A megmentő Dávid - tökfaragás

Ritkán csinálunk valami értelmeset rajzórán, de amit a Tanár úr az őszi szünet előtti utolsó órán adott fel, egészen tetszett: Halloweeni töklámpást kellett faragnunk párokban. Az osztály egyrésze panaszkodott, másik része elégedetten mormogott, miközben csapatokra osztódtunk.

Értelemszerűen a mellettem ülő Dávidra néztem, de ő nem viszonozta pillantásom, összefont karral, mereven bámulta a karcos padot.

– Leszel a párom? – tettem föl a kérdést, amikor másodperceken keresztül nem volt hajlandó tudomást venni rólam.

– Kizárt dolog – mondta fintorogva. Legnagyobb csalódottságomra egyetlen félreérthető megjegyzést sem tett kérdésem félreérthetőségére.

– Miért? – kérdeztem rosszkedvűen és elfordultam tőle, kutatva ki lehet az az ember a teremben, akivel Dávid nálam szívesebben dolgozik együtt.

– Mert én nem csinálok ilyet.

Hümmögtem, és miközben rákérdeztem kijelentése miértjére, aggódva szemeztem a sarokban felhalmozott tökkupac maradékával. Az összes szépnek mondható darabot elvitték, ami kicsit bosszantott. Szerettem volna valami pofásat alkotni azzal a hatalmas késsel, amit óra elején vehettünk el a tanári asztalról. Fejben már megterveztem a vágásokat, a szemeket, a hegyes fogakkal teli szájat...

A Tanár úr azelőtt lépett oda hozzánk, hogy Dávid kifejthette volna, miért nem akar velem ilyet játszani, és letett elénk egy duci, barázdált, narancssárga tököt. Kicsit fonnyadt volt, de azért lehetett belőle alkotni.

– Együtt dolgoztok, ugye, fiúk? – kérdezte a Tanár úr, megpaskolva leendő műalkotásunk alapanyagát. – Tessék, itt egy tök, tökfejek.

– Köszönjük, Tanár úr! – mondtam lelkesen, és hozzáértőt játszva, hunyorítva méregettem a tökünket. – Cucurbita a latin neve – magyaráztam Dávidnak, aki grimaszolva rázta a fejét.

– Akármi is legyen a neve latinul, olaszul, oroszul vagy akárhogy, nem vagyok hajlandó hozzáérni.

– Miért?

Felé fordítottam a fejem, és óvón átkaroltam az asztalunkon kókadozó növényt. Alig vártam, hogy elkezdhessek rá rajzolni és elkezdhessem vagdosni – ezeréve, amikor még majdnem minden rendben volt a családban, Erikával és a nagyapámmal ősszel mindig faragtunk két-három halloweeni töklámpást, amik aztán az álmunkat vigyázták hetekig, amíg végleg el nem rohadtak.

– Azért, mert... mert... nézz csak rá! Undorító! – Dávid hátrébb tolta a székét az asztaltól, az arcának jó pár árnyalattal fehérebb színe volt a normálisnál.

– Mi a baj? – kérdeztem, most már aggódva. Dávid felkarjára tettem a kezem, de ő ellegyezte magától és grimaszolva, vádlón mutatott az asztalon árválkodó tökre.

– Ne érj hozzám azzal a kezeddel, amivel azt fogdostad!

– Bocsánat – böktem ki értetlenül. – Dávid, mi van veled? Ittál valamit?

– Nem – hangzott a szűkszavú válasz. Morcosan húzta össze magát és idegesen dobogott a lábával. Elképzelni sem tudtam, mi a baja.

– Nem tudlak követni – ismertem be kelletlenül. Dávid fújtatott.

– Kinevetsz, ha elmondom, mi zavar.

Ettől csak még kevésbé értettem a szituációt, és ezt meg is mondtam neki.

– Jó, hajolj közelebb! – mondta idegesen. – De a kezed vidd innen!

Engedelmesen odadugtam hozzá a fejem, és ő ingerülten bevallotta furcsa viselkedése okát.

– Félek tőle. Vagyis, pontosabban, iszonyodom. Nem tudom, mi rá a jó szó.

Ezt hallva elkerekedett a szemem, nem igazán tudtam, mit reagáljak rá. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam volna nevetni a helyzeten – igazából simán lehetett volna vicc is az egész, őt ismerve –, de Dávid komoly tekintete és fájdalmas fintora eltántorított a rajta vagy vele való szórakozáson.

– És... miért? Vagy...

Dávid elhúzódott és ellenségesen méregette a tököt.

– Egy mesében életre kelt egy tök, amitől évekig rosszat álmodtam... Tudod, ilyen hosszú csápok lettek a szárából meg a leveleiből, és ugrált és feje volt és csúnya volt és...

– A Hamupipőkéről beszélünk? – vetettem közbe a kérdést, de nem kellett volna, Dávid lesújtó pillantással illetett.

– Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy ne gúnyolódj! – mondta sértetten felhúzva az orrát.

– Nem gúnyolódtam, csak érdeklődtem – próbáltam szépíteni a helyzetet. – Na jó, mindenesetre akkor te nem érsz hozzá, értettem. Majd csinálom én, úgyis a mestere vagyok a szakmának.

Dávid a szemét forgatta és közölte:

– Csak ne csináld nyünyüskésen a belsejét, az annyira gusztustalan! Nem bírom nézni.

Bólogattam, a filccel gyorsan felskicceltem a töklámpásom szemeit és száját, majd felálltam, hogy jobb szögből tudjam belemélyeszteni a növény húsába a késemet.

Nagyon rákészültem a mozdulatra, és természetesen azonnal bele is vágtam a kezembe.

Dávid felnyögött.

– Tudod, a másik dolog, aminek nem bírom a látványát, az a vér...

Tűnődve néztem, ahogy a tök sárga héjára vér bugyog elő frissen szerzett sebemből. Egyelőre nem fájt, csak csípett, ahogy a kézfejem érzékeny bőrét sebeztem fel, aztán viszont hamar sajogni kezdett sérülésem, mivel kiderült, nemcsak az érzékeny bőrt sikerült felsebeznem.

– Na jó, most menjünk ki az orvosiba, nehogy itt vérezzél el nekem – tápászkodott fel Dávid, és megpaskolta a derekam. – Tanár úr, Amadé belenyiszált a kezébe, kiviszem a dokihoz!

– Milyen segítőkész vagy – jegyeztem meg, látva, milyen sebesen igyekszik elhagyni a termet. Kifele menet a tökbelsőtől maszatos Vil a kezembe nyomta kék textilzsebkendőjét; sajnos csak azután jutott eszembe arra gondolni, vajon taknyos-e a rongy, miután beletöröltem az ujjaim. Próbáltam félkézzel kötést szorítani a sebre, de nemigen jártam sikerrel, és az orvosihoz úgyis le kellett vennem, szóval a fehér ajtó előtt, ahol már ott toporgott Dávid, végül a zsebembe nyomtam Vil összemaszatolt kendőjét.

Dávid bekopogott az ajtón, ami rögtön ki is nyílt. A patyolatfehér szobában kevés bútor kapott helyet: az ablak két oldalán szekrények magasodtak, a baloldali falnak egy vizsgáló padot toltak, jobbra pedig magasságmérő rúd, mérleg és két íróasztal állt. Az egyik asztalnál félreismerhetetlen fonatával, szürke pulóverben, kezében jojóval ült Petra.

– Mi történt, fiúk? – kérdezte és felnézett ránk sötét szemeivel.

– Amadé levágta az ujját – közölte Dávid, majd felugrott a vizsgálópadra és mint aki jól végezte dolgát (bár valószínűleg inkább idegességében) lóbálni kezdte a lábát.

– Aha – bólintott Petra. – Megvan még a különálló darab?

Összehúztam a szemem.

– Most csak viccelsz, ugye? Mert Dávid viccelt, csak...

Petra színpadiasan fáradtan sóhajtott és felállt a székéből.

– Amadé, mutasd a kezed, Dávid, te pedig mássz le a padról, cseréljetek helyet.

Így tettünk, legalábbis én felügyetlenkedtem magam félkezem segítségével a padra, Dávid pedig nemes egyszerűséggel a szemben lévő íróasztal tetején foglalt helyet. Petra elővett egy fehér alapon piros kereszttel ellátott dobozkát és a mellettem gyűrődő nejlonra fektette. A térdemre simítottam a kezem, de az ujjam ismét vérezni kezdett, összepiszkította a farmerom. Fintorogtam és elkaptam a tekintetem. Láttam, ahogy Dávid fehér arccal bámulja a cipőjét. Megérezte, hogy nézem, felemelte a fejét és bizonytalanul rám mosolygott, majd pakolni kezdett az asztali holmik között, gondolom, így akarta elterelni a figyelmét.

Petra óvatosan a kezébe vette a kezem, miközben hideg ujjaival forgatta az ujjaimat, rászólt a háta mögött rámoló fiúra:

– Menj, és mosd meg az arcod, Dávid! Nem akarom, hogy idehányj, nem járnak ide túl gyakran takarítani.

Dávid kérdésre nyitotta a száját, de Petra előbb válaszolt neki:

– Az ajtó mögötti sarokban van egy mosdókagyló.

Összenéztem Dáviddal, aki csak a szemét forgatta és azt tátogta:

– Para!

Mosolyogva ingattam a fejem, egészen addig, amíg vissza nem terelődött a figyelmem a kis sebemre, ami hirtelen iszonyatos módon csípni kezdett: Petra nekiállt kitisztítani.

– Azta...! – kiáltottam fel, és megpróbáltam elrántani a lánytól a kezem, aki viszont nem engedte a csuklóm.

– Nyugalom, mindjárt vége. Adok neked matricát, ha nem izegsz-mozogsz a fertőtlenítés végéig.

– Tényleg?

– Nem. A gyerekrendelőben hagytam a matricáim.

Az ajkamba mélyesztettem a fogaim, hogy még csak ne is sziszegjek.

Amikor Petra már a kötésemet csinálta, felbukkant az eddig a mosdókagylóba bújó Dávid is.

– Na? Egyben marad a kis drága? – érdeklődött. Jóval élénkebb volt, mint pár perccel ezelőtt. Gúnyos mosolyt villantottam rá, válaszként hasonlót küldött vissza felém.

– Még szerencse, hogy ilyen gyorsan elhoztad ide, különben elvérzett volna – jegyezte meg Petra. Bekötötte az utolsó masnit, megpaskolta a kezem és a dobozához lépett. Dávid büszkén kihúzta magát.

– Tényleg?

– Nem – lohasztotta le lelkesedését Petra. Muszáj volt nevetnem, annyira viccesen tudott csőbe húzni minket. Nem tudtam eldönteni, hogy ez volt Petra sajátos humora, vagy csak szimplán bunkó volt, mindenesetre jól szórakoztam rajta. Mármint, többnyire akkor, ha ezt a stílusát mással szemben vette föl. Mondjuk Dáviddal szemben.

– Ne nevess! – Dávid fenyegetőn lengette meg az orrom előtt az ujját. – Ha nem reagálok ilyen gyorsan, akkor minden bizonnyal... elfertőződött volna a sebed. Igen. Biztosan.

Továbbra is nevetve válaszoltam neki:

– Igen, biztosan. Köszönöm, hős megmentőm! – Dávid összehúzta a szemét, de békítőleg ölelésre tártam a karom, ő pedig természetesen azonnal megbékélt és alaposan magához szorított. Játékosan hozzádörgölte az orrát a nyakamhoz, amitől csiklandósan összerándultam, aztán elhúzódott, hogy az orrommal is megtegye ugyanezt.

– Tökfej! – gügyögtem neki, mire csúnyán nézett rám.

– Muszáj visszamennünk órára? – kérdezte, miután végzett a csúnyán-nézéssel. – Te nem tudsz már faragni, én pedig amúgy sem érek hozzá a tökhöz. Doktor néni, tudnál írni nekünk...

– Amadé tökfaragás közben vágta el így az ujját? – Oldalra néztünk a lányra, aki a padra támaszkodott mellettünk, és hitetlenkedve nézett rám, mintha azt mondtam volna, jövőhéten indulok a Holdra.

– Igen – vallottam be, és Dávidtól eltanult mozdulattal, sértetten húztam fel az orrom.

– Istenem, a világ megérett a pusztulásra – sóhajtozott Petra. Visszatette a dobozát a helyére, és közben a fejét ingatta. Dávid morcosan ropogtatta az ujjperceit.

– Írsz igazolást, vagy sem?

– Írok, írok... Csak meg ne öljétek egymást ebéd közben a villákkal! Délután már nem én vagyok az ügyeletes.

– Igyekszünk – ígértem, és ügyetlenül megpaskoltam Petra hátát. – Köszi a gyógyítást, sámánasszony!

Dávid horkantva távozott a szobából, én még elvettem Petrától az igazolásunkat, bohóckodva csókot nyomtam a kézfejére, amire csak olyan petrásan a szemét forgatta, aztán rohantam az én megmentő Dávidom után.