86. fejezet

Forró helyzetek (Halloween #2)

00:05

Szörnyű ez a buli.

Ádám éjfél körül fogadta el ezt a tényt, és nagyon nem örült annak, hogy még messze nincs vége.

Általában a pezsgés középpontjában szeretett lenni, élvezte az emberek figyelmét, a viccelődést és heccelődést, de most egyszerűen nem bírt a többiek közelében lenni.

Tökéletesen tisztában volt ennek az okával: totálisan kikészítette Toró és Amadé csókja.

Nem veszett össze Toróval – egyelőre –, igazából pont ezt megelőzendő hagyta ott a díszes társaságot.

Most a ház falát támasztotta, távol a barátaitól, a fényektől. Csak az egyik fürdő fekete ablaküvege ásított mellette, és a fal tövében bujkáló virágok. Próbált magával kezdeni valamit, de annyi feszültség, ingerültség és egyéb felkavaró érzelem kínozta, hogy nem bírt innen elmozdulni.

Az agyába égett a jelenet, ahogy Toró megragadja Amadé arcát és úgy csókolja meg, mintha Amadé egy lány lenne.

És ez... finoman szólva is vállalhatatlan. Rohadtul vállalhatatlan.

Túl sok alkohol és marihuána volt a szervezétben ahhoz, hogy józanon végig tudja gondolni a történteket, ezért nem is próbálkozott vele, de az erős érzések újra meg újra fellobbantak benne: az elszörnyedés, amikor gyerekkori barátját egy fiú köré tekeredve látta, a kínzó düh, ahogy legutáltabb osztálytársa pimasz vigyort villant rá, amikor alkoholgőzben úszva elmegy mellette, a bénító döbbenet, hogy valaki vállba löki őt, de nincs elég ereje visszaszólni, visszalökni, bármit is csinálni.

De a legerősebben egy érzés pulzált benne: a gyűlölet. Gyűlölte Amadét. Annyira gyűlölte!

A laza magabiztosságát, a titokzatosságát, a merészségét.

Ami meglehetősen zavarta Ádámot, az az volt, hogy most Torót is utálta egy kicsit. A legjobb barátját, akivel testvérekként nőttek fel...

Hatalmasat csalódott benne. Arról volt szó, megpróbálják kimenteni Dávidot Amadé ragadozó karmai alól, erre Toró mit csinál? Elrontja az egészet. Most Dávid nem is fog gyanakodni, ha Amadé esetleg közeledik felé, mert ugye Toróval is milyen vicces volt a szituáció.

Amadé pedig tudja. Tudja, mire gondol Ádám, tudja, hogy mi lesz a következő lépése és pontosan tudja, hogy az ő kezében a hatalom, és ez...

Ez nem jó.

Fény villant mellette, valaki felkapcsolta bent a lámpát. Fintorgott, a hirtelen fénytől fájdalom hasított a fejébe. Eltántorodott a háztól, és néhány bukdácsoló lépés után meghallott egy ismerős hangot:

– Hé, Ádám! Minden oké, tesó?

Ahogy felemelte a fejét, megpillantott nem messze maga előtt egy padot, amin ott ült Tüske Dani, mellette meg egy lány, de ő nem nézett hátra.

– Tüsi? – nyögte Ádám, kínosan erőtlen hangon.

– Gyere, gyere, ülj le! Nehogy összeess itt nekem! – pattant fel az idősebb srác, és megragadta Ádám karját, hogy odatámogassa a padjához.

– Nem esek össze – bizonygatta Ádám, de azért jólesett leülnie. – Ó, Petra!

A lány biccentett. Nem tűnt úgy, mint aki kifejezetten örülne a jelenlétének. Ez kicsit azért bántotta a fiút, főleg Toró árulása után.

– Mi baj, Ádámkám? – paskolta meg a hátát Tüsi. – Tiszta feszült vagy.

– Összevesztem Toróval – árulta el savanyúan Ádám, és amikor Petra egy poharat nyomott a kezébe, habozás nélkül belekóstolt. Tiszta víz volt benne, ami frissítően hatott a fiúra, és egy kicsit oldotta benne az Amadé okozta szorongás.

– Ó, ez ilyen veszekedős nap – sóhajtott Tüsi. – Petra épp most kezdte el mesélni az ő kis veszekedését.

– Mi történt? – kérdezte Ádám, és a lány térdére tette a kezét. Örült volna, ha elterelődik róla a téma; nem akarta eléjük tárni az Amadé-botrány részleteit.

Petra elhúzta a lábát, és összefonta a karját a mellkasán, copfjai sötéten keretezték fehér arcát. Volt valami báj abban, ahogy a homlokát ráncolta.

– Hé, tudtad, hogy úgy nézel ki, mint Wednesday Addams? – próbálta oldani a feszültséget Ádám, mert látta, hogy Petra ideges.

– A hajam miatt?

– Inkább a komorságod miatt, meg mert olyan ijesztő tudsz lenni – magyarázta Ádám, és visszaadta az immár üres poharat. – Kivel szólalkoztál össze? – tette fel a kérdést, amikor látta, hogy Petra nem értékeli túlságosan a poént.

– Amadéval – mondta végül a lány hűvös hangon, mintha nem is számítana neki a dolog. Ádámnak viszont annál inkább számított, hirtelen megint elborította a kínzóan forró bizsergés, amit akkor szokott érezni, ha épp attól fél, követi valaki a belvárosban.

– Miért? – A kérdés bizonytalan sóhajként szakadt ki belőle. Gyorsan megköszörülte a torkát és próbált nagyon határozottnak tűnni.

– Nem tudom.

Szerencsére Tüsit is érdekelte a dolog, és Ádámnak nem kellett felvennie a vallató szerepét.

– De miért?

– Nem tudom – ismételte Petra. Türelmetlennek tűnt. Ádám is az volt, annyi kérdés forgott a fejében, nem is tudta, melyiket bökje ki először. Kíváncsi lett volna, Amadén mennyire hagyott nyomot Toró csókja...

– Amadé megbántott? – hajolt előre Tüsi. A tincsei a szemébe lógtak, és olyan gyengéd tekintettel nézte a lányt, mintha a tulajdon kishúga lenne. – Ne is törődj vele, Amadé tud néha... undok lenni.

– Nem bántott meg – közölte Petra. Amikor Tüsi még szánakozóbban nézett rá, a szemét forgatva azt mondta: – Feszültek voltunk. Ennyi.

Ádám nagy levegőt vett, és feltette a kérdését:

– És Amadé... nem viselkedett furcsán?

Petra egy hosszú másodpercig Ádám szemébe nézett.

– Nem. Piát kevert Dáviddal a konyhában.

Ádám elképzelte, hogy Amadé átkarolja Dávidot a konyhában, Dávid pedig azt hiszi, barátságból teszi mindezt... szegény, mennyire fog fájni neki, amikor rájön az igazságra!

– Szóval semmi extra – horkantott Tüsi, és elfordult Petrától. Nekidöntötte a hátát a padtámlának és az éjszakai égre bámult. – Minden a szokásos.

Ádám nem bírta visszafogni magát:

– És Dávid... ő nem volt furcsa? – Amikor Petra kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá, igyekezett helyesbíteni: – Mármint jól érezte magát? Amikor legutóbb láttam, elég részegnek tűnt.

– Szerintem nem volt baja – válaszolt Petra. Még mindig úgy nézett Ádámra, mintha próbálna belelátni a fiú lelkébe, ami elég kényelmetlen volt.

– Akkor jó. Megnyugodtam – bökte ki. Nagy levegőket vett, és arra gondolt, hogy fölösleges aggódnia, Dávid nagyfiú, nem fog hülyeséget tenni, meg különben is, mit csinálhatnak nagy részegségükben? Ennyi ember jelenlétében csak nem állnának le smárolni a kanapén!

Ádám mélyeket lélegzett. Még ha Torót meg is tudta volna fojtani, abban biztos volt, hogy ha Amadé ki akarja terjeszteni varázskörét Dávidra, az nem ma éjjel fog megtörténni.

/*/

00:11

Dávid nem tudta volna megmondani, hogy kerültek a fürdőszoba padlójára, de az arcmosásból hamar valami egészen más lett, és Dávid pár percen belül azon kapta magát, hogy Amadén fekszik és úgy csókolja, mintha nem lenne holnap.

Amadé volt az, aki belevitte a rosszba. Egy ideig hagyta, hogy Dávid nedves zsebkendővel törölgesse az arcát, de aztán megcsókolta – sokkal forróbban, mint Torót –, és nem sokkal később már a padlón feküdtek. A bolyhos szőnyeg egy egészen más világba repítette át őket, mintha Aladdin varázskárpitja kapta volna fel őket, hogy beborítsa őket az arab éjszakák fülledtségével.

Hát, a helyzet kezdett nagyon fülledtté válni, az biztos.

Egy pillanatra sem szakadt szét az ajkuk, és mintha minden eltelt másodperccel egyre közelebb kerültek volna egymáshoz. Amadé hozzápréselte a testét Dávidéhoz, most még határozottabban, mint az előbb a kamrában, ami azt eredményezte, hogy Dávidban újra fellobbant a vágy, égetőbben, mint valaha. Ezen nem segített, hogy Amadé láthatóan a lehető legkevésbé sem akarta abbahagyni a dolgot, sőt.

Dávid rettentően élvezte.

A határaikat feszegették, és ez őrületbe kergette őket – Amadé nyögdécselt és Dávid nevét sóhajtozta, ami miatt Dávid egyszerűen nem bírt leállni, pedig talán nem az volt életük legnagyszerűbb ötlete, hogy egy random iskolatársuk fürdőszobájában pettingbe keveredjenek.

És valahogy megszűnt a valóság. Dávid szíve olyan hevesen dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről, az ajka bebarangolta Amadé arcát, nyakát és mellkasát, ami egészen érdekesen hatott a fiúra: egyre szaporábban kapkodott levegő után, egyre erőtlenebbül kapaszkodott Dávid derekába.

– Dávid! – lehelte Amadé, és Dávid hajába túrt, nyirkos ujjai remegve cirógatták a tarkóját. Dávid csókkal válaszolt, amit Amadé sóhajtva viszonzott. A világ felgyorsult, Dávid már nem tudta irányítása alatt tartani a testét, hagyta, hadd vezessék az ösztönei.

Aztán egyszer csak történt valami, amire egyáltalán nem számított. Vagy talán... egy kicsit mégis.

Valami megváltozott abban, ahogy Amadé ölelte, a fiú teste előbb megfeszült, majd elernyedt – Dávid elhúzódott a csókból, hogy láthassa, amint Amadé arca édesen eltorzul, miközben levegő után kap.

Majd, miközben még próbált levegőhöz jutni, Amadé bágyadtan kuncogni kezdett.

Dávidot pedig elborította a sokk.

A bal alkarjára nehezedett, és nagyokat pislogva kutatta Amadé arcát.

– Ez most... jó volt?

Azt hitte, Ervin után valami nagyon extrát kell villantania... erre most ez történik?

– Hogy jó volt-e! – nevetgélt tovább Amadé, és izzadt tenyerét Dávid arcára simította, a szemei mélyfeketén csillogtak. – Szerinted nem?

– Ööö... de – nyögte Dávid. Nem igazán tudta hova tenni ezt az egészet: a kábulat köde felszállt az elméjéről, és kezdte felfogni, mi is történt köztük egy halloweeni buli kellős közepén.

– Ilyet még Helgával se csináltam soha, ennyi ember előtt! – idegeskedett zihálva, mire Amadé megcsipkedte az orcáját.

– Mi lenne, ha nem az exedről beszélnél ebben a helyzetben? – kérte kedvesen, és puha csókot nyomott Dávid szájára.

– Amadé, itt van mindenki! – rázta a fejét Dávid. Kezdett kicsit pánikba esni. – Mindenki! Ádám, Toró, Vil, Tüske Dani, Andris, Bálint, Dali, Reiko, Petra, Zéti, Tomi...

– Dávidom! Azt szeretném, ha csak egyetlen névre tudnál most gondolni – csitította Amadé. Finoman letolta magáról Dávidot, majd fölé helyezkedett, amitől eszelős sebességgel szántott végig Dávidon a vágy, az aggodalmak pedig elkezdtek kicsusszanni a látóteréből.

– Milyen névre? – suttogta Dávid megszeppenve. Bár tudta a választ, szerette volna, ha Amadé kimondja, hogy megnyugtassa, hogy éreztesse vele, biztonságban van.

Szerencsére Amadé nem kezdett el méltatlankodni a kérdés hallatán, kaján mosolyra húzta a száját, és izgatóan közel hajolt Dávidhoz.

– Az én nevemre – susogta a fiú ajkára, amibe az beleborzongott. – Megígérhetem, öt perc múlva csak és egyedül az a név fog az eszedben járni, hogy Amadé.

És bár Dávidban kigyúlt a tiltakozás szikrája, nyomban kialudt, amikor Amadé megcsókolta. Mélyen, hosszan, perzselően. Hozzábújt, a combját Dávid lábai közé fúrta, amitől Dávid azt se tudta, hol van. Igyekezett felvenni Amadé ritmusát, de a fiú túl gyors volt és úgy irányította Dávid testét, mintha egy sötét varázsló lenne. Amadé bal keze végigsimított Dávid mellkasán, az inge alá kúszott, megcirógatta a köldökét, aztán az ujjai óvatosan befurakodtak Dávid nadrágja alá.

– Amadé! – nyögte a fiú nevét. Egyrészt figyelmeztetésként, másrészt mert ki akarta mondani. Elhomályosodott előtte a világ, de azt azért látta, hogy Amadé mosolyog, miközben csókokkal halmozza el az arcát és a nyakát.

Ezután már nem kellett sok Dávidnak, néhány jólirányzott simítás, egy-két nedves csók és felrobbant benne a forróság.

Megmarkolta Amadé vállát, kapaszkodónak használta, félt, hogyha nem öleli a fiút, szétfoszlik ebben a tűzben. Amadé óvatosan cirógatta az arcát, így adta Dávid tudtára, hogy a mennyország kitart még azután is, hogy visszatért a valóságba.

– Te jó ég – nyöszörgött Dávid, az agya kásás állagúvá vált, semmit nem tudott befogadni azon az információn kívül, hogy Amadé a mellkasán dorombol, valamit folyamatosan suttog neki, amit nem ért, mert még mindig zubog a vér a fülében.

Remek. Képesek voltak megélni az eddigi legszexuálisabb élményüket egy füves ismerősük víkendházának fürdőszobának padlóján, mialatt a barátaik, osztálytársaik és ismerőseik félméterre buliztak tőlük.

Ez őrület.

– Na, végül öt perc sem kellett hozzá – jegyezte meg Amadé normális hangerőn, ami szinte kiabálásnak hatott az eddigi zihálásukhoz képest.

– Nem vagyunk normálisak – tájékoztatta Dávid. Kínosan lihegett még most is, amin Amadé jót vigyorgott.

– De ugye, hogy nem bírsz másra gondolni, mint rám?

– Ez általában így van, de most azért mégis kicsit eszembe jutnak a többiek, akik lehet, épp az ajtó előtt állnak. Vagy az ablak előtt. Vagy...

– Akkor kell még egy kis figyelemelterelés? – értette szándékosan félre Amadé, és egy meglepően fürge mozdulattal már Dávid ölében ült. – Én bármikor szívesen újrakezdem...

– Mindjárt gondoltam – nevette el magát Dávid, mert ez az egész kezdett nagyon szürreálissá válni. Óvatosan felült, hagyta, hogy Amadé magához ölelje és egy kicsit a szuszt is kiszorítsa belőle. Aztán finomkodva váltottak pár csókot levezetésként – mindketten tudták, hogy ki kell menniük ebből a fürdőből, és azt is, hogy Dávid be fog pánikolni, mielőtt megtalálnák a megoldást.

– Szóval... – Egy nagy sóhaj szakadt fel Dávid melléből. Ez egyszerre volt tökéletes és szörnyű ötlet, és tönkre kell tenniük azzal, hogy nem tudják elhagyni a tetthelyet a gyanú veszélye nélkül. – Mi van, ha Ádám árgus szemekkel figyel minket? Mi van, ha...

– Be se fejezed, szívem! – csettintett Amadé. – Már tudom is a megoldást. Itt van nálad a táska, benne a váltóruha. Átöltözünk, és kész is az alibi. – Elvigyorodott és hozzátette: – Amúgy is van rajtam néhány ruhadarab, amit szívesen átvennék bizonyos okok miatt.

Ettől a megjegyzéstől Dávidnak égni kezdett az arca, de nem tagadhatta, hogy ő is hasonló csónakban evez.

– Oké, de kapcsold le a villanyt – kérte.

– Nem akarod, hogy meztelenül lássalak? – pillogott Amadé, a tekintete mohónak tűnt, ami bosszantó módon újból heves vonzalmat ébresztett Dávidban.

– Nem, azt nem szeretném, ha az udvarról látna valaki meztelenül – magyarázta Dávid, és a hajába túrt zavarában. – Hiába van függöny, ha világítasz mögötte, átlátszik...

– Jól van, tanár úr – legyintett Amadé, és egy röpke csókkal lezárta az évődést. Felállt, nagyot nyújtózott, és sötétbe borította a helyiséget.

– Mondjuk előbb kivehettük volna a ruhákat táskából – tette szóvá Dávid.

– Ez most ilyen zsákbamacska lesz – hangzott a válasz, majd Amadé felnyögött, ahogy belerúgott valamibe. – Világítanál egy kicsit a telóddal? Csak amíg visszajutok hozzád.

Dávid hezitált, de végül Amadé visszakozott:

– Tudod mit? Nem is kell világítanod, hiszen te mindig világítótoronyként vonzol magadhoz a sötétben.

– Ebből akár verset is írhatnál – viccelődött Dávid. Kikereste Amadénak a ruháit, tapintásra felismerte, melyik kié.

– Csodás ötlet, bébi! – ujjongott Amadé. – Világítótornyom vagy a sötétben, miután jót henteregtünk a fürdőben, és a részeg boldogság elborított mindkettőnket?

Dávidból szinte hisztérikus nevetés szakadt ki, miközben az ingét gombolta.

– Csodálatos, Amadé! Ennél jobb verset még soha nem is hallottam.

Egyébként tényleg így gondolta – hiszen nem minden nap írnak az embernek ilyen helyzetben ilyen bűbájos sorokat.

/*/

00:46

Zéti már eléggé unta ezt a bulit, és unta azt is, hogy Gina minden második fiúra bociszemeket meresztett, remélve, hogy majd odamennek hozzá, táncolni hívják, aztán hajnalig csókolóznak, holnap reggelre pedig jegyesek lesznek és...

– Hol van a nővéred? – kérdezte Gina. A lány most kivételesen nem a felsőbb éveseket bámulta, hanem Zétit nézte. A homlokát ráncolta. – Fáj a fejem, Petránál biztos van gyógyszer.

– Petra nem szokott gyógyszert szedni – közölte Zéti. Bánta, hogy Gina rávette erre a bulira, még nyomorúságosabbnak érezte az életét a többiek között. Egy-ketten ugyan odajöttek hozzájuk, de Zéti nem akart velük beszélgetni, arra emlékeztették, hogy ő nem közülük való és csak jófejségből ereszkednek le hozzá.

– Jó, de mindig van nála valami – ellenkezett Gina, ami végül is igaz volt.

– Keressük meg – vont vállat Zéti. A nővére legalább üde színfolt lesz ezen a szörnyű partin.

Így hát felkerekedtek, otthagyták bérelt helyüket a kanapén (ahol még nem fetrengett valami részeg idióta), és elindultak megkeresni Petrát.

A nappaliban és a konyhában sem találták, de „szerencsére" észrevették Amadét, aki a konyha melletti folyosón beszélgetett Dáviddal.

– Kérdezzük meg őket! – jutott Gina eszébe a zseniális ötlet. Pont akkor értek oda hozzájuk, amikor Dávid befordult a konyhába. Ezzel pedig Zéti elvesztette egyetlen mentőövét Amadé közelében.

Hagyta, hadd intézze a dolgot Gina, de hamar kiderült, hogy nem volt jó ötlet. A nappaliban valaki technozenét rakott be, rendesen feltekerte a hangerőt, emiatt alig hallották egymást. Zéti leplezetlen undorral figyelte, ahogy Amadé előrehajol és megfogja Gina felkarját.

Zéti egészen biztos volt benne, hogy csak megtámaszkodott a lányban, nehogy elessen, de Gina nyilvánvalóan Amadé titkos rajongásaként értelmezte a gesztust.

Egyébként Amadé egészen kedves volt részegen, és ha észre is vette, milyen hatást váltott ki Ginából, nem mutatta ki feltűnően a (Zéti számára egyértelműnek tűnő) lenézését a szituáció felé.

Aztán visszatért Dávid, kezében két pohárral meg egy palackkal (aminek átlátszó tartalma egészen biztosan nem víz volt, hanem valamiféle vodka), és Gina meg Zéti lényegében megszűntek létezni Amadé számára. Zéti felhúzta a szemöldökét, ahogy Dávid átkarolta Amadét, puszival köszöntötte és halkan mondott neki valamit, amin mindketten elkezdtek nevetni.

Zéti egyszerűen nem tudta megérteni, ki az, aki ennyire meg tudja szeretni Amadét. Bár igaz, ami igaz, Amadé Dáviddal sose viselkedett úgy, ahogy mondjuk Zétivel. Amadé egyértelműen maga fölé helyezte Dávidot (mert egyébként fölötte is volt), és úgy nyalizott neki, ahogy csak tudott, hogy bekerülhessen a menők holdudvarába.

Hiába vezette le nekik azt a szentbeszédet a menőségről, Zéti biztos volt benne, hogy csak azért beszél ilyen nagy mellénnyel a témáról, mert már szilárdnak érzi a helyét Dávid körében.

Gusztustalan.

Dávidnak meg fel sem tűnik Amadé mocskos kis játéka, láthatóan úgy oda van érte, mintha a kistestvére lenne.

Zéti erre csak a szemét tudta forgatni. Dávidot olyan könnyű megvezetni!

– Oké, köszi! – rebegte Gina Amadénak, aki széles mosolyt villantott rájuk.

– Nincs mit! Sok sikert, sziasztok, jobbulást, jó szórakozást! – hadarta, és megragadta Dávid karját, hogy kirángassa az éjszakába.

– Belezúgtál – vetette Gina szemére Zéti, amint magukra maradtak.

– Dehogyis! – rázta a fejét a lány. Zéti látni vélte, hogy elpirul, de nem lehetett benne biztos. Nem tudta, mit higgyen vagy mit akar hinni, azt viszont sejtette, hogy meg fog bolondulni, ha Gina belezuhan az Amadéba-vagyok-szerelmes nevezetű nyúlüregbe.

– Na jó, keressük meg Petrát! – mondta végül nagyot sóhajtva.

/*/

01:04

Leszegett fejjel kerülgettük a kertben bandázó embereket, így senki sem szólt hozzánk, egész gyorsan el is jutottunk a hosszan elnyúló lépcsősorhoz, ahol életünkben másfeledjére csókoltuk meg egymást.

– El se hiszem ezt az egészet – röhögött Dávid, és lerogyott a lépcsőre. – Annyira bizarr!

– Tudom – helyeseltem, és mellé huppantam. Kibontottam a palackot, vizet öntöttem a poharakba. – Egészségedre, szerelmem!

– Egi! – vigyorgott Dávid, majd nagyot kortyolt a vízből. Egy percig csak némán iszogattunk, és élveztük a magányunkat. Dávid a vállamra támasztotta a fejét, aztán húsz másodperc múlva egy mély sóhaj kíséretében elhúzódott.

– Nem kéne ezt megbeszélnünk?

– Szerintem sok mindent meg kéne beszélnünk – feleltem. Megtámaszkodtam a hátam mögött, lazán, mintha egy kicsit sem izgulnék.

– Oké, akkor kezdjük az első napirendi ponttal – köszörülte meg a torkát Dávid. Szórakoztatott, hogy ilyen hivatalos hangon kezd beszélni, és nehezen tudtam megállni, hogy ne pusziljam meg pirosodó arcát. Bár tudatosan próbáltam eltolni magamtól a negyedórával korábban történteket, azért néha-néha belém nyilallt az emlék, ahogy Dávid fölöttem vagy épp alattam zihál, ahogy az ajka végig siklik a nyakamon...

– Amadé, figyelsz te rám?

– Bocsi, kicsit elkalandoztam – hajoltam előre, és gyorsan ittam még egy kis vizet. – Megismételnéd?

– Azt mondtam – kezdte kicsit bosszúsan –, hogy nem ezt akartam.

– Mármint... a fürdőszobáról beszélsz? – tettem fel óvatosan a kérdést.

– Igen – vágta rá Dávid. Fájdalmasan nagyot sóhajtott, és a kezem után nyúlt, ami enyhítette a szava metsző élét. – Nem így terveztem az első alkalmat.

Akárhogy próbálkoztam, nem jutottam szóhoz. Pedig velem ez ritkán fordul elő. Szóval Dávid folytatta:

– Az első alkalom. Nekünk. Tökéletes körülményeket akartam hozzá. Például, hogy ne álljon fent annak a veszélye, hogy lebukunk – magyarázta Dávid. Még mindig kicsit okoskodva beszélt, a tenyere pedig izzadt, mintha valami vizsgán kellene teljesítenie.

– Ez cuki – mosolyodtam el. Láttam magam előtt, ahogy az ágyában fekve, az ajkát rágva tervezgeti az első alkalmunk tökéletes körülményeit.

– Inkább ciki – fanyalgott Dávid. – Főleg annak tükrében, amit a fürdőben csináltam... Nem számítottam arra, hogy ez lesz belőle!

– Dávidom, mégis mire számítottál, amikor így csókoltál? – tártam szét a karom hitetlenkedve. És most csak a csókot említettem, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe. Pedig simogatástól és dörgölőzéstől sem kímélt... Ahogy a szemébe néztem, tudtam, pontosan tisztában van azzal, mit nem mondtam még ki.

Megszorította az ujjaimat, úgy tiltakozott:

– Nem számítottam arra, hogy ennyire fogod élvezni!

– Nem számítottál arra, hogy ekkorát fogok élvezni? – Hűha. Százszázalék, hogy az alkohol mondatta ki ezt velem.

Dávid arckifejezéséből nem tudtam megítélni, hogy a következő pillanatban elsírja vagy elröhögi magát.

Végül egy harmadik opció történt: a szemére szorította a kezét, és nyüszítve-röhögve kezdte magyarázni:

– Figyelj, Amadé, tudom, hogy neked ez az egész nem annyira új, de én teljesen sötétben tapogatózok, érted? Tudom, hogy te már elvesztetted a szüzességed Ervinnel, de nekem fiúkkal nulla, azaz nulla-nulla-nulla tapasztalatom volt fiúkkal, ez pedig megijeszt és idegesít, és nem azért stresszeltem évekig azon, hogy végre lefeküdjek egy lánnyal és tapasztalt lehessek, hogy most újra kelljen kezdenem az egészet és még erősebben visszatérjen az összes szorongásom, és...

– Dávid, Dávid, nyugi! Vegyél egy nagy levegőt – kértem, és a térdére tettem a kezem, hogy lenyugtassam. Még nem sikerült teljesen felfognom a szavait, de áradt belőle a pánik, aminek nem örültem, főleg nem a történtek fényében.

– Oké, oké, veszek – zihálta Dávid. Megint visszadőlt a vállamra, és összefonta az ujjainkat. – Sajnálom. Kicsit kiborultam.

– Semmi baj, kicsim, semmi baj – simogattam a haját. Néhány tincse még vizes volt azután, hogy megmosakodott a fürdőben. – Ha tudtam volna, hogy ennyire felzaklat a dolog, nem erőltettem volna, hogy te is...

– Nem, Amadé – kapta fel a fejét, kicsit meg is ütötte az államat. De hamar elterelte a figyelmem azzal, hogy a száját az enyémhez nyomta. Meghökkentett a merészsége, de aztán olyan szenvedéllyel kezdett beszélni, hogy végleg elvesztettem a fonalat. – Nem erőltettél semmit, Amadé, és én akartam, nagyon akartam, már régóta nagyon akarlak téged, de... Ervin és te... félek, hogy nem vagyok olyan jó.

– Mint Ervin? – kérdeztem, mire Dávid biccentett. – Ezen nem kell aggódnod. Ervin nem valami jó.

A homlokát ráncolta, én pedig felhúztam a vállam.

– Vagy hát igazából nem tudom, milyen. Nem feküdtem le vele, vagyis nem teljesen – ismertem be. – Szóval fölösleges ezen rugóznod.

– Hogyhogy nem feküdtél le vele? – kérdezte lassan Dávid, mintha egyáltalán nem értené a dolgot.

– Hát úgy, hogy nem történt semmi extra – fogalmaztam óvatosan, de Dávid mohó pillantással követelt több részletet. Felhúztam a vállam és megmondtam az igazat: – Csak kielégítettük egymást, tovább nem mentünk. Ervin szerette volna, de én nem álltam még készen rá.

Az a döbbenet Dávid arcán... mintha soha nem hallott volna ennél hihetetlenebb dolgot.

Ez azért egy kicsit kényelmetlenül érintett.

– Miért, azt gondoltad, hogy mindent megengedtem neki? – kérdeztem kicsit zavartan. – Nem is voltunk szerelmesek meg nem is jártunk, csak...

– Szóval te... te nem akarnál mindent, velem, először, rögtön? – kérdezett vissza Dávid kapkodva, és belekapaszkodott a térdembe.

Forróság borította el az arcomat.

– Nem állok még készen rá – ismételtem rekedten. Annyira hülyének éreztem magam! Miért nem próbáltam hamarabb gondolkozni Dávid szemével? Miért nem kezdeményeztem hamarabb, hogy beszélgessünk a dologról?

Annyira hülye, hülye, hülye, hülye, hülye, hülye vagyok.

– Én sem! – bukott ki Dávidból, és nagyon boldognak tűnt. Újból a tenyerébe vette az arcom, de mielőtt megcsókolhatott volna, rászóltam:

– Dávid, megláthatnak! – szisszentem fel.

– Takarnak a bokrok – suttogta Dávid, és gyorsan újra összeérintette az ajkunkat. – Szeretlek, Amadé, úgy szeretlek!

– Mert nem feküdtem le Ervinnel? – értetlenkedtem, miközben Dávid a mellkasomra dőlt. – Kicsit részeg vagyok én még ehhez a bonyolult gondolatmenethez.

– Neeem, csak úgy, csak úgy! – mondta és kedvesen simogatni kezdett. – Meg... tudod, most kicsit megnyugodtam. Hogy még te sem állsz készen.

– Hm. Mondjuk azért van, amire készen állnék – jegyeztem meg könnyednek szánt hangon. Dávid lassan felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

– Ó – mondta végül hosszas hallgatás után. Ez kicsit zavarba ejtett. Azt hittem, Dávid is...

– Vannak dolgok, amiket szeretnék kipróbálni – folytatta Dávid, ami viszont egészen másképp hozott zavarba.

– Például? – mosolyogtam rá kedvesen, és éreztem, hogy kezd egy kicsit, egy icipicit felforrni a vérem.

– Például... szeretnék veled közösen zuhanyozni. Meg fürdeni.

– Csak ennyi? – pislogtam. Nem feltétlenül erre a válaszra számítottam.

Dávid lesütötte a tekintetét és a száját rágta egy ideig, de aztán felnézett és elsötétülő tekintettel közelebb hajolt hozzám.

– Hát... szívesen kényeztetnélek – formálta óvatosan a szavakat, a szeme rabul ejtett. Megnedvesítette az ajkát, majd folytatta: – Szívesen kielégítenélek. Kézzel. És... szájjal is.

Az orrunk összeért, én pedig megijedtem attól, hogy meddig bírom még ki az érintése nélkül.

– És azt is szeretném... hogy te csináld ezeket velem.

– Dávid! – sóhajtottam, és hogy lehűtsem a forró hangulatot, próbáltam viccelődni: – És mióta vágysz minderre?

Szerencsére Dávidnak feltűnt a próbálkozásom, és elmosolyodott.

– Amióta először megláttalak! – felelte szenvedélyesen.

– Akkor még hetero voltál, te – röhögtem el magam, és meglöktem a mellkasát. Még ez az apró érintés is lángra lobbantotta a testem, szóval gyorsan töltöttem egy újabb pohár vizet.

– Szerintem ezt a beszélgetést érdemes lenne józanul folytatni – csapott a térdére Dávid. – Különben még meggondolatlanságokat teszek.

– Az szörnyű lenne – nevetgéltem, és a megdörgöltem az arcom. Annyira hihetetlen volt ez az egész este! Toró fura csókja, Dávid extraforró csókja, meg ez a beszélgetés... hűha. Jaj.

– Szóhoz se jutsz, mi? Már el is képzelted – kuncogott Dávid, és az oldalamba fúrta a könyökét.

– El ám – vigyorogtam, és viszonoztam a bökést.

Bökdösődtünk egy ideig, mert egyikünk sem tudta, milyen témáról kellene beszélnünk ebben a furcsa szituációban. Végül elkezdtük kitárgyalni az ismerőseinket, gúnyolódtunk egy kicsit Ádámon és egészen addig elviccelődtünk, amíg Dávid be nem jelentette, hogy megfagy.

– Nem akarok bemenni – biggyesztettem a szám. – Túl sok az ember.

– Hozok ki pokrócot, rendben? – mosolygott rám.

– Bemenjek veled? – ajánlottam fel, de titkon reméltem, hogy nem kell megmozdulnom.

– Nem kell. Majd sietek – paskolta meg a vállam Dávid, kedveskedve megborzolta a hajam és feltápászkodott. – Légy jó! – nyújtózott, aztán magamra hagyott.

Eliszogattam a vizem, és magamban vigyorogtam, mint egy őrült, aki teljesen megbolondult a szerelemtől.

Teljesen bolondnak is éreztem magam. Főleg akkor, amikor elkezdtem hallucinálni – mintha Ádám szólongatott volna:

– Amadé! Gyere, Amadé, gyere ide most!

Megráztam a fejem, és ittam egy kis vizet, hogy véget érjen a kellemetlen képzelődés.

– Amadé, kérlek! – Itt már biztos voltam abban, hogy képzelődök, Ádám soha nem kérne tőlem semmit.

Mindjárt elmúlik. Mindjárt...

De csak nem múlt. Akkor adtam fel a reménykedést, amikor tökéletesen élesen kirajzolódott előttem Ádám alakja, amint a kert aljából bukdácsolt felfelé a lépcsőkön.

– Amadé! – zihálta. Elöntött az ideg. Leskelődött utánunk? A rohadék.

Vajon látta a csókokat? Hallotta a flörtölésünket? Mennyit tud?

– Amadé! – hangzott egyre sürgetőbben Ádám lihegése.

– Mi van? – kérdeztem a lehető legunottabb hangomon.

– Baj, baj van – nyögte Ádám. A sötétben nem láttam az arckifejezését, de nem is igazán érdekelt. – Valaki meghalt!

/*/

00:51

Toró már jó pár méterrel a föld fölött lebegett, amikor Ádám elkapta őt a tornácon.

– Beszélnünk kell! – förmedt rá a barátja, és rettentő csúnyán nézett rá. Teljesen komolyan vehetetlen volt. Toró jól ki is nevette, amitől Ádám nem tűnt elragadtatottnak.

– Ne csináld már ezt! – sziszegte, miközben már-már fojtogatta. Az ujjai Toró vállába mélyedtek, de ő nem érzett fájdalmat, ahhoz réges-rég túl bódult állapotba került.

– Mit ne csináljak? – vihogta Toró. A tenyerébe vette Ádám fejét, és meghúzkodta a fiú fülcimpáját. Tudta, hogy utálja, de most nem a megszokott hisztis képével nézett rá.

– Semmit – mondta Ádám nyugodtan, mintha elhatározta volna, hogy csak azért sem érdekli Toró piszkálódása. Kár. Így nem volt olyan vicces.

Pedig Toró szeretett volna nevetni. Legalább Ádámmal, ha Szandival már nem tudott.

Nem akart oldalra nézni, nem akarta még egyszer látni, ahogy Szandi azzal a külsős sráccal beszélget. Ritkán érezte úgy, hogy nem látják szívesen, de Szandi és az a vörös hajú fiú (most komolyan, vörös?!) teljesen elmerült az egymással való viccelődésben, és figyelmen kívül hagyták őt.

– Akkor mit akarsz tőlem, testvírem? – forgatta a szemét Toró, a kelleténél bunkóbb hangon vonta kérdőre Ádámot.

– Ne hívj így, gáz – ráncolta a homlokát a srác. Még mindig Toró vállát markolta, nem úgy tűnt, mint aki el akarja engedni. Szóval Toró visszamarkolt, karjait megtámasztotta Ádám vállán.

– Akkor mit szeretnél, minek hívjalak, kicsi baba? – gügyögte Toró. Pár hónappal idősebb volt Ádámnál, amivel szeretett visszaélni.

– Az mindegy – fordította el a fejét Ádám. Toró még a részegségén keresztül is érzékelte, hogy valami felzaklatta a barátját.

– Látom, hogy nem mindegy – unszolta, és finoman megrázta a fiút. Ádámnak kikerekedett a szeme. Toró egy pillanatra megijedt, hogy fájdalmat okozott neki, de aztán kiderült, hogy nem, valami teljesen más döbbentette meg ennyire Ádámot.

Toró már kicsit unta a sztorit. Ádám akkor nézett így, ha Amadéról meg Dávidról volt szó, akik ráadásul most valahol Toró háta mögött, a lépcsőn ücsörögtek. Épp arrafelé, amerre Ádám bámult hatalmas szemekkel.

– Dávid megcsókolta Amadét – bökte ki a fiú. Toró fájdalmasan felnyögött. Ez még a Szandi-ügynél is jobban fájt neki.

– Rosszul látsz, öregem, szemüveget kéne venned!

– De nem, eskü! Ott ülnek, és...

– És? És mi? Miért mindig ők járnak a fejedben? – korholta Toró. – Talán nem volt elég egyértelmű a kísérletem Amadéval?

– Viszonozta a csókod! – ellenkezett Ádám. Hátrább lépett volna, de Toró most már nem engedte.

– Persze, miután úgy szorítottam, hogy nem bírt elmenni! Van itt ám izom, nézd csak! – feszítette meg a karját, a pólója alatt szépen kirajzolódtak az izmai. Toró sose vallotta volna be Ádámnak, de néha azért maradt sokáig a fürdőben, mert nézegette magát a tükörben.

Csodásan néz ki. És Szandit mégis jobban érdekli a vörös fiú...

– Szerintem meg igenis élvezte! – jelentette ki határozottan Ádám. Toró úgy érezte, századjára folyik le köztük ez a beszélgetés. És már elsőre sem élvezte. Azt hitte, a csók után majd leszáll a témáról, de ezek szerint még jobban sikerült felhergelnie.

– Végül is az én csókomat ki ne élvezné? – vigyorodott el. Érezte a tenyerén, ahogy Ádám megfeszül.

– Amadé akkor is homokos – ismételte.

– Mert megcsókoltam? – Toró közelebb lépett, őrültnek érezte magát, kezdte elveszíteni az irányítást önmaga fölött. Legszívesebben elüvöltötte volna magát, hogy rohadjon meg Ádám, Amadé, Dávid, Szandi és az a hülye vörös srác, akinek még a nevét se volt képes megjegyezni. Rohadjon meg mindenki.

– Nem, mert Amadé mindig is odáig volt Dávidért, ez már régóta... – Toró itt megunta Ádám ömlengését. Szóval Ádám szájára tapasztotta a száját.

Igazából azt hitte, Ádám visszakézből pofon vágja, de nem ez történt. A fiú konkrétan jéggé dermedt. Nagyon-nagyon mozdulatlan volt. Nem vett levegőt. Nem mozdult az ajka. Nem történt semmi.

Elég uncsi csók volt.

Toró egy kicsit remélte, hogy Ádám poénból belemegy a dologba, de amikor elhúzódott, csak a rettenetesen mérges Ádámmal találta magát szembe. Ez így nem volt vicces. Csak kínos.

Farkasszemet néztek egymással. Toró nagyot nyelt. Ádám meg nagy levegőt vett.

Aztán Ádám megszólalt:

– Kurvára az idegeimre mész. – A végére elcsuklott a hangja, amin Toró meglepődött. Ádám kemény, dühös hangjára számított, nem erre a rekedt baritonra.

– Bocs – horkantott Toró. Várta, hogy Ádám fellökje vagy valami, de a srác sarkon fordult és magabiztosnak tűnő léptekkel elindult le a lépcsőn, a kertkapu felé.

Csak nem megy világgá, nyugtatta magát Toró. Ádám hajlamos volt ajtócsapkodósan otthagyni egy vitát. Ez is hasonló szituáció volt. Nagyjából.

Szúrós sóhaj szakadt fel Toró mellkasából, és még a hányinger is elfogta. Tessék. A nagy nőcsábász Ádám ennyire csókol jól. Semennyire. Hányni kell tőle.

Megszédült, belekapaszkodott a tornác korlátjába.

Aztán hányt. Erős karok kapták el, amikor összecsuklott a lába. A torka égett, a szemét könnyek homályosították el, de megpróbált felnézni, hogy köszönetet tudjon mondani Ádámnak, amiért visszajött, hogy segítségen rajta.

De még a könnyfátylon keresztül is látta, hogy nem Ádám karolja át.

Csalódottan fordult vissza a föld felé, és újból öklendezni kellett.

Szörnyű volt ez a buli.