88. fejezet

Rossz időzítés

Dávid úgy érezte, egy hét sem lenne elég ahhoz, hogy az előző éjszakát kipihenje. Szerencsére Amadé sem ellenkezett vele.

Felváltva nyöszörögtek a fejfájás miatt, Amadé pedig egy órán belül háromszor menekült ki úgy a fürdőbe, hogy mindjárt elhányja magát. Szerencsére egyszer sem történt meg, de egy idő után elfogadta a felkínált kekszet, hogy legalább legyen valami a gyomrában.

– Soha többet nem iszok semmit – fogadkozott, és visszabújt Dávidhoz.

– Kiscica – piszkálta Dávid. Hatni kezdett a fájdalomcsillapító, de még mindig nem húzták fel a redőnyt. Mintha az éjjel vámpírokká váltak volna.

Ezt ébredés után meg is tárgyalták, és Dávid még mindig belepirult a bókba, amit Amadé becsukott szemmel elmotyogott:

– Sokkal szexibb vámpír lennél, mint Edward Cullen.

Dávid sosem látta az Alkonyatot, de azt tudta, hogy a lányok nagyrésze rajong érte. Tetszett neki a gondolat, hogy Amadé őérte rajong.

Bár ez a tegnap éjjel után egyébként sem hagyott sok kétséget.

– Te vagy a cica – ellenkezett Amadé, folytatva a fészkelődést. A redőny csíkokban átengedte a napfényt, apró vonalkákat húzott Amadé arcára, Dávid legszívesebben végigcsókolta volna az összeset. Neki is kezdett ennek, de Amadé úgy fordította a fejét, hogy az orra helyett a száját érje Dávid ajka.

Óvatos csók volt, még mindketten bármikor áldozatul eshettek az éjszaka hányingerkeltő démonainak.

– Nem szeretnél nézni valamit? – kérdezte Dávid, miközben Amadé visszadőlt a párnára.

– Csak téged. Az aranypöttyöket a hajadon, a kiszáradt ajkad, a huzat nyomát az arcodon.

Mit lehet egy ilyen vallomásra válaszolni? Dávid csak a szájába harapott, legszívesebben azt mondta volna: őrülten szeretlek, de hülyén hangzott volna Amadé szavai után. Szóval csak esetlenül tátogott, de hang nem jött ki a száján semmi.

– Ó, most zavarba hoztalak – állapította meg Amadé. – Bocsánat.

A kezét Dávid arcára simította, a tenyere égette a fiú bőrét. A tegnap estére gondolt, amikor a fürdőben csókolóztak. Úgy érezte, most rögtön meg akarja ismételni. Most rögtön. Most rögtön.

Már épp elhatározta magát, hogy újra megcsókolja Amadét, szédülés ide vagy oda, de ekkor kivágódott az ajtó és Dávid anyja robbant be a szobába.

– Jó reggelt, Dávidom! – köszönt harsányan, és az ablakokhoz csörtetett. – Ébresztő, már fél kettő is elmúlt!

Egy határozott mozdulattal rántotta fel a redőnyt, erős fehér fény tolult be a szobába, ami felfedte a Dávid ölelésében rejlő titkot:

– Amadé, hát te is itt vagy? – lepődött meg a nő. Dávid nem látta az arckifejezését, az arca elé rántotta a takarót, de Amadét már sehogy se tudta volna elrejteni. – Miért nem szóltatok, hogy itt aludtál?

– Szóltam, hogy itt alszik – jegyezte meg Dávid. Arról valóban szólt. De arról az anyja még mindig nem tudott, hogy Amadé nem csak az ágyon osztozik vele (ahogy több haverja szokott az előző iskolából), hanem a takarón és a párnán is.

– Ó, igen, tényleg – csapott a homlokára a nő. – El is felejtettem. Ne haragudj, kedvesem! Viszont lassan már ebédidő, mit kértek enni?

– Semmit – dünnyögte Amadé. – Nincs étvágyam.

– De muszáj enned valamit – unszolta Mariann. – Különben csak rosszabb lesz. Valami sóst vagy inkább édeset kívánsz? Levest? Csináljak egy kis sültkrumplit?

Amióta nem dolgozott, egész háziassá vált, amit Dávid nehezen dolgozott fel. Kiskorában inkább az apja volt az, aki főzött, a válás után pedig egy ideig próbálkozott az anyja is, de aztán inkább felbérelt egy bejárónőt, aki egyszerre bébiszittelte Dávidot meg Doriánt, és tette rendbe a lakást.

– Én... nem tudom – ült fel Amadé. Ennek Dávid nem igazán örült: az ő pulcsiját viselte, ami akár el is árulhatta volna az anyja előtt, de a nő nem mutatta, hogy észrevette volna a dolgot.

– Azt hiszem, szívesen ennék egy kis almát – mondta a fiú.

– Almát? – kérdezett vissza Mariann, mintha nem akarta volna elhinni, amit hallott.

– Igen – bólintott Amadé. – Azt szoktam enni másnaposságra.

– Teát kérsz mellé? Azt meg Dávid szokta. Szigorúan a Micimackós bögréjében.

– Anya! – jajdult fel Dávid, és legszívesebben eltakarta volna az arcát. Micimackós bögre? Tök ciki.

– De jó! – mosolyodott el Amadé. – Azt még nem is láttam. Én mindig csak a Karib-tenger kalózais bögrét használom.

– Mindjárt megyünk enni, anya, jó? – szólt gyorsan közbe Dávid, mielőtt az anyja megint mondhatna valamit, amivel kínos helyzetbe hozza.

– Te még nem is mondtad, mit kérsz – rótta meg Mariann.

– Hát... egy kis almát?

– Almát – ismételte a nő.

Dávid szaporán bólogatott.

– Megkívántam!

– Rendben, én nem állok az egészséges étkezés útjába. Öt éve mennyire örültem volna, ha magadtól kérsz gyümölcsöt! – ingatta a fejét Mariann, és végre valahára kiment a szobából.

– Öt éve szerintem Lyonban voltam apánál – jegyezte meg Dávid bosszúsan. Izzadt a tenyere és érezte, hogy kivörösödött a nyaka. – Szóval sehogy se tudott volna nekem almát adni...

– Bébi – szólalt meg Amadé, és közelebb húzódott Dávidhoz.

– Hm? – Dávid nem tudta eldönteni, furának, viccesnek, cukinak vagy dögösnek találja-e a megszólítást.

– Ne érezd magad kínosan, oké? Látom, hogy kikészültél a Micimackótól.

– Dehogy, én egyáltalán nem – próbálta tagadni Dávid, de aztán megadta magát. – Volt egy haverom, akivel anya ugyanezt eljátszotta, és hetekig szívta miatta a vérem.

– Akkor az nem volt a haverod – jelentette ki Amadé. – Én is szeretem szívni a véred, de az csak úgy vicces, ha te is érted a poént.

– Azt szeretem, amikor te szívod a vérem – ismerte el Dávid. – Az valahogy sokkal jobb.

– Persze, hogy jobb, hiszen jómagam is mindenkinél jobb vagyok – sóhajtott Amadé drámaian, és Dávid vállára dőlt. A mozdulatból hamar ölelés, puszi, aztán csók lett, amit Dávid sietve megszakított: félt, hogy visszatér az anyja.

– Egyébként tényleg nem kell kínosan érezni magad – mondta Amadé, amikor megértette, hogy most nem kap több csókot. – Amikor egyszer velem meg nagyapával kártyáztál, az sokkal rosszabb volt.

– Az tényleg brutális éjszaka volt. – Már a gondolatra is megfájdult Dávid feje. – Rengeteget ittam.

– Na igen. És majdnem elvesztetted a szüzességed egy random klubban.

– Aztán meg a pucér mellkasodon ébredtem fel.

– Na az tényleg kínos volt – takarta el az arcát Amadé.

– Azt hiszem, az utóbbit jobban élveztem – mondta Dávid, és elhúzta barátja kezét, hogy mosolyt válthassanak. Meg egy kis puszit.

– Persze, mert az a csaj összetörte a szíved – morrant Amadé.

– Jobb is így – válaszolt tanácstalanul Dávid, mert nem tudta, mit mondhatna. Akkor nagyon csalódott volt, és az egójának elképesztően fájt az az eset... de rettentő távolinak érezte azt a fájdalmat a mosttól.

– Te akkor... már éreztél valamit? – puhatolódzott, mert hirtelen rátört a vágy, hogy megtudja a választ. Amadé elpirult, amit hihetetlenül édes arckifejezéssel vitt véghez.

– Vonzalmat. Elég sok vonzalmat – válaszolt lassan. – Nem segítettél azzal, hogy egész este ölelgettél meg flörtöltél meg a meztelen mellemre csorgattad a nyálad.

– Bocsi – húzta el a száját Dávid. Néha eltűnődött azon, hogy Amadé miként élhette meg az elmúlt pár hónapot: ő tudta, hogy normális ez a vonzalom, ez a szimpátia, de azzal is tisztában volt, hogy Dávid egyáltalán nincs képben azzal, mi merre hány óra.

És Dávid persze lazán dobálózott flörtölős beszólásokkal, simán ölelgette meg puszilgatta a barátait – az előző társaságával is ilyen volt a kapcsolata, és soha senki nem gondolt semmi többre barátságnál. Eleinte Dávid se gondolt semmi többre Amadéval kapcsolatban.

Aztán... aztán elkezdtek változni a dolgok.

Hihetetlen, mennyit változtak a dolgok.

Féléve itt feküdtek egymás mellett, Dávid Helgával vitatkozott Messengeren, Amadé pedig csöndben támogatta a nehéz pillanatban és elkezdtek beszélgetni... az a megértés, a kedvesség, a nyugalom, amivel hozzáfordult, felbecsülhetetlen volt.

– Ne kérj már bocsánatot minden apróságért! – korholta kedvesen Amadé, visszarántva Dávidot a jelenbe. – Gondolj bele, ha nem csinálod ezeket, akkor nem szeretek beléd, és aztán te sem szeretsz belém és aztán most nem lennénk itt. Az pedig borzasztó forgatókönyv lenne.

– Ezzel egyetértek – bólintott rá Dávid. Amadé csókért hajolt előre, amit Dávid ezúttal nem akart megtagadni tőle.

Amikor végre kikászálódtak az ágyból, Dávid kézen fogta Amadét. Az érintés olyan hullámokat vert a szobában, hogy mindketten megdermedtek. Ha nem kellett volna lemenniük az étkezőbe, Dávid biztos volt benne, hogy fullasztó ölelésbe zárná Amadét, és addig csókolná, amíg be nem esteledik.

– Minden oké? – kérdezte Amadé, és a szájához emelte Dávid kezét.

– Aha! – mondta gyorsan Dávid. Összefonta a karját a mellkasán, félt, hogy Amadé ajkának puhaságától itt helyben összeesne.

A tegnap éjjel emlékei túl élénken éltek benne.

/*/

Az éjszaka csak a kórházban lett még borzasztóbb.

Ádám elkísérte Torót, akit azért vittek be, hogy megvizsgálják: kapott-e a drogból, és ha igen, akkor segítsenek rajta.

De bent a kórházban... nem történt semmi. És ezt Ádám nem bírta elviselni.

Tiszta ideg volt: először is, majdnem elcsúszott a padlón – valamit kiborítottak, és nem mosták fel, aztán ahogy leültek a váróban, egészen biztos volt benne, hogy szemben a plafonon penészfoltokat lát. De lehet, csak zsírra szállt por volt. Ki tudja?

– Remélem, hamar végzünk – mondta. Toró bólogatott, de mintha egyáltalán nem érdekelte volna a környezete. Csak üldögélt, mint egy szobanövény, a feje időről időre Ádám vállára bukott, el-elszunyókált. Ádám nem bírta ezt elviselni.

A tekintete ide-odajárt, minden új ember láttán görcsbe rándult a gyomra.

Egyrészt, mert borzasztó állapotokban érkeztek emberek. A hozzátartozóik jajveszékeltek, Ádám pedig sokszor inkább becsukta a szemét és próbálta kizárni a hangokat.

Másrészt... annyira ijesztőek voltak.

Még munkálkodott benne az alkohol, a fű és minden egyéb, ezért kétszer annyira nehéz volt nyugton maradnia.

A legrosszabbak az aktatáskák voltak. Három férfinél is volt, normálméretű, fekete, fényes.

És Ádám meg volt győződve afelől, hogy bomba van bennük.

– Toró, fel fogunk robbanni – ébresztette fel a barátját, de a srác csak unottan horkantott.

– Előbb fogok sorra kerülni. És hidd el, az még jó soká lesz.

– De nézd, nézd! – erőszakoskodott Ádám. – Nézd azokat az táskákat! Totál ideges az a csávó, nézd, hogy dobog a lábával!

– Ádám, kérlek, nyugodj meg – sóhajtott fel Toró. Beletúrt a hajába, a tincsei ragacsosan tapadtak össze, mintha valaki leöntötte volna pálinkával. Ádám nem lepődött volna meg rajta.

– Miért kéne megnyugodnom? – fészkelődött, és bár az agya józanabb része csitította és Torónak adott igazat, a pánik vörösen villódzott előtte.

– Nyilván ideges mindenki. Ez a sürgősségi, és már órák óta itt ülünk, mintha amúgy tökre nem lenne sürgős senkinek semmi – magyarázta Toró. – Mármint szerintem belőlem minden tudatmódosítószernek a hatása távozik, mire sorra kerítenek. Szóval nyugi. Ha valaki robbantani akarna, inkább a parlamenthez menne, nem egy kórházba.

– És ha mégis...?

Toró fáradt mosolyra húzta a száját, és Ádám hirtelen bűntudatot érzett, amiért őt kell nyugtatni ebben a helyzetben.

– Ha mégis itt akarna robbantani valaki, legalább együtt halunk meg – mondta Toró, és megpaskolta Ádám fejét. – Ne félj, tesóm, minden rendben lesz. Most pedig kölcsön adnád a vállad? Aludni szeretnék.

– Biztos vagy benne, hogy nem lesz baj? – Ádám már legszívesebben a nyelvére harapott volna. Miért nem tudja befogni a száját? Tiszta hülyeség az egész.

Szerencsére Toró nem nézte hülyének, vagy legalábbis nem mutatta.

– Persze, biztos vagyok – motyogta. Ádám vállára dőlt, a haja tényleg elég büdös volt, így közvetlen közelről meg lehetett állapítani: tényleg leöntötték pálinkával. – Meg aztán anyu is nemsokára ideér, és akkor már tényleg minden rendben lesz.

Ádám azon kapta magát, hogy nagyon várja már Toró anyjának az érkezését. Az a nő csodás biztonságérzet-teret tartott fenn maga körül.

De sajnos még Dia aranyjelenléte sem tudott megoldani mindent: nagyjából négy óra várakozás után közölték velük, hogy mégsem tudják fogadni Torót, ha esetleg nagyon rosszul lenne, hívjanak mentőt.

Dia káromkodott és veszekedett egy sort, de végül engedett, és a holtfáradt fiúkkal a nyomában kicsattogott a parkolóba.

Ádám sajnálta, hogy a barátját nem tudták megnézni, de őszintén, hihetetlenül megkönnyebbült, amiért végre maga mögött hagyhatja az aktatáskákat.

És amint kiléptek a friss levegőre, távol a kis fekete táskák fojtogató látványától, Ádám agya új gondolatspirálba kezdett: Amadé és Dávid, Dávid és Amadé, Amadé, Amadé, szemét Amadé.

Idegesen fújt egyet, ahogy beült a kocsiba. Már felkészült a hazaútig tartó bosszankodásra, de szerencséjére szinte azonnal álomba zuhant.

Az álmokkal azonban nem járt szerencsével: minden perce Amadéról és Dávidról szólt.

/*/

Jólesett enni egy kicsit, habár egész reggel émelyegtem. De Mariann csodalevese – igaz, dobozos kínai műleves volt – tényleg csodákat tett, Dáviddal jóízűen eszegettük az asztalnál, közben pedig jól elbeszélgettünk Mariann-nal. Egyre jobban kedveltem, és úgy éreztem, ő is egyre jobban kedvel engem.

Ami pedig ebben a legjobb volt, az Dávid arckifejezése: csillogott a szeme a boldogságtól és alig bírta elfojtani a mosolyát. De amint az édesanyja elfordult, hogy felvegye a telefonját, nevetve a vállamra borult, és a felkaromba mormolta:

– Annyira jó ez most!

– Szerintem is – helyeseltem, és erősen magamhoz vontam. Szerettem volna rákérdezni, mit gondol arról, hogy felfedjük magunkat az anyja előtt, de Dorián lépett a helyiségbe, és mi úgy rebbentünk szét, mintha valami nagyon rémes dolgot tettünk volna.

– Jó reggelt, srácok – köszönt ásítva, és leült a Dávid melletti székre. – Mennyire vagytok másnaposok?

– Nézz ránk! – sóhajtottam. – Mennyire látszunk másnaposnak?

– Szerintem nem akarod hallani a válaszomat – villantott rám egy széles vigyort Dorián.

– Köszi még egyszer, hogy hazahoztál minket – fordult a bátyjához Dávid. – Nem tudom, hogy keveredtünk volna haza nélküled.

– Az én kis öcsikémért bármit, bármikor – borzolta meg a testvére haját Dorián, és rám kacsintott. – Ez persze a kis öcsikém kis barátocskájára is vonatkozik.

– Jó reggelt, Dorián – ért vissza Mariann, és megsimogatta nagyfia hátát. – Ma délután mész az állásinterjúra, igaz?

– Basszus! – nyögte Dorián öt másodperc döbbent csend után.

– Elfelejtetted, mi? – ingatta a fejét Marian. – Tiszta apád.

– Hova mész? – érdeklődtem.

– A Szépművészetibe, pénztárosnak – válaszolt a fia helyett Mariann. – Amikor indul, hazavihetne téged is, és nem kell tömegközlekedned.

– Ja, haza – bólintottam. A tekintetem találkozott Dávidéval: haza? Nem igazán akartam haza menni, és számomra egyértelmű volt, hogy Dávid se akarta ezt, de Mariann ajánlata után már kínos lett volna ellenkezni. Szóval megköszöntem a lehetőséget és mosolyt kényszerítettem az arcomra.

Kellemetlen csend telepedett körénk, biztos voltam benne, hogy Dorián is érti a szituációt. Hallgattuk, ahogy kanalazza a kínai levesét, kerültük egymás tekintetét és némán kutattunk az agyunkban valami izgalmas téma után.

Végül Mariann szólalt meg:

– Hallottátok, hogy kötelezővé fogják tenni a hittanórát?

– Mi? – horkantunk fel Dáviddal szinkronban.

– Tegnap éjjel hozták meg a rendeletet – felelte Mariann. – Minden diáknak kötelező lesz hetente legalább egy hittanórát felvennie.

– Kizárt dolog – bukott ki belőlem. – Biztos, hogy nem.

– De hát már így is egy csomó óránk van! – tiltakozott Dávid is. – Heti négy latin, öt töri, hat irodalom, öt tesi, a többiről meg ne is beszéljünk – sorolta vádlón.

– Én tudom, kicsim. Akik ezt a határozatot hozták, valószínűleg nem tudják, és nem is érdekli őket. Csak eszükbe jutott valami, és mivel korlátok nélkül bármit megtehetnek, meg is teszik.

– Csodás dolog ez a demokrácia – morogta Dávid.

– Ugye? – sóhajtott Mariann. Ezután megint nyakig merültünk a kínos csöndben, de nem bírtam sokáig, és kértem Dávidot, hogy menjünk fel tanulni.

– Amadé tanulni akar, nahát, nahát – csípett az oldalamba, miután felértünk az emeletre. – Semmi hátsó szándék nincs benned, mi?

– Bennem? Ugyan! – legyintettem, és belibbentem a szobájába. Az ágyára vetettem magam, remélve, hogy követ, de ő a padlóra telepedett. – Mit csinálsz?

– Eszembe jutott a tanulásról, hogy még nem olvastam végig az Oedipus királyt – mondta, és a könyvespolca alján kezdett pakolászni. – És szerdára kell.

– Hogy felejthettél el egy házit? – kérdeztem piszkálódva. – Te, Dávid, a mindig precíz és pontos...

– Mást olvastam – vont vállat. Megtalálta a könyvét, a hátát az ágyának támasztotta. Előrébb csúsztam a takarón, és a tarkójához dörgöltem az orrom.

– Mi mást olvastál?

Dávid nem válaszolt, de félig hátrafordult, hogy megcsókoljon, ami el is feledtette velem, hogy kérdeztem egyáltalán valamit.

– Szóval most olvasni fogsz? – érdeklődtem, ő pedig bocsánatkérőn pislogott.

– Ha akarod, olvashatod velem – ajánlotta fel.

– Miért nem olvasod el holnap?

A hátamra gördültem, a fejem megtámasztottam Dávid vállán és a plafont bámultam. A lámpának volt egy fém része, amiben láttam eltorzult tükörképünket.

– Nem szeretném az utolsó pillanatra hagyni.

– De hát holnap még csak vasárnap lesz!

– Igen, de hétfőn és kedden osztálykirándulunk.

Felnyögtem, mire Dávid fáradt sóhajtozásba kezdett.

– Amadé. Ugye nem felejtetted el?

– Dehogyis! Egyáltalán nem. Csak most... hirtelen nem jutott eszembe – próbáltam szépíteni a dolgot. – De én legalább elolvastam időben a drámát.

Dávid elfordította a fejét, az orra az arcomba mélyedt, a haja belement a szemembe, az orromba és a számba, csiklandozta a bőröm... de közben az ajka nedvesen simult a halántékomhoz, szóval eszem ágában sem volt tiltakozni.

– Fogadni mernék, hogy nem is most olvastad, hanem még évekkel korábban – mormolta a bőrömbe. Lángra lobbantotta az idegvégződéseim; felfoghatatlan volt, egy tenyérnyi helyen érintkezett csak a bőrünk, de már ennyitől is elborított a vágy.

– Jó, ez igaz – ismertem el, és minden erőmmel próbáltam a szerencsétlen Oedipus történetére koncentrálni. Dávid olvasni akar, nem kéne elrontanom a tanulós terveit.

– És emlékszel még a végére? – Dávid hangja halk volt és karcos. Fú. Sosem gondoltam volna, hogy egy Szophoklész drámáról szóló beszélgetés fog ennyire beindítani. De Dáviddal még az irodalomról is lehetett így társalogni.

– Hát, most jelenleg csak arra emlékszem, ami tegnap éjjel történt köztünk – mondtam kínosan vékony hangon, és nagy nehezen a hasamra fordultam, hogy Dávid nyakába temethessem az arcom, és úgy csókoljam meg a vállát, hogy attól elakadjon a lélegzete.

Sikerrel jártam. Szóval úgy gondoltam, most már Dávid se bánja, ha kicsit átírjuk a délutáni tanulós terveit. Leolvadtam az ágyról, remegő térdeim a szőnyegbe süppedtek, az ujjaim meg Dávid hajába. A szám lassan közelített a szája felé, de mielőtt megcsókolhattam volna, a világ legkevésbé romantikus mondata szökött ki belőle:

– Be fog jönni Dorián! – nyögte.

– Miért jönne be? – nyögtem vissza. Félkézzel összegyűrtem a pólóját a hasán, a másikkal még mindig a haját markoltam.

– Mert mindig a legrosszabbkor kopogtat – bizonygatta Dávid, az ajka az orrom hegyét érintette.

– Kit érdekel Dorián? – ziháltam, és nem bírtam tovább, muszáj volt Dávid pólója alá nyúlnom.

– Jogos – értett végül egyet. Végre megcsókolt, de akkora hévvel, hogy egy pillanatra még a szívem is megszűnt dobogni. Aztán újra dobbant, és még egyszer és még egyszer, őrült ütemben össze-vissza vert, Dávid keze a mellkasomra csúszott, és belemosolygott a csókba.

– Ki ne ugorjon a helyéről – jegyezte meg erőtlenül nevetve, amikor elhúzódtam, hogy vegyek egy nagy levegőt.

– A te szíved akarja – válaszoltam, és megdörzsöltem az ajkát a hüvelykujjammal. Dávid óvatosan csókot nyomott a tenyeremre, ha már ott volt az arcánál, aztán a csuklómat is megcsókolta, nedves szája tűzesőt szórt a bőrömre.

– Esetleg van másik olyan testrészed is, ami az enyémet akarná? – érdeklődött Dávid, és a szemembe nézett. Fehér arca teljesen kipirosodott, a mellkasa sűrűn emelkedett-süllyedt, láttam, hogy próbálja visszafogni a zihálást, de nem igazán sikerült neki.

– Hogyne lenne! – bukott ki belőlem, de a mondat vége belefulladt Dávid csókjába. Elterültünk a padlón, szerettem volna lehúzni róla a pólóját, de képtelen voltam elszakadni tőle, még egy negyedpillanatra sem, szóval csak simogattam és még erősebben szorítottam magamhoz.

– Amadé? – könyökölt fölém Dávid. Megragadtam az alkalmat meg a pólója szélét is, de a pillantása megakasztott a mozdulatban.

– Mi az?

– Ez sokkal jobb józanul – vallotta be. Szerettem volna mondani valamit, de nem voltam rá képes. Végigsimítottam az arcát, puhán és szerelmesen, az ujjaim beszéltek helyettem.

Nem tudtam, mi fog történni, meddig megyünk majd el, de nem is érdekelt. Ezért a pillanatért már megérte a világon minden.

Dávid a mellkasomra támaszkodva hajolt előre, a haja előbb ért az arcomhoz, mint a szája, de csak egy félpillanattal. Lassan ösvényt csókolt az arcomon, ám mielőtt elérte volna az ajkamat, kopogás szakította meg az útját.

– Ugye nem Dorián az? – nyögtem csalódottan. Dávid zavarodottan ráncolta a homlokát, láthatóan azt se tudta, hol van.

– Nem akarjuk elmondani neki, mi a helyzet? – kérdeztem óvatosan, amire Dávid azonnal visszatért a valóságba. Elszörnyedve nézett rám:

– Kizárt, hogy megtudja – vágta rá, és olyan lendülettel gördült le rólam, hogy szinte nem is tudtam követni a szememmel. Az ajtónál termett, egy pulcsit kötött a derekára, hogy eltakarja az árulkodó dudort a nadrágján. Ennek láttán el is feledtem a Dorián-ügyet, kaján vigyor ült ki az arcomra, de amikor találkozott a tekintetem Dávid ideges pillantásával, gyorsan rendeztem a vonásaimat, és csak magamban örültem.

– Mi az, Dor? – kérdezett ki Dávid. Visszafogta a hangját, egyik kezét a kilincsre tette, a másikkal intett nekem, hogy másszak az ágyába. – Amadé alszik, szóval kérlek, csendesebben.

– Szólsz neki, hogy húsz perc múlva indulunk? – hallottam az idősebb srác válaszát, amitől tényleg elment a kedvem a vigyorgástól. Egyáltalán nem akartam hazamenni. Itt akartam maradni Dáviddal, azt akartam, hogy kulcsra zárja az ajtót, ledobja a pulcsiját, meg ha már itt tartunk, a nadrágját is és...

– Persze. Mindjárt felébresztem. Köszi. Szia! – zavarta le gyorsan a dolgot Dávid, és amikor Dorián elment, hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal dőlt az ajtónak. – Ez aztán közel volt!

– Ötösöd lehetne a lottón – jegyeztem meg –, lényegében megjósoltad, hogy közbeavatkozik.

Fintor ült ki Dávid arcára, amiből tudtam, hogy eszébe jutott valami rossz emlék.

– Nem, csak már hozzászoktam, hogy tökéletes érzéke van a legrosszabb pillanat kiválasztásához – mondta savanyúan. – Most szerencsénk volt, hogy kopogott. Egyszer ránk nyitott Helgával, amikor mindketten teljesen pucérok voltunk.

– Undi – reagáltam arra, hogy már megint Helgáról van szó. – Nem sok jó emléked van vele, mi?

– Doriánnal?

Tudtam, hogy terelni próbál, szóval nem erőltettem a dolgot, csak megvontam a vállam.

– Helgára gondoltam, de mindegy, ne is beszéljünk róla – legyintettem. – Inkább beszéljünk arról, mikor nem lesz itt Dorián.

Félmosolyra húzódott Dávid szája, de még mindig az ajtónál ácsorgott.

– Nem kéne átöltöznöd? – kérdezte, és az összehajtogatott tiszta ruháim felé biccentett. Vigyorogva bólintottam, és ráérősen lehúztam a melegítőmet, amit Dávid mohó tekintettel nézett végig.

– Szóval? – Lassított üzemmódban öltözködtem, és kiélveztem, hogy Dávid szemében egy kicsit görög félisten lehetek.

– Szóval mi? – kérdezte kábultan Dávid. Észbe kapott és belekezdett a válaszba, de addigra én már elvesztem az ábrándozásban.

Meg voltam róla győződve, hogy ha Dávid egy egyszerű halandó lenne az ókori Athénban, én meg mondjuk Zeusz vagy Apollón, nem kéne megbűvölnöm ahhoz, hogy megkapjam őt, felmászna értem az Olimposzra, hogy ő kapjon meg engem. Megjelenne a felhőhabok között a falatnyi kis tógájában, és millió veszélyen átküzdené magát értem, hogy...

– Na, mit szólsz? – rángatott ki az álomképek közül Dávid. Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a félmeztelen, harcos Dávid alakját a fejemből.

– Mihez is? – köszörültem meg a torkom.

– Te kérdeztél vissza, aztán nem is figyeltél! – cicegett Dávid, és összefonta a mellkasán a karjait. Mint egy igazi hérosz.

– Ja, hát épp elképzeltem magunkat görög istenekként – magyaráztam, miközben begomboltam a vászonnadrágomat és betűrtem az ingemet.

– Aha, az szuper – bólintott Dávid. Láttam, miként küzd az ösztönös szemforgatás ellen: végül hősiesen ellenállt önnön teste vágyainak.

– Na igen – ráztam meg újra a fejem. – Nos, mit mondtál?

– Hogy hétfő este nem lesz Dorián itthon, de mi sem – mondta Dávid lassan, mintha együgyű lennék. Sajnos nem tudtam felháborodni a hangsúlyán, mert tényleg nem értettem teljesen, mire akar kilyukadni.

– Miért, nálam alszunk? Úgy emlékeztem, hogy hétfőn én jövök át, de lehet, hogy...

– Amadé, ne idegesíts! – horkantott Dávid. – Osztálykirándulás – mondta tagoltan.

– Ó, tényleg! – csaptam a homlokomra. – És egy szobában leszünk? – kérdeztem.

Dávid lemondón forgatta a szemét, már nem tűrtőztette magát. Ledobta a pulcsit az ágyára, láttam, hogy már nincs rá szüksége.

– Igen. De ezt már egy párszor megbeszéltük.

– Legfeljebb egyszer – tiltakoztam.

– Olyan elvarázsolt vagy – állapította meg Dávid, és a kezembe adta a táskámat.

– Csak másnapos. Ha tegnap nem mentünk volna bulizni, akkor teljesen tökéletesen tudnék mindent – bizonygattam.

– Hát persze – bólogatott Dávid, pont úgy, mint aki egyáltalán nem hisz nekem.

– De tényleg!

– Jól van, jól van. – Megfogta a kezem, és udvarias, távolságtartó csókot nyomott a számra. Bár nem volt valami hangsúlyos csók, azért mégis elégedettséggel töltött el: Dávid nem mer közelebb jönni, mert még a végén az ágyra lökne.

– Holnap az én családom is otthon lesz – mondtam –, de azért csinálhatnánk valamit.

Dávid már nyitotta a száját az ellenkezésre, de gyorsan pontosítottam:

– Mármint bármit. Közös ebéd, tanulás, olvasás – soroltam. – Hogy te mindig valami mocskos dologra gondolsz! – vigyorodtam el, és megcsaptam a mellkasát. – Hihetetlen vagy, Dávidom.

Most kedvesen forgatta a szemét, és legnagyobb szomorúságomra kinyitotta az ajtaját.

– Dorián miattad fog elkésni, babám.

– Egyáltalán nem szükséges elvinnie – sóhajtottam.

– Anya ragaszkodik hozzá. Irtózik a tömegközlekedéstől.

Nem akartam megjegyzést tenni Mariann tehetősségére, ezért inkább nem is mondtam semmit. Nem kéne hálátlannak lennem: végre valaki törődik velem.

Csak kár, hogy pont most, amikor Dáviddal majdnem...

– Indulhatunk, tökmag-kettő? – szólt fel Dorián az alsószintről.

– Tökmag-kettő? – visszhangoztam. – Ki az egy?

– A kis barátocskád, a kis öcsikém. Na, mehetünk?

Dorián annyira vidámnak hangzott, hogy biztos voltam benne, valami miatt rosszkedve van.

– Persze.

Hátranéztem Dávidra, hogy meg akar-e ölelni, de ő olyan szorongó pillantást vetett a bátyjára, hogy végül csak a vállát veregettem meg. Bűntudatosan lesütötte a szemét, és beharapta a száját. Mosolyt küldtem felé, hogy ne aggódjon, és próbáltam telepatikusan üzenni neki, hogy semmi baj, lesz még folytatása a mai napnak. Reméltem, hogy a telepátiával nem küldöm véletlenül azt is, hogy tudom, hogy Dorián tudja, mi van köztünk.

Már majdnem kiléptünk az ajtón, amikor Dávid utánam szólt, és amint visszafordultam, magához rántott. A szuszt is kipréselte belőlem, közben pedig azt suttogta kábultan, hogy:

– Szia, Amadé!

Felnevettem a hitetlenségtől, annyira viccesen édesnek találtam a gesztust.

A folyosón Dorián széles vigyorral nézett rám.

– Cuki.

– Mi cuki? – kérdeztem, és próbáltam elrejteni az egyértelmű rajongásomat.

– Dávid. Cuki, hogy ennyire imád téged.

– Tényleg az – mosolyogtam, ahogy Dávid pillantására gondoltam.

– De komolyan – folytatta Dorián, az ujja körül pörgette a kocsikulcsot. – Előtted csupán egy színező fekete-fehér vázlata volt, te pedig megtöltötted színekkel, és most egyszerűen ragyog.

– Hű, ez nagyon szép költői kép – biccentettem elismerőn.

– Ma találtam ki – vigyorgott Dorián megint, de a szeméből eltűnt a jókedv. Valószínűleg egy verset írhatott, de vajon kiről?

Szerettem volna rákérdezni, de inkább a nyelvemre haraptam. Dorián ezután visszafogta magát, és úgy tűnt, a kocsiút nem lesz valami izgalmas. Bár szívesen nyújtottam volna neki egy kis lelki támogatást, nem akartam rátörni a segítőkészségemmel.

A csönd pedig nekem is jól jött: egy verset tervezgettem a tegnap éjszaka sötét káoszáról és a ma délutáni forró izgalomról – mindkettő olyan erős érzéseket váltott ki belőlem, amit muszáj volt lecsapolnom a lelkemből.