84. fejezet

Kaotikus Halloween

A budai buli előtt egy nagyobb tömeg gyűlt össze Ádáméknál, a bátyja majdnem minden gimis barátja bent tolongott a kis lakásban. Még jó, hogy a szüleik most éjszaka is dolgoztak, mert nem bírták volna nézni a sok kábult fiatalt, akik a kanapékon, szőnyegeken, fotelokban terültek el.

Indulás előtt nem sokkal Ádám berángatta Torót a szobájába, mert muszáj volt tervet kovácsolniuk az éjszakára vonatkozóan.

– Mi az, Ádi? – vigyorgott Toró, és levetette magát Ádám szépen bevetett ágyára. – Kérlek, mondd, hogy Lujzáról van valami fejleményed!

– Ja, van fejlemény vele – bólintott Ádám, és leült a fiú mellé. Kivette a sörösdobozt Toró kezéből, nehogy a takaróra borítsa. – Bocsánatot kértem a tegnapi extragáz randi miatt, és megbeszéltük, hogy jövő héten megint találkozunk. Egy vegán kajáldába megyünk, hát nem csodás?

– Vad randinak hangzik – jegyezte meg Toró. – Kirúgtok a hámból.

– Itt nincs hám, mert nincsenek állatok – magyarázta Ádám. – Nulla állati eredetű dolog. Nulla tojás, nulla tej.

– Nagyszerű – bólintott Toró. – Milyen kár, hogy ma nem jön a buliba!

– Tényleg kár – értett egyet Ádám –, mert akkor tuti összejönnénk már ma.

– Nem bízod el magad egy kicsit? – húzta fel a szemöldökét Toró, és a söréért nyúlt.

– A legkevésbé sem. Az ösztöneim ezt mondák, és én százszázalékosan hiszek az ösztöneimnek – jelentette ki Ádám. Toró fújt egyet és barátian derékon rúgta Ádámot.

– Ha azt mondtad volna, hogy a csinos pofidban vagy a fenséges felsőtestedben bízol, most nem ellenkeznék. De...szerintem az ösztöneidnek ne higgy– okoskodott Toró a sört lötyögtetve. – Igazán nem akarlak megbántani, de sokszor elég nagy hülyeségeket mond neked. Például, hogy követ valaki az utcán. Vagy hogy tanulás nélkül is ötös lesz a matek röpid. Esetleg, hogy Amadé meleg és fel akarja szedni Dávidot...

Igazából Ádám még örült is, hogy Toró hozta fel a dolgot, így kapva kapott a témán:

– Nos, ezt nemcsak az ösztöneim támasztják alá – kezdte –, több bizonyítékom is van. És még lesz is az éjszaka során, ebben biztos vagyok. Százegyszázalékosan.

– Bizonyíték – nyögte Toró.

– Igen. Tegnap Amadén Dávid pólója volt! És amit Lujza mondott, az is több, mint gyanús...

– Jó, majd ma meglátjuk, te nagy ösztönlény – legyintett Toró, felhörpintette a maradék italát és összegyűrte a fémdobozt. – Én is majd árgus szemekkel figyelek, ígérem. De! Elsősorban élvezzük az estét, oké? Nagy buli lesz. Remélem, tudok majd táncolni Szandival.

Ádám előrehajolt, és rángatni kezdte a barátja vállát.

– Ha valaki, akkor Torványi Arnold lesz az, akivel Szandi táncolni fog! – kiabálta, amit Toró röhögve fogadott.

– Holnap reggelre minden kiderül – mondta nagy bölcsen. – Amadé és Szandi ma végleg lebuknak!

/*/

Amíg Dávid a kínai kisboltban szerzett arcfesték használati útmutatóját nézegette, nekem az volt a feladatom, hogy az ingeinket gyűrögessem, hogy igazán kalózosak legyenek.

– Nagyon jól fogunk kinézni – állapítottam meg. Dávid felmosolygott a papírból.

– Hát még ha kifestem magunkat!

Nem teljesen értettem, miért is kell a festék, de Dávid annyira élvezte, hogy hagytam, hadd csináljon, amit akar. A legkevésbé sem panaszkodtam, hiszen a művelet közben végig lágyan az arcomat simogatta, közvetlen közelről bámultuk egymást... imádtam, hogy a figyelme százszázalékát rám fordítja.

– Így tényleg jobban nézünk ki! – örvendeztem, amikor megszemléltük magunkat a tükörben. Dávid egy-két sebhelyet varázsolt az arcunkra, bizonyos szögből kicsit zombira hasonlítottunk, de én elégedett voltam. Főleg, mert Dávid egy félig kigombolt ingben karolt át. Megfordultam az ölelésében, és lelkiszemeim előtt már láttam, ahogy egy hajó orrában állunk, az óceánt szeljük és a sós levegő ölel körbe minket. – Mint az igazi kalózok! – sóhajtoztam, és könyörgőn kaptam el Dávid tekintetét: – Adj egy csókot, kérlek! Kalózosat.

Dávid örömmel teljesítette a kérésemet – két pillanattal később már nem is emlékeztem, hogy milyen kalózokról volt szó, csak Dávid és az őrjítő csókja járt a fejemben.

– Ez milyen volt? – kérdezte kicsit zihálva, amikor elhúzódott.

– Mesés – rebegtem. – Még!

Dávid elnevette magát, és újra a számhoz hajolt, de most nem hagyta, hogy belemerüljek a forróságba.

– El fogunk késni – puszilt meg minden szó után.

– Na és? – nyögtem. Az ujjaimat a hajába fúrtam, délután mosta meg, amitől hihetetlenül puha lett.

– Szegény Zétiék tuti odaérnek időben, ott fognak rád várni.

– Én nem akarok velük lógni – jegyeztem meg. Mielőtt Dávid mondhatott volna valamit, folytattam: – Igazából végig csak veled akarok lógni. Elbújni egy kis kamrában és csak csókolózni és csókolózni és csókolózni. Ezt akarom csinálni egész este.

– Azért kénytelen leszel majd másokkal is beszélgetni. Tudod, ilyen egy buli.

– Szerintem többet fogok inni, mint ismerkedni – válaszoltam. – Hiányzik már kicsit a bódultság.

– Azért csak óvatosan – figyelmeztetett Dávid. – Nemrég, amikor nagyon berúgtál, felmásztál egy színpadra és egy konkrét szerelmi vallomást előadtál.

– Felismerted, hogy vallomás? – örültem meg. Emlékeztem a sztorira, de csak homályosan, mert akkor tényleg rengeteget ittam. Az viszont élesen belém égett, amikor Dávid lehívott a színpadról, hosszan és nagyon nem heteroszexuális módon megölelt és szintén nem heteroszexuális módon puszilt arcon.

– Hát, csak utólag – ismerte be Dávid. – Inkább szerelemébresztő vallomás volt, mármint... nem sokkal utána kezdtem el rájönni, hogy... hát érted, a dolgokra.

– Ez nagyon aranyos – mosolyodtam el, és megsimogattam a felkarját. A pillantásom akaratlanul is csupasz mellkasára szegeződött, aztán boldog vigyorral pillantottam fel: – De ne aggódj, most nem fogok ilyet csinálni. Már tökéletesen tudod, mit érzek irántad és mit akarok tőled.

– Igen – sóhajtott Dávid. És bár az előbb azt mondta, siessünk, most mégis újra az enyémhez érintette az ajkát.

– Tudod, az is jó lenne, ha nem mennénk sehova, csak itthon maradnánk és ezt folytatnánk – ajánlottam fel, és óvatosan végigsimítottam Dávid mellkasán.

– Már megígértük, hogy megyünk – emlékeztetett sokadjára, és végül elengedett. Pakolni kezdett a Marvel feliratú vászontáskájába, addig én magam nézegettem a tükörben, és azon tűnődtem, mi mindent csinálhatnánk a buli helyett.

Lett volna pár tervem, az biztos.

Három perc múlva az előszobában készülődtünk. Én már felhúztam a cipőmet, de Dávid még elszaladt mosdóba – ekkor ért le az emeletről Dorián, aki minden bizonnyal szintén buliba tartott. Kigombolt selyeminget viselt, a nyakába pedig egy fekete selyemkendőt kötött. Nem volt nehéz kitalálni, hogy minek öltözött, de ő azért megmagyarázta:

– Vámpír vagyok – mondta. Pedig nem emiatt kerekedett el a szemem.

– Dorián, neked mióta kockás a hasad?!

– Úgy egy éve – mondta, és a hajába túrt, a színpadias mozdulattól még több látszódott a hasizmaiból. – Angliában nem voltak barátaim, szóval a súlyzókkal töltöttem az időmet – magyarázta, és vigyorra húzódott a szája. Látszott, hogy rendesen legyezgetem a hiúságát.

– Nem rossz – értékeltem tudományosan, még az államat is úgy dörzsölgettem, mint egy szakértő.

– Ittál már valamit? – kérdezte Dorián, és intett az ujjával, hogy mutassam meg a kalózosra kifestett arcom.

– Csak egy fél meggysört – válaszoltam. Dorián már az aranyláncot szemlélte a nyakamban, aztán újra a szemembe nézett.

– Csinos kalóz lennél, mondták már?

– Az öcséd, félórával ezelőtt – árultam el, és próbáltam a tekintetem Dorián arcán tartani.

– Á – nevetett Dorián. – Úgy látom, jó embertől tanulta a flörtölést.

– Te miért is flörtölsz velem?

– Mert nincs tétje, és mert vicces – hangzott a jókedélyű felelet. Biztos voltam benne, hogy Dorián is ivott már egy kicsit. – Na és te miért flörtölsz velem?

– Én aztán nem flörtölök senkivel – tártam szét a karjaim, bizonyítva az ártatlanságomat.

Dorián megint nevetett, és vékonyított hangon parodizált:

– Ú, Dorián, nem rossz a kockás hasad, ú!

– Dor! – csaptam meg a karját, hogy elhallgasson. Más se kéne, minthogy Dávid elkezdjen féltékenykedni a bátyjára.

Szinte végszóra nyílt a fürdőajtó, és Dávid sietett ki rajta. Kiáltani kezdett, de félúton elakadt a szava:

– Hé, szere... – Feltűnt neki, hogy jelen van a testvére, elpirult és máshogy fejezte be: – Szeretett barátom, Amadé... indulhatunk?

– Szeretett barátom – motyogta röhögve Dorián, ahogy lehajolt a cipőjéért.

– Persze, nehogy lekéssük Ádámékat! – sóhajtoztam, figyelmen kívül hagyva Doriánt. Dávid pajkos mosollyal az arcán megveregette a vállam, és felém nyújtott egy pulcsit.

– Hogy ne fázz meg.

– Meleget mondtak mára – mondtam, mire Dávid begyömöszölte a pulcsit a táskájába.

– Úgyis fázni fogsz – felelte. Tudtam, hogy igaza van, szóval nem ellenkeztem. Ha nem lett volna jelen Dorián, még meg is csókoltam volna.

– Jól nézel ki, Dávid – dicsérte meg Dorián az öccsét, mert valószínűleg érezte a pillanat furcsaságát. Dávid kétkedve fogadta a bátyja szavait.

– Te is – mondta óvatosan. – Na, de most már tényleg sietnünk kell. Gyere, Amadé. Neked meg jó szórakozást, Dor!

– Megyek, szeretett barátom, Dávid – vigyorogtam rá a folyosón, miután becsukta magunk után az ajtót. Csúnyán nézett rám, szóval engesztelésképp megpusziltam az arcát, ami már mosolyt csalt az arcára.

– Jó lesz ez az este, rendben? – biztatott, és átkarolta a derekamat.

Megadón fújtam egyet, és átlendítettem a vállán a karomat.

– Ha veled leszek, rossz nem is lehetne!

/*/

Az Astorián vártuk a többieket – természetesen mi érkeztünk meg először. Dávid pontossága egyszerűen kikezdhetetlen.

– Mégse vagyok biztos benne, hogy jó lesz a buli – panaszkodtam. Szinte éreztem az árnyak jelenlétét, ahogy Ádám egyre közelebb és közelebb ért hozzánk, veszélyeztetve az oly sok izzadsággal felépített boldogságunkat.

A sötétben Dávid megengedte magának, hogy átkarolja a derekam és futó puszit nyomjon a homlokomra.

– Te soha nem vagy biztos benne – jegyezte meg, és megigazította a fejemen a szakadt kalózkalapot, amit egy kínai bolt kirakatában talált és gyorsan meg is vett; annyira időben voltunk, hogy még ezt is megtehettük.

– Ez igaz – bólintottam –, de persze veled minden jó – ismételtem, mert tudtam, hogy ettől megint mosolyogni fog.

– Ilyeneket ne mondj majd Ádám előtt – kérte, mielőtt újabb puszit kaptam volna tőle. A Burger King fénye színes csíkokat vetített az arcára, nekem pedig nagyon nehezemre esett visszafogni magam, hogy ne csókoljam végig a fénynyomokat a bőrén.

Szerencsére Vil a felbukkanásával megakadályozta, hogy engedelmeskedjek a vágyaimnak.

– Az ikerkistesók teljesen meg voltak őrülve – mesélte harsány zombijelmezéről. – Kis viccesek. Ők is zombik, csak otthon.

Dávid keze még mindig a derekamon nyugodott – Vil mellett el tudta engedni magát, nem titkolta különösebben szerelmes pillantásait és többször meg is puszilt. Örültem mindennek, és hogy egy kicsit még a mellkasának dőlhetek, hisz az éjszaka folyamán nem sok lehetőségem lesz enyelegni vele.

Ráadásul amint megérkezett Ádám és Toró, már egymás mellett sem mertünk állni. A buszon is tisztes távolságot tartottunk, kerültük a másik tekintetét, mintha nem lenne köztünk több egyszerű barátságnál.

A buli helyszínéig egészen jól viseltük a dolgot. Ott azonban... valami megváltozott a levegőben. Sötét kertvárosi utcán sétáltunk, miután megmásztunk egy emelkedőt, hogy eljussunk ide a buszmegállótól. Gyönyörű házak, villák sorakoztak egymás mellett, s egy idő után ismerőssé vált a környék, de csak a kertkapunál esett le a dolog.

Először csak valami fura borzongást éreztem, aztán rájöttem, pontosan miről is van szó – milyen emlékek törnek épp utat maguknak.

Itt volt az a nyárzáró buli, ahol Dáviddal először csókoltuk meg egymást.

Ádám rátapadt a kapucsengőre, és amíg ő meg Toró azzal volt elfoglalva, hogy felkeltsék a kert dombján bulizó haverjaik figyelmét, addig Dávid félrehúzott.

– Amadé! – sziszegte, az ujjai az alkaromba mélyedtek.

– Semmi baj – nyugtattam halkan. – Senki nem emlékszik arra a csókra.

– Gondolod? – kérdezte rémülten. Még a sötétben is láttam, mennyire sápadt.

– Persze – legyintettem, de az élet nem akart ilyen egyértelmű választ adni nekünk.

Ahogy felkaptattunk a dombon a tornáchoz, némán néztünk magunk elé, és követtük a vidáman ide-odaköszöngető Vilt. Egy sötétszőke srác, akit talán Norbinak hívtak, sötét löttyel teli műanyagpohárkát nyomott a kezünkbe és az üdvözlő mosoly után különös pillantással mért végig engem és Dávidot. Tetőtől talpig. Kétszer.

Féltem Dávidra nézni, de tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol. Ez a srác tudja. Vagy legalábbis rémlik neki valami. És ez... nem jó.

Amikor hallottam, hogy Dávid légzése felgyorsul, gyorsan megfordultam, hogy koccintsunk és megigyuk a köszöntőitalt.

Az előszoba mellett volt egy kis beugró, ahova a vendégek a holmijukat pakolták. Dáviddal itt kapkodva váltottunk pár szót.

– Most mit csináljunk? Tudják! Baromira tudják, mindenki tudja.

– Először is: ne pánikolj – tanácsoltam, de Dávid ettől csak még idegesebbnek tűnt. – Aznap este rengetegen játszottak, mi semmi különöset nem csináltunk. Egy egyszerű szájra puszi volt, semmi több.

Hazudtam: nem csak egyszerű szájra puszi volt, csodálatos, varázslatos, elképesztő szájra puszi volt.

– Gondolod?

– Szerintem az embereknek jobb dolga is van annál, minthogy velünk foglalkozzanak – nyugtattam. – Leszámítva Ádámot. Őt indokolatlanul érdekli a szerelmi életünk.

– Áááá – nyögte Dávid, és a szemére szorította volna a kezét, de én elkaptam a csuklóját.

– A festék, a festék! – figyelmeztettem, mire kissé hisztérikusan, de felnevetett.

– Igaz. Ahoy! – túrt a hajába, és fáradtan elmosolyodott. – Azt hiszem, talán jobb lenne, ha most kettéválnánk. Te menj és keresd meg Gináékat, én pedig megnézem a focicsapatot.

– De azért majd leszünk együtt, ugye? – kérdeztem kicsit csalódottan.

– Persze – intett Dávid, de a tekintete már máshol járt.

Mielőtt elváltunk volna, a fülemhez hajolt, „szeretlek"-et suttogott, és mintha egy futó puszi is érte volna a halántékomat. Aztán Dávid már nem volt sehol.

Egyedül maradtam a menő kalózjelmezemmel, szerelmes kisszívemmel és az alkohol okozta enyhe bódultsággal. Csodás volt.

Jobb ötlet híján tényleg megkerestem Ginát és Zétit, egy kanapén ültek és ropit rágcsáltak. Letelepedtem melléjük, próbáltam beszédbe elegyedni velük, de nem tudtam figyelni arra, amit mondanak. Egyrészt, alig hallottam valamit a lüktető zenétől. Másrészt folyamatosan azt lestem, Dávid épp kikkel beszélget. A focicsapat összes tagjával kezet fogott, de hamarosan az egyikük kivitte a nappaliból, ki tudja, hova.

Elfogott a féltékenység. Én akartam Dáviddal lenni. Beszélgetni, inni. Csókolózni. Bár azt azért reméltem, hogy nem csinálja a csapattársaival...

/*/

Az elmúlt napok monoton plafonbámulását Dorián hívása szakította meg – szinte rimánkodott, hogy menjen el vele Tori abba a buliba, mert sok régi ismerős, régi barát, ex lesz ott, akikkel nem akar egyedül találkozni.

Ezt Tori megértette: mostanában ő sem akart senkivel sem találkozni.

Igazából erre a bulira sem akart menni. De Dorián addig hívogatta, amíg bele nem egyezett.

Volt egy olyan érzése, hogy nem magáért csinálja ezt a fiú, hanem azért, hogy őt kimozdítsa ebből az állapotból.

Amire talán tényleg szüksége volt. Egy hete ki se mozdult a lakásból, többnyire csak feküdt az ágyon, zenét hallgatott, bámult, sírt, néha kiment a fürdőbe, evett egy kicsit, ivott egy kortyot, aztán visszadőlt a paplanra.

Még az alkoholhoz sem volt energiája. Egyszerűen mintha tonnák ezrei húzták volna a föld mélye felé. A karja engedett az őrülten erős gravitációnak, lelógott az ágyról, és mintha folyamatosan húzta volna őt is egyre lejjebb és lejjebb...

Nem tudott kiszakadni ebből a helyzetből. Azt sem tudta, hogy került bele. Az egyik nap hazaért, ledőlt aludni, és másnap, amikor felébredt, egyszerűen nem bírt felkelni. Mint akinek kikapcsoltak az életösztönei.

Csak Emmával beszélt, és most, hogy egy hétig nem látta más arcát, csak Emmáét videóhíváson keresztül, rájött, mennyire csúsznak szét ők ketten.

Egyre rövidebb beszélgetések, Emma türelmetlen volt, Tori közömbös. Nem találták a közös hangot.

Ezzel pedig Tori úgy érezte, elvesztette az utolsó kapaszkodóját a világba. Magányos volt. Ott voltak a barátai, ott volt Emma, de mégis: senki nem volt vele.

Még ahogy a vámpírnak öltözött Dorián mellett lépdelt, akkor is úgy érezte, egyedül van. Pedig Dorián átkarolta, támogatta. És ő mégis így érzett.

Gyűlölte magát emiatt.

És félt attól, hogy ez másnak is fel fog tűnni: hogy magányos, hogy hiába közelednek hozzá a barátai, ő nem tudja ezt viszonozni. Ennek pedig az lesz a vége, hogy mindenki meggyűlöli őt, egyébként jogosan, és aztán tényleg teljesen egyedül marad.

Még volt hátra pár méter a házibuli helyszínéig, addig hátravetette a fejét és felbámult az égre. A fényszennyezés elmosta a csillagok fényét, de Tori csak egy kicsit tudatni akarta saját magával, hogy él, nincs baj, még mindig vannak lehetőségei – hiszen a csillagok is ott vannak valahol, még ha ő most nem is látja őket innen, Budáról.

Sajnálta, hogy fél percnél tovább nem tudta megtartani ezt a felemelő érzést. Inkább belekarolt Doriánba, és húzni kezdte a ház felé.

– Menjünk inni!

/*/

Dávid a lehető leghamarabb próbált a lehető legmesszebbre kerülni Amadétól. Sajgott a szíve, de tudta, hogy ez így lesz a legjobb.

Dumált Toróval, aztán a szintén kalóznak öltözött Kei üdvözölte, és úgy beszélgettek, mintha amúgy minden péntek délutánt együtt töltenének. Összefutott egy csinos évfolyamtársával, akinek egyáltalán nem jutott eszébe a neve, illetve mintha Tüske Dani húgával is találkozott volna. Aztán valahogy megtalálta a falnak dőlve Ádám unokatestvérét, aki már nem is járt a suliba.

– Trisztán! Te meg mit keresel itt? – döbbent meg Dávid, és gyors öleléssel köszöntötte a srácot.

– Ki nem hagynám ezt a bulit – vigyorgott Trisztán, és beletúrt a hajába. Nagyon szép haja volt. – Az egyetemen nincs se jó buli, se jó társaság.

– Hova jársz egyetemre? – kérdezte Dávid, de a nyelve kicsit összeakadt. Márk, a tizenegyedikes kapus valami nagyon erős pálinkát itatott vele.

– Á, nem is akarok róla beszélni – intett Trisztán, és dúdolni kezdte az épp bömbölő dalt.

– Na és hogy megy a videózás? – faggatta tovább Dávid, mert megjelent a látóterében Amadé, ahogy Teklával táncolt, és nagyon nem akarta megbámulni őket.

– Hát, most épp valami újat próbálgatunk – sóhajtott Trisztán, és kortyolt a poharából. – Csatlakozott a csapathoz néhány haver, megreformáljuk az egészet. Nagyon nehéz belőni, mire van szüksége a közönségnek, de próbálkozunk és ez a lényeg. Jó lenne idén elérni az ötszáz feliratkozót.

– Hajrá – mondta biztatón Dávid. Ő mondjuk rosszul volt már a gondolattól is, hogy kirakja az arcát YouTube-ra, de hát mindenkinek mások voltak az álmai.

Amíg hallgatott, Trisztán oldalra fordította a fejét. Elkerekedtek a szemei:

– Hé, az ott nem a tesód?

Dávid is arra nézett, elképzelni sem tudta, mit keres itt Dorián, de nem látta őt sehol. Első pillantásra Amadé szúrt neki szemet, ahogy épp Teklával táncolt egy Carson Coma számra.

Gyanús volt, hogy Trisztán is őket figyelte, de azért visszakérdezett:

– Hm?

Talán nem volt túl egyértelmű, mert Trisztán értetlenül fordult újra felé.

– Amadéval nem vagytok haverok?

Ja, hogy úgy tesók.

Dávid zavartan elnevette magát.

– Deee, de, persze. Haverok vagyunk, a legnagyobb tesók – bizonygatta, és érezte, hogy elvörösödik. Trisztán vigyorra húzta a száját és megemelte a szemöldökét.

– Becsajozott a kissrác?

– Á, nem – legyintett Dávid. Már csupán a feltételezéstől is rosszul érezte magát. Neki kellene ott táncolnia Amadéval. – Teklával csak... barátok.

Nem volt féltékeny Teklára, nem, nem igazán. Bár Amadéval elég idegesítő módon közel táncoltak egymáshoz.

– Aha, értem – bólintott rá Trisztán, aztán olyan pillantást vetett Amadéra, amitől Dáviddal megfordult a világ.

Fogalma sem volt, mennyire lehet igaz és mennyire csak az őrült részeg gondolkodásmódja járatja vele a bolondját, de egy pillanatra úgy érezte, Trisztán épp megbámulja Amadét. Ahogy táncolás közben édesen kócos hajába túr, ahogy fedetlen mellkasához ér, ahogy Tekla körül tekergőzik – kínzóan vonzó módon.

A következő pillanatban Trisztán már újra Dávidot nézte, akiben bűntudat lobbant. Miért stírölné Trisztán Amadét? Ez a beteges féltékenység nem tesz jót a lelkének.

A beteges féltékenységének meg nem tesz jót Amadé és Tekla párzási tánca.

/*/

Miután Teklával kitáncoltuk magunkat, ő elrohant valakihez, mert ha Tekla iszik, akkor mindig rohan valakihez.

Én is rohantam, mert ezer mágnes vonzott Dávidhoz, aminek egyelőre nem akartam engedni. Láttam, hogy Trisztánnal beszélget a falnál, úgy tűnt, el van vele. Még mindig csodásan festett a gyűrött ingben, és tudtam, ha odamegyek hozzá, nem leszek képes visszafogni a kezeim és magamhoz fogom őt ölelni.

Így hát örültem, hogy rátaláltam Petrára: a telefonját nyomkodta, és bár próbáltam megijeszteni, nem jártam sikerrel.

– Halló, halló! – üdvözöltem vidoran.

– De jókedve van valakinek – horkantott, és a kardigánja zsebébe süllyesztette a mobilt.

– Neked meg nincs még elég jókedved – nevettem rá, és végigsimítottam az egyik hajfonatán, mert most kivételesen kettő volt neki. – Nem akarsz inni? Mondjuk egy tequilát?

– Nem lesz az neked sok? – húzta fel a szemöldökét Petra.

– Nekem biztos nem – vigyorodtam el. – Fogadjunk! Ha kitalálom, minek öltöztél, iszol egyet velem, jó?

Önelégült mosolyra húzódott Petra szája.

– Hallgatlak!

Magabiztosnak tűnt – de én is biztos voltam magamban. Előrehúztam a válla fölött két fonott copfját, és megpaskoltam a végükkel fehér arcát.

– Szóval... látszólag Wednesday Addamsnek öltöztél – kezdtem fontoskodva –, de az a csattanó, hogy mégsem ő vagy, csak úgy tettél, mintha belemennél a „hülye halloweeni öltözködésbe". Összegezve: csak két copfba fontad a hajad, és igazából saját magadnak öltöztél.

– Igazi Sherlock vagy, Amadé – ingatta a fejét Petra. Elvette tőlem a copfjait.

– Te pedig igazán részeg leszel mindjárt – mondtam dicsőségesen. – Megígérted! Nem hitted, hogy túl járok az eszeden, mi?

– Őszintén, nem hittem, hogy ki tudsz nyögni két egymást követő, összefüggő mondatot – felelt Petra. – De alábecsültelek.

– Hát, bizony – veregettem meg a hátát. Azt már nem mondtam el neki, hogy összefutottam Dalival, aki valamilyen oknál fogva megosztotta velem ezeket az információkat. – Akkor megyünk inni?

– Miért nem Dáviddal iszol? – kérdezett vissza Petra.

– Hát, vannak más barátaink is.

– Jártok, igaz?

– Nem, egyáltalán nem. A legkevésbé sem – mondtam, de a vigyor a szám sarkában biztos, hogy elárult. – Csak legjobb barátok. Legeslegjobb barátok. Mint te meg Dali.

– Hát az szép is lenne – ráncolta a homlokát Petra, és mutatta az utat a konyhába. Nem mintha szükségem lett volna rá, a nyári bulin elég időt töltöttem ott. Átkaroltam a derekát, mire szúrós pillantással nézett rám.

– Zéti és Gina azt hiszik, belém vagy zúgva – mondta. Magunk voltunk a konyhában, a legtöbben kint az udvaron cigiztek, valahol sörpongot játszottak, máshol felelsz vagy mersz ment, megint másik szobában karaoke-t indítottak: Tomiék értettek a rendezvényszervezéshez, az már biztos.

– Nem mondtad nekik, hogy márpedig a legjobb barátomba vagyok belezúgva? – kérdeztem, miközben sót kerestem a tequilához.

– Nem, azt mondtam nekik, hogy az anyakomplexusod éled ki rajtam – válaszolt Petra a konyhapultra könyökölve.

– Ha ez ilyen hivatalos, hívhatlak anyucinak? – vigyorogtam rá.

Azt hittem, jól leplezem a hirtelen belém döfő fájdalmat, de úgy tűnt, Petra előtt nem lehet titkolni semmit.

– Van valami sötét a múltadban, igaz? – kérdezte összehúzott szemmel, mintha a lelkembe akarna látni.

– Nem akarunk táncolni menni? – bukott ki belőlem. Most citromot álltam neki keresni, de kezdtem feladni a dolgot, akkora rendetlenség uralkodott a helyiségben.

– Nem vagy árva – kezdte Petra. – De nem is élsz a szüleiddel.

Végül felkaptam egy vodkásüveget, abból öntöttem két kis pohárkába. Koccintottunk, lehúztuk. Meglepett, hogy Petra milyen rezzenéstelen arccal tűrte, amint végigégeti a torkát az alkohol.

– Miért akarod ennyire tudni? – kérdeztem, amikor még mindig csak várakozón nézett.

– Csak... – Amíg kereste a szavakat, a kezembe vettem az arcát és finoman cirógatni kezdtem a halántékát. Nem igazán nyerte el a tetszését a dolog. – Te meg mit csinálsz?

– Próbállak zavarba hozni, hogy elfelejtsd, amit mondani akartál? – nevettem el magam. Nálam a vodka most ütött be, de Petrán mintha egyáltalán nem hatott volna. Űrlény ez a lány?

Hideg ujjaival megragadta a csuklómat, és elhúzta a kezem az arcától.

– Mit fog ehhez szólni Dávid?

– Dávid nincs itt – hárítottam, és közel dugtam az arcom az övéhez, az orrunk majdnem összeért. Fogalmam sem volt, mit csinálok, de láthatóan semmi hatással nem volt Petrára. Sem én, sem a vodka.

Ekkor egy jól ismert hang törte meg az amúgy sem túl idilli pillanatot.

– Dávid egyébként épp itt van.

/*/

Az este akkor kezdett igazán szürreálissá fordulni, amikor pálinkás-kapus Márk térden állva könyörgött Dávidnak, hogy vegyen részt a játékban.

Dávid a lehető legkevésbé sem akart részt venni semmilyen játékban, de a tizenegyedikes, mindenkivel-haver Márk kérte őt, akinek senki nem tud ellentmondani, ha nagyon akar valamit.

Az első kérésre nevetve legyintett, hogy nem szeretne menni. Márk még egyszer hívta. Akkor Dávid csak zavartan az mondta, hogy fogalma sincs, mi ez a játék. Harmadjára a göndör, fekete hajú srác letérdelt elé, és két tenyerét összetéve rimánkodott.

– Na jó – egyezett bele Dávid, és hagyta, hogy Márk átölelje (az egyébként elég izmos) karjával és ahhoz a szobához vezesse, amit Dávid már jól ismert: itt íratta fel Amadéval a nevét egy cetlire, és aztán itt érte el egy hirtelen ötlet nyomán, hogy megcsókolhassa a fiút.

Akkor még nem sejtette, milyen lavinát indított el azzal a játékkal. Remélte, hogy ez a mostani játék nem jár majd ilyen következményekkel.

– Oké, de nem fogok megcsókolni senkit – szögezte le. Márk röhögve megborzolta a haját.

– Pedig épp ez lesz a lényeg!

Ettől Dávid először majdnem elájult, de aztán a lehetőséget is megtalálta: ha megcsókol most itt egy lányt, talán elaltatja Ádám és más gyanakvók kételyeit.

– Mi a játék? – kérdezte, ahogy leült törökülésben Márk mellé.

– Felelsz vagy mersz – hangzott a megnyugtató felelet, és Dávid fellélegzett. Lehet csak olyasmire kell válaszolnia, hány lánnyal randizott életében vagy mi a legkínosabb dolog, amit valaha csinált a suliban – nincs csók, csak válaszok.

– Na, az nem rossz – mondta.

Dali telepedett le Dávid mellé, szőke haját két copfba fogta, a sminkéből ítélve Harley Quinnek öltözött.

– Jó a jelmezed – dicsérte a lányt, aki vihogva köszönte meg, és csókot dobott a fiúnak.

Kicsit kaotikusan kezdődött a játék, és Márk közben végig pálinkával kínálgatta Dávidot, aki egy-kétszer meghúzta ugyan az üveget, de nem akarta nagyon kiütni magát. Nem tudta követni, ki kit kérdez és kinek mit kell csinálnia, de hallott néhány merész választ és látott néhány szürreális alakítást, amiket majd mindenképp meg kell osztania Amadéval, hogy együtt is nevethessenek rajta.

Épp a homlokát törölgette és azon bosszankodott magában, hogy elkenődött az összes festék az arcán, amikor Dali oldalba bökte:

– Téged kérdeznek, Dávid!

– Ki? – döbbent meg. A többiek nevettek, amit Dávid elég rosszul viselt, érezte, hogy azonnal paprikavörössé válik az arca.

– Én, haver! – röhögött Márk is, és újra átkarolta Dávidot. – Felelsz vagy mersz?

– Felelek – mondta akadozva Dávid. Az agya leblokkolt, de abban már az elejétől kezdve biztos volt, hogy soha nem fogja azt mondani: merek.

– Ó, hát jó – mondta látványosan csalódottan Márk. – Akkor azt mondd el nekem, kérlek, drága kis Dávidom, kit találsz a legszebbnek a szobában?

Még szerencse, hogy Amadéval pár napja pont erről beszéltek, mert Dávid így könnyen rá tudta vágni a választ:

– Dalit.

A többiek „húúú"-zni kezdtek és tapsoltak, Dali pedig csengő hangon kacagott, és Dávidhoz hajolt, hogy arcon puszilja.

– Ez kedves – mosolygott, amitől Dávid megijedt: talán túl gyorsan mondta a válaszát? Most mindenki azt hiszi, bejön neki Dali? Dali azt hiszi, hogy tetszik neki?

Ezután Dávidnak kellett kérdeznie valakitől, és néhány percre úgy érezte, megszabadult a kínos szituációtól, de túl hamar sóhajtott fel.

Tüske Dani egyik haverjánál, a festett szőke hajú Ivánnál volt a következő kérdés, és ő Dalihoz fordult:

– Felelsz vagy mersz?

Hirtelen mintha megfagyott volna a levegő. Márk odahajolt Dávidhoz, és azt suttogta:

– Iván és Dali között kilencedik óta nagy a harc – magyarázta. – A felelsz vagy merszben mindig egymást szívatják. Ez is tuti jó lesz!

Dávid udvariasan eleget tett a kimondatlan elvárásnak, és ő is izgatottságot tettetett. De legszívesebben menekült volna a szobából.

– Merek – mondta Dali. A sarkára ült, merészen előre hajolt, a szemét összehúzta.

– Oké – vigyorodott el Iván. Igazi farkasvigyor volt ez, és Dávid rögtön tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz jó. Főleg, amikor Iván pillantása őrá rebbent.

– Csókold meg azt a fiút, aki téged tart a legszebbnek a szobában.

A pillanat kővé dermedt. Dávid először fel se fogta, mit mondott Iván. Tompán hallotta, hogy valaki megjegyzi:

– Dalinak barátja van!

De Iván erre csak felhúzta a szemöldökét.

– Szóval nem mered megtenni? – Olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy még Dávid versenyösztöne is feléledt. Dali, aki pedig elvileg egy ideje már versengett Ivánnal, ezután már nem habozott.

– Erről szó sincs – jelentette ki, és a juharfalevélként reszkető Dávid felé fordult.

Dávid el se akarta hinni, hogy ez tényleg megtörténik.

Miért kerül mindig ilyen hülye helyzetbe?

– Hé, minden oké, rendben? – suttogta Dali, amikor közel hajolt Dávidhoz. A leheletéből sörszag áradt, és ilyen közelről Dávid észrevett egy anyajegyet Dali homlokán. Érezte, hogy izzad, és biztosra vette, hogy a feszültsége feltűnt a többieknek is. Nem akarta, hogy még ennél is kínosabb legyen a helyzet, hogy őt tartsák a ciki, izgulós srácnak, szóval előrehajolt és megtette a végső lépést: a tenyerébe fogta Dali állát, és összeérintette az ajkukat. Dali szája hűvös volt, puha, és egy halk sóhaj szakadt fel belőle.

Megint mindenki füttyögni kezdett, és Dávid visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor Amadéval élte át ezt a pillanatot. Hogy felforrt a vére az óvatos csóktól, hogy többet akart, hogy hiába nézték őket, akkor és ott arra vágyott, Amadé mélyítse el a csókot.

Dalival a legkevésbé sem volt ilyen kellemes a dolog. A lány ennek ellenére vigyorgott, és megpaskolta Dávid arcát, mielőtt dicsőséges pillantással nézett volna Ivánra.

– Tessék, rajtam nem fogsz ki! – harsogta diadalmasan, Iván pedig elégedettnek tűnt.

– Ó, bár tőlem kértek volna ilyet! – panaszkodott Márk, és Dávid vállára döntötte a fejét. Dali meghallotta ezt, áthajolt Dávidon, hogy megüthesse Márkot.

– Kuss legyen!

– Hé, ebből hagyjatok ki – röhögött Dávid, hogy eljátssza a laza srácot, de már azon gondolkodott lázasan, vajon hogyan tudna innen a legkevésbé gyanúsan szabadulni, hogy felkutassa Amadét és elmesélje neki, mi történt Dalival. Nem szerette volna, ha mástól tudná meg.

Tíz perc múlva kimentette magát azzal, hogy mosdóba kell mennie, és senki nem tiltakozott, mert épp az volt a feladata egy tizedikes lánynak, hogy utánozza Shakirát valamelyik videóklipből és persze mindenki ámult-bámult rajta.

Dávid tényleg útba ejtette a fürdőt, muszáj volt egy kicsit felfrissülnie. Menő fürdőszoba volt, a földön puha szőnyeg (még senki nem hányta le), a sarokban egy vagány kád kapott helyet, mellette a vécé, az ajtó mellett a mosdókagyló, fölötte hatalmas tükör, amiben Dávid láthatta, mennyire pocsékul néz ki az arcfestéke. Megmosta az arcát, addig dörzsölte a bőrét, amíg el nem tűnt a festék maradványa – leginkább Dali csókjának az emlékét akarta eltüntetni magáról.

Amikor erre gondolt, újra eszébe jutott, mennyire sürgős lenne megtalálnia Amadét. Villámsebességgel hagyta el a fürdőt, és valami különös belső iránytű a konyha felé irányította, ahol meg is találta a fiút.

Épp Petra fölé hajolt a konyhapultnál és azt mondta a lánynak:

– Dávid nincs itt.

Dávid levegőt is alig kapott a döbbenettől, de kinyögte az első dolgot, ami először kirebbent belőle:

– Dávid egyébként épp itt van.