89. fejezet

Dávid lebukik, Doriánnak meg a szíve fáj

– Dávid, beszélhetnénk kicsit? – hasított a csöndbe Mariann hangja, amitől Dávid összerezzent, mintha valami rossz dolgon kapták volna rajta. Bizonyos értelemben ez történt: ha az anyja látta volna, hogyan néz az épp távozó Amadé után, rögtön rájött volna, milyen érzéseket táplál a „legjobb barátja" felé.

– Persze, anyu – vakarta meg a tarkóját, és követte a nőt a konyhába. Mariann gyümölcslevet töltött és elővett két szelet csokit a hűtőből. Gyanús, gyanús.

– Baj van? – kérdezte. Az aggodalom szirmot bont a szívében.

– Ugyan, dehogy, épp ellenkezőleg – legyintett Mariann. – Beszéltem Giselle-el.

– Giselle-el? – visszhangozta kétkedőn Dávid. – Mármint azzal a Giselle-el? Apa barátnőjével?

Mariann a homlokát ráncolta.

– Miért, ismerünk másikat?

– Hát, nem, de... ti beszélőviszonyban vagytok? – Még nem igazán beszélgettek az anyjával Giselle-ről. Dávid mindig azt gondolta, hogy az anyja gonosz mostohaként tekint a nőre, hiszen az apjáról is állandóan negatívan nyilatkozott. Ennek ellenére Mariann most így szólt:

– Persze. Szimpatikus nő, kedvelem.

Dávid elámult.

– Komolyan?

– Tudsz valamit, amit én nem? – hunyorgott Mariann, és belehörpintett a gyümölcslébe.

– Nem, csak hát... apát nem igazán kedveled.

Egy pillanatra keménnyé vált a nő pillantása.

– Igen, ez így igaz. Az apád egy barom. Vagy legalábbis velem az volt. De én is vele: mindig a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. De Giselle-el sokkal jobban illenek egymáshoz – magyarázta. – Amennyire ismerem, végtelenül nyugodt nő. Gondolom, nem veszekednek annyit, mint mi.

– Hát annyit nehéz lenne bárkinek is veszekednie – jegyezte meg Dávid. Arra számított, hogy szúrósan fog ránézni az anyja, de csak a szemét forgatta.

– Tudom. Borzasztó, hogy mindig mindenben ellent mond nekem. Csak azt sajnálom, hogy ezt nektek végig kellett hallgatnotok – sóhajtott. Először mintha nem akarta volna folytatni, de Dávid látta rajta, hogy már felhergelte magát a volt férje gondolatára: – De komolyan, nem is tudom, mit gondoltunk mi ketten. Már a gimiben is folyton versengtünk, mindenben. Aztán az egyetemen is. Meg utána is. Borzasztó.

– Nem gimiben kezdtetek járni? – értetlenkedett Dávid. Mariann megint a mennyezetre emelte a tekintetét. Amadé többször tett már megjegyzést Dávid a szemforgatásra, és most tudatosult benne, hogy ezt minden bizonnyal az anyjától örökölte.

– Először akkor jártunk, aztán szakítottunk. Okos döntés. De végül apád is elkezdte a jogot, és ez megpecsételte a sorsunkat. – Mariann drámaian kettétörte a csokiszeletét. – Összeházasodtunk, közös ügyvédirodát nyitottunk, szültem neki négy gyereket. Őszintén nem tudom, miért tettem mindezt. – Amikor rájött, mit mondott, azonnal Dávid keze után nyúlt. – Nem úgy értettem. Ti négyen a legjobb dolgok vagytok, amiket Dánieltől kaptam. Persze a jól menő ügyvédi irodánk mellett – tette hozzá viccelődve.

Dávidot annyira megdöbbentette az anyja jókedve, hogy megbántódni sem volt ideje. Mariann józan volt, és mégis ennyire vidám? Furcsa. Majd meg kell tárgyalnia ezt Doriánnal.

– De térjünk vissza Giselle-re – mondta a nő, és letörölte a szájáról a morzsákat. – Azt tanácsolta, hogy írassalak be valami rajzkurzusra, mert szerinte nagy tehetség vagy.

– Tényleg? – kapta fel a fejét Dávid, és érezte, hogy jóleső bizsergés önti el a mellkasát. Szeretett dicséretet kapni, mindig megnyugtatta afelől, hogy van értelme annak, amit csinál.

– Bizony – bólintott büszkén Mariann, de aztán valami beárnyékolta a tekintetét. – Egészen meglepődött, amikor döbbenten fogadtam a hírt. Mióta tudsz te rajzolni, édesem?

– Hát – habozott Dávid –, fogalmam sincs. Eddig nekem se tűnt fel.

– Giselle áradozott a színérzékedről meg az árnyékérzékedről meg a térlátásodról. Azt mondta, csiszolatlan gyémánt vagy. Hogy még nem tökéletes minden vonásod, de látszik, hogy ha fejleszted magad, profi lehetsz. Furcsállom, hogy az általános iskolai rajztanárod nem mondott semmit, bár amilyen hanyag tanárok vannak manapság...

A hangja könnyed volt, Dávid viszont a pillantásából kiolvasta, mire gondolt az anyja igazából. Ettől görcsbe rándult a gyomra. Tudta. Az anyja tudta, amit eddig sikerült eltitkolnia.

– Azon tűnődtem, hogy Rónai Marcell, az elismert portréfestő miért nem örült meg annak, hogy egy ilyen tehetség, egy csiszolatlan gyémánt csöppent az órájára.

Dávid felismerte, hogy most döntenie kell: vagy elébe megy a vádaskodásnak és bevallja a bűnét, vagy megvárja, hogy az anyja szembesítse a hazugságaival.

Az előbbi mellett döntött, akkor talán kevésbé lesz erős az anyja haragja.

– Anyu... azt hiszem, valamit el kéne mondanom – kezdte óvatosan, és úgy figyelte édesanyja reakcióit, mintha egy szelídítetlen vadállattal nézne farkasszemet. A nő nem válaszolt, csak biccentett, hogy hallgatja. Dávid nem akarta megtudni, milyen lehet a tárgyalóteremben dr. Czinege Mariann.

Megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét. Képtelen volt állni az anyja határozott, várakozó pillantását.

– Rónai valószínűleg azért nem figyelt fel a tehetségemre, mert... nem rajzoltam semmit az órájára – ismerte be. Égett a mellkasa a szégyentől, élete egyik legrosszabb időszakát idézte fel. – Nem jártam be az órákra. Beniékkel meg Helgáékkal ellógtuk az összeset, és megkértünk valakit, hogy írjon fel minket a névsorra.

Volt egy félénk fiú, Ákos, akit Beniék folyton szívattak. Dávid mindig megtalálta az aranyközéputat, hogy Beniékkel se menjen szembe, de Ákost se hagyja teljesen magára, amit a srác úgy hálált meg, hogy mindent megcsinált, amit Dávid kért. Kínosan érezte magát utólag, hogy ezt a „kedvességet" így kihasználta.

– Erre neveltelek? – kérdezte Mariann. Nem volt kifejezetten számonkérő a hangja, de Dávid így is élesen küzdött a bűntudatával.

– Nem, anyu. Hidd el, rettenetesen érzem magam miatta. Ma már nem tenném meg.

– Csak a hittanórán, mi? – zárta le a komolyabb beszélgetést Mariann, és Dávid is megpróbálkozott egy mosollyal. – A lényeg, hogy keresek neked valami tanfolyamot, a hétvégére pedig szobafogságot kapsz – mondta kedélyesen, és megitta a gyümölcsleve maradékát.

– Várj, mi? – Dávid azt hitte, rosszul hallott.

– Keresek egy rajzkurzust és szobafogságot kapsz a hétvégére.

– Holnap nem mehetek el itthonról? – Hetedikben-nyolcadikban nem volt ritka, hogy Mariann nem engedte el otthonról Dávidot, de már jóideje nem élt ezzel a módszerrel.

– Valami büntetést csak kell kapnod – állapította meg Mariann. – És mivel bevallottad a bűnöd, enyhítem a büntetésed. – Lazán a pultra csapott az öklével, bírósági kalapácsot utánozva, és kivitte a poharát a mosogatóba.

– De anya, holnapra... voltak terveim – mondta Dávid esetlenül. Kezdett kétségbeesni, amivel magát is meglepte, de rátört Amadé égető hiánya, úgy érezte, nem bír ki több mint huszonnégyórát a fiú nélkül.

– Halaszthatatlan? – kérdezte a válla fölül Mariann, de egyértelműen nem győzte meg a próbálkozással.

– Igen – vágta rá Dávid. – Amadéval akartunk menni...

– Amadéval folyton mentek valahova. Egy napot csak kibírsz nélküle.

Nem. Ez nem így működött.

– De anya! Már megbeszéltük, és nem akarom lemondani csak azért, mert épp most derült ki ez a... ez a hülye lógásügy! – Nem akart könyörögni, nem akarta kimutatni, mennyire fontos neki, hogy holnap is megölelhesse Amadé, de ahogy Mariann hátrasandított, beléhasított a rémület.

Most elárulta magát?

– Amadé majd vár hétfőig. Úgyis kirándulni mentek, nem? Meg aztán, neki sem árt, ha tudja, minden tettünknek következménye van. Főleg annak fényében, kik a szülei.

– Ne gyere a szüleivel! – kiáltott fel Dávid. – Teljesen más, mint ők, semmi köze hozzájuk!

– Tudom, tudom, aranyos fiú, a légynek sem ártana – legyintett Mariann, és a konyhapultnak dőlt. – De ez nem változtat azon, amit te csináltál.

Magasra szökött a feszültség lángja a konyhában – Dávidban és Mariannban is. Kettőjük összecsapása azonban mindig csak egy kimenetellel végződhetett: az anya győzelmével, a fiú vereségével.

– Mérges vagyok a lógások miatt, Dávid – mondta lassan Mariann.

– Magadra vagy mérges, amiért nem vetted észre – vitatkozott Dávid, de legszívesebben rögtön visszaszívta volna. Azért is, mert megbántotta az édesanyját, és azért is, mert tudta, hogyha eddig volt is esély a megbékélésre, most már egy csepp se maradt.

– Menj a szobádba, most – utasította Mariann. – Nem tűröm ezt a hangnemet.

Több hullámban támadtak Dávidra a vad érzések, miközben felbotladozott a lépcsőn. Először csak a keze és a lába remegését vette észre, azt, hogy kapkodja a levegőt és hogy zsong a feje. Aztán tudatosult benne, mit is érez pontosan: félelem. Az Amadéval való lebukás miatt. Önutálat. A régi énje miatt. Kín. Amiért holnap nem találkozhat Amadéval, aki kihozná belőle a mostani énjének a legjobbját, aki megnyugtatná és megvigasztalná és elterelné a gondolatait.

Magát is megrémítette ezzel a sóvárgással, hogy újra megfoghassa Amadé kezét, pedig alig félórája tette meg utoljára. Ijesztő. Amadé számára is az lenne?

Talán nem. Le se lehetett tagadni azt a boldogságot, ami kiült az arcára a búcsúölelésükkör. Még Dávid se tudta letagadni, pedig ő előszeretettel hitte azt mindenkiről, hogy nem kedvelik őt eléggé.

Közben pedig úgy érezte, rájött egy kulcsfontosságú dologra: Amadé valószínűleg még annál is jobban szereti őt, mint amennyire kimutatja. Sok mindent kimond, sok mindent nem, de a tekintetéből ki lehet olvasni azokat az édes verseket, amikről azt nyilatkozta, még nem meri Dávid elé tárni.

De az a hirtelen kért ölelés elárulta az összes apróságot, amit Amadé nem mondott ki, a szeme a legőszintébb rózsaszín rajongást mutatta.

E z a felismerés felrobbantotta Dávid szívét.

Mielőtt gondolkodhatott volna, előkapta a telefonját, hogy felhívja Amadét, de a fiú nem vette fel.

Ez szíven ütötte – viszont gyorsan lehűtötte magát. Amadé biztos Dorián miatt nem jelentkezik, nem akarja lebuktatni magukat a bátyja előtt, tudja, hogy Dávid aggódik. Mindig támogatja őt.

Leült, kezébe vette az Oedipust, de képtelen volt figyelni rá. Zavarni kezdte a szobája. Túl sok régi emlék gyűlt benne össze, túl kevés új. Kellenek képek, amiket kirakhat. Válogatnia kell, most rögtön.

Az asztalához ült, felcsapta a laptopját. Hatalmas volt a káosz, különféle mappák, fotók mindenütt. Rendet kell raknia. Azonnal. Gyorsan mappákat hozott létre: RÉGIEK. BERZSÓ. AMADÉ. CSALÁD, és nekiállt módszeresen szétválogatni a képeit meg videóit, ami segített kikapcsolnia az agyát és a testében reszkető érzéseket.

Miután a végzett a gépén, rájött, hogy ennyi nem elég. A fizikai emlékeit is szét kell válogatnia.

Szóval nekiállt feltúrni a szobáját és újraépíteni önmagát.

/*/

A kocsiúton zenét hallgattunk, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Nem beszélgettünk, nem is nagyon akartunk, de amikor Dorián leállt az utcánkban, megtámaszkodott a kormányban és rám nézett:

– Valamiről beszélni szeretnék veled – mondta komolyan.

Na, csak elmondja, mi a baja, gondoltam, és barátságos mosolyt varázsoltam az arcomra.

– Hallgatlak!

– Mit csinálsz a téli szünetben?

Ez olyan hirtelen ért, hogy felnevettem.

– Miért érdekel az téged, kedves Dorián? – húztam fel a szemöldököm. – Csak nem randevúra hívnál?

– Ki mást hívnék randevúra, mint téged? – szállt be a játékba Dorián, de csak félgőzzel, úgyhogy nem folytattam én sem.

– Egyébként semmi tervem nincs, csak olvasni akarok. Meg Dáviddal lógni.

– Mit szólnál hozzá, ha mindezt Olaszországban tehetnéd?

– A világ legboldogabb embere lennék – sóhajtottam fel, és lelki szemeim előtt már le is festettem magunkat a tengerparton, a vizes hajjal nevető Dávidot, ahogy magához húz a naplementében...

– A téli szünetet mindig egy anyás programmal zárjuk – mesélte Dorián. – Mindig vihetünk egy-egy személyt, barátot, barátnőt, akit akarunk. Dávid sokáig nem nagyon tudott kit hívni, mert nem voltak barátai, tavaly meg Helga jött. Mondanom sem kell, borzasztóan alakult az a hét, nem igazán kedvelték egymást anyával.

Ezen elgondolkodtam.

– Miért nem Dávid kért meg? – kérdeztem. Dorián megtörölgette a műszerfalat.

– Hát tavaly úgy jöttünk haza, hogy többet nem megyünk sehova. De anya idén meggondolta magát, meglepetésként szánja Dávidnak. Lenne kedved jönni?

– Nekem nincs erre pénzem – ismertem be.

– Ajándék – nyugtatott Dorián. – Apa fizeti a felét, anya a másikat. Szóval emiatt nem kell aggódnod. Na, van kedved?

– Persze! – A fejem ingattam a hitetlenségtől. – Erre egyáltalán nem számítottam. Köszönöm, ez egyszerűen... elképesztő.

– Jó lesz, tökmag, jó lesz – mosolygott Dorián kedvesen.

– És te kit hozol magaddal?

A mosoly rögtön leolvadt Dorián arcáról.

– Azt még nem tudom.

– Nem tudod?

Kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Hosszú sztori.

– Van időnk.

Megkocogtatta az óráját, majd a haját kezdte igazgatni.

– Nekem nincs időm. Mennem kell az állásinterjúra.

Végigmértem, mit visel. Hosszúujjú kékinget, arra vett fel egy fekete farmerdzsekit: félig elegáns volt, félig csibészesen laza. Én már pusztán a külsője és kisugárzása alapján is megadtam volna neki bármilyen állást. Ezt a gondolatot vele is megosztottam, amire nevetve legyintett.

– Ne mondd ezt, még elbízom magam!

– Legalább leveszed a lábáról az interjúztatót. Akár nő, akár férfi, vége lesz – folytattam, mire meglökte a vállam és felborzolta a hajam.

– Menj már!

– Szívesen elkísérlek a múzeumig – vetettem fel. – Ha szeretnél mesélni.

Dorián elfordította a fejét, kibámult az utcára, úgy meredt a járdára, mintha attól remélné a választ.

Végül felsóhajtott, és megint rám nézett, fekete szemei megteltek őszinte, keserű érzésekkel.

– Nem akarlak terhelni – mondta.

– Nem terhelsz – feleltem. – Te is voltál már mellettem nehéz pillanatomban, én is szeretnék melletted lenni.

– Köszönöm. – Dorián újraindította a motort, és kikúszott a szűk utcára. Könnyedén vezetett, tökéletesen érezte az autó rezdüléseit. Nem úgy vezetett, ahogy nagyapa szokott.

Lehalkítottam a zenét, némán vártam, hogy elkezdjen beszélni.

– Két ember, két... barát között őrlődök, de azt hiszem, hogy egyikőjükkel talán nem is érdemes számolnom.

Fészkelődött, és erősebben szorította a kormányt.

– Van egy exem. Négy éve jártunk, ő volt az első nagy szerelmem. Csak aztán összetörte a szívem. Évekig nem találkoztunk, nem beszéltünk, aztán a nyáron újra láttuk egymást, Ervin miatt. Jó, mi? Mint kiderült, jó sok közös ismerősünk lett az évek alatt. Nem volt túl kellemetlen találkoztunk, váltottunk pár szót, és akkor Ervin miatt úgyis jobban fájt a fejem. Bár ezt talán nem kell neked mondanom – nevetett fel zavartan.

– Hát nem – értettem egyet. – Ő mindig fejfájást okoz. Várj, ugye nem Ervint akarod hívni? Az rém kellemetlen lenne.

– Szent ég, dehogy! – horkantott Dorián. – Bár ő is Olaszországban van. Remélem, nem fogunk összefutni vele. Nem hiszem, hogy a világon létezne kínosabb forgatókönyv.

– Az biztos. Dávid tuti kiborulna.

– Én is.

Mindketten hitetlenkedve elnevettük magunkat, ahogy elképzeltük a szürreális, kínos szituációt.

– Szóval az exedet akarnád hívni? Volt azóta valami köztetek? – kérdeztem.

– Lefeküdtünk tegnap este – bökte ki Dorián. – Ő is ott volt abban a buliban, amiben én meg egy... lánybarátom. Ők szintén barátok, szóval hárman együtt lógtunk. És aztán vele kettesben maradtunk a tetőn...

– A tetőn? – szóltam közbe hitetlenkedve, mert nem tudtam elképzelni ezt a szituációt.

– Igen, de ez most nem számít – vont vállat. – A lényeg, hogy visszamásztunk az ablakon, és egyszer csak megcsókolt, amiből aztán egy kicsit több lett. Utána azt hittem, hazament, de aztán találkoztam vele és megtudta, mi történt az öcsémmel, és kedves volt és törődő, megbeszéltük, hogy másnap, azaz ma beszélünk... de nem írt, nem hívott, semmi. Az égvilágon semmi.

– És te írtál neki?

Dorián elhúzta a száját.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert nem tudom, van-e értelme újra megpróbálni – mondta mély keserűséggel a hangjában. – Darabokra törte a szívem, érted?

– Ervinnel is újra összejöttél – emlékeztettem.

– Mert vele indokolatlanul sok köztünk a kémia. De tényleg. Idegesítő. Mintha attól csak még erősebb lenne a vonzalom, hogy nem akarom az egészet – ingatta a fejét, nagyokat sóhajtott, visszaemlékezett a nehézségekre. – Annyira elcseszett a szerelmi életem!

– Egy kicsit tényleg sok benne a bonyodalom – mondtam óvatosan, mert nem akartam megbántani, sem elszomorítani, sem biztatni.

– És akkor még nem is meséltem neked a másik lányról! – sóhajtott minden eddiginél nagyobbat. – Barátok vagyunk. Párkapcsolata van. Egy elég rossz párkapcsolata, ahogy tudom, és nagyon jó barátomnak tartom... de valami bizsereg bennem, érted? Szörnyű.

Megértettem ezt az érzést. Így kezdődött az egész Dáviddal is. Egy nagyszerű barát és egy kis idegesítő, nem helyén való bizsergés, ami tönkreteszi azt a nagyszerű barátságot.

Nekem szerencsém volt, hogy Dávidban is felébredt ez a barátságromboló, szerelmet ígérő bizsergés. Ha ez nem szökött volna szárba köztünk... fogalmam sincs, hogy érezném magam most.

Dorián a rövid hallgatás után folytatta:

– Miután hazaértem, még kicsit éreztem az alkoholt, nem tudtam aludni és a fejemben egyre csak ismétlődtek a sorok, amiket meg akartam jegyezni holnapra... de végül kezembe vettem egy tollat meg egy jegyzetfüzetet. És ez hatalmas baj volt. Verset akartam írni a tegnap éjszakáról, a kábító vörös hajzuhatagról, de egy fűben fekvő, csillagokat bámuló lányról szóltak a rímek, akinek nem vörös haja van.

Megint elhallgatott. A telefonom csörögni kezdett, de gyorsan lenémítottam.

– Folytasd csak – mondtam gyorsan.

– Szóval most teljes káosz van bennem. Nem tudom, mit akarok, nem tudom, ők mit akarnak, egyszerűen semmit nem tudok. És ez kikészít. Hazajöttem Angliából, hogy jobban érezzem magam, erre folyamatosan drámákba keveredek!

– Fiatal vagy, ez természetes – próbáltam vigasztalni, és megérintettem a sebváltót szorító kezét. Bágyadtan rám mosolygott.

– Tudod, mi az igazán nagy baj? Az átkozott művészlelkem. Annyira el tud borítani a szerelem! Még Ervinbe is kicsit beleszerettem. Meg Travisbe is. És Ritusba is.

– Ritus?

– Az exem – magyarázta Dorián, és ahogy tovább indult a zöldlámpánál, lecsúszott a kezem az övéről.

– De nem tudom, ez meddig fog tartani. Nagyon részeg voltam. Csak anya szeretné, ha letisztáznánk ezt az utazást. Szóval te már megvagy. Csak az én oldalamon van még szerencsétlenkedés.

– Szerintem aludnod kéne rá egyet – tanácsoltam végül nagy bölcsen.

– Az lesz – nevetett fel keserűen Dorián. – Hazamegyek az interjú után és kialszom az egészet. Kialszom magamból ezt a bizsergést. Úgyis hülyeség az egész. Az alkohol utolsó cseppjei íratták velem.

Tanácstalanul elmosolyodtam, de nagyon sajnáltam őt. Itt van ez a jóképű, kedves, okos, vicces, zseniális fiatal srác, igazán megérdemli, hogy valaki úgy szeresse, ahogy ő tud mást szeretni.

– Köszönöm, hogy elmondhattam – mondta, miközben befordultunk a Hősök tere mögött a parkolókhoz.

– Nem kell megköszönnöd semmit – feleltem. – Inkább én köszönöm a fuvart.

– Trolival mész majd? – kérdezte Dorián, és kikapcsolta a biztonsági övét.

– Aha, az majdnem teljesen elvisz hazáig. Biztos nem lesz olyan kellemes út, mint veled, de majd gondolok erre útközben – vigyorogtam, ahogy kiszálltam a kocsiból.

– A végén majd én is téged akarlak elhívni a nyaralásra, picúrtökmag – paskolta meg a hátam Dorián. Bár tudtam, hogy csipkelődni akar a becenévvel, örültem neki, kicsit úgy éreztem, mintha nemcsak Dávidnak lenne egy bátyja, hanem nekem is.

Meglepően hűvös volt az idő, és én csak egy vékony kabátot meg egy még vékonyabb pulcsit viseltem. Dorián látta, hogy kiráz a hideg, és a kocsi hátuljából elővett egy nagy kendőt.

– Milyen gáláns valaki – jegyeztem meg. Feltámadt a szél, rögtön hasznát vettem a kendőnek, de Dorián mintha meg sem érezte volna a hideget. Félkarral átölelte a vállam és röviden magához szorított, amiből tudtam, hogy tényleg sokat jelentett neki ez a beszélgetés. Ennek örültem.

– Izgulsz? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

– Nem annyira – rándította meg a vállát Dorián. – Ezek általában jól szoktak menni. Túl elbűvölő vagyok.

Vigyorogtam, jó volt újra magabiztosnak látni.

– Reméljük, találsz egy harmadik lányt is, akit szívesen elhívnál nyaralni – ugrattam, és ő felnevetett.

– Meglátjuk. Szexi lenne a főnökkel kavarni.

– Egyébként azon már mindketten túl vagyunk, ha Ervint főszerkesztőként a főnökünknek tekintjük – tűnődtem. Dorián felnyögött, és még egyszer utoljára megpiszkálta a hajam.

– Na jó, tűnés haza, tökmag!

Derűsen fogadtam szót, és addig integettem neki, amíg el nem nyelte az épület méltóságteljes oszlopsora.

A trolimegállóhoz battyogtam, a fáradtság hirtelen áradt szét a végtagjaimban. A trolin le tudtam ülni, és hogy ne aludjak el, böngészni kezdtem a híreket – érdekelt ez a hittanórás dolog. Már előre eldöntöttem, hogy nem fogok bejárni, de kíváncsi voltam, mégis mivel indokolják ezt az egészet. Most kezdődött el a tanév, miért nem augusztusban találták ezt ki? Szinte rögtön felmerült bennem a gyanú, hogy valami nagyon csúnya ügyről akarják elterelni a figyelmet.

Még három megálló volt hátra, amikor az egyik oldalon megjelent egy cikk, amiből választ kaphattam a kérdésemre: újabb katolikus papot vádolnak kisfiúk molesztálásával. A hírtől rögtön hányingerem lett, és inkább a zsebembe süllyesztettem a mobilom. Ezután biztos nem fogok itt elaludni.

Nem tudtam kiverni a fejemből az olvasottakat, ráadásul folyamatosan hergeltem magam, a végére pedig olyan mérges lettem, hogy még a fejem is megfájdult. Elhatároztam, hogy amint hazaérek, felhívom Dávidot egy kis közös idegeskedés céljából.

Régen volt utoljára olyan barátom, akivel tudtam beszélgetni ilyesmiről – igazából Ervin volt az. Meglepve tapasztaltam, hogy egy kis hiányérzet viszket bennem: tudtam, hogy nem vágyódom Ervin után úgy igazán, de furcsa társasága mindig hozott valami újat, valami szürkét a fekete-fehér világba.

Dávid meg színeket öntött bele, jutott eszembe. A legkevésbé sem akartam ellopni Dorián hasonlatát, de teljesen beleszerettem a gondolatmenetbe. Szívesen megosztottam volna Dáviddal is, viszont a Dorián előtti titkolózás miatt még nem lehetett. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha Dávid megnyílna a bátyjának! De persze semmit nem akartam erőltetni, sem eldönteni helyette.

Csak annyival könnyebb lenne.

Senkit nem találtam otthon. Csináltam magamnak egy kávét, bevettem egy fájdalomcsillapítót, mivel egyre jobban fájt a fejem, és videóhívást indítottam, de Dávid nem vette fel. Amint arra vártam, hogy visszahívjon, elnehezült a szemhéjam, és elterveztem, hogy csak egy pillanatra behunyom a szemem.

Aztán elaludtam.

/*/

Dávid bosszús volt magára, amiért csak későn tűnt föl neki Amadé hívása, de mire visszahívta volna, a fiú már nem vette fel. Valószínűleg aludt – Dávid is elfáradt. A tegnap esti stressz, a mai duplastressz, az előző énjével való leszámolás végképp kimerítette az idegrendszerét.

Még mindig hatalmas volt a kupi a szobájában, ruhák, képek, emlékek szanaszét dobálva, de mégis volt benne valami rendszer: új dolgok és régi dolgok. Jó emlékek és rossz emlékek. Megőrizendők és elfelejtendők.

Majd holnap elpakolja őket. Most lefekszik aludni. Sajnálta, mert szeretett volna még Amadéval beszélni, hiányzott a hangja, de talán így jobb is volt: ha elkezdenek beszélni, nem bírnák abbahagyni. Legalábbis Dávid biztos nem. Talán fogná magát és kimászna az ablakon, mezítláb szelné át Budapestet, hogy még egyszer megölelhesse a barátját.

Micsoda rózsaszín köd! Még sose érzett ilyet.

Bebújt az ágyába, és bár direkt lerakta a telefonját az asztalára, két perc múlva kicsusszant a takaró alól, hogy elterelje a gondolatait Amadéról. Az Instagramot kezdte böngészni, nézte a posztokat a tegnap estéről, megdöbbent, mennyien hagyták figyelmen kívül a szomorú végkimenetelt, a mentőt, a rendőröket, a drogot. Ugyan nem történt tragédia, sem Marcinak, sem Torónak nem esett komolyabb baja, de azért na.

Ahogy tovább görgetett, látta, hogy még maga Marci is posztolt, a leírásba valami vicces szöveget biggyesztett, a képeken minden felhőtlennek tűnt. Aztán az egyik kép sarkában megpillantotta Amadét, ahogy épp Vilt ölelgeti. Meglepő módon nem öntötte el rögtön a féltékenység ennek láttán – sőt, elégedettséget érzett, amikor felismerte a különbséget abban, mennyivel másként öleli Amadé Vilt, mint őt. Ezt a kis, kinagyított részletet elemezgette, amikor kopogott valaki az ajtaján.

Kapkodva kikapcsolta a mobilt és magára rántotta a takarót, mintha aludna. Hiába nem válaszolt, az ajtó lassan kinyílt. Dávid még annak is jobban örült volna, ha egy szellem térne be hozzá, hogy megmutassa a múlt szégyellnivaló karácsonyát, de sajnos nem ez történt – összeszorult a torka, mert hatalmas rendetlenséget hagyott hátra, amit az anyja szíve mélyéről gyűlölt.

Hallotta, hogy a nő felszisszen, amint átsiklik a szobán az ágyhoz. Leült Dávid mellé, és halk, kedves hangon megszólalt:

– Csak nem tornádó söpört itt végig a szobádon? – kérdezte. Dávid nem tudta, mit válaszoljon, és amíg gondolkozott, Mariann újra próbát tett: – Ne duzzogj, kicsim, kérlek. Tudom, hogy nem alszol.

Dávid nagy levegőt vett, és lassan felült.

– Nem duzzogok. Csak elfáradtam.

– Bocsánatot akartam kérni – kezdte az anyja, és lágyan megérintette Dávid haját. Félénk mozdulat volt, mintha nem lenne biztos abban, hogy szabad ezt tennie. – Amadé miatt. Egyáltalán nem akartam összefüggésbe hozni a szülei bűneivel. Örülök, hogy barátok lettetek és hogy annyi időt töltesz vele. Jó látni, hogy jobban érzed magad a bőrödben.

A sötétség szerencsére eltitkolta Dávid lángra gyúlt arcát, rettegett attól, hogy lebukik az anyja előtt. De ahogy a nő ismét végigsimított a haján, volt benne valami... természetes gyöngédség, egy ígéret a hűséges szeretetről és a mély bizalomról.

– Tényleg jobban érzem magam – mondta Dávid visszafogott hangon. – Sokkal jobb a gimi, mint bármelyik korábbi sulim. Nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz.

Nem számított rá, hogy lesz egy Amadé.

– Örülök, kicsim – hajolt előre Mariann, hogy homlokon puszilja. – Úgy érzem, a következő négy évben nem kell majd osztogatnom a szobafogságot. Megjön az eszed.

Még csak most fogja elveszíteni, méghozzá Amadé jóvoltából. Bár az anyja talán nem erre gondol...

– Köszi, anyu. – Viszonozta a puszit, majd ásított egy nagyot. Úgy érezte, ha még egy percig mellette marad az édesanyja, kibukik belőle minden, de még nem állt készen rá.

Szerencsére Mariann vette a jelet, és még egy puszi után hagyta aludni a fiát.

/*/

A vasárnap nem úgy alakult, ahogy terveztük: tizenegy körül sikerült elérnünk egymást telefonon, amikor Dávid elmesélte, hogy szobafogságba került, és hogy miért. Bár sajgott a szívem a távolságtól, igyekeztem nem feltűnően szomorkodni, hogy ne legyen még jobban bűntudata – ezért rögtön meg is hívtam, hogy az osztálykirándulás után jöjjön át és segítsen átválogatni a ruhatáram télre.

– Ez azzal jár, hogy felveszel minden szettet? – kérdezte eltűnődve. Vigyorra rándult a szám, mert értettem a mögöttes szándékot.

– Bizony. Némelyiknél még lehet, hogy a segítségedre is szükségem lesz!

– Ha szükséged van rám, akkor segítek – ígérte lovagiasan Dávid, és ez pezsgő izgalommal töltött el.

Úgy éreztem, mindkettőnkre terápiás hatással volt az egész napos telefonálás: a szombatot nem tudtuk a beszélgetésnek szentelni, több okból sem. Ma viszont kitárgyaltunk mindent: hogy az ismerőseinket mennyire nem hatotta meg a drogos botrány a bulin, hogy mennyire nem vagyunk hajlandóak olyan hittanórára járni, ahol a „magunkfajtákat" bűnös léleknek tekintik. Dávid szintén meghívott magához egy kis rendrakásra: díszítsük ki közösen a szobáját. Boldogan igent mondtam, bár sejtettem, legalább annyi lesz belőle a rendrakás, mint nálam a ruhaválogatás – vagyis inkább egymással fogunk foglalkozni, mintsem bármi mással.

Mindkét programot nagyon vártam.