Sziasztok babák!
Ezzel az új storyval érkezem hozzátok. Csak kipattant a fejemből az ötlet (mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné :D). Komolyra fordítva a szót, úgy gondoltam ebben sok elképzelést tudnék megvalósítani, amit a Story of a girl-ben nem. Mondjuk még nagyon az elején vagyunk, de légyszi írjátok le, hogy tetszett, folytassam-e vagy inkább ne.
Pusziii

______________________________♡______________________________

-Ugye milyen furcsa?-néz rám Nessy, ahogy a suli lépcsőjén ülünk és csak hallgatjuk, ahogyan diákok jönnek-mennek, nevetve néznek vissza egymásra, kézen fogva sétálnak, vagy éppen egymást lehagyva futnak előre.-Most már nem tudom majd inni minden nap azt a finom forrócsokit.-sajnálkozik, én meg hangosan felnevetek.

-Te komolyan csak a forrócsokit fogod hiányolni?-nézek rá felhúzott szemöldökkel kissé szomorúan.

-Jó, talán még a rántott húsos-szendvicset, na az valami isteni volt.-sóhajt.

-És én hol vagyok?-tettetem a megbántottat.

-A laptopom képernyőjén?-halkul el a hangja, ahogy egyre bizonytalanabbá válik. Eddig nem akartuk szóba hozni, hogy bizony más egyetemekre fogunk járni, jó messze egymástól. Én a bostoni egyetemre megyek, ő meg itt marad Californiában. Nem az a távolság, amit minden egyes hétvégén lenne időm megtenni.

-Csak mondd, hogy nem fogsz elfelejteni.-ölelem meg.

-Soha.-suttogja a hajamba.

Vanessán kívül nincsenek barátaim, haverjaim igen, de még egy ilyen jó barátom nem. Attól félek, nem fogom valami jól viselni, ha nem lesz mellettem. Már rég tudtuk előre, hogy így lesz, de hát az ilyesmit mindig csak halogatja az ember, nem igaz? Na mi is így voltunk vele, minél később foglalkozunk majd vele, annál jobb lesz. Talán csak az az egy a jó benne, hogy fesztelenül voltunk eddig egymás társaságában, úgy mintha tudnánk, soha semmi sem fog változni. Próbáltuk tettetni, de tovább nem lehet húzni a bekövetkezhetetlent.

Kibontakozom Nessy öleléséből, felállunk és elindulunk haza.

-De ugye eljössz az esti bulira?-néz rám könyörgően. Holnap reggel indulok Bostonba és csak annyit ígértem, hogy még átgondolom a dolgot. Nem szeretnék hulla fáradtan kelni.

-Persze.-bólintok rá.

-Jujj, köszii.-ugrik a nyakamba, én meg mosolyogva hagyom, hogy letámadjon.

-Aztán csinos legyél.-kacsint rám, mielőtt el kell válnunk.-9-re legyél ott.-mondja még.

-Meglesz.-intek és már megyek is le az utcánkba.

Felsétálok a lépcsőn és benyitok a házba.
Amint becsukom az ajtót, nagynéném száguld ki a konyhából, köténnyel a derekán.

-Szia Drágám.-ölel meg, ad két puszit és már szalad is vissza.

-Mi készül? És te hogy-hogy itthon vagy?-dobom le a táskámat az egyik székre és beleszagolok a levegőbe. A finom illatok csak úgy szállnak a házban.

-Lasagne.-mosolyog rám, tudja, hogy az a kedvencem, gondolom az érettségi végeztének tiszteletére csinálta.-Jajj és szabadságot vettem ki.-vonja meg a vállát. Állatorvosként dolgozik pár utcányira a háztól, nincs olyan túlzottan sok munkája, de reggel 8-tól este 8-ig dolgozik, így neki is kijár némi pihenő.

-Csodás.-kapom fel a nemrég lerakott táskámat a székről és már szaladok is be a szobámba. Ketten lakunk itt, mert a szüleim 12 éves koromban meghaltak, eredetileg a bátyám is velünk lenne, de ő nem sokkal az ide költözésünk után eltűnt és azóta nem hallottunk felőle. Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy itt hagyott minket, de megbirkóztunk vele.

Gondoltam csinálok valamit, de tanulni most már nem kell, Nessyvel nincs semmi megbeszélnivalóm, a szobámban lenni egyedül meg néha tök unalmas. Tehát úgy döntöttem, lemegyek Kathez.
Felülök a pultra és elkezdek enni egy almát.
-Elmehetek este az osztállyal szórakozni kicsit?-nálunk ez a szokás, hogy mindent megkérdezek

tőle, persze nagyon ritkán van, hogy azt kéri ne menjek el.

-Persze, nyugodtan.-mosolyog.-Segítesz a lasagnéval?

-Aham.-bólogatok, gyorsan megeszem az almát, megmosom a kezem és már megyek is.

Rakok egy réteg tésztát, majd egy réteg húst a tepsibe, majd miután ezzel végeztem, ráöntöm a mártást, szórok a tetejére sajtot, végül berakom a sütőbe.

-Elpakoltál már?-néz rám szomorúan Kat.

-Nem-ingatom a fejem.-Segítesz?-kérdezem bátortalanul.

-Jajj, hát persze Édesem.-nyújtja ki a karjait.-Gyere ide.

Közelebb megyek hozzá és elhullajtva egy-egy kósza könnycseppet, szorosan megölelem.
-Ne sírj kérlek.-simogatja a fejemet.-Nem lesz az rossz. Nem árt, ha elszabadulsz innen egy kicsit.

-Tudom.-motyogom a hajába.-Menjünk.-mondom és mindketten felsétálunk a szobámba. Kiveszem a szekrényből a ruháimat, a cipőket és a többi dolgot, amit el szeretnék vinni. Két hatalmas bőröndbe elcsomagoljuk őket és már csak azt vesszük észre, hogy mehetünk is lefele, mert készen lett a lasagne.

Kiszedjük a sütőből, Kat felszeleteli, én előveszek két tányért. Pár perc múlva már jóízűen falatozunk mind a ketten.

-Köszönöm.-rakom el a tányérokat a mosogatóba.-Azt hiszem egy jó ideig nem eszek majd a te főztödből.-szontyolodok el.

-Ezért gyere haza minél hamarabb.-jön közelebb hozzám és a homlokomra nyom egy puszit.

-Már fél nyolc van.-nézek a telefonomra.-Ideje lenne készülődni.-ejtek el egy halvány mosolyt.

-Menj csak nyugodtan.-mosolyog rám.-Aztán csinos legyél.-kiált még utánam, mikor már a lépcsőn megyek felfele.

Ez az egész olyan hihetetlen, hogy elmegyek, sosem gondoltam arra, hogy bármikor is távolabb leszek ettől a helytől, az Otthonomtól. Mert ez az otthonom, igen.

Nem vagyok az a fajta, aki nagyon kiöltözik ilyenkor, tehát magamra kaptam egy felhajtott szárú fekete csőgatyát és egy bordó feliratos pólót. Hosszú, derékig érő, szerencsémre természetesen egyenes hajamat begöndörítettem. Raktam fel egy kis szempillaspirált, bejfújtam magam a parfümömmel, elpakoltam egy táskába a telefonomat, az irataimat, a pénzemet és késznek nyilvánítottam magam. Lerobogok a nappaliba, ahol Kat tévézik és körbefordulok.

-Tökéletes.-mosolyog.-Nagyon szép vagy.-jön oda hozzám és megigazítja a köves nyakláncomat. Mindig hordom, már mindenki megszokta, hogy én azt sohasem veszem le. Kat kicsit szomorúan néz rá, mindig ezt csinálja, fogalmam sincs miért, de mikor megkérdezem tőle csak a fejét rázza és annyit mond "Egyszer majd jelentőséget nyer."

-Köszönöm.-kuncogok halkan.

-Érezd jól magad, csapjatok még egy utolsó bulit.-kacsint.

-Úgy lesz.-nevetek és közben oda megyek a szandálomhoz, amit gyorsan feltornázok a lábamra.

-Vigyázz magadra.-súgja még a fülembe, magához húzva egy utolsó ölelésre.

-Én?-mutatok magamra.-Mindig.-legyintek.

Úgy döntök, mivel még csak háromnegyed kilenc van és nem lakok messze a helytől, ahova menni kell, nem sietem el a dolgokat és a hosszabb utat választom. Ilyenkor senki sem jár itt, ezért is olyan nyugodt.

Ahogyan sétálok az utcában még a saját levegővételeimet is tisztán hallom. Próbálom az emlékezetembe vésni az összes kis apró részletet.
Nem sietem el, megfontoltan rakom egyik lábamat a másik után és magamba szívom a látványt. Hirtelen furcsa zajt hallok a hátam mögül, mintha valaki csoszogna, ezért azonnal hátra is fordulok. Egy fiú közeledik felém, fején kapucnival. Hangosan zihálva veszi a levegőt, néha meg-megáll, de közben folyamatosan néz hátrafelé. Nem érzékelheti túlzottan, hogy ott vagyok, mert mikor odaér hozzám épphogy elmegy mellettem és már menne is tovább, mire én utána kapok. Meg akarom kérdezni, hogy jól van-e, de ekkor furcsa érzésem támad. Mintha húznák az egész testemet, bizsereg a bőröm és hirtelen ezernyi apró egymáshoz nem túl közeli pontot látok, ami nem fedi az egész látóteremet. Miután ez az érzés elmúlik, a lábaim süllyedni kezdenek. Mi az, hogy süllyedek? Az lehetetlenség.
A lábamhoz apró, finom szemcsék érnek. Homok? Most akkor én megbolondultam? Lenézek a földre és az bármennyire is meglepő tényleg homok fedi. Miután felnézek az ismeretlen fiúra, akinek még mindig szorítom a kezét, immár látom az arcát. Erős áll, enyhe borosta, szőke kócos haj és gyönyörű mogyoróbarna szempár, amelyben zavarodottságot fedezek fel.

-Ki vagy te?-néz rám úgy, mintha valami űrlény lennék. Mi ilyen érdekes rajtam?

-Ezt én is kérdezhetném.-nyögöm ki, mielőtt érzem, hogy a végtagjaim kezdik felmondani a szolgálatot.

Ajkai féloldalas mosolyra húzódnak,majd mikor már kezdek összecsuklani utánam kap és karjaiba vesz. Még ránézek most már komor arckifejezésére, de elkezd homályosulni a látásom és lassan minden elsötétül.

2016.08.02.