91. fejezet

Templomba nem való

A múzeum után szabadidőt kaptunk a következő programig, a nagyszerűnek ígérkező templomlátogatásig, és Dáviddal úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt az időt és sétálunk egy kicsit kettesben. Még azelőtt eltűntünk, hogy valaki csatlakozhatott volna hozzánk, így egyfajta randevú jelleget kapott a városnézés.

A hangulatot csak a hideg rontotta el – reggel kapkodva készültem össze, nem hoztam magammal elég vastag ruhákat, ezért Dávid ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk egy sapkát meg egy sálat, így betértünk egy takaros turkálóba.

– Hát ez nagyon cuki – húzott a fejemre Dávid egy sötétkék kötött sapkát.

– Gondolod? – nézegettem magam a tükörben. – Neked is kéne egy, és lehetne ilyen... barátságsapkánk.

– Jó ötlet! – örült meg Dávid, ügyesen behelyettesítette a barátság szót valami mással. Fél perc alatt már hozott is egy hasonló mintájú, bordó darabot. A leértékelt termékek közül kiválasztottam egy fekete sálat, és azt is magammal vittem a pénztárhoz.

Mivel még így is fáztunk kint, inkább beültünk egy kávézóba. Sütizés közben pletykáltunk, flörtöltünk, beszéltünk a titokban megnézett kiállításról. Az egyik prospektusban olvastam valamit a festő botrányos házasságáról, de Dávid nem akart erről beszélni, azt mondta, most nem érdekli idegen emberek szerelmi élete. Úgy tűnt, hogy a sajátja viszont annál inkább: közel ült hozzám és úgy nézett rám, hogy attól Ádám biztosan megbolondult volna. Ráadásul az asztal alatt az enyémhez nyomta a lábát, és egyszer még puszit is nyomott az arcomra.

Szinte el is felejtettük, hogy egyébként egy osztálykiránduláson veszünk részt – de aztán jelzett Dávid telefonja, és lassan kénytelenek voltunk elindulni.

– Nem akarok templomba menni – nyafogtam. – Ott csak még hidegebb lesz! Ráadásul azt olvastam, hogy errefelé volt az a pedofil pap. Mármint nem az, hanem az egyik, elnézést a nyelvbotlásért...

– Halkabban! – szisszent rám Dávid.

– Jó, jó – dünnyögtem. – Csak már kezd fájni a fejem ettől az egésztől.

– Gondolj arra, hogy utána már egyenesen a szállásra megyünk, ahol pedig jöhet egy kis wellness! – lelkesített.

Fájdalmasan nyögtem egyet. Nem igazán szeretem a fürdőket: nem tudok úszni, zavar a klór szaga, egyszerűen nem az én világom. De aztán eszembe jutott, hogy legalább bámulhatom majd a félmeztelen Dávidot pancsolni, ami meggyőzött arról, hogy érdemes túlélnem a templomi kalandot.

/*/

Miután megebédeltek a helyi Mekiben, Toró derűsen vezette vissza barátait a találkapontra, jóval a meghatározott idő előtt. Sehol nem találta Dávidot és Amadét, hiába nézett végig kétszer az osztályon. Mivel képtelenség volt, hogy Dávid egy nap kétszer is késsen valahonnan, kezdte azt hinni, mégsem sikerült kijózanodnia rendesen. (Amikor rájött, hogy hamarosan lesz lehetőségük úszni és vízicsúszdázni, azonnal eltette a kólás palackot.)

– Mizu? – köszönt neki egy bordó sapkás alak. Toró megpördült, és szembe találta magát Dáviddal és Amadéval, akik büszkén feszítettek új fejfedőjükben.

– De édes kis manócskák! – röhögött fel, és megpaskolta mindkét fiú fejét. – Megzabállak titeket.

– Azt azért ne – mondta panaszosan Amadé. Biccentett a közelebb lépő Vil és Ádám felé, akik az imént még egy kis miniinterjút vagy vágóképet vettek fel Vil osztálykirándulós kisfilmjéhez.

Amíg Toró a sapkákról kérdezgette Dávidot, Amadé egy szál cigit dugott a szája sarkába, és nekiállt gyufával tüzet gyújtani.

– Te meg mit csinálsz? – sóhajtott fel drámaian Ádám. – Egy pillanatra nem figyelnek rád, és rögtön el kell kezdened parádézni?

– Irigykedsz, mert te nem tudsz gyufával rágyújtani? – kérdezett vissza gúnyosan Amadé, miután eltette a piros-fehér-zöld, nagy Magyarország mintás kis dobozkáját. Toró szemöldöke ösztönösen megrándult: az anyja évek óta idegeskedett, amiért már csak ilyen gyufát lehet kapni a boltokban, és ez a feszültség az idők alatt rá is átragadt.

Ádámot nem érdekelte a doboz mintája, csak próbált visszaszólni legjobb tudása szerint.

– A huszonegyedik században élek, nem úgy, mint egyesek, akik mondjuk az ókorban ragadtak Homérosszal.

Toró szerint elég szomorú tartotta, hogy Ádám szerint ez volt a legjobb beszólás.

Kezdett egyre szürreálisabbá válni a két srác közti feszültség, úgy érezte, ideje lenne ráírnia Lujzára, hogy segítsen lefoglalni Ádámot.

– Dávid, adsz egy fájdalomcsillapítót, kérlek? – fordult a barátjához Amadé, figyelmen kívül hagyva Ádám gyenge szurkálódását, amitől a másik persze majd' felrobbant. – Mindjárt darabokra robban a koponyám.

– Mi bajod van, tesó? – horkantott Toró. Túl vizuális volt az ilyen megszólalásokhoz.

– Fáj a fejem, ha nem lett volna egyértelmű – forgatta a szemét Amadé.

– Ne forgasd a szemed – korholta Dávid különös mosollyal az arcán, somolygás közben pedig feltúrta a hátizsákját.

– Én is kaphatok egyet? – kérdezte Ádám, idegesen szántott végig ujjaival a haján.

– Nem – mondta Amadé.

Toró a fogát szívta – ennek nem fog örülni Ádám.

– Nem tőled kérdeztem – válaszolt színtelen hangon a fiú, közben rá se nézett ősellenségére. Toró a válla fölött Vilre sandított, aki el volt foglalva azzal, hogy felvegye a bimbódzó vitát.

– Ádámról és Amadéról, vagy a kirándulásról csinálsz kisfilmet? – érdeklődött.

– Csak nem féltékeny vagy, szívem csücske? – gügyögte Vil, aztán grimaszolt. – Na jó, ezek mindjárt megverik egymást – fordította el a konfliktusról a telefonját. – Addig mesélj nekem, Torókám, mit csináltál ma? Te vagy az új főszereplő!

Mielőtt Toró válaszolhatott volna, Ádám erős hangja elvonta a figyelmét:

– Nekem te ne mondd meg, mit csináljak! Fáj a fejem, kell a gyógyszer!

– De Ádám, alkoholra az nem lesz jó – csitította Dávid, és megszorította a vállát. Amadé hűvös gúnnyal húzta fel a szemöldökét. Ma már legalább hétszer nézett így Ádámra, Toró már úgy érezte, ideje lenne húzni a strigulákat.

– Igen, Ádi, higgy nekem, később megbánnád – tette hozzá Amadé úgy, mintha egy kisgyereknek beszélne.

– Mert te aztán olyan jól tudod, mi?

Toró közelebb araszolt, hogyha kell, el tudja kapni a fiút. A kamera és Vil követte.

– Nekem aztán mindegy, mit csinálsz – rántotta meg a vállát Amadé, elfordult, mintha jobban érdekelnék a felhők. – Csak azt mondom, hogy amikor én legutóbb gyógyszerre ittam, kórházba vittek és kimosták a gyomrom.

– Várj, mi? – rántotta el a telefonját Vil. – Miért és mikor csináltál ilyet?

Hatalmasra nyitotta a szemeit, döbbenete tükrözte Toró érzéseit. Várták, hogy Amadé közölje velük, csak viccelt, de az arckifejezése nem erről árulkodott, ahogy komótosan elővette a kulacsát és lenyelte a kapszulát.

– Á, már régen – válaszolt aztán.

Toró még mindig nem akart hinni neki. Oké, jó párszor látta már őt berúgni, de sose esett annyira túlzásba, hogy valami vállalhatatlant vagy akár veszélyeset tett volna, mint némelyik idióta csapattársa. Amadéban mindig maradt annyi józanság, hogy tudja és tiszteletben tartsa a határait.

– De miért? – firtatta Toró. Fájdalmasan szúrt belé a kétség: talán mégse ismeri annyira Amadét, mint hitte? Jókat beszélgettek, tudtak egy-két dolgot a másik múltjáról, sőt, a minap még csókolóztak is. Barátoknak tartotta magukat, de most kicsit elbizonytalanodott. Vajon Amadé is barátként gondol rá?

– Egy haver miatt – vonogatta a vállát tovább Amadé.

– Melyik az a haver, amelyik gyógyszert ad, aztán leitat?

Amadé összehúzta a szemöldökét, és füstöt fújt a levegőbe. Úgy tűnt, nem akar válaszolni, de aztán az ijedt képet vágó Dávidra nézett.

– Ervin mellett jó bulinak tűnt – rántotta meg a vállát ismét, mintha le akarná rázni magáról az emlékeket. – Ő minden hülyeséget el tud adni úgy, hogy a világ legjobb ötletének gondold a legnagyobb őrültséget is.

– Ó – sóhajtotta Dávid. Toró sem tudta, mit kellene mondania, ezért inkább csak zavartan topogott a lábával.

Nem volt jó ötlet ezt kihúzni Amadéból, olyan kínos csönd állt be közéjük, amit még a legextrováltabb ember sem tudott volna könnyen megtörni.

Szerencsére megérkeztek a tanárok, és számolni kezdték az összesereglett diákokat. A számolás miatt Ádám és Toró kicsit arrébb sodródott – először úgy tűnt, mintha véletlen lenne, ám aztán kiderült, hogy Ádám rángatta őt arrébb.

– Toró, Toró! – suttogta sötét izgatottsággal. A francba, már megint Amadéról fog okoskodni.

– Mi van? – nyögte elkeseredve. Most már az ő feje is fájt Amadé miatt, és ha beszélni is akart volna róla, inkább ezt a kórházas-gyomormosós sztorit tárgyalta volna ki.

– Azt mondta, Ervin volt az, aki miatt kórházba került – kezdte Ádám. – Ervin. Te hány Ervint ismersz?

– Egyet se – mondta nyűgösen Toró.

– Na látod! – bólintott Ádám. – Én is csak egyet. Akit kirúgtak a suliból, mert az unokatesómat molesztálta.

– Mi? – ráncolta a homlokát Toró. – Ez most a Trisztános sztori?

– Aha. Ervinnek hívták azt a fiút, aki rányomult. És ha Amadé ilyen kapcsolatban volt vele... na, most mennyi esélyt látsz arra, hogy a másik kapura játszik?

– Nem győzöl meg a focis témával – hűtötte le Toró. – Figyelj, fogalmam sincs. Én még ezt a gyógyszeres dolgot sem fogtam fel. Adj pár órát, amíg kijózanodok, és utána majd foglalkozok a kérdéssel, rendben?

– Rendben. De ez szinte döntő érv – bólogatott magának Ádám, elégedettnek tűnt, és mintha már a feje se fájt volna annyira. – Úgy érzem, király lesz ez a kirándulás!

Toró nem volt erről meggyőződve.

– Tudod, mitől lenne király? Ha beszélnénk kicsit Nórika nénivel – biccentett az angol tanáruk felé. – Ő mindent királlyá tud tenni. Most Harangvölgyi úgyis telefonál, gyere!

Nem várta meg Ádám beleegyezését, de biztos volt az ötletében. Raffka Nóra tanárnő tökéletesen el fogja tudni terelni a figyelmét.

/*/

Az elmúlt három nap kész őrület volt Dorián számára.

Részegen lefeküdt Ritával, eltöltött egy hosszú napot Torival, aztán másnap megint lefeküdt Ritával – ezúttal józanul.

A Torival töltött órák vezettek oda, hogy megpróbáljon kezdeni valamit élete első szerelmével. Az elmúlt években egyébként nem sokat gondolt rá, más emberek kötötték le a figyelmét. Néha belájkolta a lány posztjait Facebookon meg Instán, de ezen kívül nem sokat tűnődött közös múltjukon.

Annak ellenére, hogy a péntek este egész kellemesen telt, egyikük sem akarta folytatni a dolgot. Megbeszélték, hogy majd hívják a másikat, de végül nem lett belőle semmi.

Eleinte Dorián úgy gondolta, nem is baj, Dávid miatt csak problémát okozna az egész.

De aztán roppant kínos szituációba került. Tegnap rá kellett ébrednie, hogy miközben Tori beszélt hozzá, nem arra figyelt, miről beszél a lány, hanem arra, hogyan beszél. Ahogy kicsit összehúzza a szemöldökét, ahogy az ajkába harap, ahogy a fülcimpáját dörzsöli idegességében.

Igazából nem is annyira akart figyelni arra, amit Tori mondott, a kapcsolatáról mesélt, ami bosszantó módon keserűséggel töltötte őt el. A lány először arról beszélt, hogy a párjával mennyit veszekedett a napokban az állapota miatt, hogy Ritával és Emmával mennyit vitázott a mentális egészségéről. Mármint a mentális problémáiról.

Dorián azt tanácsolta neki, próbáljon őszintén beszélni velük, mondja el, hogyan érzi magát a témától, mik az igazán mélyről jövő, nyers érzései. A lány hálásan biccentett, mindketten tudták, hogy nem a tanács volt a lényeg, hanem hogy Dorián ítélkezés nélkül meghallgatta őt.

Ezután Tori megrázta a fejét, és Rita felől kezdett kérdezősködni. Dorián csak vonogatni tudta a vállát, hiszen nem volt semmi. Akkor még.

A lány biztatására még aznap éjjel felhívta, és mivel rettegett belegondolni abba, miket érezhet még a későbbiekben Tori iránt, aki jelenleg a legnagyobb tiltott gyümölcs volt az életében, inkább próbált új esélyt adni a Ritához fűződő érzéseinek.

Először azt hitte, nincs sok értelme a dolognak, hogy a szívéből már kihűlt minden, de amikor kikereste Rita számát és meglátta a régi profilképét, egy kicsit elárasztották az érzések. Nagyjából öt és féléve készült a fotó, ahol boldogan ölelték át egymást, összenyomták az arcukat, úgy nevettek a kamerába. Őrült egy szerelem volt, a szakítás pedig még őrültebb. Dorián legalábbis belebolondult, Ritát viszont mintha nem viselte volna meg annyira a dolog.

Emiatt kicsit aggódott – Rita vajon mit szól hozzá, de hát végül is ő volt az, aki pénteken csókot meg minden egyebet kezdeményezett.

Rég izgult ennyire egy beszélgetés előtt, de mint kiderült, nem volt min aggódnia: Rita némi kedves udvarlás után felhívta a lakására, vasárnap kettőre. Dorián vitt neki rózsát és gitározott neki, amiből végül az következett, hogy ott töltötte az egész éjszakát, reggel pedig hajnalban kelt, hogy a fiatal tanárnő el tudjon menni az ő kisöccse osztálykirándulására.

Pár napja még azt hitte, lehetetlen, hogy felélénküljenek az érzései Rita iránt, de tévedett – bár bonyolult volt a szituáció. Mintha nem a régi érzései erősödtek volna meg, inkább újak ébredtek. Mindketten más emberek lettek, új gondolatokkal, új tapasztalatokkal gazdagodtak, és nem utolsósorban új külsővel – Dorián legszívesebben letagadta volna a tizenhatéves énjét. Semmi érzéke nem volt a divathoz.

Nem akarta zavarni a lányt a nagy kirándulásban, de egyszerűen nem bírta ki, hogy ne írjon neki.

Nem számított rá, hogy Rita válaszolni fog, de válaszolt, amitől érezte, hogy aranymosoly kúszik az arcára. Beszélgetni kezdtek, aztán Dorián gondolt egyet, és hívást indított. Őt lepte meg a legjobban, hogy megszűnt a monoton búgás, és elindult a számláló a képernyőn.

– Ne hívj! – sziszegte Rita. – Itt vagyok a kiránduláson.

– Csak hallani akartam a hangod – mentegetőzött Dorián. – De leteszem, ha szeretnéd.

– Nem, nem... viszont úgyis mondani akartam neked valamit. – Volt valami a hangszínében, ami nem tetszett Doriánnak, kényelmetlenül mocorgott ültében. A szőnyegen kuporgott, gitárral az ölében, körülötte mindenfelé kották és papírok, amik meglebbentek a fészkelődésétől.

– Hallgatlak, kedves.

– Azt szeretném mondani, hogy ne szólíts így – kezdte Rita. – Nem lesz ez jó. Dávid miatt.

– Hogy érted? – próbálta húzni az időt Dorián, hogy kitaláljon valami értelmes választ. Határozottan érezte, hogy nem szeretné még elengedni Rita kezét, most nem, amikor tegnap olyan tökéletesen megvolt köztük a kémia, minden létező szempontból.

– Nem jó, nem jó, nem jó – ismételgette Rita. – Nem tudok ránézni anélkül, hogy ne jutnál eszembe róla. Épp úgy fest, mint te ennyi idősen.

– Csak Dávidnak jobb a frizurája – viccelődött Dorián, de kezdett elszorulni a torka.

– Nem volt rossz a tied sem – válaszolt Rita hasonló hangnemben –, különben nem jártam volna veled.

– És a mostani hajam? Nem tetszik?

– De tetszik – ismerte be Rita. – Viszont nem a legszerencsésebb dolog, hogy ránézek a diákomra, és rögtön látom magam előtt, ahogy a bátyja pucéran fekszik az ágyamban.

Dorián elképzelte, amint Rita ránéz az öccsére, amitől rögtön elvörösödik – nem bírta visszafojtani a hirtelen előbukó nevetését.

– Te most kiröhögsz? – hitetlenkedett Rita.

– Nem, nem, dehogy! Szó sincs róla. Sajnálom.

– Hát, tényleg elég szürreális a helyzet – értett végül egyet a lány. – Én mindenesetre nem tudom kezelni.

Szomorúság érződött a hangjából, ami arra késztette Doriánt, hogy kockáztasson.

– Tényleg sajnálom, Rita. Mindent. Ha szeretnéd, ha így érzed a legjobbnak, csak mondd ki, hogy hagyjuk abba, én pedig leteszem a telefont és többet nem hívlak fel. Oké?

Hosszú csend fogadta a felvetését, majd Rita halkan, bizonytalanul válaszolt:

– Nem tudom ezt mondani. Csak kell egy kis idő, érted? – Nagyot sóhajtott, majd könnyedebben folytatta: – Ráadásul... most épp egy templomba viszem a gyerekeket. Csak meg ne tudja az atya, mennyit vétkeztem!

– És még mennyit fogsz – vigyorodott el Dorián.

– Ó, fogd be! – horkantott Rita. – Most muszáj letennem. Majd hívj fel éjfél körül, rendben?

– Addigra már lefekteted aludni az öcsémet?

– Na jó, szia – tette le Rita a telefont, amit Dorián érthetetlen módon nevetve fogadott. Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Rita küldött neki egy piros szívet.

Öröm fogta el, amiért tökéletesen őszintének érezte a mellkasát elöntő forróságot. Újra meg újra ugyanaz a kérdés járt a fejében, tegnap óta, ami az épp készülő dalának adta az alapját: ez valami újnak a kezdete, vagy valami réginek a folytatása?

Mindenképp jobb volt erről dalt írni, mint arról, hogy az ő fűben fekvő angyalának vajon milyen és mennyire szoros a kapcsolata a hercegével.

/*/

Dávid úgy intézte, hogy Amadéval lemaradjanak, amíg a templom felé sétáltak. Egy dombon állt a régi épület, tiszteletparancsolón magasodott a város fölé. Egyikük sem volt elragadtatva az emelkedőtől, Amadé magában szentségelt a meredek, kanyargós utat látva.

Lassan haladtak, Dávid hozzáigazította lépteit barátja vánszorgásához.

– Ez igaz? Hogy kimosták a gyomrod meg minden? – kérdezte halkan. Remélte, hogy Amadé azt mondja majd, hazudott, de a fiú csak felhúzta vállát.

– Aha. De ez már jó pár éve volt.

– Miért nem mesélted?

– Hát... nem gondoltam, hogy érdekelne – adott kitérő választ Amadé. – Úgy látom, nem érint túl jól a dolog.

– Még szép, hogy nem érint jól! – háborgott visszafogottan Dávid. – Ez borzasztó.

– Nem kell túlozni, mint látod, itt vagyok. Neked is volt sötétebb korszakod, a lógásokkal, Helgával meg azokkal Beniékkel. Nekem is volt, Ervinnel. Mi így lázadtunk.

– De ez mi ellen való lázadás?

– Az élet ellen? – rángatta a vállát Amadé.

– Ki fog akadni a vállad, annyit vonogatod – figyelmeztette rosszkedvűen Dávid.

– Most haragszol? – nézett rá Amadé új sapkájának szegélye alól. Eddig Dávid nem tudott olvasni a szemében, most viszont már igen: szomorúnak tűnt.

– Nem, nem haragszom – sietett leszögezni. – Csak utálom, hogy Ervin ilyenekre rávett.

– Hagytam. – Amadé újra megvonta a vállát, ezúttal keserűség áradt a mozdulatból. – Nem vagyok rá büszke.

– Semmi baj. Már túl vagy rajta – karolta át Dávid. Próbálta nem átragasztani az idegességét a fiúra, gyorsan átgondolta a dolgot és rájött, hogy érthető, Amadé miért nem akarta elmondani neki az ügyet. Szerette volna homlokon, sőt, szájon puszilni, de tudta, hogy esély sincs arra, hogy ezt titokban megtehesse.

– Most már eszem ágában se lenne ilyesmit csinálni – bólintott rá Amadé. – Semmi őrültség, soha többet!

– Ámen – mosolyodott el Dávid, amint beléptek az előttük magasodó templom kertjébe. Most már fenyegetőnek tűnt a torony a rajta ékeskedő, némán ítélkező kereszttel együtt. Hidegség bújt Dávid mellkasába, nem tudott nem arra gondolni, hogy ő nem való ide, Isten házába, aki nem fogadja el, aki betegnek tartja, aki szerint máglyára kéne vetni.

A szürke falak mintha taszították volna őt az alább elnyúló város, a domboldalon felfutó rideg nyírfasorok felé. Próbálta emlékeztetni magát arra, hogy ez az egész csak kitaláció, nem igaz egy szó sem. De Dávid nem attól félt, hogy a mindenható Isten ne fogadná el, nem nevelték hívőnek, de elborzasztotta a tudat, hogy az érzései, a szerelme, a lénye elleni gyűlölet a templomokból fakad.

Bár eddig biztatta Amadét, hogy gondoljon másra, most ő nem tudta elterelni a figyelmét. Elszorult a torka, a lába ólomsúlyúvá vált. Még sose érezte magát ennyire kicsinek.

– Ámen, mi? – morogta Amadé, miután ő is körbenézett. Érezhetően még rosszabb lett a hangulata, de láthatóan nem esett olyan gonosz érzések fogságába, mint Dávid.

Feltehetően sokszor szembesült már a kirekesztéssel, sokkal többször, mint Dávid. Talán hozzászokott már? Hozzá lehet ehhez egyáltalán szokni? Dávid képes lenne rá? Valószínűleg nem. De akkor minden templom előtt földbe fog gyökerezni a lába? El tud majd menni félelem nélkül a Parlament előtt? Mindig rosszul lesz, ha a tetőteraszról meglátja a Budai várat?

Némán követte Amadét. Vissza akarta húzni, ki akarta kérdezni minderről, de a fiú már besiklott az ajtón. Dávid még hagyott magának egy fél percet, mielőtt utána ment volna.

Az előtérben persely állt, a parafatáblán mindenféle plakát függött, szinte mindegyik a kormány véleményét hirdette, a legtöbbje békességbe csomagolta a szörnyű gondolatokat. De voltak kivételek: Dávid kiszúrt egy képet, ami gyerekvédelemről szólt; vörös vonal húzta át két, egymás mellett álló, kék emberke figuráját, ez jelezte, hogy megvédik a gyerekeket és a családokat a külföldi propagandától.

Dávid megszédült. Visszhangozni kezdtek a fejében Amadé szavai. Tegnap csak minden másodikat hallotta meg, jobban lekötötte, hogy a videóhívásból lementsen egy-két képet és megpróbálja lerajzolni a fiút. Nyilván korábban is tudott már a borzalmakról, amik az egyházban történtek, de ennyire még sosem érezte közel magához. A gondolat, hogy ő még a gyerekbántalmazóknál is mélyebb pokolban ég a kormány szerint, fájdalommal és dühvel töltötte el.

Mindennél jobban szüksége lett volna arra, hogy megfogja Amadé kezét, hogy kapjon tőle egy puha mosolyt, hogy ne érezze magát így, ne gondoljon magáról olyat, ami nem igaz.

De csak egy gondolat járt a fejében: ő egyáltalán nem templomba való.