Sziasztoook!💗✨ Ez egy kissé rendhagyóbb rész lesz. Még mindig dolgozok a 44. fejezeten, jóformán bekezdésről bekezdésre nyálazom át (a drága elsőszámú kisbétámmal) Dávid és Amadé érzéseit, reakcióit. De jó lesz, érzem, a már kész részekkel elégedett vagyok, viszont még kell egy kicsi a fejezet végéhez.💗 Szóval úgy gondoltam, addig hozok nektek néhány apróságot! Képeket a Pinterestről, illetve egy kisebb szösszenetet Amadéról és Dávidról, amit még tavaly írtam. Egy kis nyári napocska, amikor Dávid próbálja lenyűgözni Amadét: igenis menő srác, akivel megéri barátkozni.💗 Lentebb megtaláltok mindent!:))

2022. 08. 29. – gördeszkás eset

Dávid azzal hívott fel egy forró nyári reggelen, hogy menjek ki vele a Parkba, mert mutatni akar valamit, egy meglepetést.

Egyszerre izgatottan és rosszkedvűen készülődtem, bár úgy tudtam, végül nem ment el sem Eddával, sem Linával randizni. Vagy csak nem mondta el, hogy ne tegyek rá rosszalló megjegyzéseket?

Miután tizenöt percet álltam a ruhásszekrényem előtt, arra jutottam, nem fogok csak Dávid miatt valami különösen csinosba bújni, jó lesz az, ami először a kezembe akad. Amikor a ruháim közé nyúltam, kicsit reméltem, hogy átjárót találok Narniába és nem kell többet visszatérnem ide, ahol hercegként nőhetek fel gyönyörű hercegkisasszonyok és jóképű lovagok között.

Ezen ábrándoztam a reggeli készülődéstől kezdve egészen addig, amíg meg nem érkeztem a Parkba, ahol a kellemes hűvöst nyújtó, még lélegző fák alatt kerestem a helyet, amit Dávid megadott. Gördeszkások húztak el mellettem, deszkáik kereke hangosan kopogott a betonon. Kisgyerekes családok sétáltak, csöppségek bőgtek hangosan, kutyák ugattak. Egyáltalán nem hagytak elmerülni a természet hangjaiban és azt képzelni, hogy Narniában járok.

Megérkeztem a kijelölt pontra, de gyanakodva néztem körül: a liget itt egy gördeszkaparknak adott helyet, sok félmeztelen fiúval, akik ide-oda gurultak deszkáikon, kiabáltak, nevetgéltek, cigiztek, söröztek. Nem mondom, hogy nem tetszett a látvány, de nem erre számítottam.

Megcsörgettem Dávidot, de nem is figyelt arra, amit mondtam, csak azzal nyugtatott, hogy mindjárt ideér.

Amikor megérkezett, döbbenten néztem fel rá: laza nadrágot, bő pólót viselt, a kezében egy fényes, fekete gördeszkát tartott.

– Hát ez meg... mi? – kérdeztem, és akárhogy próbáltam, nem tudtam parancsolni szemöldökömnek, ami mintha hozzánőtt volna homlokom tetejére.

Megemelte a deszkát és büszkén vigyorgott.

– Nem egyértelmű?

A fejemet ráztam.

– Fogalmam sincs, mi történik. Nem is tudsz gördeszkázni.

– De igen – tiltakozott Dávid. – A gördeszkázás menő, én meg szeretnélek lenyűgözni.

Úgy kiszáradt a torkom, mintha egy homokvihar söpört volna benne végig.

– Lenyűgözni? – kérdeztem értetlenül. – Miért akarnál te lenyűgözni engem?

Dávid csak a vállát vonogatta.

– Miért ne akarnálak? Szeretném megmutatni, hogy van indokod barátkozni velem. (ez utalás egy korábbi, még meg nem írt jelenetre)

Még értetlenebbül bámultam őt.

– És az lenne az indokom, hogy gördeszkázol?

– A menő srácok mindig deszkáznak – jelentette ki Dávid. – Eddig összesen öt suliba jártam három országban, és mindenhol a deszkás srácok voltak a legmenőbbek. Ha nem deszkáztál, bénának tituláltak.

– Tehát te tudsz deszkázni – mondtam nem éppen úgy, mint akit meggyőztek.

– Még szép – bólintott határozottan Dávid, de ahogy a deszkagödör vagy mi felé pillantott, mintha bizonytalanság csillant volna a tekintetében. – Mindjárt mutatok neked pár trükköt.

– Ott abban a pokollyukban? – érdeklődtem.

– Igen. – Felszegte az állát és a földre dobta a gördeszkáját, ráfektette a talpát.

– Először bemutathatnád menőségedet sík terepen. Hidd el, engem az is lenyűgöz.

Dávid összehúzta a szemét.

– Dehogy, abban semmi extra nincs.

– Mondd, hogy legalább védőfelszerelést veszel fel – könyörögtem, amikor elindult a pálya széle felé. Rémesen elszántnak tűnt, kezdtem kétségbeesni. Mi van, ha elesik és eltöri a karját? Mi van, ha összeütközik valakivel, elesik és betöri a fejét? Egyre szörnyűbb lehetőségek jelentek meg lelkiszemeim előtt, szinte úgy éreztem magam, mint azok a nők, akik fehérzsebkendővel, zokogva integettek a világháborúba induló férjeiknek.

– Babácskám, ne aggodalmaskodj! Egyet se félj, amíg engem látsz – nyugtatott Dávid, és rám vigyorgott. Késő volt, már azon dolgoztam, hogy örökre az emlékezetembe véssem „babácskám" becézésének a hanglejtését.

Egy pad felé intett.

– Ülj le, és figyeld a mestert!

Nem ültem le, de árgus szemekkel figyeltem őt.

Kigurult a pálya szegélyére, pár pillanatig csak állt, bámult a mélybe, és én azt reméltem, megjön az esze, elrúgja a fenébe a deszkát és elvisz pizzázni.

De nem, ellökte magát a párkánytól, és berogyasztott térdekkel gurulni kezdett lefelé a lejtőn. Nem történt semmi baj, áramlott lefelé a többi deszkás sráccal. Felvitte a lendület a szemben lévő emelkedőn, még mindig ép volt, már kezdtem azt hinni, igazából egy rejtett tehetség.

Aztán visszafele kiderült, mégiscsak helyesek voltak a megérzéseim. A többieknek láthatóan ösztönösen egyszerűen ment a visszafordulás, Dávid viszont nem csinálta jól a mozdulatot, a kerék nem úgy fordult, ahogy ő akarta, a deszka megállt egy helyben, Dávid pedig lehengerbucskázott róla, a fejét védve gurult végig az íven a gödör aljára.

Lehet, hogy kiáltottam, lehet, hogy nem, mindenesetre azonnal nekiindultam. Bemásztam a gödörbe, vagy háromszor majdnem orra buktam, mire odaértem mellé. A hátán feküdt, nyöszörögve szorította az arcára a tenyerét.

– Ez annyira kínos – suttogta, amikor mellé térdeltem. – Most mindenki engem néz, ugye? Kinevetnek?

– Jól vagy? – aggodalmaskodtam és szemügyre vettem csupasz karját és vádliját, több helyen horzsolások vöröslöttek.

– Válaszolj, kérlek! Én vagyok a nevetség tárgya?

– Dehogy, jóformán senki nem néz, aki meg mégis, csak azért, mert azt hiszik, kinyiffantál – korholtam megkönnyebbülve, amikor láttam, hogy nincs semmi komolyabb sérülése, nem folyik ki az agyveleje a fejéből.

Dávid hangosan nyöszörgött, de legalább elvette a karját az arca elől.

– Gyere, menjünk ki innen – hívtam, és kezemet nyújtva felálltam. Összeszorított fogakkal tápászkodott fel ő is, nem fogadta el segítő karomat. Sziszegve lépkedett, próbálta nem behajlítani a térdét, a horzsolásaiból vékony patakban csordult a vér. Felvettem a deszkáját és a fejem ingatva követtem. A pályáról kiérve ledobta magát egy padra és dühös arckifejezéssel meredt vérző térdeire.

– Dávid – szólítottam meg, amikor majdnem egy teljes percig hallgatott.

– Olyan hülyén érzem magam – motyogta. – Nem is tudom, mit képzeltem. Nyilván te is totál hülyének nézel.

– Nem, egyáltalán nem – vágtam rá. Dávid felnyögött és elfordította a fejét, hogy esélyem se legyen a szemébe nézni. Felsóhajtottam, és gyengéd hangon beszélni kezdtem: – Nem hülyének nézlek, inkább olyannak, aki képtelen elviselni a hibákat és a kudarcot.

Megint ökölbe szorult a keze, nem örült a hallottaknak.

– Hát ezt meg hogy érted?

– Borzalmasan érzed magad egy hibától, pedig nem kellene. Szerinted ezek a srácok – mutattam a pálya felé –, soha nem estek el életükben? Nem azért tudnak így meg úgy ugratni, mert akkora őstehetségek, hanem mert évekig gyakoroltak, estek-keltek, újrakezdték.

Dávid már nem az ellenkező irányba nézett, a térde irányába lógatta az orrát. A hátára simítottam a tenyeremet, hogy tudja, nem rosszindulatból mondok ilyeneket.

– Utálom, ha valami nem megy – vallotta be dünnyögve.

– Tudom, drágám, feltűnt – mosolyogtam rá kedvesen és megdörgöltem a hátát.

– Pedig még el sem kezdtük a sulit – jegyezte meg Dávid, és nekem dőlt, meleg teste és rám nehezedő súlya szinte el is feledtette velem, hol vagyok.

– Azért a matek után kicsit ki voltál készülve – emlékeztettem a szintfelmérőre. – Pedig biztos vagyok benne, hogy nem vagy rossz matekból. Csak épp jó sem. Na és?

– Ezért nem vettek fel nyelvi tagozatra. Mert nem vagyok jó matekból – tette szóvá Dávid, de most nem hangzott olyan keserűen, mint máskor, amikor erről beszélt. Finoman megpaskolta a combom, és azt mondta: – De ennek már kivételesen örülök. Ha felvettek volna oda, nem lennék az osztálytársad és nem ismertelek volna meg.

– Megismertél volna, csak talán nem ilyen... – Nem tudtam befejezni a mondatot, de Dávid értette.

– Igen – sóhajtotta, és a vállamhoz dörgölte a fejét. Túlságosan bensőségesre váltott a szituáció, a hasamban feléledtek a pillangók. Szóval gyorsan visszatértem az eredeti témára.

– Egyébként, ha tényleg szeretnél megtanulni gördeszkázni, akkor ne add fel! És el ne felejtsd, hogy egyedül Allah tökéletes, te nem lehetsz az.

Dávid horkantva nevetett fel, és elhúzta tőlem a fejét, ami részben megkönnyítette, részben megnehezítette pillangóim dolgát.

– Köszi az emlékeztetőt – vigyorodott el –, de szerintem nem erőltetem a deszkát. Már ha te nem szeretnéd.

– Miért szeretném? – lepődtem meg.

– Mert hátha mégis menőfiúval akarsz barátkozni – vont vállat szégyenlősen. Imádtam azt az arcát, amit társaságban nem mutat meg sosem.

– Dááávid – nevettem el magam, és átöleltem a vállánál fogva. – Te tökéletesen menő vagy gördeszka nélkül is. És lehetnél akár kis szürkeegér fiú is, én akkor is csak veled akarnék barátkozni.

Dávid felém fordította a fejét, így az orra majdnem az enyémhez ért. Közvetlen közelről néztünk egymás szemébe – nagyon-nagyon-nagyon szerettem volna megcsókolni. A gondolattól pír kúszott az arcomra, de igyekeztem nem elkapni a tekintetem.

– Ez furcsa – jegyezte meg enyhe meglepettséggel a hangjában. – Úgy értem, korábban mindig tennem kellett valamit azért, hogy valakivel barátkozhassak és bizonyos társaságokba bekerülhessek.

– Ezért kezdtél el inni és cigizni is?

– Részben – vallotta be.

– Nekem nem kell megfelelned, Dávid – mondtam halkan. Nem tudtam ráparancsolni a kezemre, az mintha öntudatra ébredt volna, felemelkedett és kisimított Dávid homlokából néhány kósza tincset. Amikor visszatért az ölembe a kezem, megtört a varázs, eljutott az agyamig, mit is tettem és gyorsan elfordultam tőle. Mintha az összes levegőt kiszipolyozták volna a tüdőmből.

– Köszönöm – mondta még Dávid, de már kihűlt a pillanat. Zavartan mosolyt villantottam rá, aztán ismét témát ugrottam:

– Szerinted van itt valakinél elsősegélycsomag? Nem akarom, hogy elvérezz itt nekem.

Dávid megint felnyögött.

– Muszáj? Ez olyan kínos. Nagyon-nagyon kínos.

– Ne feledd: Allah!

Dávid tenyerébe temetett arccal nevetett.

– Allah, Allah – ismételgette, néhány elhaladó felnőtt furcsállva nézett ránk. – Amíg ellátsz, csini nővérke, magyarázd már el, mi ez az Allah mániád!

Engedelmesen elmagyaráztam neki, miután szereztem egy Betadine-os dobozkát és pamacsokat, mert nem akartam arra gondolni, hogy „csini"-nek hívott, mégha ilyen bizarr szókapcsolatban is.

– Ez nagyon humános – jegyezte meg Dávid és megborzolta a hajam. – Nekem is kell egy ilyen szőnyeg.

– Ha egy nap gazdag leszek és dedikálásra utazok Iránba, hozok neked egyet.

– Köszönöm, babácskám – vigyorgott. Próbáltam elcsitítani a hangokat a fejemben, amik azért sopánkodtak, hogy Dávid miért nem meleg, és ha nem meleg, akkor meg miért mond nekem ilyeneket, és mi történt azzal a két másik lánnyal, akik között Daniella óta őrlődik. De legfőképpen azért sajnáltam magam, és sajnáltak engem a fejemben visítozó hangok, hogy reménytelenül beleszerettem ebbe a fiúba. Aki egyértelműen hetero. És aki babácskámnak hív engem.

– Elkallódott a figyelmed – vette észre. Mindig észreveszi. Pár hónapja ismer csak, és máris így átlát rajtam. Nagyon utáltam őt ezért.

– Azon gondolkoztam, mit csináljunk a gördeszkáddal – hazudtam.

– Szerintem odaadom valakinek, akinek nagyobb szüksége van rá – vélekedett Dávid.

– Olyan jó ember vagy – bukott ki belőlem. Felragyogott arcán az a mosolya, amit a legjobban szeretek. Felkapta a gördeszkát és elment vele a többiek felé. Én meg csak ültem a padon, bámultam utána, és arra gondoltam sajgó szívvel, hogy hálás lehetek az égieknek – akár Allah lakjon ott fönt, akár más –, amiért Dávidot a barátomnak tudhatom.

Majdnem elsírtam magam hirtelen feltámadt szívfájadalmamban, amikor derűsen visszatért hozzám és a kezét nyújtotta nekem.

– Menjünk enni!