83. fejezet 

Sejtések, gyanúk

Az ebédig minden a szokásos módon telt, Zéti és Gina nyugodtan élték szürke, mindennapi életüket.

Aztán az ebédszünetben leült az asztalukhoz Amadé.

– Hé, nem zavarok?

Zéti és Gina egymásra néztek. Most igaz vagy őszinte választ vár a srác? Tegnap óta folyamatosan Amadét beszélték ki, aki most itt ült velük szemben, kínos mosollyal az arcán és nagyokat pislogott.

Végül Gina kedvessége nyert utat:

– Nem.

– Na, az szuper! – vigyorgott tovább idétlenül Amadé. – Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.

Zéti biztos volt benne, hogy nem önszántából van itt, hanem Dávid miatt. Megszakértették, hogy a két fiú közül Dávid a kedvesebb (sokkal), és ha nem lennének barátok, Amadét valószínűleg mindenki utálná (nagyon). Zéti és Gina is utálta őt (nagyon).

– Köszi – mondta Gina. Zéti nem szólalt meg.

Nem volt kedve Amadéhoz, aki eddigi ismertségük során nem csinált mást, csak ivott és bulizott és elvette tőlük Vilt. Az aranyos, jófej Vilt, aki bár most is szívesen beszélgetett velük néhanapján, de egyértelmű volt, hogy elvesztették, mint a trió harmadik tagját. Most már ő is inni járt, meg szünetben kilógott az utcára „friss levegőt szívni" a menőkkel.

Zéti tudta, hogy ezt Ginát még rosszabbul érinti, mint őt: biztos volt benne, hogy Ginának nagyon tetszett Vil, aki ugyan kedvesen bánt vele, de nem viszonozta ezeket az érzéseket.

Amadé még mindig ott ült, pedig Zéti már nagyon várta, hogy lelépjen, és Ginával kielemezhessék ezt a gáz bocsánatkérést, ami mögött egyértelműen nem volt semmi valódi szándék.

– Szerintem tegnap elragadott a hév, és ezért elveszett az, amit mondani akartam – folytatta Amadé megszokott fellengzős stílusában. Annyira idegesítően arrogáns. Mintha valami doktorált filozófusnak gondolná magát és mindent tudna a világról, az emberekről és bármi egyébről. – A lényeg, hogy nem vagytok nyomik. Nincsenek nyomik. Senki nem gondolja, hogy nyomik vagytok.

– Aha – mondta Zéti. Amadé eddig inkább Ginához beszélt, most viszont ránézett, a tekintetük találkozott. Zéti biztosra vette, hogy Amadé érzékeli a belőle áradó ellenszenvet, de nem érdekelte. Megérdemli.

– De komolyan! Senki nem gondolkozik rólatok.

Zéti felhúzta a szemöldökét, mire Amadé fészkelődni kezdett a székén, és oldalra sandított; a fal mellett ott ácsorgott Dávid, a telefonját nyomkodta. Egyre egyértelműbbé vált, hogy Amadé tényleg miért is van itt.

– Mármint úgy értem, elvannak a maguk világával, épp ahogy ti is a tiétekével – fogalmazott Amadé, de kezdett kicsit ügyetlenné válni, ami elégedettséggel töltötte el Zétit. – Mindegy, igazából a lényeg az, hogy arra gondoltam, ha van kedvetek, gyertek el a holnapi bulira.

– Milyen buli? – grimaszolt Gina, de Zéti tudta, hogy oda meg vissza van az izgalomtól.

– Kiss Tomi szervezi, ha jól emlékszem – gondolkodott el Amadé, és a tenyerébe támasztotta az állát. Zéti látta, hogy Gina megenyhült az irányába: túl jóképű volt ahhoz, hogy utálja. Zéti viszont ettől csak még jobban utálta.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne meghívó nélkül mennünk – ingatta a fejét Zéti. Gina a lábába rúgott az asztal alatt.

– Itt van a meghívó: Kiss Tomi, valami budai cím, amit elfelejtettem, de majd elküldöm, este tizenegytől másnap akármeddig. Bárki meghívhat bárkit, rengeteg ember lesz ott. A nővéred is, Zéti.

– Ott lesz Petra? – lepődött meg Gina.

– Ja, Dali miatt mindenhova elmegy – fintorgott most Zéti. Nem mindig értette a nővérét. Tudta, hogy nem érzi jól magát az ilyen helyeken, mindig vitt magával tanulnivalót vagy a jojóját, de ha Dali kérte, elment bárhova. Talán azért, mert ő volt az egyetlen barátja.

– Akkor... talán mi is elmehetnénk? – vetette fel óvatosan Gina. – Mármint... ha nem lenne nagyon kínos. Meg persze meg kell kérdeznem anyát is, de ha te meg Petra is ott lesztek...

– Igen, ez az, gyertek, gyertek! – mondta lelkesen Amadé. Élvezte, hogy megint jófiú és nem rosszfiú szerepben van, és hogy Gina megint ajnározza. – Egyáltalán nem lesz kínos, tök jó lesz!

– Muszáj inni? – faggatta Gina. Ez a kérdésözön viszont kezdett nagyon kellemetlenné válni Zéti számára. Látta, hogy megrándul Amadé szemöldöke, de a fiú még mindig mosolyogva válaszolt:

– Ugyan, dehogy. Semmit sem muszáj. Csak jól érezni magad!

– Ilyenkor nem szokott beszólni senki senkinek? – Gina szeme úgy csillogott, mintha ő lenne Reni és Cortezről meg a menőségről álmodozna.

– Ugyan, dehogy! – legyintett nagyvonalúan Amadé, amiből Zéti kitalálta, hogy ez egyáltalán nem igaz. – Leszámítva Petrát, ő mindig mindenkinek beszól. Mondjuk neki az ember hagyja is.

– Miért? Petra nem számít nyominak? – ráncolta a homlokát Gina. Két hónapja folyamatosan próbáltak rájönni, Petra vajon a hierarchia melyik fokán helyezkedik el, de nem sikerült választ találniuk. Petra... fura volt.

– Ó, egyáltalán nem! – hajolt előre Amadé. – Petra egy zseni. Petra egy magyar, fiatal gimnazista lány verziója Sherlock Holmesnak. Neki az ember könyörög, hogy ó, Petra, kérlek, szólj be! Kérlek, mondd, hogy buta humános vagyok, ó...!

Zéti igyekezett nem elárulni az arckifejezésével, hogy mit (vagyis kit) lát Amadé mögött, de Gina nem bírta türtőztetni a nevetést.

Épp mielőtt Amadé megszólalhatott volna, Petra már mondta is:

– Ha ennyire szeretnéd, Amadé... te vagy a legostobább humános, akivel valaha találkoztam. – Majd kihúzta a széket és leült a tálcájával Amadé mellé, aki ragyogó tekintettel fordult a lányhoz.

– Nahát, szia, Petra! De jó, hogy újra látlak! Tesi alatt nem is voltál az orvosiban.

– Ja – bólintott Petra, de nem nézett fel az ebédjéből. Zétit meglehetősen zavarta Amadé és Petra ismertsége, de nem tudta pontosan megmondani, miért. Most viszont tisztázódni kezdett előtte a helyzet, ahogy Amadé közelebb hajolt Petrához, ahogy megérintette a vállát annak ellenére, hogy a lány utálta az érintéseket.

Amadé úgy csüngött Petrán, hogy alig figyelt már Zétire és Ginára, rajongó pillantása pedig Gina előtt sem maradt észrevétlen.

Amikor Amadé otthagyta őket (átkarolta Petra vállát, csak utána szaladt Dávidhoz), Zéti és Gina azonnal letámadták Petrát.

– Úristen, Amadé beléd van zúgva!

– Mi? – ráncolta a homlokát Petra.

– Amadé totál odáig van érted – mondta izgatottan Gina.

– Ja, azt tudom.

– És? Lesz valami? Vagy csókolóztatok már?

Zéti nem értette a dolgot: azt hitte, nem örülnek annak, hogy Amadé rajong Petráért. De Gina meglehetősen lelkesnek tűnt. A lányok olyan furcsák.

Petra nyugodtan megrágta a falatot, lenyelte, majd azt mondta:

– Nem.

– Neked nem tetszik?

– Nem tetszik senki senkinek.

– Mi?

Zéti látta, hogy a nővére kezdi elveszíteni a türelmét.

– Nem tetszem Amadénak. Csak van egy kis anyakomplexusa.

– Ugye nem hív anyucinak? – rökönyödött meg Zéti.

– Zétény – szólt rá Petra, és megigazította a hajfonatát.

– Pedig azt hittem, tetszel neki – tűnődött tovább Gina.

– Nem. Szeretetéhes – javította ki Petra színtelen hangon.

– Jaj, ne, mindjárt megsajnálom – forgatta a szemét Zéti. A nővére átható tekintettel nézett rá, de kivételesen nem tudta őt meggyőzni.

Hiába jópofizik itt velük a srác, hiába dörgölőzik kismacskaként Petrához, hiába próbálja az ujja köré csavarni Ginát, őt nem tudja meghatni.

Zéti tudja, milyen ember igazából.

/*/

Lujza egész nap ideges volt az Ádámmal való randija miatt. Leginkább azért, mert még mindig nem tudta levenni a szemét Amadéról, ami talán nem jó előzménye egy lehetséges kapcsolatnak.

De Amadé ma egy halványkék pólót viselt, ami annyira tökéletesen emelte ki a bőre, a szeme és a haja színét is, hogy muszáj volt bámulnia. Amadé nem szokott pólót hordani, mindig inget vett fel, most viszont ellazult kicsit és ez nagyon tetszett Lujzának. Túlságosan is.

Órák után az aulában pakolta a táskáját, és közben próbált lenyugodni. Nem kötelezi magát semmire azzal, hogy elmegy mekizni Ádámmal.

Indulás előtt Ádám még elment mosdóba, addig ő nyugodtan körbenézhetett. Ki is használta az alkalmat, és rögtön rá is talált a tekintete Amadéra. Az egyik pingpongasztalnak támaszkodó Dávid előtt állt, és magyarázott neki valamit. Lujza irigykedve figyelte, hogy milyen közel állnak egymáshoz, és amikor Amadé Dávid felé hajolt, hogy elvegye mögüle a táskáját, és a két fiú hosszan bámult a másik szemébe, Lujza fájdalmasan felszisszent – hihetetlen, hogy Amadé és a legjobb barátja között is több a kémia, mint ami köztük valaha volt.

– Baj van? – érkezett vissza Ádám, a pólója vizes volt, egyértelműen abba törölte a kezét. Legalább mosott kezet. Lujzának néhány régi osztálytársa nem kedvelte ennyire a higiéniát.

– Semmi – rázta a fejét a lány, és próbálta megállni, hogy ne kövesse a tekintetével, ahogy Amadé és Dávid kisétál az iskolából. Amikor visszanézett Ádámra, látta, hogy a fiú is az osztálytársaik után bámul.

– Nem indulunk? – kérdezte Ádám kissé türelmetlenül. Lujza felhúzta a vállát. Egész eddig ő várt Ádámra, mit idegeskedik itt?

Kifele menet Ádám már mosolygott:

– Vigyem a sporttáskádat?

– Ó, nem kell, de azért köszi.

– Na, hadd vigyem! Tudom, hogy erős független nő vagy, de kényelmesebb lesz így.

Lujza ezúttal hagyta, hogy a fiú elvegye tőle a táskáját és megigazgatta a haspólóját.

– Akkor megyünk a metróhoz, ugye? – kérdezte. Remélte, hogy Ádám nem akar rágyújtani, mert nem igazán bírta a cigi szagát. Ez volt az egyetlen dolog, ami Amadéban se tetszett neki.

– Aha – mondta Ádám, de mintha nem is figyelt volna oda.

Lujza követte a pillantását, Ádám az iskolakerítés sarkánál halkan vitatkozó Amadét és Dávid nézte.

– Hé, ti is a metróhoz mentek? – kérdezte tőlük, és lazán rájuk vigyorgott. – Most megyünk randizni a Westendbe.

Úristen, ez meg mit csinál?! Lujza majdnem elájult, érezte, hogy teljesen elpirult. Félt Amadéra és Dávidra nézni, de nem bírta ki. Mindketten tátott szájjal bámultak Ádámra.

– Az jó – nyögte Amadé. Vajon feltámadt benne a féltékenység? Talán mégis tetszik neki Lujza?

– Ti is a Westendbe mentek? – faggatózott Ádám.

– Esélytelen – vágta rá Amadé, amitől Lujza szája sírásra görbült. Ez biztos nem a féltékenység jele.

– Csak azon vitatkoztunk, hogy gyalogoljunk-e egy megállót – magyarázta Dávid. – Mert tizenhét perc múlva jön a következő busz, és a séta plusz metróval lehet hamarabb eljutnánk...

– Hova mentek? – Ádám átkarolta Lujza vállát, hogy irányba állítsa, de közben le nem vette a szemét a két fiúról. Kezdett furcsává válni a dolog.

– Nem mindegy? – kérdezte halkan Lujza és megtörölgette a homlokát.

– Dehogynem mindegy – bólintott rá Amadé. – Lujzika nagyon okos.

Lujzika nagyon mérgesen nézett a fiúra, aki a pillantás láttán inkább Dávid háta mögé bújt, onnan beszélt tovább:

– Menjetek csak enyelegni, hagyunk nektek teret!

Dávid morgott neki valamit, de Lujza nem hallotta.

– Hogy ti is enyeleghessetek? – húzta fel a szemöldökét Ádám.

Ez volt az a pont, amikor Lujza megelégelte a fiúk vitáját.

– Na jó, nekem ebből elég volt – jelentette be. – Kérem vissza a táskámat, mennem kell edzeni.

– Jaj, ne már, rögtön indulunk! – karolta át újból Ádám, de ő lerázta magáról a kezét. – Csak muszáj volt...

– Idejönni és piszkálni minket? – méltatlankodott tovább Dávid háta mögül Amadé.

– Amadé, fogd be – szólt rá Dávid.

– Látod, még apu is ezt mondja neked – gúnyolódott Ádám.

– Megfojtalak! – vicsorgott Amadé.

– Két perc alatt péppé vernélek! – fenyegetőzött Ádám.

– Két ekkora agresszív barmot! – fakadt ki Lujza. – Mindketten elviselhetetlenek vagytok!

– Hé! – mérgelődött Amadé.

– Tényleg az vagy – csípte meg a karját Dávid kedvesen. Lujza utálta, hogy még most is arra gondol, mennyire fájdalmas az, hogy ő nem nyúlhat Amadéhoz.

Ádám finoman megfogta a karját, és gyengéden húzni kezdte.

– Hát akkor mi most megyünk is – mondta Dávidéknak.

– Ja, az jó lesz – sóhajtott színpadiasan Amadé, ami egy késszúrással ért fel. – Mármint úgy értem, az lesz jó, ha Ádám lelép, nem ha te, Lujza...

Lujza erre már nem is válaszolt, leszegte a fejét és úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

– Hihetetlen vagy, Amadé! – morogta mögöttük Dávid.

– Ez most mire volt jó? – idegeskedett Lujza. Gyorsan szedte a lábait, de Ádám néhány másodperc elteltével felvette a ritmusát és nem csak loholt utána.

– Bocs, csak Amadé mindig ilyen hatással van rám – próbált mentegetőzni Ádám, de Lujzát nem tudta megbékíteni.

– Hát rám meg egészen más hatással van! – fakadt ki a lány. – Konkrétan most utasított vissza. Őszintén, nem is tudom, mit keresek itt, veled...

– A boldogságot? – fogta meg a kezét Ádám, és angyali mosolyt varázsolt az arcára. – Na, Lujzi, gyere, csak ebédelünk és beszélgetünk egy jót, ennyi. Rendben?

Lujza vett egy nagy levegőt. Mit veszíthet? A Westend közel van az uszodához, legfeljebb otthagyja Ádámot, ha rosszul alakulnak a dolgok.

– Rendben – egyezett bele végül. Elhúzta a kezét, inkább a hátizsákja pántjába kapaszkodott. Egyszerre volt csábító és visszataszító Ádám viselkedése, és még mindig nem tudta eldönteni, mit szeretne. Amadé túlságosan ott volt a fejében.

Képtelen volt elhinni, hogy valaha túl lesz rajta.

Amikor nyolcadik elején az egyik barátnője, Zsófi a felvételi előkészítőn totálisan belezúgott egy olyan srácba, akinek barátnője volt, nem értette azt a rengeteg könnyet és panaszáradatot, amit minden edzés előtt és után végig kellett hallgatnia. Akkor nem értette a lányt, most azonban ő is átélte azt a szívszorító érzést, amiért úgy tűnt, semmi értelme a holnapnak.

És nem igazán hitt abban, hogy esetleg Ádám tudna rajta segíteni.

/*/

Ádám biztos volt benne, hogy Lujza hamar túlteszi magát Amadén. Ki ne tenné? Oké, Amadé bizonyos szemszögből lehet, hogy jóképű, és valami vonzó aura veszi körül, amit csak – Toró szerint – tetézett az, hogy látványosan nem érdekli senki és semmi. Természetesen Dávidon kívül.

Dávid mindig kap Amadé olyan értékes figyelméből egy kicsit: olvasás közben néha felles rá, órán még akkor is felé fordul, ha a terem másik végében ülnek, az öleléseik mintha tovább tartanának, mint amikor mást ölelnek.

És Ádám hiába figyelte meg mindezt, Toró szerint még mindig hülyeség az egész.

Habár abszolút nem ez volt az elsődleges célja, azért titokban remélte, hogy Lujzával hátha tudnak beszélni erről kicsit. Mindkettőjüknek jólesne, ha megegyeznének abban, hogy Amadé tuti meleg.

A Mekiben rendeltek, és leültek egy asztalhoz a pláza közepén – Lujza nem evett sokat, csak nagyjából három csomag zöldséget meg egy kis krumplit. Ádám nem értette, hogyha nem akart itt enni, akkor miért nem szólt neki, de végül nem tett megjegyzést, nehogy megbántsa valamivel a lányt.

Beszélgettek, de Lujza elég kedvetlennek tűnt, valószínűleg a tuskó Amadé miatt. Na jó, talán Ádámnak se kellett volna odamenni hozzájuk, de azok az apró érintések... egyre gyanúsabbakká és gyanúsabbakká váltak.

– Szóval ja, így kicsit gáz az egész Amadéval – mondta el századjára is Lujza. Ádám kezdte úgy érezni, ez inkább egy baráti beszélgetés, mintsem randi, és kezdett feltűnni neki az is, hogy Lujza inkább a pletykás barátnőjének nézi, és nem egy jóképű srácnak, aki az előbb fizette ki a három zacskó zöldségét.

Amikor Lujza ivott egy kicsit a narancslevéből, Ádám előre hajolt és elmélyített hangon belekezdett a kis szövegbe, amit az elmúlt tíz percben fogalmazgatott magában:

– Tényleg az, Lujzi, de egyáltalán nem miattad. Mármint... ki az, aki visszautasítaná a közeledésedet? Most komolyan. Csak egy homokosról tudnám elképzelni, hogy... ó, ne. Lujza, szerinted lehetséges, hogy...?

Ádám rém büszke volt magára a színészkedés miatt, de Lujza csak a homlokát ráncolta.

– Amadé? Gondolod, hogy meleg lenne?

– Hát – dőlt hátra Ádám. – Nem mondtál valami olyat, hogy Amadé még Dávidot is többször érintette meg, mint téged?

– Igen, de nem tudom – vont vállat Lujza. Vett egy nagy levegőt és kibökte: – Azt mondta, szerelmes valaki másba.

Ettől Ádám kicsit elhűlt. Az nem illene a képbe. Az sehogy sem illene a képbe.

– Kibe? – támaszkodott megint az asztalra.

Bár Lujza feltűnően próbált úgy festeni, mint akinek nem számít az egész, de láthatóan fájt neki minden egyes kimondott szó.

– Valami Daniellába, akit valami nyaraláson ismert meg. Biztos nagyon dögös lehet – forgatta a szemét. Ádám lemerevedett.

Daniella. Nyaralás. Dögös.

A három szó egymást üldözte Ádám agyában, a soron következő gondolat pedig soha nem Amadé volt, hanem Dávid.

Fél perccel később már tudta is, hogy miért.

Megragadta az asztal szélét, hogy ne kapja elő a telefonját. Fejben így is újra meg újra végigpörgette az összes messenger beszélgetését Dáviddal – egészen biztosan beszéltek erről egymással. Egészen biztosan hallotta már tőle azt, hogy Daniella, és egészen biztosan kapott képet egy nagy mellű szőke szépségről.

Szóval, ha Amadé Danielláról beszél... akkor egyértelműen hazudik. Nem létezik, hogy mind a ketten összejöttek volna két különböző Daniellával a nyár folyamán.

Nem.

Ráadásul Amadé egyszer már hazudott neki egy lányról, amikor egy buliban ott feküdtek a kanapén... Dávid konkrétan Amadén feküdt, Amadé pedig ott simogatta Dávid haját... szóval akkor és ott Ádám egy csöppet bódult állapotban nekiszegezte Amadénak a nagy kérdést.

Aztán kiderült, hogy kamu volt az egész, nincs semmilyen szexi Melodia, csak a nagy semmi.

Csak Dávid.

– Minden oké? – szólította meg Lujza.

– Persze – erőltetett vigyort az arcára. Pedig legszívesebben rohant volna Toróhoz. Ez bizonyíték!

– Szeretnél indulni? – kérdezte a lány, és Ádámból ösztönösen kibukott a válasz:

– Aha! – Aztán helyesbített, amikor Lujza felhúzta a szemöldökét: – Úgy értem, nem. Nem szeretnék még indulni, ugyan, dehogy szeretnék, én csak...

– Mindegy, nekem úgyis mennem kell edzeni – tolta hátra a székét Lujza.

– Nem négykor kezdődik csak?

– Előrébb hozták.

Remek, elijesztette magától.

– Elkísérlek a buszhoz! – ajánlkozott lovagiasan Ádám. Kifele menet Lujza még szótlanabbá vált, és esélyt sem adott maguknak arra, hogy ugyanazt a viccelődést és beszélgetést átültessék a valóságba, ami az online térben olyan jól működött közöttük.

Búcsúzáskor Ádám lehajolt, hogy arcon puszilja a lányt, de az elhúzódott tőle.

– Szerintem ez nem jó ötlet – mondta. – Kedves vagy, de...

– Figyelj, ez a tali most nem sikerült olyan jól – kezdte Ádám a magyarázkodást.

– Nem erről van szó – sóhajtott Lujza. – Egyszerűen csak semmilyen szikrát nem érzek kettőnk között. Ne érts félre, jóképű vagy és aranyos és vicces...

– Most ugyanazokat mondod el, amiket Amadé mondott neked? – döntötte oldalra a fejét Ádám.

Lujza arca megrándult.

– Ez nem túl vicces – jegyezte meg.

– Nem is viccelni akartam! – mentegetőzött Ádám. Nem ment túl jól.

– Szerintem mi jobban működnénk barátokként, Ádám – mondta halkan Lujza, és lehajtotta a fejét.

– Szerintem meg nem – ellenkezett Ádám, bár maga sem tudta, mi vitte erre. – Ez az első randink volt. Hidd el, a második sokkal jobb lesz ennél. Kevesebb Amadéval és több Ádámmal. Na, hogy hangzik?

– Nem vagy te egy kicsit egoista? – fintorgott Lujza.

– Egy kicsit valószínűleg igen, de még így is kevésbé, mint Amadé.

– Nehéz lesz úgy Amadé-mentessé tenni egy találkozót, hogy legalább annyit beszélsz róla, mint én – dünnyögte Lujza. – Már nem is tudom, melyikünk zúgott belé...

– Na, ne csináld már! – Ádám a lány hajához nyúlt, hogy a szőke tincseket kisimítsa az arcából. Az álla alá nyúlt, megemelte a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Kérek még egy esélyt. Csak egyetlenegyet. Nem fogod megbánni, ígérem!

– Ugye nem valami beteg hülyeség miatt csinálod ezt az egészet, aminek köze van Amadéhoz? – motyogta Lujza. Ádám a kezébe vette a lány arcát, és egészen közel hajolt hozzá.

– Szó sincs erről, szépségem – mondta szenvedélyesen. – Kit érdekel Amadé, amikor itt vagy te?

Lujza félénken elmosolyodott, Ádámot pedig hirtelen elfogta a vágy: meg akarta ízlelni a rózsaszín ajkakat, de nem engedte magának. Ha minden jól alakul, a következő randevújukon majd megteheti.

– Most már tényleg mennem kell – suttogta Lujza.

– Rendben – bólintott Ádám, és a szájához emelte a lány kezét, hogy csókot nyomjon az ujjaira.

– Te nem vagy semmi – nevette el magát Lujza, amivel egyértelműen a zavarát akarta leplezni. Na, csak meglesz az a kémia, gondolta Ádám, ahogy útjára indította a lányt.

Ám amint eltűnt a szeme elől Lujza szőke hajzuhataga, minden figyelme újból Amadéra terelődött.

Felhívta Torót, de nem vette fel – biztos edzésen van.

Ádám gyorsan nézett egy útvonaltervezőt, és húsz perc múlva már a műfüves focipálya szélén álldogált, nézte, amint Toró és a csapattársai a labdával gyakorolnak. A lelátókhoz sétált, köszönt a közelben dolgozó kertésznek, aki kiskora óta ismerte és utálta őt.

Leült, és várta, hogy véget érjen az edzés. Addig megnyitotta a jegyzeteket, ahova listába szedte a pontokat, hogy miért biztos Amadé melegsége.

Sajnos az edzés után még szóval tartotta őt az edző és a többi srác, akiket hirtelen nagyon elkezdett érdekelni, mit csinált az elmúlt pár évben, amióta nem tagja a csapatnak. Szerencsére Toró azt mondta, sietnie kell haza, szóval viszonylag hamar szabadultak.

A lemenő nap fényében sétáltak a kertvárosi utcákon. Torónak még mindig vizes volt a pólója, nem törölközött meg rendesen zuhanyzás után. Amikor Ádám vicceskedő megjegyzést tett rá, Toró fáradtan nézett rá és rosszkedvűen azt válaszolta, hogy Ádám miatt kapkodott, mert tudja, hogy nem szeret a csapattal találkozni, amióta lelépett onnan egyik napról a másikra.

Ádám erre inkább nem válaszolt, inkább csak azt mondta:

– Ezt hallgasd, Amadé tényleg meleg!

– Ádám – hangzott a megszokott felelet.

De Ádám ezúttal sem hátrált meg, előadta a történetet, amit Lujzától hallott.

Toró először csak a homlokát masszírozta, aztán nagy nehezen beismerte:

– Oké, itt kicsit tényleg sántít valami. De nem hiszem, hogy ez egyértelmű bizonyíték lenne arra, hogy Amadé meleg. Lehet, hogy csak nem akarta megbántani Lujzát azzal, hogy nem jön be neki, és kitalált valamit, ez jutott először eszébe...

– Amikor nekem kamuzott egy lányról, sokkal kreatívabb volt – ellenkezett Ádám.

– Biztos, mert akkor be volt állva.

– Ne mondja nekem senki, hogy Amadé nincs beállva folyamatosan!

Ideges sóhaj szakadt fel Toróból, amit Ádám úgy értelmezett, hogy nyert ügye van.

– Oké, figyelj! Holnap úgyis jönnek Tomi bulijába, majd ott meglátjuk.

– Bizony, szuper ötlet, Toró! Leitatjuk őket, és kiderül, hogy mit akar Amadé.

Toró horkantott.

– Miért itatjuk le őket?

– Hogy felszabadultak legyenek! – magyarázta Ádám.

– Ez csúnya dolog – korholta Toró.

– Ne tegyél úgy, mintha nem lennének világelsők piálásban – tiltakozott Ádám.

– Ha világelsők nem is lennének, de talán tényleg nem utasítanának vissza néhány pohárkát – vélekedett Toró. – De csak ésszel, nem szeretném, ha aztán meg azon nyavalyognál, hogy Amadé összehányta a sportcipődet.

– Hát, ha előtte lekapta Dávidot, és utána hányja le a cipőmet, akkor azt fogom mondani, hogy megérte – jelentette ki Ádám. Toró rezzenéstelen arccal bámult rá.

– Ugye te is tudod, ez mennyire hülyén hangzik?

– Nem számít – intett Ádám. – Az a fontos, hogy Dávid felismerje, hogy Amadé mit is akar tőle igazából, rájöjjön, hogy ez mennyire beteg, és tudjon tenni egy lépést hátra.

– A te ölelő karjaidba, mi? – piszkálódott Toró.

– Ez már a te beteg fantáziád – legyintett Ádám. – Hidd el, Dávid hosszútávon hálás lesz nekünk, ha most, még idejében rájön, miféle alak is ez az Amadé valójában.

– Csak neked. Én nem vagyok ennek az egésznek a részese.

– Ugyan már! Te találtad ki az egész tervet. – Amikor Toró gyilkos pillantással nézett rá, Ádám visszakozott. – Na jó, akkor az enyém.

– Na és mi lesz, ha Dávid smárolja le Amadét? – tette fel a kérdést Toró.

– Ó, ettől nem félek – rántotta meg a vállát Ádám. – Dávid a legheteróbb ember a világon, akit ismerek. Persze csak magam után.

– Hát erre én nem mernék fogadni – hunyorgott Toró. – Láttam én, mennyire tetszett az öltözőnk látványa. Hú, csupa pucér fiú, juhú! Ez volt a fejedre írva.

– Csak azért nem ugrok most neked, mert akkor kiesnénk az útra és halálra gázolnának – tájékoztatta Ádám, és próbált úgy tenni, mintha semmit nem pendített volna meg benne Toró gúnyolódása. Rossz napja volt a srácnak, és ezt figyelembe kellett vennie minden elhangzott szónál. Toró eléggé hangulatember volt, és általában jókedve szokott lenni; most biztos elfáradt az edzésen.

– Mondd csak, kinek a feneke tetszett a legjobban? Miláné?

– Toró, elég!

– Szerinted nekem nincs elegem ebből a nagy Amadé-meleg témából? – horkantott Toró. – Nem mindegy neked, kivel kavar?

– Ha nem esik neki áldozatul egy barátom se, akkor mindegy! De féltem Dávidot! – fakadt ki Ádám. – Egy olyan aranyos, ártatlan srácot, mint Dávid, biztos vagyok benne, hogy egy életre tönkre tenne, ha kiderülne, hogy a legjobb barátja hajt rá.

– És akkor pontosan miért is lesz jó ez a nagy leleplezés holnap? – vonta fel a szemöldökét Toró.

– Hát – jött zavarba Ádám –, mert előbb történik meg, és nem utóbb. Most még fel tudja bontani a kötődéseit, és...

Toró vett egy nagy levegőt.

– Figyelj, tudom, hogy mennyire megviselt téged az, ami Trisztánnal történt, de nem kell pátyolgatni másokat. Dávid és Amadé nagyfiúk, megoldják a dolgukat. Rendben? Nincs kedved inkább azon gondolkozni, hova építsünk bányát a Minecraftban? Abban a hegyben túl sok a szörny, sose jutunk ki élve!

Ádám leeresztett. Toró megölte a beszélgetést.

– Ja – morogta. – Szerintem inkább a dzsungel mellett kéne elkezdenünk lefelé ásni...

/*/

Amikor hazaértek, Dávidnak még mindig Ádám szúrós tekintete és Lujza szomorú pillantása járt a fejében. Amadét viszont egyértelműen más gondolatok kötötték le.

Dávid alig csukta be maga mögött az ajtót, Amadé már át is karolta a nyakát és szájon csókolta.

– Hiányoztál – dörmögte a fiú, miközben az ujjai Dávid hajába siklottak.

– Várj, várj, Amadé, várj – susogta Dávid, mert félt, hogy az anyja vagy valamelyik bátyja pont ezt a pillanatot fogja választani a belépéshez. Mindig ezt csinálták, valahogy ösztönös érzékük volt a legjobb momentum megtalálásához, így volt ez akkor is, amikor Daniellával és Helgával járt: csókolóztak Daniellával a tengerparton, megjelent Dorián. Csókolóztak Helgával a kanapén, belépett az anyja. Most Amadéval csókolózott... nem lenne jó, ha valamelyikül betoppanna.

– Úúúúgy szeretlek! – áradozott Amadé, és lerúgta a cipőjét. – De tényleg. És a pólódat is. Annyira Dávid-illata van!

– Tetszik rajtad, jól áll – mosolygott Dávid.

– Kérek még csókot! – kérte Amadé, a szeme ragyogott, ahogy Dávidot nézte.

– Jó, de előbb menjünk fel melegítőért! Anya ki van akadva, ha vacsinál az új székekre utcai nadrágban ülnénk.

– Ah, én nem tudok lépcsőzni – sóhajtott Amadé. – Még sose fájt ennyire a combom!

– Húsz guggolást sem csináltál összesen tesin – emlékeztette Dávid.

– Az már hússzal több, mint amennyit bármikor is akartam!

– Na, rakd ki az előszobába a nadrágodat, egy perc és jövök! – Gyors csókkal búcsúzott arra a rövid időre, és felrohant a szobájába. Kivett két melegítőt a szekrényéből, átvette a saját nadrágját és kirakta a szennyestartóba. Nézegette magát egy kicsit a tükörben: a haja kicsit zsíros volt már, meg kell mosnia a holnapi bulira. Az állára kis piros pattanás nőtt, ami eléggé zavarta, de Amadénak mintha fel se tűnt volna. Megpróbált kezdeni vele valamit, de csak rontott a helyzeten, szóval végül nagyot fújva visszament a szobájába, felmarkolt egyet s mást, és elmerengett egy percig a Himen és magukon.

Amadé remélhetőleg nem annyira izgatott, mint amilyennek tűnt tíz perce, mert Dávid most nem igazán volt hangulatban úgy semmihez, leszámítva egy dolgot.

Amikor erőt vett magán és elindult, az épp hazaérkező bátyjába ütközött, röviden köszöntötték egymást, aztán mentek a dolgukra.

Nem erre a látványra számított, amikor leért. Amadé alsónadrágban feküdt a kanapén, a fejét megtámasztotta a tenyerén, és Dávid biztos hívogató látványnak találta volna, ha nem tudta volna, hogy a bátyja az előbb épp ezt az utat tette meg felfelé.

– Most jött haza Dorián – nyögte ki.

– Aha – mondta Amadé tüneményes mosollyal a száján.

– És akkor sem volt rajtad nadrág?

– Nem – vigyorgott tovább Amadé. – De ne aggódj, biztos látott már fiút alsóneműben. Ha mást nem, akkor téged.

Dávid csupa szeretetből arcon dobta a melegítőjével.

– Jól van, értem a célzást – nevette el magát Amadé. – Mit hoztál még?

– Csak valamit, amivel eltölthetjük az időnket – emelte meg a dobozt. – Kirakós!

Ez a szó gyorsan lelombozta Amadét.

– Kirakós?

– Terápiás hatással van rám – magyarázta Dávid, és a padlóra tette a dobozt. Az egyik polcról illatgyertyákat hozott a dohányzóasztalra, elővette Amadé öngyújtóját és pikk-pakk hangulatossá varázsolta a nappalit.

– Ennek örülök – sóhajtott Amadé.

– Ha nem szeretnél, nem kell játszanod – mondta Dávid gyorsan. – Csak gondoltam a kirakózás jót tesz, és közben tudunk beszélgetni.

– Igen, az tényleg jó – értett egyet Amadé, és drámai lassúsággal csúszott le a kanapéról a szőnyegre. – Nahát, ez Van Gogh! Durva lesz kirakni.

– Egy kis kihívás mindig ránk fér!

Ahogy kiborította a darabkákat, el kezdte mesélni Amadénak az új felfedezéseit:

– Azt szeretem a kirakóban, hogy igazából az életet vetíti le.

– Hű, ez erős kezdés – tette szóvá Amadé. Édesen koncentrált válogatás közben, a homlokába V betűk vésődtek, a szemét le sem vette a kis darabokról.

– Egy darabkát többször is megpróbálunk rossz helyre illeszteni – magyarázta tovább Dávid –, de előbb-utóbb meglesz a helye. Akármilyen csúnyácska, akármennyire is úgy néz ki, nem illik sehova, végül mindig megtaláljuk a helyét. Nem kell tehát aggódni: ahogy telik az idő, ahogy változnak a körülmények, mindennek lesz helye. És mindenkinek.

– Ez szép gondolatmenet – mondta halkan Amadé. – Nagyon tetszik.

Nyögött egyet, és feltápászkodott, átlépett a kirakótenger felett, hogy Dávid mögé térdelve átölelhesse.

– Te megtaláltad már a helyed? – kérdezte. Puszit nyomott Dávid arcára, meleg ajka nedves nyomott hagyott maga után.

– Azt hiszem, igen – válaszolt Dávid csöndesen, és beledőlt Amadé ölelésébe.

Rájött, hogy komolyan gondolja. Megvan a helye, itt, Amadé mellett, egy kupac kirakó fölött. Vagyis: Amadé mellett, bárhol.

Valahogy érezte, hogy Amadé pontosan tudja, mire gondol, és csak még biztosabb lett benne, amikor a fiú a nyakába temette az arcát és halkan azt válaszolta:

– Azt hiszem, én is megtaláltam a helyem.