85. fejezet

Toró kísérletének három áldozata is van

Amint meghallottam Dávid hangját, azonnal elengedtem Petrát, gyorsabban, mintha megégetett volna.

– Dávid! – fordultam felé. Nem tudtam, hogy mit gondol, amíg nem találkozott a pillantásunk. Hihetetlen megkönnyebbülés töltött el, amikor nem féltékenységet, csak végtelen értetlenkedést láttam a tekintetében.

– Amadé? – mondta elhaló hangon.

Petra jól érezte, mikor kell kiiszkolnia a pillanatból.

– Én megyek, megkeresem Dalit – szólt, és a nappali felé indult.

Erre Dávidnak megremegett az ajka és azt mondta:

– Most csókoltam meg Dalit.

– Hogy mit csináltál? – fagytam le.

Petra inkább már nem is mondott semmit, csak kisurrant az ajtón.

– Úgy sajnálom! – fakadt ki Dávid. Most tűnt csak fel, hogy az arca hófehér és tiszta, lemosta magáról a festéket.

– Mi történt? – léptem közelebb hozzá. Dávid leguggolt, és a konyhaszekrénynek vetette a hátát. Letérdeltem mellé, és a térdére támasztottam az állam. Kapkodva összefoglalta a játékot, amire bólogattam.

– Ja, Dali és Iván párbajairól én is hallottam.

Dávid feszülten túrt a tincsei közé.

– Ez az egész olyan kínos – sóhajtott. – Sajnálom, hülye vagyok. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni.

– Ugyan, arra jöttél be, hogy mindjárt lesmárolom Petrát – legyintettem. Dávid a homlokát ráncolta.

– Hogy mi? Nem is akartad lesmárolni. Vagy de? Nem így nézel, amikor smárolni akarsz.

– De cuki, hogy így tudod – vigyorodtam el. – Tényleg nem akartam megcsókolni Petrát. Azt csak úgy mondtam. Viszont valahonnan sejti, mi van a szüleimmel.

– Ó, kicsim! – változott meg Dávid arckifejezése. Az ujjait az arcomhoz nyomta, amitől a bőröm lángra lobbant. Ennyi érintés nem elég. – Nagyon rosszul érint?

Hezitáltam a válaszadás előtt.

– Nem szeretném, ha túl sokan megtudnák. Amikor általánosban kiderült... nem alakult valami jól – fejeztem be fanyarul.

– A gimiben már érettebbek az emberek – próbált vigasztalni Dávid, de azért mindketten tudtuk, hogy ez nem feltétlenül igaz. Bűnözők, gyilkosok, prostituáltak; ezeket a témákat kizárt, hogy minden gimis éretten kezelje. És már egy éretlen diák is pokollá tudja tenni az ember életét.

– Menjünk friss levegőt szívni – tanácsoltam, amivel Dávid egyetértett. Ő hűvös levegőre vágyott, én meg egy szál cigire. Stresszes volt ez a Petra-múlt dolog és a Dali csók.

Megöleltük egymást, néma ígéretként, hogy nincs sértődés se Dali, se Petra miatt, majd nyugodt békében indultunk a kertbe.

Ahol aztán Toró millió apró darabra zúzta a békénket.

/*/

Ádám végre rávette Torót, hogy igyon vele valamit, közben pedig tudtak beszélni egy kicsit kettesben.

– Amadé és Dávid egész este egymáshoz se szóltak – jegyezte meg Toró, némi elégedettséggel a hangjában. – Ennyit a nagy lovestorydról.

– Ebben a szobában ez a két srác megcsókolta egymást – hangsúlyozta Ádám. Eltelt két hónap ugyan, de élesen élt az emlékei között az a kép, amikor abban a játékban Dávid Amadé nevét húzta. Látta, amint Amadé elfehéredik, miközben Dávid szájon csókolta. Akkor Ádámot nem izgatta annyira a történet, mivel épp előtte smárolt a bátyja egyik évfolyamtársával (a vad, alacsony, dögös Hannával), és az jobban lekötötte.

Most viszont már biztosnak vette, hogy az a pillanat nagy fordulópont volt a két fiú között. Talán Amadé jelnek vette Dávid játékbeli csókját?

– És? – húzta fel a szemöldökét Toró. – Erről szólt a játék, mindenki megcsókolt mindenkit.

– Szerintem nagy jelentősége lehetett – elmélkedett Ádám, nem törődve barátja ellenkezésével.

– Szerinted egy csóktól meleggé válhat valaki? – forgatta a szemét Toró. Idegesítő módon semmibe vette Ádámot, de ő nem hagyta magát:

– Hát, ha az egyik srác alapvetően meleg, mint Amadé...

– Na jó, nekem ehhez friss levegő kell! – fújt Toró, és megragadta Ádám felkarját.

A ház előtt találkoztak Villel és Teklával, akik Ádám bátyjával beszélgettek. Andris megszokásból flörtölt Teklával, de a lány immunisnak tűnt Andris sármjával szemben, és csak jókat nevetett az udvarlásán.

Andris szó nélkül adott egy szál cigit Ádámnak, aki megkönnyebbülten gyújtott rá, remélvén, hogy attól majd kicsit feloldódik benne a feszültség. A ház falának támaszkodott, és körbenézett. Tőle balra a verandán egy kanapé nyúlt el, ott feküdt a vad, alacsony, dögös Hanna, oldalán egy végzős, rasztahajú sráccal, Emillel és úgy sutyorogtak, mintha mindenki elől titkolnának valamit. Erős fűszag áradt felőlük, de Ádám nem lehetett biztos, hogy pont tőlük jön, mert jó pár olyan kisebb csoportot látott a kertben, akik valószínűleg nem egyszerű dohányt szívtak.

Mire Ádám visszafordult a társasága felé, Andris már eltűnt, csak a vihogó Tekla, Vil és Toró maradt. Illetve új személyek tűntek fel a színtéren: Amadé és Dávid. Ádám bízott benne, hogy most mennek valami bokorba, mert Amadé totálisan behálózta szegény, ártatlan, részeg Dávidot, de nem ez történt, mert csatlakoztak hozzájuk. Nyugodtan mosolyogtak – még. Ádám biztos volt benne, hogy ez az éjszaka még sok dolgot tartogat a számukra.

– Hallóó! – üdvözölte őket Toró vidáman integetve.

– Hideg van – állapította meg Amadé. Ádám nem csodálkozott rajta, hogy fázik, szinte a köldökéig kigombolta az ingjét. Toró kitárta felé a karját és vigyorogva hívta:

– Gyere, drágaságos Amadé, majd én felmelegítelek. Gyere, gyere! – Nem hagyott tiltakozási lehetőséget a fiúnak, aki némi tétovázás után odalépett hozzá, és hagyta, hogy Toró magához húzza és hátulról átölelje.

Ádámnak leesett az álla. Mi a...?

– Nem vagy valami meleg – röhögött Toró, miközben Amadé fedetlen karját dörzsölgette.

Amadé mozdulatlanul állt és nagyokat pislogott. Dávid tágra nyílt szemekkel bámulta a műsort, Vil nevetett, Tekla pedig rögtön nekiállt fotókat készíteni.

Ádám se értette a helyzetet, és egy kicsit megnyugtatta, hogy a többiek sem értik a dolgot, legalábbis Teklán kívül. Bár lehet, hogy ő sem értette, csak meg akarta örökíteni a szürreális pillanatot.i

– Tessék, igyál egy kortyot – adott Toró Amadénak egy kis flaskát, aki ismét hezitált kicsit, de aztán meghúzta a pálinkás üvegcsét.

– Fú – motyogta. – Ez erős. – Megpaskolta Toró karját, amivel az átölelte a hasát. Ennél félreérthetőbb pózba nem nagyon kerülhettek volna; Ádám elképzelni sem tudta, mit és miért művel a barátja, de nagyon nem tetszett neki.

– Az ám – vigyorgott Toró. – Most vagy olyan részeg, mint a nyáron?

– Nyáron? – ráncolta a homlokát Amadé. Még mindig Toróhoz simult, ami kikészítette Ádámot. Toró miért nem fél Amadétól?

– Amadé folyton részeg – szólt közbe Tekla, mire Vil oldalba bökte.

– Mi lenne, ha elvégeznénk egy kísérletet? – kezdett bele Toró, amitől Ádámnak összeszorult a gyomra.

Ez valami őrült nagy hülyeség lesz. Toró akkor néz így, amikor valami hatalmas butaságot tervez.

– Toró – kezdte, de az leintette.

– Szerintetek, ha egy fiú megcsókol egy másikat, akkor rögtön meleggé válik?

– Mi? – röhögte el magát kínosan Amadé. Ádám az ajkába harapott. Ez hülye!

– Benne vagy egy kis kísérletezgetésben, Amadé? – kérdezte Toró, és Amadé hajába túrva úgy fordította a fiú fejét, hogy egymás szemébe tudjanak nézni.

– Hát ööö... – Toró nem várta meg, amíg bármi konkrét választ kap, megragadta Amadé arcát és a szájára tapasztotta a száját.

Ádám azt hitte, elájul a dühtől – még jó, hogy a falat támasztotta.

Dávidnak viszont nem volt ilyen szerencséje.

/*/

Még soha semmi nem tette ennyire próbája az erejét – Dávidnak mégis sikerült talpon maradnia.

Igyekezett meglepettnek tűnni, és nevetni kicsit, mert azért mégiscsak komikus volt a szituáció: ahogy a tökrészeg Toró próbálja ledugni a nyelvét Amadé torkán, aki láthatóan azt sem tudja, hol van.

Eltelt három törékeny másodperc, aztán Amadé elfogadta a bizarr helyzetet, behunyta a szemét és félénken viszonozta a „kísérletcsókot". Dávid megállapította, hogy Amadé nem kifejezetten élvezi, és ez nyugalommal töltötte el – bár közben a szíve majd' kiugrott a helyéről féltékenységében. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.

Mintha egymillió év telt volna el, mire a két fiú végre elhúzódott egymástól. Amadé nevetve dőlt Toró mellkasának, aki meg nevetve szorította magához. Micsoda idilli pillanat.

– Na, Amadé, mit mondasz? Melegnek érzed magad? – röhögött Toró, és megborzolta Amadé haját. Dávid csodálta az önuralmát. Egy Amadé-csók után beletelik pár percbe, mire az ember rájön, hogy a valóságban van és nem a Mennyországban.

– Ettől a csóktól még Ádám is meleggé vált volna – vélte Amadé, mire Toró horkantott egyet.

– Hidd el, kipróbálnám rajta is, de megölne, mielőtt rájönne, mennyire élvezi – okoskodott derűsen. Ádám vicsorgott, láthatóan mondani akart valamit, de végül csak a szemét forgatta.

– Most már nem fázok, köszi – vigyorgott Amadé is, de Dávid tudta, hogy csak szerepet játszik. Amadé meglepően jó színész volt. Ő biztos nem leplezte magát ilyen ügyesen, a tenyerébe például félholdalakú árkokat vájtak a körmei, csoda, hogy nem szakadt át a kézfeje.

– Halljátok, ez tuti benne lesz az idei osztályvideónkban – jelentette be Tekla.

– De Amadéval nekem is van puszilkodós képem – tiltakozott Vil. Remek. Amadénak mindenkivel van ilyen fotója, csak Dáviddal nem.

– Jó, majd döntsétek el, nekem mindegy – legyintett Amadé, és kibontotta magát Toró szorításából. – Ez cuki volt, Toró, de szerintem inkább keresek magamnak egy pulcsit. Majd jövök!

Poénból még nyomott egy puszit Toró arcára, aztán elindult. Ahogy elhaladt Dávid mellett, összeért a válluk, de semmi egyéb jelzést nem adott neki. Ez először bántotta Dávidot, de aztán látta, hogy Ádám milyen erővel szuggerálja őt és már mindent értett.

Várta a pillanatot, mikor szabadulhat, de nem akarta tönkre tenni azt a szép, extra hetero képet, amiért Amadé az elmúlt pár percben megdolgozott. Szerencsére a társaság magától kezdett oszlani: Ádám fűért ment, Toró a mosdóba, Vil és Tekla meg vitába elegyedtek az osztályvideóról, így Dávid sikeresen meg tudott lógni.

/*/

Dorián kézen fogva vezette Torit az ismerős arcok között. Végre kicsit megtelt élettel a lány arca, mosolygott, és ezt Dorián sikerként könyvelte el – még ha az alkohol nagy szerepet is játszott benne.

Dúdolta a hangszóróból szóló zenét, és jobbra-balra kerülgette az embereket, akik közül konkrétan senki nem tűnt józannak. Feltűnt ugyan néhány volt sulitárs, haver, de a legtöbbjükkel Dorián nem igazán akart beszédbe elegyedni, csak ment tovább.

De volt valaki, akit nem lehetett kikerülni.

– Rita! – sikkantotta Tori, és húzni kezdte Doriánt az egyik asztal felé, ahol a fiatal nő épp valamit eszegetett. Mivel teli volt a szája, csak integetett nekik, és ahogy végignézett rajtuk, a tekintete kétszer is visszatért összekulcsolt kezükre.

Jól nézett ki. Hatalmas vörös haja a beterítette a vállát és a hátát, egy fekete, testhezálló szaténruhát viselt, ami remekül mutatott rajta.

– Helló, tanárnő – kacsintott Dorián, mire Rita nagyot sóhajtott.

– Légyszi, ma este ezt a szót kerüljük!

– Ahogy kívánod, vámpírhölgyem – biccentett Dorián. Rita a fejét ingatta, Tori pedig a szemét forgatta.

– Te mindenkivel flörtölsz?

– Csak nem féltékeny vagy? – kérdezett vissza Dorián, és megborzolta Tori haját. Ő Kleopátrának öltözött, a fekete és arany színek remekül álltak neki, de Dorián igyekezett nem sokat bámulni. Ezen a problémán most segített Rita, mert rajta is bőven volt néznivaló.

– Szeretnéd, mi? – horkantott Tori, és meglegyintette a fiú mellkasát. – Nincs kedvetek beszélgetni? Kiülhetnénk a tetőre.

– A tetőre – ismételte Rita, aztán megvonta a vállát. – Rendben, csak vigyünk kaját!

– Mégis hogy ülünk ki a tetőre? – kérdezte azért Dorián, amikor látta, hogy Rita elengedte az egyébként eléggé jogos problémát. Tori megpaskolta Dorián arcát, és szinte gügyögve válaszolt:

– Hát úgy, hogy kimászunk az ablakon. – Rövid szünet után hozzátette: – Voltam már párszor Angiéknál, és a hálójából simán ki lehet menni a tetőre. Csak akkor tudnál leesni onnan, ha próbálkoznál.

Nem volt túl meggyőző, de mivel a két lány nyugodtnak tűnt, Dorián is velük tartott.

– Amúgy hol a barátod, Ritus? – kérdezte az exét, amikor a lány még csak meg sem említette, hogy esetleg valakivel együtt jött volna.

– Már nincs barátom – hangzott a meglepő felelet lépcsőzés közben. – Szakítottunk.

– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét Tori. Magabiztosan mutatta az utat. Áthaladtak egy hálószobán – egy lány hálószobáján, Dorián legalábbis erre következtetett a díszekből. Látott egy fényképet, amin több fiatal között szerepelt Tori és Emma, aki Tori arcára épp puszit nyomott, illetve Rita is ott guggolt előttük.

– Milyen vékony voltam itt! – jegyezte meg Rita, és megint sóhajtozni kezdett. Amióta legutóbb találkoztak, felszedett pár kilót, de Dorián szerint jól állt neki.

Tori nem nézett a képre, csak kinyitotta az ablakot, ami mögött egy szinte vízszintes tető húzódott.

– Túlságosan stresszevő vagyok – magyarázta a lány, miközben kiadta Torinak a nasit. Dorián szó nélkül kisegítette az ablakon, majd ő is kimászott. Szép volt a kilátás: balra az erdőt lehetett látni, jobbra pedig az éjszakai várost, ami ékszeresdobozként fénylett.

– Inkább egyél, minthogy ne – vélte Dorián. Rita meghatódva pillantott rá.

– Köszönöm! Akkor most is enni fogok.

– Stresszes vagy? – telepedett le mellé Dorián.

– Az öcsikéd osztályától idegösszeroppanást fogok kapni – jelentette ki Rita. – Egy osztálykirándulást próbálok szervezni jövőhétre, de még mindig nem fix a program.

– Ó. – Dorián is elvett egy csokis kekszet. Tori felbontott egy üveg pezsgőt.

– Ráadásul a konyha nem akar gluténmentes kaját biztosítani a gyerekeknek, csak plusz pénzért, ami botrány. Nem tudom, mit fogok kezdeni velük. Ráadásul most kaptam emailt, hogy ketten mégsem akarnak egy szobában lenni, mert összevesztek. Kikészülök, komolyan mondom. És még a Homéroszos témazárókat se javítottam ki!

– Segítsek? – ajánlotta fel Dorián ösztönösen, mert látta, hogy Rita mindjárt sokkot kap.

– Ugyan, dehogy, megoldom, de azért köszi – legyintett a fiatal tanárnő. – Csak már kábé százszor megbántam, hogy tanár lettem. Meg hogy osztályfőnök. Legszívesebben otthagynám a sulit, de olyan édesek a gyerekek! Nem tudom, mit csinálnék nélkülük.

– Szép hivatás a tanár szakma – vélekedett Dorián, és elkérte Toritól a pezsgőt.

Rita horkantott. Amint Dorián elvette a szájától az üveget, már el is vette tőle.

– Ilyen példát mutatsz a diákjaidnak? – cukkolta, amiért gyilkos pillantás volt a jutalom.

– Amiről nem tudnak, nem árt nekik – jelentette ki. – És ha miattad megtudják... esküszöm, kicsinállak.

– Nyugi, rám számíthatsz – kacsintott Dorián. A pezsgő megoldotta a nyelvét, és azon kapta magát, hogy Ritával pont olyan vidáman és egymásra hangolódva beszélgetnek, mint amikor évekkel ezelőtt udvaroltak egymásnak.

Dorián mesélt az angliai életéről, Rita pedig többnyire a tanárlét nehézségeiről panaszkodott – Dorián valamiért egyszerűen csak itta a szavait, épp úgy, mint a pezsgőt.

Rita egyik kesergése után Dorián keze önmagától felemelkedett, hogy megsimogassa a lány haját vigasztalásképp. Azt hitte, el fog húzódni, de csak vett egy nagy levegőt és Dorián vállára dőlt.

Szemben velük Tori az égre emelte a tekintetét, mintha unná a jelenetet.

– Nekem ki kell mennem a mosdóba – jelentette be, és felállt, a mozdulatai bizonytalannak tűntek, de végül szerencsére nem gurult le a tetőről.

– Segítsek? – kérdezte Dorián a botladozás láttán, de mindkét lány csúnyán nézett rá, Rita még hátra is húzódott nyomatékosításként.

– Egyedül is tudok pisilni – közölte Tori.

– Jó, jó, én csak... – Hiába minden hebegés, Dorián érezte, hogy okosabb lenne hallgatnia. Már csak azt nem értette, miért baj, ha segíteni akar, Tori ne essen be Angi szobájába. Meg aztán a lányok amúgy is mindig csoportosan járnak a vécére, ne nézzenek így rá!

– Fiúk! – dohogott Rita. Tori csak legyintett, és az ablakhoz tipegett.

Dorián megadón emelte a fel a kezét.

– Visszatérhetünk Arany János balladáihoz? – kérte. – Szívesebben beszélgetnék erről, mint a lányok mosdóhasználati szokásairól.

– Még mindig azt hiszed, hogy minden helyzetre van egy jó megoldásod? – biccentette oldalra a fejét Rita, vörös hajzuhataga hullámzott az egyre hűvösebbé váló estében.

– Ez nem volt jó megoldás? – mosolygott ártatlanul Dorián, és közelebb hajolt. A tekintete Rita vörösre rúzsozott ajkára siklott, és egy futó pillanatra arra gondolt, hogy az öccse osztályfőnökével ül egy tetőn és úgy bámulnak egymás szemébe, mint a kamaszok.

Most, hogy Tori lelépett, Doriánt elfogta egy különös érzés, valami rejtélyes késztetés: talán nem volt a legjobb ötlet hagyni, hogy kettesben maradjanak Ritával.

/*/

Elég kalandos volt feltúrni a bejárat mellett földre dobált rengeteg cuccot Dávid vászontáskája után – olyan sok időbe telt, hogy még Dávid is utolért.

– Ezt keresed? – kérdezte, és látszólag találomra belenyúlt a ruha- és táskakupacba, majd könnyedén előhúzta a sajátját.

– Aranykezed van – mosolyodtam el. Zavarban voltam Toró csókja miatt, még nem sikerült felfognom a dolgot. Ahogy Dávid szemébe néztem, tudtam, hogy neki sem.

– Gyere velem! – nyújtotta felém a kezét. Megfogtam, hagytam, hogy húzzon magával valahova. Mindegy volt, hova, mert Dáviddal bárhova elmentem volna.

Egy kicsit meglepődtem, amikor a konyhából nyíló kamrában lyukadtunk ki, de nem bántam, hogy egy szűk, sötét helyiségben vagyunk édes kettesben.

– Van valami ötleted, hogy... – Nem tudta befejezni a kérdést, de sejtettem, mit akar mondani.

– Hogy mi ütött Toróba? Halványlila gőzöm nincs – sóhajtottam. Csípőre tettem a kezem, mert nem tudtam, mit kéne csinálnom. Nem mertem nekitámaszkodni egyik polcnak sem, bármikor összedőlhettek.

– Milyen volt a csók? – suttogta Dávid, és a földre ejtette a táskát, ami hatalmas robajnak hangzott a tompa csöndben, ami a kamra sötétjét uralta.

– Semmilyen. Már el is felejtettem – feleltem hasonlóan halk hangon. Közelebb léptem, de a lábam beleakadt a táskába, megbotlottam, és filmszerűen Dávid karjába tántorodtam.

– Én is elfelejtettem Dali csókját – mondta, miközben selymes tenyerével végigsimított a felkaromon. Hirtelen már nem is fáztam.

– Én elfelejtettem volna, ha nem mondod – jegyeztem meg. Dávid az egyik kezét a derekamra tette és közelebb húzott magához.

– Mert Toró csókjára gondoltál? – kérdezte piszkálódva.

– Mert arra gondoltam, most mindjárt megcsókolsz – feleltem kihívóan, és az én kezeim is elkezdtek barangolni.

– Szerinted most mindjárt megcsókollak?

Nem hagytam, hogy tovább húzza az agyam, inkább bezártam a köztünk lévő távolságot. Finoman az ajkához nyomtam az enyémet, és amikor elhúzódtam, Dávid fuldoklóként nyúlt utánam.

– Hihetetlen, hogy minden bulin mindenkit megcsókolsz, csak engem nem – morogta szórakozottan, mielőtt forró száját a számra tapasztotta volna.

Meglepett a mohósága, ahogy körém fonta a karját, ahogy a nyelve az enyémhez ért, ahogy a mellkasom alatt dobogott a szíve, egy ritmusra az enyémmel.

Néhány apró, esetlen lépés után Dávid az egyetlen szabad falnak dőlt, én pedig őrádőltem. A testünk összepréselődött, amitől elakadt a lélegzetem, tűzszikrák pattogtak a fülcimpámtól kezdve a lábujjamig minden bőrfelületemen.

– Dávid – nyögtem a nevét, mert úgy éreztem, megőrülök, ha nem mondom ki hangosan. Így jobban magaménak éreztem őt, főleg, amikor elégedett mordulással válaszolt.

A tenyere besiklott az ingem alá, az ujjai úgy cirógattak, hogy azt is elfelejtettem, hol vagyunk. Egyértelmű volt, hogy mindkettőnk rendesen felizgult, de nem húzódtunk el. Ez nyilván az alkohol miatt volt így, mert Dávid józanon talán már rég hátrébb lépett volna... Most viszont csak közelebb és közelebb vont magához, ami teljesen megőrjített.

Ebben a pillanatban mindenre számítottam, csak arra nem, hogy nyílik az ajtó és valaki felkapcsolja a lámpát.

Dáviddal azonnal szétrebbentünk, én majdnem hanyatt estem, ő pedig úgy festett, mint aki menten elhányja magát.

Őrült szerencsésnek tartottam magunkat, amiért Petra állt az ajtóban és nem bárki más. Nem tűnt meglepettnek, de azért felhúzta a szemöldökét.

– Mit keresel itt? – kérdeztem, amikor rátaláltam a hangomra.

– Almalevet.

Nem kérdezett tőlünk semmit, csak végigmért minket hűvös pillantással.

– Ez nem az, aminek látszik – nyögte Dávid. Ez már a legkevésbé sem hangzott kéjesnek: mondhatni, nem élvezte túlságosan a helyzetet.

Petra erre nem is reagált, rám nézett és azt mondta:

– Remélem, nem erre gondoltál, amikor arról beszéltél, hogy Dali és én pont olyan barátok vagyunk, mint ti ketten.

Zavartan elnevettem magam, és a tarkómhoz nyúltam. Dávid teljesen összekócolta a hajam, most próbáltam rendbe tenni.

– Hát...

– Petra, Petra – nyöszörgött Dávid, és megkapaszkodott az egyik rozogának tűnő polcban. Odaléptem hozzá, hogy támogassam, így éreztem, mennyire reszket. – Te tudtad ezt?

Próbáltam jelezni Petrának, hogy semmiképpen se vágja rá, hogy igen, de ő figyelmen kívül hagyott.

– Persze. Elég egyértelmű.

Dávid levegő után kapott, én pedig igyekeztem menteni a menthetőt.

– De Petrának csak azért egyértelmű, mert tudta, hogy beléd vagyok zúgva. Egy ideje már nem panaszkodtam neki arról, hogy nem szeretsz viszont... nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy valaki összerakja ezek alapján a sztorit.

Petra kibontotta a kisdobozos almalevet, a szájába vette a szívószálat.

– Nem. Azért jöttem rá, mert okos vagyok. A segítséged nélkül is könnyedén kitaláltam volna.

– Petra! – fakadtam ki. – Komolyan mondom, fogd be! Nem hiszem el, hogy semmi érzéked nincs ahhoz, mikor kell csöndben maradni!

Most bezzeg hallgatott. Beleszürcsölt az almalébe, míg Dávid itt kókadozott a vállamra dőlve.

– Most miért kellett ezt mondanod? – dühöngtem tovább. – Dávid azt fogja hinni, mindenki tudja az igazat!

– Nem mindenki olyan okos, mint én – felelte Petra idegőrlően nyugodtan.

– Szerintem el kéne kezdened nemcsak a tananyagot, hanem az embereket is tanulni – vágtam hozzá –, mert ahhoz egyáltalán nem értesz.

Rideg pillantás volt csupán a válasza, és félreállt az ajtóból, hogy el tudjunk menni. Felmarkoltam a vászontáskát, és Dávid fülébe súgtam, menjünk a fürdőbe felfrissülni. Lehajtott fejjel kullogott utánam. A fürdőben lerogyott a kád szélére, és a körmét kapirgálta, amíg én eltoltam a reteszt az ajtón.

– Tudom, hogy igaza van Petrának – mondta halkan. – Más biztos nem jött rá ennyiből.

Meglepetten fordultam felé: azt hittem, vigasztalnom kell majd és megnyugtatnom, hogy senki nem tud semmit.

– Ráadásul most csókoltam meg Dalit, te meg Torót – folytatta. – Ki gondolna arra, hogy tíz perccel később mi ketten...?

– Azért remélem, nem emlékeznek majd túl sokan a Torósra – tettem szóvá, amit Dávid halovány mosollyal fogadott. Tovább csipkedte az ujját, amiből tudtam, hogy annyira azért mégsem higgadt, mint amilyennek mutatja magát.

– Ádámot leszámítva – nevettem zavartan, hogy oldjam a feszültséget.

– Szerintem jobban ledöbbent, mint én – vélte Dávid. – Majdnem kiesett a szeme a helyéről.

– De kár, hogy ezt nem láttam! – sóhajtottam, és leültem mellé. Átkarolt, az ujjai a felkaromra fonódtak.

– Kellett neked becsukni a szemed! – dorgált kedvesen, és cuppanós puszit nyomott az arcomra, amitől elfintorodott. – Fúj, ennek nagyon rossz íze van. Gyere, mossuk le a festéket!

Előhúzta a zsebéből kis anyagzsebkendőjét, vizet engedett rá a csapból, utána fölém hajolt, és óvatosan dörzsölni kezdte az arcomat. Megkapaszkodtam a derekában, nehogy hátraessek a kádban, és valamitől volt egy olyan érzésem, hogy ennek az arcmosásnak lesz valami izgalmasabb folytatása.