82. fejezet

Nyugi kirakós, irodalmi viták, önbecsülési problémák

A könyvespolcot kedden és szerdán is átpakolták, mert Dávidnak nem tetszett az első megoldás. Amadé kedves volt, és készségesen egyetértett vele, hogy nem elég jó az első verzió, de láthatóan egyáltalán nem mozgatta meg annyira a dolog, mint Dávidot.

– Dávid, már fájnak a karjaim! – panaszolta Amadé egy óra elteltével, és lehuppant az ágyára. Dávid gyorsan sorba rendezte a versesköteteket, aztán odahajolt a fiúhoz, hogy homlokon puszilja.

– Befejezem én.

– Elvihetem az Isteni színjátékot? – kérte Amadé a kezét nyújtva. Dávid sóhajtott, mert elég fontos helyet foglalt el a mű, és mielőtt odaadta volna, megjegyezte, milyen vastag a kötet, hogy úgy rendezze a többit később.

– Hogy érted meg ezt a szöveget? – ingatta a fejét Dávid, ahogy fellapozta a könyvet. – Én csak butának érzem tőle magam.

– Persze, mert Babits így fordította – nevetett Amadé. – Nekem se jön mindig át a dolog. De majd szeretném megnézni Nádasdy fordítását, az biztos zseniális.

– Akkor lenne a legzseniálisabb, ha te fordítanád – jelentette ki Dávid szenvedélyesen, amin Amadé jót mosolygott, és megfogta a kezét.

– Édes vagy!

Az érintés jólesett Dávidnak, és tudta, hogy Amadénak meg az esett jól, amit ő mondott. Csodásan kiegészítették egymást, amitől Dávid el is felejtette az iskolában történeteket, a szemészeket és az egész világot.

Amíg Amadé az ágyán elterülve olvasott, Dávid könyveket válogatott, méret, író, és kiadó szerint is csoportokba rendezte Amadé gyűjteményét. Fél nyolc körül Amadé nagyapja elköszönt, hogy mennie kell, rájuk hagyja a lakást és rájuk szólt, hogy ne hancúrozzanak felelőtlenül. Amadé nevetett a szóhasználaton, de Dávid nagyon zavarba jött tőle.

Este, amikor már mindketten lezuhanyoztak és fogat mostak, Dávid rajtakapta Amadét, amint a tükörnek háttal állva, kicsavarodott nyakkal bámulja magát a tükörben.

– Mi az, Amadé? – szólította meg Dávid az ajtófélfának dőlve. Amadét meglephette a jelenléte, mert kicsit elpirult, ahogy felé fordult.

– Csak azt néztem, hogy mennyire lapos a fenekem – árulta el, mire Dávidból önkéntelenül is nevetés bukott ki.

– Hát, édesem, lássuk be, nem sokat teszel érte, hogy ne legyen lapos – mondta, és közelebb lépett a fiúhoz. – Tudod, például ezért vannak tesin a guggolások...

Amadé arca elsötétült, ahogy eszébe jutott az aznapi testnevelés – az egészet végigszenvedte.

– Ne is folytasd! – kérte, és megrázta magát. Okoskodva folytatta: – Igazából nem számít, csak az, hogy nekem tetszen.

– És neked tetszik? – nevetett tovább Dávid. Az egyik kezét Amadé arcára, a másikat a derekára tette.

– Aha – mosolygott Amadé, és viszonozta az érintést. Összeölelkeztek, Dávid keze pedig valahogy lecsúszott Amadé derekáról.

– Szerintem semmi baj nincs a fenekeddel – állapította meg, és puszit nyomott Amadé fülcimpájára.

– Ezt értsem úgy, hogy neked is tetszik? – kuncogott Amadé. Dávid tarkóján matatott, az ujjára csavarta a hajtincseit.

– Nem is kicsit – vallotta be Dávid. Finoman belemarkolt, mire Amadé esetlenül felnyikkant.

– Dávid!

– Igen?

– Elképesztően jól áll neked a csábító szerep – nézett fel vigyorogva. – Hozzá tudnék szokni.

Dávid majdnem mondott valami nagyon nyálas dolgot, de végül csak újból megölelte a fiút.

– Mindig kihozod belőlem a legjobbat – mondta aztán, mert ezt egészen elfogadhatónak találta. Kicsit félt attól, hogy Amadé még ezt is túl enyelgősnek találja, de a válaszában nem tűnt elégedetlennek:

– Ez de kedves!

– Igyekeztem – könnyebbült meg Dávid.

– Nem kell igyekezned, anélkül is tökéletes vagy – udvarolt Amadé, az ajkát puhán Dávid nyakához érintette.

– Most te vagy nyálas! – nevette el magát Dávid, és még szorosabban ölelte magához a fiút.

– Te is megérdemled a kényeztetést ám! – hangzott a bájos felelet.

Hála töltötte el Dávid szívét, amiért Amadé ennyire kedves, ennyire szerethető és ennyire szereti őt. Amadé egy csoda.

/*/

Az iskolában felemás hangulat uralkodott Kerepes tanárnő rosszulléte óta. Valakik komoran és sötét arccal jártak (többnyire azok, akik végignézték a balesetet), mások pedig már nem is foglalkoztak vele, ugyanúgy hangoskodtak és röhögcséltek az aulában, mint korábban.

Emiatt nem sok kedvem volt emberek közé mennem, nem tetszett a sok feszültség, amit a diákok keltettek. Szóval irodalom előtt a helyemen maradtam, a lambériának támasztottam a hátam és elővettem az Isteni Színjátékot. Dávid lement a szekrényéhez, és amíg nem volt itt, a székének támasztottam a lábam. Teljes kényelemben ültem, mégsem sikerült belemerülnöm az olvasásba – Babits rajtam is kifogott.

Kínomban nézelődni kezdtem, de nem jutottam sokáig, mert feltűnt, hogy a mögöttünk ülő Gina és Zéti is könyvet tart a kezében.

– Ú, mit olvastok? – szakítottam meg őket. Elsőre mindkettőjüktől gyilkos pillantást kaptam, de aztán kikerültek a könyvek varázsa alól.

– Én az Antigonét olvasom, úgyis kötelező lesz – mondta Zéti vállat vonva. Láttam, hogy kicsit zavarba jött, amit nem teljesen értettem. – És te mit olvasol? – kérdezett vissza udvariasan. Felmutattam a könyvem.

– Nem igazán haladok vele – panaszkodtam. – Pedig nagyon tetszik.

– Miért olvasod az Isteni színjátékot? – lepődött meg Gina, mintha ez olyan szürreális lenne. – Nem is kötelező.

– Mert érdekel – feleltem. Már korábban levettem, hogy elég másak az olvasási szokásaink és igényeink, ez most is kezdett kiütközni. – És mert van egy zseniális ötletem, csak ahhoz előbb el kellene olvasnom a könyvet.

– Milyen ötlet? – kérdezték, én pedig a lehető leginkább visszafogtam a büszkeségem, úgy adtam elő a Nagy Ötletet:

– Át akarom írni – kezdtem bele – huszonegyedik századi verzióra. Ahol nem Vergilius vezeti Dantét, hanem Dante vezet engem, vagyis az elbeszélőt, és...

Teljesen belelendültem a mesélésbe, amikor megérkezett Dávid. Leült a székére, és automatikusan az ölébe vette a lábam, amit egy visszafogott mosollyal értékeltem. Észrevette, hogy Gináékkal beszélgetek, szóval félig hátrafordult és udvariasan rájuk mosolygott, majd megkérdezte:

– Miről dumáltok?

– Ó, hát...

– Amadé zseniális ötletéről – árulta el Gina, félbeszakítva engem. A szeme csillogott, ahogy Dávidra nézett, ami nem tetszett túlságosan.

– Melyik zseniális ötletéről? – mosolygott tovább Dávid, most már kicsit őszintébben, és rám sandított.

– Hogy újraírja az Isteni színjátékot – válaszolt Gina. – Amadé annyira kreatív!

– Áááá – nyújtotta el Dávid. Nyeltem egyet, tudtam, hogy ez most nem volt a legszerencsésebb, Dávidnak mintha a mai napra jutó maradék életkedve is elment volna. – Hát ez tök jól hangzik.

– Igazából egészen friss a dolog – próbáltam menteni a helyzetet. – Tegnap este találtam ki.

– Hm. Tényleg kreatív – értett egyet Dávid, de elfordította a fejét, az ölében fekvő lábamat bámulta.

Láttam, hogy Gina és Zéti sem érti Dávid hirtelen hangulatváltozását, még jobban zavarba jöttek.

– Kimegyek a mosdóba – jelentette be Dávid.

– Menjek veled?

Gyilkos pillantás volt a válasz, és egy mérges-gúnyos megjegyzés:

– Miért kellene velem jönnöd?

Tudtam, hogy a közönség miatt mondja ezt, el akarja kerülni, hogy bárki azt feltételezze, mi együtt járunk mosdóba és esetleg ott egyebet is csinálunk a vécé használatán kívül. De ettől még bosszantott, hogy így reagált a felvetésemre.

Visszahelyezkedtem az előző kényelmes pozícióba, próbáltam kiverni a fejemből Dávid metsző pillantását, és Ginához fordultam.

– Na és te mit olvasol?

– A Szent Johanna Gimit olvasom újra harmadjára – emelte meg a könyvet. – Már a negyedik kötetnél tartok.

– Harmadjára?! – húztam fel a szemöldököm.

Gina zavart mosollyal bólintott.

– Egyszerűen imádom. Úgy érzem, mintha nekem írták volna... konkrétan én vagyok Reni.

Ó. Hát az nem túl jó. Több dolog miatt is feszült voltam, és próbáltam visszafogni magam, nem akartam megbántani Ginát.

– Hú, pár éve én is olvastam a sorozatot – mondtam –, de nem lett a kedvencem.

– Hogy érted? – tátotta el a száját Gina, mintha a világon nem létezne ember, aki ne találná tökéletesnek a sorozatot.

– Hát olyan... izé az egész – fogalmaztam kitérően, mert nem akartam kerekperec megmondani, mennyire gagyinak tartom.

– Mire gondolsz? – faggatott tovább a lány, én meg nem bírtam tovább türtőztetni magam.

– Rémesen felbosszantott – húztam fel a vállam. – Százoldalakon keresztül olvassuk, ahogy két egymáshoz egyáltalán nem illő ember évekig titkolja az érzéseit, aztán bumm, és...

– Egyáltalán nem illenek egymáshoz? – Gina egyre jobban elpirult, ahogy ócsároltam a könyvét. – Mert Cortez menő, Reni meg nem? – Hallatszott a hangján, hogy már ő is feszült. Remek.

– Jaj, hagyjuk már! – legyintettem. – Ez az egész menő-nem menő meg szürke kisegér felállás hülyeség. Nincsenek menők és szürke kisegerek. Csak emberek.

– Hú, valaki nagyon idealista világban él – jegyezte meg Zéti, és összefonta a karját. Nem tudtam eldönteni, hogy olvasta-e a könyvet, vagy csak a „menőségről" alkotott képe egyezik Gináéval.

– Miért, Gina, te szürke kisegérnek érzed magad? – néztem a lány szemébe. – És azt várod, hogy majd egy menősrác két év hallgatás és semmi után egyszer csak szerelmet vall? Hogy úgy epekedik utánad, hogy a kisujját sem mozdítja? Hagyjuk már! Ki vágyna erre?

Gina egész arca paprikavörös lett, és pár pillanatig csak hebegett, mielőtt válaszolt volna. Addig persze már Dávid is visszatért, pusztán a kisugárzásával tovább fokozta a feszültséget. Megint az ölébe vette a lábam, és merev mozdulatokkal dörzsölni kezdte a farmeromat a térdemnél, ahol a múltkor kicsit összekoszoltam és amit még nem mostam ki.

– Ez az egész nem rólam szól – mondta végül. – De igenis létezik ilyen. Mert egy menősrác is szerethet egy szürke...

– De Gina, ez tökéletes ostobaság! – mordultam fel. – Nincs szétválasztva, ki a menő és ki a szürke kisegér! Mondd meg, Cortez mitől menő? Attól, hogy szép a haja meg a szeme, amit Reni minden második oldalon elmond? Attól, hogy gördeszkázik? Vagy attól, hogy motorozik? Hogy nem ír házit és tud három nyelven és kockás a hasa?

– Szerintem te azért nem érted a lényeget, mert te is annak számítasz – szólt közbe Zéti, megvédve Ginát.

– Mármint minek? – tettem fel a kérdést, amit mindketten szemforgatással reagáltak le. Dávid kíváncsian hallgatta a vitát. Vártam, mikor fog becsatlakozni, mert a téma az ő szívéhez is közel állt.

– Menő vagy, Amadé – mondta Gina.

– Már miért lennék az? – hüledeztem. Zéti ellenségesen horkantott.

– Csomó barátod van, mindenkit ismersz, és...

– Ó, bár ne ismerném a nagyrészüket! – vágtam rá. Erre még Dávid is összerándult, de én folytattam: – A mennyiség nem jár együtt a minőséggel is.

– Te szegény! – gúnyolódott Zéti.

– Senki nem lesz menő attól, hogy hány embert ismer – szögeztem le.

– Ja, de a menők csak menőkkel barátkoznak – okoskodott Gina –, velünk, nyomikkal nem.

– Úristen, kislány, menj el pszichológushoz, ha ilyeneket gondolsz magadról! – szaladt ki a számon, mert már sikerült teljesen felhergelnem magam. – Senki sem nyomi. De ha valaki ezt gondolja magáról, nem lesz túl egészséges a kisugárzása és senki nem akar majd vele barátkozni...

– Hé, Amadé! – állított le Dávid, és megszorította a lábam.

– De hát ez az igazság! – tártam szét a kezem.

– Akkor Cortez hogy szeretett bele Renibe, hm? – vont kérdőre Gina. – Ő is nyominak gondolta magát, mégis lett egy menő fiúja!

Majdnem sikerült teljesen visszafojtanom a hisztérikus nevetést.

– Elmondom neked: sehogy. Nem tudsz valakibe beleszeretni úgy, hogy nem is ismered. Reni és Cortez egyáltalán nem ismerte egymást – magyaráztam, olyan hevesen, mintha az életem múlna rajta. – Csak annyit láttak egymásból, hogy „hú, Cortez menő!" és hogy „hú, Reni nem olyan, mint a többiek!". Nagyon egészséges, mondhatom. Ráadásul jóformán semmit nem tettek azért, hogy megismerjék egymást! Cortez még egy nyomorult randira se hívta el a csajt, pedig ki mondana nemet a szexi Corteznek?!

Gina és Zéti elkerekedett szemekkel bámult rám, Dávid pedig félkézzel eltakarta az arcát, mintha egy eltűnhetne. Szegény már egészen hozzászokott a szenvedélyes kiborulásaimhoz, de érthető módon nem szerette ezt közönség előtt végighallgatni.

Pedig még közel sem éreztem magam a monológom végéhez.

– Tehát, ha van nyomi a sztoriban, akkor az Cortez – folytattam, a többiek pedig egyre jobban elhűltek. – Nem értem, hogy teheti meg azokat a dolgokat, amiket megtett, egy olyan emberrel, akit elvileg „szeret". Vagy legalábbis tetszik neki. Összejön egy csajjal, aztán random lesmárolja Renit (tehát megcsalta a másikat, red flag), ami után nem történik semmi, mert Renitől az egyébként szintén tök hülye szülei elveszik a telefont... Cortez nemhogy szakítana a barátnőjével, de még csak meg se szólal! Mintha nem történt volna semmi.

– Persze, mert azt hiszi, hogy Reni... – Hiába jött meg Gina hangja, már le is intettem.

– Az nem mentség! Nem templomban voltak, hogy hinniük kelljen. A bizalom! A bizalom tökéletes hiánya, ez volt köztük végig. Meg mik is voltak még? Cortez egyszer szintén random megfogta Renike kezecskéjét, meg volt valami motor, meg adott neki valami ékszert, és... még ezek után se történt semmi! Mert miért is?

– Mert ott volt Arnold...

Tudomást sem vettem Gina tiltakozásáról, Dávid már a lábam bökdöste, hogy észrevegyem magam, de már túl késő volt.

– Cortez meg se kérdezte Renit a dologról! Nulla bizalom, mondom! Ha Cortez nem volt elég bátor, Reni is elhívhatta volna, de nem, mert az túl egyszerű lett volna. Nem beszéltek, nem tettek semmit azért, hogy megismerjék egymást, nem történt semmi. Ha nincs az a véletlen, hogy Cortez megkapja azt a hülye levelet, soha nem jönnek össze. És ez gáz. Ha kedvelsz valakit, miért nem mutatod ki, hogy kedveled? Miért kell kínozni a másikat? Ez őrület!

– Úgy látom, valakit nagyon megbántottak a közelmúltban – mondta végül Zéti, mert Gina köpni-nyelni nem tudott.

– Kicsit túlreagálod – jegyezte meg Dávid is. – Ez csak egy könyv.

– De teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az emberi természetet! – vitatkoztam. – Ha tetszik valaki, miért menekülsz előle folyton?

– Azért előfordul az ilyesmi – dünnyögte Dávid, és ekkor rájöttem, hogy ezzel a nagy beszédemmel valószínűleg nem Gina lelkébe tapostam elsősorban, hanem az övébe.

– De Reni és Cortez között az égvilágon semmilyen akadály nem volt – mutattam rá. – Csak egyetlen egy szó vagy elhatározás kellett volna, és már az első évben összejöhettek volna!

– Te biztos meg mernéd tenni az első lépést – gúnyolódott Zéti –, hisz te még Corteznél is menőbb és lazább vagy, mi?

– Az égvilágon semmibe nem kerül összebarátkozni valakivel – fújtattam. Igaz, hogy Dávid előtt egyáltalán nem volt párkapcsolatom, de én legalább mindig próbálkoztam, és nemcsak ültem és vártam, hogy a sültgalamb a számba repüljön. – És ha már barátok vagytok, lehet belőle több is. Persze ha az egyik fél nem menekül folyton, mint Cortez...

Dávid megelégelte, és a lábaimat lelökve felállt.

– Én ezt nem akarom tovább hallgatni – indult meg, a kezét ökölbe szorította, még akkor is, amikor már a folyosóra lépett ki. Idegességemben a fogamat csikorgattam. Nem ezt akartam kihozni ebből az egészből.

Megszólalt a csengő, ami félbeszakította a Zétiékkel való vitámat – és Dávid nem fordult vissza, pedig ő becsengőkor mindig a teremben van. Ebből tudtam, hogy valószínűleg eléggé kikészítettem, szóval nem törődve a befelé áramló diákokkal kiverekedtem magam a folyosóra, és a mosdóhoz siettem.

Dávid bent támasztotta a mosdókagylót, az arcáról és a hajáról víz csöpögött, a kezében összegyűrt, vizes zsebkendő.

– Hahó! – szólítottam meg. Gyorsan körbenéztem, de senki nem volt már bent a helyiségben, nyilván mindenki órán ült.

– Ezt most miért kellett? – förmedt rám Dávid és elzárta a csapot, fehér karján kidagadtak az erek még ettől az apró mozdulattól is.

– Utánad jönni? – értetlenkedtem.

– Ez a nagy beszéd a párkapcsolati tanácsadásoddal... Tudom, hogy elrontottam, bocsánatot is kértem már ezerszer, gyűlölöm magam miatta, és...

– Atyaég, Dávid, azt ugye tudod, hogy nem rólad beszéltem? – fogtam a fejem. Dávid sötét pillantása nem győzött meg arról, hogy sikerült őt meggyőznöm.

– Pedig eléggé úgy tűnt – motyogta.

– Miért kell mindent magadra venned? – sóhajtottam lemondón. – Egyáltalán eszembe sem jutottál közben, csak arról beszéltem, mekkora idióta Cortez. Semmi közöd nincs az egészhez.

Erre elsírta magát. Tanácstalanul pislogtam, nem értettem teljesen, mi történik.

– Sa-sajnálom! – kapkodott levegő után. – Mindig csak magamra gondolok, mintha minden körülöttem forogna! Borzasztó vagyok! Annyira sajnálom.

– Hé, semmi baj nincs – fogtam meg a vállát, aztán az arcát. – Ez az egész csak félreértés. – Külön művészet volt megpróbálni úgy lenyugtatni, hogy még bennem is tombolt az idegesség. – Gyere, üljünk le!

Dávid lekuporodott a sarokba a radiátor mellé, én pedig mellé guggoltam.

– Becsöngettek, és te zavartalanul itt pityeregsz – kezdtem gyengéden. – Valami más is van, ugye?

– Hogy te mennyire ismersz! – döbbent meg Dávid, és kipislogott a szeméből egy liter könnyet.

– Látod? Pont erről beszéltem, ez nem volt meg Cortez és Reni között – magyaráztam. – Emiatt egyáltalán nem bíztak egymásban, szóval Reni csak tippelhetett, mit fog tenni Cortez. Én mindig tudtam, hogy visszatérsz hozzám, akármi történik is.

– Ez nem igaz. Tök ki voltál készülve tőle.

– Jó, na – adtam meg magam. – De bíztam benne, hogy itt leszel, és itt is vagy! Sokkal jobbak vagyunk bármilyen kitalált párnál. Te sokkal jobb vagy, mint bármilyen kitalált karakter. Menőbb vagy.

Azt vártam, hogy elneveti magát, de csak fanyar képpel azt mondta:

– Itt bőgök a mosdóban irodalomóra helyett. Ez a legkevésbé menő dolog, amit valaha bárki is tett ezen a bolygón.

– Na jó, senkit nem érdekel a menőség – zártam le a témát. – Inkább azt mondd meg, hogy miért bőgsz a mosdóban irodalomóra helyett.

– Csak minden összejött – hüppögte Dávid. A számhoz emeltem a kezét, és hosszú puszit nyomtam az ujjaira. – Volt otthon egy kis vita. Mert Jászonék elutaznak Stockholmba Erna családjához. Apa meg kitalálta, hogy Giselle-ékkel Magyarországon akarják tölteni a karácsonyt, ünnepeljünk majd közösen is, meg minden, amitől ki van akadva anya és Dorián, Jászon meg attól van kiakadva, hogy anya és Dorián... szóval az egész olyan béna.

– Ezt nem is mondtad – simogattam tovább a csuklóját. Nem rosszallásból mondtam, csak úgy megállapítottam, de Dávid szomorúan nézett rám.

– Sajnálom. Csak... nem akartam panaszkodni tegnap este, amikor eléggé felzaklatott a dolog, nem akartalak fölöslegesen fárasztani vele. Gondoltam, majd ma lenyugszom és elmesélem, de nem úgy jöttek ki a dolgok. Szóval bocsánat, tényleg.

– Bármikor panaszkodhatsz nekem, még akkor is, ha fölöslegesnek érzed. Szívesen meghallgatlak bármiről, akármikor – néztem mélyen a szemébe, hogy megértse, mennyire halálosan komolyan beszélek.

– Köszönöm – sóhajtotta. – Persze tudom. Már egymilliószor elmondtad. Csak még mindig van néha, hogy félek attól, hogy eleged lesz belőlem... akárhány milliószor hallom. És ezért is... bocsi. És ezt most nem csak ilyen könyves nyavalygásból mondom, de...

– Tudom, hogy tényleg így érzel és nem túlzol – biccentettem. Leültem, mert elzsibbadtak már a lábaim, és felhúzott térdemre támasztottam az állam. – Majd néhány hónap után már nem fogsz így érezni. Még nem tart ez olyan régóta, még ha soknak is érződik.

– Most nagyon szeretnélek megcsókolni, de biztos mindjárt benyit ide valaki – sóhajtozott Dávid.

– Akkor majd otthon megcsókolsz – kacsintottam. – Ott kicsit úgyis kényelmesebb.

Újabb csókot nyomtam a kezére, amit mosolyogva fogadott.

– És mi van még? Látom, hogy nem mondtál még el mindent.

– Harangvölgyi mérges lesz – húzta a száját Dávid, de nem sietett felállni.

– Nem érdekel – mondtam tökéletesen nyugodtan, ami Dávidot is lehűtötte kicsit.

– Hát... az van még, hogy... a szünetben Ádámmal beszélgettem.

– Ez már rosszul kezdődik – nyögtem.

– Kerepes tanárnőről beszéltünk. Azt mondta... Ádám szerint... szóval valami olyasmit hallott, hogy... megmérgezték.

– Ugyan már! – bukott ki belőlem az első reakció. – Ki és miért akarna megmérgezni egy matek tanárt?! Honnan vette ezt Ádám?

– Nem tudom, de azt mondta, valami mérget keverhettek az italába, és ez ütötte ki ennyire és...

– Ez elég brutálisnak hangzik – pislogtam. – Ilyen biztos megtörténhet egy gimiben, Budapesten?

– Nem tudom. – Elhúzta a kezét, hogy megtörölje az arcát. Maga sem számított rá, de ezzel megvédte a szerelmünket: a következő pillanatban Ádám lépett be, csak annyit látott, hogy a földön ücsörgünk.

Dávid nem viselte jól Ádám jelenlétét, gyűlölt mások előtt sírni. A kutató tekintet még rosszabbá tette a helyzetet, de Ádám végül nem tett semmilyen homofób megjegyzést. Kivételesen.

– Minden oké, srácok? – kérdezte, és lazán az ajtófélfának dőlt, sötét haja a szemébe lógott. Tökéletes nagymenő-rosszfiú alapanyag lehetne egy nyálas lányregényhez. Nem véletlen, hogy nem bírom.

– Honnan hallottad, hogy Kerit megmérgezték? – vontam kérdőre, amíg Dávid próbálta visszanyerni a nyugalmát.

Ádám kellemetlenül okoskodó arckifejezést öltött magára, és fontoskodva magyarázta:

– A bátyámtól, de már új infóm van: bedrogozták. Talán ebédszünetben történhetett, azt mondják, de nem tudom, mi lehet az a drog, ami ilyen későn kezd hatni, mert legalább az óra fele lement, mire összeesett.

– Honnan tudsz te ennyit a drogokról? – döntöttem oldalra a fejem.

– Ezt pont te kérdezed tőlem? – húzta össze a szemöldökét Ádám.

– Nem vagyok drogos! – méltatlankodtam.

– Pedig pont úgy nézel ki.

– Abbahagynátok? – horkant fel Dávid. Az arca piros volt, de úgy tűnt, jobban idegesítettük annál, amennyire szégyellte magát.

– Oké, akkor folytatom a sztorit, ha Amadé végre befogja – drámázott Ádám. A szemem forgattam. – Beszéltem Petrával, de nem volt hajlandó túl sokat megosztani velem. Csak annyit mondott, hogy Keri akár be is törhette volna a fejét, ha rosszul esik, még szerencse, hogy Tüsike épp felelt a táblánál és így el tudta kapni...

– Petra mégis mit tud erről? Nem is abba az osztályba jár – mondta Dávid még kicsit szipogósan.

– Petra mindent tud – válaszoltam.

– Nem szoktam Amadéval egyetérteni, de ebben igaza van – erősítette meg Ádám. – Egyébként ő is ott volt. Amikor beütött Kerinél a drog, az orvosiban csak őt találták. Egy osztálynyi matekos zseni, és egyiknek sem jutott eszébe hívni a mentőket.

– Biztos stresszes lehetett átélni – védtem meg őket.

– Ja, de tizennyolc évesen lehetne némi érzékük az egyenleteken kívül az élethez is – mondta Ádám.

– Oké, Mindent Jobban Tudsz úr – tápászkodtam fel. – Mondd meg Harangvölgyinek, hogy mindjárt megyünk.

Ádám összefonta a mellkasán a karját.

– Miért nem mondod meg neki te? Szívesen maradok én is Dáviddal.

– De hülye vagy – húztam ki magam, de még így is alacsonyabb voltam nála.

– Ez komoly? – dohogott Dávid. – Inkább megyek én, ti meg csináljatok, amit akartok.

– Ez magaslabda volt, de a kedvedért nem ütöm le – loholtam a sarkában. Ádám hamar a nyomomba került.

– Hé, ne hagyjatok már itt!

– Aki lemarad, ott marad!

Dávid megállt a kilincsnél és fújtatva nézett hátra a válla fölött.

– Olyanok vagytok, mint az ötévesek! – korholt minket.

– Legalább cuki ötévesek? – mosolyogtam ártatlanul, de Dávid még mindig idegesnek tűnt.

– Te biztos nem vagy az – horkantott Ádám.

Dávid láthatóan feladta.

– Na jó, ebből elég. Jó órát mindenkinek! – És mielőtt reagálhattunk volna, kinyitotta az ajtót. Harangvölgyi bosszús volt, de nem írt be minket későnek, csak folytatta az órát.

Bár nagyon érdekelt a téma, nem éreztem jól magam, Gina és Zéti felől gyilkos energiákat éreztem, Ádámból továbbra is áradt a gyanakvás, Dávidból pedig a szorongás.

Egyszerűen csodás negyvenötperc volt.

/*/

Dávid még délután is rosszkedvűnek tűnt, és mivel nem akartam harmadjára is átrámolni a könyvespolcom – lehet le is szakadna a sok pakolástól –, ezért inkább előhúztam az ágyam alól egy réges-régi kirakóst.

– Puzzle? – húzta fel a szemöldökét Dávid, mintha még nem látott volna ilyet.

– Nem szoktál kirakózni? – lepődtem meg. – Pedig szerintem tökéletesen illik hozzád, imádni fogod.

Igazam is lett. Én másfél óra után meguntam a rakosgatást, de Dávid nem bírt elmozdulni. Törökülésben ült a padlón, én pedig elterültem a szőnyegen, a fejemet a combjának támasztottam. Egy ideig még válogattam neki a színeket, de aztán már csak feküdtem, felhúzott lábaimra tettem a könyvem, a mellkasomra húztam Dávid kezét és olvasni próbáltam. Tíz perc után feladtam, nagyot nyögve ejtettem a földre az Isteni színjátékot.

– Mi az? – kérdezte Dávid. Nagyon koncentrált, hogy a San Francisco-i utcát összerakja, de azért nekem is jutott egy csipetnyi a figyelméből.

– Babits rajtam is kifogott – panaszoltam. Szabad ujjait az enyéim köré kulcsolta, és vigasztalón simogatott.

– Sajnálom – mormolta. Előrehajolt, hogy a doboz fedelét szemügyre vegye, aztán felém fordította a fejét. – Nehéz szöveg.

– Igen, tudom, de akkor is. Nem hiszem el, hogy folyton elkalandozik a figyelmem – bosszankodtam.

– Ez szomorú. – A szájához húzta a kézfejem, puszit nyomott rá, aztán elvonta a figyelmét a kirakó és elfelejtette leengedni a karom.

– Dávid – szólítottam meg, mire észbe kapott.

– Bocsi. Amúgy... lehet egy kritikám feléd?

– Hűha! Alig várom, mondd csak! – kértem, és kíváncsian néztem rá.

– Nem fogsz megsértődni?

– Nem fogok – ígértem.

– Nos... khm... szerintem ma kicsit bunkó voltál Ginával és Zétivel.

Felnyögtem. Ez legalább annyira fájt, mint Babits.

– Tudom. Nem akartam, csak... elkapott a hév.

– Bocsánatot kéne tőlük kérned – tanácsolta Dávid, de úgy, hogy tudtam, ha nemet mondanék, addig nem engedne el, amíg bele nem egyeznék. Túl jó szíve van.

– Jó, jó, így fogok tenni – nyugtattam meg.

– Holnap.

– Aha, holnap.

– De tényleg csináld meg!

– Mondom, hogy jó! – feleltem ingerülten. Rövid hallgatás után hozzátettem: – Arra gondoltam, hogy elhívom őket a halloweeni buliba. Oda úgyis bárki mehet, nem? Csak minél többen legyenek.

– Ja – helyeselt Dávid, és összehúzott szemmel bámult egy kirakós darabot.

– Így belekóstolhatnak a „menők" életébe – jegyeztem meg gúnyosan.

– Amadé, tudom, hogy te egyáltalán nem érted ezt a dolgot, de attól még nem kell úgy beszélni mások érzéseiről, mintha hülyeség lenne.

– Az a szomorú, hogy ezt ennyien komolyan gondolják – sóhajtottam. – Utálom az önjelölt hierarchikus rendszereket. Azokat is utálom, akik felsőbbrendűnek érzik magukat, és azokat is, akik hagyják, hogy azt éreztessék velük, hogy ők alsóbbrendűek.

– De attól még ez egy létező jelenség. És tudom, hogy te kívülállónak érzed magad, de attól még tényleg létezik.

– És te hol helyeznéd el magad? – kérdeztem, mire elpirult.

– Még nem járok elég ideje a suliba, hogy ezt el tudjam dönteni.

– De a felső harmadba akarsz tartozni – mondtam ki helyette is.

– Nem. Vagyis nem azért, mert az a felső harmad, csak... jó lenne menőnek lenni. De nem hiszem, hogy jó alapanyag vagyok hozzá. Mostanában túl sokat szorongok.

– Gondolom ezt jelenti kamasznak lenni.

– Vagy melegnek egy ilyen országban.

– Na igen, az meg a másik.

– Tudod, mielőtt gimibe jöttem, volt a fejemben egy kép, hogy mit akarok – kezdett mesélni Dávid. Láttam, hogy bár az előtte elnyúló kirakóhalomra néz, nem fókuszál, csak céltalanul rendezgeti a darabokat. – Felsőbb évesekkel haverkodni. Összejönni a suli legvagányabb csajával. A focicsapat tagjává válni. Kocsmázni, bulizni járni a barátaimmal. Tudod, amit minden fiú akar.

– Ennek egy fele megvan, a másik fele pedig még meglehet – okoskodtam.

– Ugyan, az egyik legnagyobb vágyam úgyse fog teljesülni – simított végig az arcomon. – Nem fogok összejönni a suli legvagányabb csajával.

Próbáltam nem nagyon elégedett arcot vágni, de a szám akaratlanul is vigyorra görbült.

– Hát ez igazán szomorú – mondtam, amin elnevette magát. – Amúgy ki lenne a legvagányabb csaj? Kit akarna a kicsi Dávid leginkább?

Nem örültem neki, hogy szinte azonnal rávágta a választ:

– Dalit. Csinos, belevaló, nyitott, vicces...

– Jó, azért az összes jó tulajdonságát nem kell felsorolni – szakítottam félbe.

– Miért szerinted nem ő a legvagányabb?

– Erre nem válaszolok.

– Miért? – cirógatott tovább.

– Mert nekem csak te létezel egyedül, senki más – mondtam incselkedőn, mire ráncolni kezdte a homlokát.

– Szóval olyan válaszod lenne, aminek nem örülnék?

– Dehooooogy – puszilgattam meg az ujjait. – Dehogy.

– Na, ki az? Ki az, mondd meg! Nem fog rosszul esni, nem leszek féltékeny, eskü.

Felültem, fél kezemmel a mellkasát támasztottam, a másikkal magamhoz húztam a fejét. Kicsit kicsavarodott a testem, de nem érdekelt, mindenképp csókot akartam nyomni a szájára.

– Kíváncsi vagy, szerintem ki a legmenőbb? – kérdeztem halkan, és újabb csókokkal tettem egyértelművé, hogy kire gondolok.

– Inkább azt mondd, ki a második legmenőbb – mormolta az ajkamra Dávid. Megmosolyogtatott, hogy ennyire ismer.

– Tüske Dani – böktem ki, még mindig pihegtem a csókoktól. Szívesen folytattam volna, de hamar levettem, hogy Dávidnak jelenleg nincs kedve belemélyedni a dolgokba, amit kicsit bántam ugyan, de azért tiszteletben tartottam.

– Várj, mi? Azt hittem, lányokról beszélünk! – ráncolta a homlokát.

– A legmenőbb emberről beszéltünk, nem? Úgy értem, a másodikról. Szerintem az Tüske Dani.

– Szóval bejön neked?

– Te most féltékenykedsz?

– Nem – szögezte le gyorsan Dávid, a fejét rázta, amitől a tincsei a szemünkbe hullottak. – Csak talán elképzelhető, hogy egy kicsit nekem is bejön.

– Igen? – túrtam a hajába.

– Kockahasa van! – nyögte, és az arcomnak támasztotta a homlokát.

– Tényleg, te egy öltözőben vetkőzöl vele! – jöttem rá. – Na most én vagyok féltékeny.

– Rám, vagy Danira? – dünnyögte Dávid.

– Is-is – vigyorogtam, és megemeltem az állát, hogy az ajkunk újra egymásra találhasson.

Nem sokkal később már megint az ölében feküdtem, Dávid egyik kezével visszatért a kirakóshoz, a másikkal a hajamat babrálta. Szívesen néztem, ahogy koncentrál, közben pedig arról álmodoztam, hogy a kanapén fetrengve csókolózunk.

– Amadé, kérdezhetek valamit?

– Bármit.

– Te egy kicsit... sznob olvasó vagy. – Szünetet tartott, hátha kikérem magamnak, de nem tudtam letagadni. Fölém hajolt, úgy folytatta: – De akkor miért olvastad végig a Szent Johanna Gimit? Egy csomó része van.

– Hát ez nem életem csúcs sztorija – kezdtem bele. – Volt egy lány, akibe felsőben eléggé belezúgtam. Gondoltam, a kedvére teszek azzal, ha elolvasom a kedvenc könyveit, de hát nem sült ki belőle túl sok minden jó.

– Hogy érted?

– Hát, először is, a lánnyal egyszer mentünk el randizni, és a végén megkérdezte, igaz-e, hogy buzi vagyok. Először azt hittem, csak azért, mert fiúként ilyen agyzsibbasztó lányregényeket olvastam, de aztán kiderült, hogy valakinek a valakije látott valamit Ervinnel, és így... á, mindegy, bonyolult – legyintettem. – Rossz belegondolni, olyan béna sztori.

– Hány éves voltál?

– Tizennégy.

Láttam, hogy sokkolja, hogy Ervinnel már akkor is volt köztünk valami, de végül nem róla kérdezett.

– És akkor sem érezted úgy, hogy vannak menők és nem menők?

– Azt éreztem, hogy vannak, akik menők akarnak lenni és elnyomni másokat, mint például engem – meséltem. – Ez rosszul esett, de nem „hódoltam be" nekik, inkább csak kizártam magam az egészből, ha érted, mire gondolok.

– Sajnálom – simogatta a homlokom. – Ez a négy év jobb lesz, sokkal, ígérem.

Nagy sóhaj szakadt fel belőlem.

– Úgy legyen!

/*/

Az edzés kemény volt, hisz közeledett a szezonindító verseny – Lujza már alig várta, hogy túl legyen rajta, mert így semmilyen programra nem tudott elmenni.

Este tizenegykor az ágyában fekve telefonozott, semmi kedve nem volt megmozdulni. Messengeren beszélgetett Ádámmal, aki épp a pénteki halloweeni buliról kérdezgette, de mivel szombaton tartották a versenyt, szó sem lehetett arról, hogy előtte éjjel bármit is csináljon.

Oké, akkor csütörtökön délután ráérsz?, írta a fiú. Lujza szíve kihagyott egy dobbanást. Ádám most randira hívja?

Csak négyig, utána edzésem van.

Westend?

Elég szűkszavú randira hívás volt, de Lujza azért kicsit örült neki. Még nem igazán tudta hova tenni Ádám közeledését, eleinte azt hitte, csak barátkozni akar vele a fiú, aztán viszont az a sejtése támadt, hogy Ádám valami többet akar tőle. Hosszan nézett a szemébe, folyton megérintette és átölelte. Sokat írt neki instán és messengeren is. Az összes YouTube videó és netes oldal „vajon tetszem neki?" pontjait teljesítette.

És Lujza mégsem tudott felhőtlen boldogságot érezni – még mindig fájdalmat okozott ránéznie Amadéra, főleg, ha a fiú mosolygott. Gyűlölte, hogy a fiú nem mosolyog rá sokszor, bár udvarias maradt vele azután is, hogy lényegében barátzónába tette.

Idegesítette, hogy milyen vidáman beszélget Teklával vagy Zéti nővérével, Petrával, és az is zavarta, amikor rajzon Dávid vállának támasztotta a fejét vagy amikor Vil az ölébe ült az egyik szünetben.

Még mindig Amadé barátnője akart lenni.

Nagyot sóhajtott, és a takarójára ejtette a telefonját.

Hátha Ádám segít tovább lendülnie Amadén – hátha ő majd értékeli azt a szépségét, amiről az anyja vagy az általános iskolás barátnői áradoztak neki. Miráék biztosak voltak benne, hogy Lujzának lesz először pasija közülük. Ehhez képest Mira már a nyáron talált magának egy srácot a Balaton parti Xanadu Fesztiválon, Lujzát pedig rögtön visszautasította az első fiú, aki megtetszett neki.

Az önbecsülése és önbizalma is romokban hevert – nagyon remélte, hogy Ádám segít visszanyernie mindkettőt, és nem teszi még jobban tönkre őt.