haja gondosan beállítottnak tűnt, fekete ingének ujja könyökéig fel volt hajtva, kezei a farmernadrág zsebeiben pihentek. Idősebbnek nézett ki tőlem.
- Gina Matteo, igaz? A nevem Daniele Greco. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de van egy kis gond. Illetve nem gond, de szükség van Önre. A közelben vezetek lovardát, és az egyik kancám épp ellik. Ezzel semmi gond nem lenne, de az állatorvosunk a napokban elköltözött és nem volt időnk újat találni. A rendelő mellett lakó néni mondta, hogy ilyenkor itt találom meg önt. Tudom, hogy felelőtlen vagyok, de...
- Hozom a táskámat - fojtottam belé a szót, azzal elrohantam mellette, át a saját házamba, ahol magamra kaptam a köpenyemet és megkerestem a fekete orvosi táskát, aztán ugyanilyen sebességgel vissza is tértem.
- Luca! - kiabáltam be a házba.
- Autóval jött? - kérdeztem Mr. Grecot.
- Igen.
- Indítsa a motort. Fél perc, és jövünk.
- Luca! - rontottam be a házba.
- Itt vagyok...
- Keress valami köpenyt vagy elnyűttebb ruhát magadnak. Dolgunk van. Ciao a tutti!* - intettem a családnak, aztán már kint is voltam.
A kocsihoz vezető rövid út alatt gyorsan vázoltam a helyzetet Lucának, aki apa egyik régi pólójában feszített - hogy hol találta, az rejtély, tekintve, hogy nem a tulajdonosa adta oda neki.
- Mr. Greco... - kezdtem volna bele, mikor beültünk az autóba.
- Csak Daniele.
- Rendben. Szóval, Daniele, ő itt az asszisztensem, Luca Morelli. Luca, ő Daniele Greco.
A bemutatkozás után elindultunk. A lovardáig vezető utat csendben tettük meg és meglepően gyorsan.
- Mén - jelentettem be büszkén, miután Stella* sikeresen, komplikációk nélkül megellett és én is elvégeztem a feladatomat a kicsi ápolásával kapcsolatban.
Először azt hittem, behajlott a csikó egyik lába, de kiderült, hogy nem erről van szó, egész egyszerűen Daniele biztosra akart menni. Azt mondjuk nem tudom, hogyan lehet, hogy délután kettőkor ellett a kanca, mikor általában nagyon késői vagy korai időpontban történik meg a természet eme csodája, de akkor mindegy volt. Hátrébb léptem, hogy egyedül hagyjam az anyát és fiát.
- Köszönöm - nézett rám hálásan Daniele.
- Semmiség. Ha 40 percen belül nem áll meg a lábán, akkor lehet támogatni... de ezt gondolom tudod. Remélem, hogy nem bántalak meg vele, de én most megyek. Ha bármire szükséged van, itt a névjegyem - nyújtottam át neki a kicsi cetlit.
- Ciao - köszönt el Luca is.
- Ne vigyelek el titeket? - kérdezte Daniele.
Megráztam a fejemet, aztán a lovakra mutattam.
- Jobb, ha itt maradsz.
- Remélem tudod, hogy király voltál - lökte meg a vállamat Luca, miközben hazafelé sétáltunk.
- De nekem miért kellett jönnöm? Úgy értem, jó, adogattam a dolgokat, meg minden, de ezt nélkülem is meg tudtad volna oldani. Na nem mintha zavarna, hogy megint kettesben maradtam veled, csak...
- Hogy? Ne haragudj, nem figyeltem - néztem fel ártatlanul a fiúra.
- Te...
- Luca... Sajnálom. Mindent sajnálok. Az, hogy ma egy szó nélkül jöttél velem és segítettél, meg az is, hogy nem hagytad, hogy kitörjem a nyakamat... Azt hiszem, egy kicsit félreismertelek.
Egy pillanatig hallgatott, aztán magához húzott, és szorosan megölelt. Meglepetésemben semmire nem tudtam koncentrálni.
- Még senki nem mondott nekem ilyen szépet.
- Hé, ne szállj el magadtól, még mindig sokat beszélsz, de... Azt hiszem, már nem tartalak idegesítőnek.
Belemosolygott a hajamba.
- Luca... - kezdtem, mikor egy perc után még mindig ölelt.
- Hmm?
- Elengedsz, kérlek?
- Ja, persze. Bocs.
- Nem... Mindegy.
- Hazakísérhetlek?
- Várj, az nem esik ki neked teljesen?
- Figyelj, kell a mozgás. Mármint, így is király testem van, meg izmos vagyok, de tudod, mivel a házad magasan van, jó kis séta az odáig, meg aztán vissza és haza.
- Ahogy gondolod... - vontam meg a vállam, és folytattam az utamat.
- Egyébiránt, a családod nagyon kedves. Egyáltalán nem olyan, mint az enyém. Úgy értem, ez egy szép, nagy család, tele szeretettel. Az enyém meg széthullott, szóval külön jó, hogy így befogadtak. Mit gondolsz, máskor is ehetnék veletek? Anyukád nagyon jól főz, én pedig köztudottan imádok enni, régen emiatt igencsak duci kisfiú voltam, csúfoltak is rendesen, aztán most már tátják a szájukat, ha meglátnak, szóval megérte az a sok edzés. Te mivel tartod meg az alakod? Én a konditeremre esküszöm, de a biciklizés is jó. Tuti futsz. Futó alkatod van. Eltaláltam? Egyébként figyeltelek, és mit ne mondjak, si mangia come un uccellino*. Szóval nem csodálom, hogy ilyen vékony vagy, de mellé tuti sportolsz még valamit. Hogy állsz a csokikkal? - itt megállt, választ várt.
- A bolti édességeket nem eszem meg, csak a házi süteményeket. De figyelj, most dicsértelek meg, de gondolkodom rajta, hogy az egészet visszaszívom - nevettem.
Nem tudtam haragudni rá. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megváltozhat valakiről a véleményem.
- Hát, én aztán tényleg akármit megeszek, csak utána le kell mozognom, különben elhíznék - hagyta figyelmen kívül az utolsó mondatomat.
Mikor hazaértünk, elbúcsúztam Lucától, majd levetettem magamat az ágyamra, és a lila plafont bámultam. A gondolataim akaratlanul is vissza-vissza tértek Danielére. Meg akartam ismerni. Mégsem lett volna elég merszem, hogy felhívjam - az már más kérdés, hogy nem tudtam a telefonszámát, bár a lovarda elérhetőségét biztos megtaláltam volna.
- Gina! - kiabált be anya a házba.
Basszus. Elfelejtettem beszélni velük.
- Nyitom! - pattantam fel, és kisiettem a bejárathoz, ahol anyu csípőre tett kézzel állt.
- Mia figlia! Mégis mit képzelsz?! Ott hagyod a családodat minden szó nélkül, elrohansz Lucával, aztán el sem mondod, hogy mégis che diavolo* történt! Ki csengetett? Hol jártatok? Ennyit nem érdemlünk meg?
- Spiacente*, madre - mondtam bűnbánóan, aztán mindent elmeséltem töviről hegyire.
- Szóval helyes volt a férfi. Tetszik neked? - kérdezte izgatottan.
Időközben bementünk a nappaliba, és úgy ült velem szemben a kanapén, mintha valami tinédzser lenne, aki pletykára szomjazik. Egy pillanatra láttam, hogy a szeme is csillogott. Bár lehet, hogy csak képzelődtem.
- Hát, azt hiszem. De madre, nem is ismerem őt igazán. Attól, hogy jóképűnek tartom, még nem fogok hozzámenni feleségül.
- Tudom, tudom, de ez már bíztató kezdet. Azonnal el is mondom apádnak - vette elő ősrégi, nyomógombos telefonját.
- Ne! - kiáltottam fel.
- Apa mindenkinek elmondaná, és még a végén a fülébe jutna a dolog. Nem akarok kezdeményezni.
- Cara figlia, a mi családunkban minden nő erős. Ehhez az erőhöz a kezdeményezés is hozzátartozik.
- Non mi importa*. Nem és kész. Prego*! - néztem rá könyörgően.
- Va bene*. De azért ez olyan jó. Lovardában jártál, helyes férfit láttál - kuncogott.
- Haha - dünnyögtem.
- Na jó, azt hiszem, most magadra hagylak. Buona notte!
- Buona notte, madre! - engedtem ki őt, aztán kulcsra zártam az ajtót.
A faliórára pillantottam.
Már hat óra van? Hogy repül az idő...
Besiettem a fürdőbe, és megengedtem a sarokkádba a vizet. Amikor megtelt, nyakig merültem a habban, miközben mellettem a telefonomból a kedvenc dalaim szóltak.
A tükör már teljesen bepárásodott a csap fölött, mire kiszálltam. Felvettem a pizsamámat, aztán megkentem vajjal két szelet kenyeret, vágtam mellé magamnak sajtot, és beültem a tévé elé, hogy kicsit kikapcsolódjak. Éppen az Apafejet néztem, amikor jelzett a telefonom, hogy új üzenetem érkezett.
Grazie.

Szótár

Ciao a tutti! - Sziasztok!
stella - csillag
si mangia come un uccellino - annyit eszel, mint egy madár (itt a madárétkű kifejezésre akartam utalni)
che diavolo - mi a franc
Spiacente - Sajnálom
Non mi importa - Nem érdekel
Prego - Kérlek
Va bene - Rendben