81. fejezet

Nem lehet mindig minden a legjobb

A vasárnap nem tett jót Dávid mentális állapotának. Miután reggel elbúcsúzott Amadétól tanulni próbált, de végül csak rajzolgatott és végig Ervinen törte a fejét. Mit csinálhat most, vajon milyen gyakran beszél Amadéval, chaten vagy telefonon, milyen hangnemben szól hozzá, megpróbálja-e visszacsábítani...

Közben azzal mérgezte az elméjét, hogy azt találgatta, vajon mennyire működhetett jól együtt Amadé és Ervin. Tudta, hogy nem kellene ezen rugóznia, de képtelen volt az irányítása alá gyűrni szemtelen gondolatait – próbálta kitalálni, vajon Ervin egész életében csak fiúkkal volt-e, vagy lányokkal is, a Facebookon egész sok mindent talált róla. Még az is kiderült, hogy írt a gimis iskolaújságnak, épp amikor Dorián volt a főszerkesztő.

Estére Dávid annyira belehergelte magát a témába, hogy amikor lement nassolnivalóért és a konyhában találta a bátyját, nem tudott csöndben maradni.

– Hé, Dorián! Lehet egy kérdésem?

/*/

Dorián kíváncsian méregette az öccsét. Egy ismeretlen barna pulcsit viselt, ami úgy tűnt, mintha már harminc éve használatban lenne. A haja borzas volt, a szeme alatt karikák húzódtak. A pulcsi alját gyűrögette, az egész testtartásából sütött a feszültség. Dorián abbahagyta az álmodozást és magában dúdolgatást, és azon kezdett tűnődni: vajon Dávid végre el akarja neki mondani, mi van közte és Amadé között?

– Mondd csak – biccentett, és igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem számítana a témára és Dávid tökéletesen meg tudná őt lepni. Csak kevergette a kávéját és várakozott türelmesen, ártatlanul pillogva.

/*/

A bátyja kicsit közömbös arcot vágott, de Dávid nem akart meghátrálni. Tudta, hogy Dorián nagyon pletykás körökben mozgott anno, szóval biztos hallott szaftos sztorikat Ervinről. Vett egy mély levegőt, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kimondta:

– Ismerted Ervint a gimiben, ugye? Tudsz arról, hogy volt-e barátnője?

/*/

Hirtelen nehézzé vált a légzés, Dorián kővé dermedt. Hogy jön ide Ervin? Gyanakodva nézte Dávidot. Vajon mennyit tud? Miért kérdezi ezt?

/*/

Ez a gyanakodó pillantás megijesztette Dávidot. Dorián sejti, hogy nem hetero? Sejti, miért tölt itt annyi időt Amadé?!

Kezdte bánni, hogy előhozakodott a témával. Már épp el akart menekülni, vissza a szobájába, hogy telesírja a párnáját és felhívja Amadét, de végül Dorián válaszolt neki:

– Hát... Nem voltam vele kifejezetten szoros viszonyban... de amíg együtt jártunk... mármint amíg egy gimibe jártunk, nem tudtam róla, hogy lett volna barátnője.

/*/

Dorián nem akart hazudni a testvérének, mégis valami teljesen mást mondott, mint amit tervezett. Nem szégyellte, hogy fiúkkal is volt a kapcsolata, de az, hogy Ervinnel volt viszonya, sok kellemetlen kérdést vethetett volna fel közöttük, főleg Amadé miatt.

A válasz láthatóan nem tetszett Dávidnak, összepréselte az ajkát. Dorián rájött, mi lehet a baj: Dávid féltékeny Ervinre.

Ó, szegény! Ha tudná, valójában milyen szálak fűzték össze Ervint és Amadét, nem szorongana ennyit a dolgon.

Nagyon szerette volna, ha az öccsével tehetnének egy lépést előre a bizalom terén, és biztos lehetett benne, hogy nem Dávid fog először kibújni a csigaházából.

Tehát Doriánon a világ szeme.

Ám hiába határozta el magát, a lehetőség kicsusszant az éppen nyíló bejárati ajtón: az anyjuk rontott be, lerúgta a cipőjét és úgy trappolta be a konyhába, mintha valaki üldözné.

– Mi az, anyu? – riadt meg Dávid.

Mariann már nagyjából két és fél hete nem jelentkezett a családja előtt szétcsúszott vagy részeges állapotban, és Dorián hitt benne, hogy az új munka és az új projektek lefoglalták annyira, hogy ne mindig az legyen az első gondolata, hogy alkohol után nyúljon. Azt is látta, hogy Dávid mennyire jobban érzi magát attól, hogy Mariann jobban van.

– Felhívott a nővérem.

Dorián felszisszent. Mariann és a testvére között sosem volt felhőtlen a viszony, annyira különböztek a másiktól, mint a tél meg a nyár.

– A férjével el akarnak menni egy hétre nyaralni, és addig valakinek vigyáznia kellene a kislányukra.

– Ajjaj – nyögte Dávid. – Mi leszünk azok?

Mariann lerogyott az egyik székre, Dávid pedig azonnal ugrott, hogy hozzon neki egy pohár vizet.

– Köszönöm, édesem – húzta magához a fiút egy puszira Mariann.

– Mikor jönne a kislány? – kérdezte Dorián.

– Novemberben – sóhajtott az anyjuk. – Remek. Már annyira várom!

– Anya – mondta dorgálón Dorián.

– Tudom, tudom, szörnyen hangzik. Figyeljetek, ti négyen voltatok a legédesebb kisgyerekek a világon, és majdnem minden percét imádtam azoknak az éveknek... de nem hiszem, hogy kibírok még egy hetet egy hároméves mellett.

– Majd mi segítünk – ajánlkozott rögtön, vaktában Dávid.

– Merész kijelentés – jegyezte meg Dorián. – De persze, segítünk.

Mariann nagyot sóhajtott, és feszülten túrt a hajába, amitől kibomlott a kontya. A magasba emelte a vizes poharát, és nyűgös tekintettel nézett Dávidra, aztán Doriánra.

– Hát, drága fiaim, most aláírtuk a halálos ítéletünket!

Dorián nem is tudta, kitől örökölhették a színpadiasságot.

/*/

Minden lyukasóra aranyat ér egy diák életében – kivéve, ha az utolsó előtti óra az. Amikor bár van egy kis idejük lazulni, nem mehetnek haza, mert még hátra van egy történelemóra... Dávid, Amadé és Vil egy kanapéra telepedtek le, csak ültek egymás mellett, telefonoztak, pihentették az agyukat. Nem beszéltek sokat, a második órai matekdolgozat mindegyiküket mérhetetlenül elfárasztotta.

Egyszer csak Vil oldalba bökte Amadét, de olyan lelkesedéssel, hogy még Dávid is érezte. (No nem mintha árgus szemekkel figyelte volna, mennyire simul egymáshoz Amadé és Vil, á, dehogy...)

– Hé, Amadé, ezt nézd csak!

– Mizu?

– Nézd, nézd, ez Tompa Emmácska, az angol tanárunk! – mondta izgatottan Vil. – Nincs rajta melltartó, tök átlátszik a trikója!

– Azta, és tényleg! – döbbent meg Amadé, és elvette a telefont Vil kezéből. Dávidnak elég volt egy pillantást vetnie a képre, hogy önkéntelenül is cselekedjen. Mielőtt Amadé belemélyedhetett volna a fotó elemzésébe, laza mozdulattal kikapta barátja kezéből a mobilt, és letette maga mellé.

– Hé! – nevetett fel Amadé. – Miért vetted el?

– Mert nem illik ilyet nézegetni egy tanárunkról.

– De hát ő posztolt a Facebookra! – ellenkezett Vil. Amadé viszont már átlátta a helyzetet. Fülig ért a szája.

– Kis féltékeny!

– Nem vagyok féltékeny – forgatta a szemét Dávid, mintha ez a legszürreálisabb lehetőség lenne.

– Ó, dehogy vagy – legyintett Amadé elégedett vigyorral az arcán. – Egy kicsit sem.

Dávid látta, hogy Vil próbálja elfojtani a mosolyát. Elfordult, hogy kis privátteret adjon nekik.

– Nem.

– Akkor visszaadod a telefont?

– Igen. Szívesen visszaadom Vilnek. A jogos tulajdonosának – nyújtotta Dávid a mobilt Amadé előtt, aki nem akarta abbahagyni a röhögést.

– Ügyvédgyerek – bökött az oldalába. Dávid hallotta, hogy Vil is kicsit fuldoklik a nevetéstől.

– Nem illik a tanárod mellét nézni – próbálta menteni a helyzetet Dávid, de tudta, hogy már nincs semmi menthető a kezében.

– Milyen udvarias lett valaki hirtelen – vigyorgott kajánul Amadé, és felkönyökölt a kanapé támlájára. Elég vonzón festett így, Dávid érezte, hogy a szívverése felgyorsul, nehezebb volt levegőt venni, a forróság gyötrőn simított végig a bőrén.

– Mindig is udvarias voltam – ellenkezett erőtlenül. A szavak nehézkesen buktak ki a száján, mert annyira elvonta minden figyelmét, ahogy Amadé megnedvesítette az ajkát.

– Smároljátok már le egymást – szólt közbe röhögve Vil. Amadé elkapta a tekintetét Dávidról, a mámorító hangulat szertefoszlott.

– Csitt, ilyet suliban nem mondunk! – csapta meg Vil combját Amadé, majd Dávidot is megpaskolta. – Bocsi, kicsim, nem hülyítelek tovább. Inkább elmegyek a töri könyvemért. – Nagy nehezen feltápászkodott, nyújtózott, amitől az inge felcsúszott a derekán. Dávid érezte, hogy a foga az ajkába mélyed, képtelen volt leplezni az érzéseit. Erre Vil is ráerősített:

– Ne bámuld már így! – vihogott, és közelebb csúszott Dávidhoz a kanapén.

– Hogy?

– Mint akinek menten elcsurran a nyála Amadé lapos feneke láttán.

Dávid nyakát forró pír borította el, és a párnák közé süppedt.

– Nem lapos a feneke – bökte ki, hátha egy kis vitával el tudja ütni a zavarát, amin Vil remekül szórakozott.

– De igen.

– De nem.

– Ezt csak azért mondod, mert elfogult vagy – karolta át Vil, az arcát Dávid arcába tolta.

– Nem.

– De igen!

– De nem.

– Hé, babák, miről vitáztok?

Szerencsére visszaért Amadé, intett Vilnek, hogy csússzon arrébb, aki elégedett vigyorral árulta el:

– Arról, hogy lapos-e a feneked. Szerintem igen, Dávid szerint nem.

Amadé leült, a válla, csípője és combja Dávidhoz simult, ami nehézzé tette a párbeszédre való koncentrálást. Főleg, hogy közelebb is hajolt, és mosolyogva azt kérdezte:

– Dávid, életem, most vitatkozós, vagy önbizalomhiányos kedvedben vagy?

Dávid kérdőn felhúzta a szemöldökét, és inkább nem mondott semmit.

– Csak, hogy ellent mondjak neked, vagy támogassalak.

– Inkább azt mondd, szerinted lapos-e a feneked vagy sem – szólt közbe Vil.

– Nem tudom – mondta végül Amadé. – Sose gondolkoztam ezen. De annak örülök, ha Dávidnak tetszik.

Odabújt Dávidhoz, a mellkasához simult, és Dávid azon kapta magát, hogy gondolkodás nélkül öleli át a fiút. Csak akkor jött rá, hogy ezt lehet nem itt kellene, amikor Vil felemelte a telefonját, hogy lefotózza őket. Finoman Amadé vállára tette a kezét és eltolta magától, próbálta olyan udvariasan és kedvesen tenni ezt, hogy ne bántódjon meg.

Amadé lesütött szemmel húzódott el, aprót bólintott és a hátát az egyik párnának támasztotta. Szívfacsaró látvány volt, pedig Amadé ki sem mutatta a szomorúságát – Dávid viszont érezte a levegőben tapintható fájdalmat.

A helyzet nem úgy oldódott fel, ahogy Dávid számított volna rá. Egy vicc Viltől, egy halvány mosoly Amadétól, és visszazökkenhettek volna az eredeti kerékvágásra.

Ehelyett őrült káosz terelte el a figyelmüket az önsajnálásukról. Rohangálás kezdődött az aulában, amire Vil figyelt fel először.

– Hé, mi történik? – kérdezte a mosdók felől felbukkanó Torótól, és nyújtózkodni kezdett, hogy lássa, mi okozza a felfordulást.

– Történik valami? – térdelt fel Amadé Dávid vállára támaszkodva. Dávid nyögött egyet a súly alatt, de ő is megfordult.

– Mi az? – kérdezte.

Toró leült a kanapéjuk támlájára. A mindig vidám srác most kifejezetten idegesnek tűnt.

– Azt hallottam, valaki rosszul lett. Egy mentőre várnak.

– Rosszul lett valaki? – szédült meg Dávid. Gyűlölte, ha valaki rosszul lett. Egyszer egy volt haverja akkorát esett a gördeszkapályán, hogy eltörte a lábát és elájult, Dávid életében először és utoljára akkor találkozott mentőkkel. Nem volt egy túl jó élmény, egy egész héten át minden éjjel sírva riadt zaklatott álmaiból.

– A matektanárunk – hallotta Dávid a következő megjegyzést, ami Ádámtól származott. Fel se tűnt neki, hogy megérkezett a srác, és nem is kifejezetten örült neki.

– Ezt meg honnan veszed? – döbbent meg Vil. Dávid érezte, hogy Amadé ujjai a párna alatt Dávid ujjai köré fonódnak, ami visszarántotta őt a valóságba. Nagyokat lélegzett és próbált összpontosítani.

– Körbe néztem kicsit – árulta el Ádám.

– Sherlock – mondta Toró. Az öt fiú feszült figyelemmel kísérte, amint Tüske Dani a füléhez szorított telefonnal a porta felé igyekszik.

– A tizenegyedikesek azt mondták, hogy Keri egyszer csak megszédült és elájult a táblánál – folytatta Ádám. Dávid maga elé képzelte a jelenetet, és ettől majdnem ő is elájult. Ha ez az ő órájukon történik meg, biztos szörnyethal a félelemtől.

– Szegény – mondta szánakozva Amadé. – Azért biztos hamar rendbe jön.

Dávid elámult Amadé optimizmusán. Kerepes tanárnő az imént ájult el, ki tudja, mi a baja, és Amadé szerint hamar rendbe jön?!

– Most mi az? – húzta fel a szemöldökét Amadé. – Még huszonöt éves sincs.

Dávid hitetlenkedve rázta a fejét.

– Ez nem jelent semmit.

Megérkezhetett a mentő, mert Tüske Dani most néhány narancsruhás ember kíséretében sietett át az aulán. Ezután egy hordágyon kivitték az eszméletlenül fekvő nőt, amit Dávid csak úgy bírt végignézni, hogy a körmét akaratlanul is Amadé kezébe mélyesztette. Még jó, hogy mind a tízet lerágta korábban, így nem okozott nagy fájdalmat a barátjának.

– Istenem – sóhajtott Vil.

– Ez nagyon durva – értett egyet Toró az állát dörzsölgetve.

Dávid azt szerette volna mondani, hogy haza akar menni, de végül nem sikerült megszólalnia.

– Minden rendben lesz – mondta halkan Amadé, de talán már ő se gondolta komolyan.

Egyre többen figyeltek fel a kavalkádra, de néhány tanár elkezdett körözni a folyosón, hogy betereljék a diákokat a termekbe. Egy franciatanár lépett oda Dávidékhoz, és felszólította őket, hogy távozzanak az aulából. Szegény férfi falfehér volt, és izzadt, de a hangja nem remegett.

– Jól vagytok? – kérdezte őket, amíg várta, hogy összepakolják a táskájukat.

– A tanárnő jól lesz? – talált rá a hangjára Dávid. Eddig különösebben nem ragaszkodott Kerepeshez, most viszont úgy érezte, nem tudja elképzelni az életét nélküle.

– Reméljük – erőltetett mosolyt az arcára a tanár úr. – Csak menjetek be a terembe, kérlek.

A fiúk engedelmeskedtek. Dávid hálás volt, amikor Amadé belékarolt. Még Ádámtól se kaptak lenéző pillantást.

Dávid nagyon próbált nem sírni, de a könnyek elviselhetetlenül égették a szemét. Kiment a mosdóba arcot mosni, és nem sokkal később Amadé nyitott be utána. A fiú nem szólt, csak magához ölelte, mindenféle hátsószándék nélkül. Dávid hálásan viszonozta az ölelést, végre egy kicsit elengedhette magát.

– Tényleg minden rendben lesz? – kérdezte halkan. Amadé tenyere újra meg újra végigsiklott Dávid hátán.

– Igen. És majd írunk Daninak, hogy mi történt, oké?

– Köszi – mormolta Dávid. Néhány percig egymás karjában maradtak, amíg Dávid le nem nyugodott.

Történelemóra elején a tanár megnyugtatta őket, hogy azt a hírt kapták: Kerepes tanárnő máris jobban van, de még pár napig bent tartják a kórházban. Arra a kérdésre, hogy mi történt vele, nem tudják a választ.

/*/

Tudtam, hogy Dávidot most nem szabad magára hagynom, szóval elvittem sütizni. Extracsokis tortaszeletet vettem neki, hátha a cukor felderíti, de még mindig fanyar képet vágott. Amikor úgy tűnt, senki sem néz minket, futón meg-megsimítottam a karját, és amikor nyolcadjára nyúltam hozzá, morrant egyet és felnézett maszatos tányérjából.

– Megkérdezted már Ervint, van-e olyan hely, ahol együtt lehetünk? – kérdezte karcos hangon.

– Még nem – ismertem be. Azt hittem, nem örül neki, ha Ervinnel beszélek, szóval eszembe se jutott az elmúlt két napban megkeresni a fiút.

– Majd szólj, ha kapsz választ – kérte. Olyan rosszkedvű volt, megszakadt érte a szívem.

– Te leszel az első – mosolyogtam rá, amit haloványan viszonzott.

– Hé, nem megmondtam, hogy minden rendben lesz? Kerepes jól van, jobban van, minden oké, nem?

Sötéten olvadt le a mosoly Dávid arcáról.

– Hát... – Hallgatott pár másodpercet, aztán mély sóhaj után bevallotta: – Azt hiszem, kicsit talán... van egy kicsit... hipochonder hajlamom?

– Hogy érted? – kérdeztem óvatosan, mert nem akartam olyat mondani, amivel rontani tudnék a helyzeten.

– Talán bepánikoltam attól, hogy nem vagyok egészséges. És hogy én is elájulok.

– Ó, Dávid! – fogtam meg a kezét. – Már hogy ne lennél egészséges? Miért ájulnál el?

– Romlott a szemem – bökte ki. – Azt mondta a doki, hogyha félév múlva visszamegyek és ismét nem lesz jobb, szemüvegre lesz szükségem.

– Szerintem jól állna a szemüveg.

– Az nem számít. Az számít, hogy a szemem nem elég jó, és...

– Te maximalista vagy a szemedre? – lepődtem meg, és talán most nem sikerült a megfelelő hangszínt eltalálnom.

Dávid szomorúan pislogott.

– Utálom magam miatta. És még csak tenni se tudok ellene! Nincs annyi répa, amennyitől visszafordulna a szemem állapota.

– Dávid, mindenkinek folyamatosan romlik a szeme. Ez természetes, főleg amennyi időt képernyő előtt töltünk.

– Tudom, a doki is ezt mondta. De akkor is.

Elhúzta a kezét, hogy rendet rakhasson az asztalunkon, én pedig elkeseredve néztem őt.

– Hogy tudnék segíteni?

Először hallgatás volt a válasz, ami majdnem összetörte a szívem, de aztán Dávid egy erőtlen mosollyal felnézett rám és azt mondta:

– Már azzal is segítesz, hogy vagy. Ha lenne még valami, majd szólok. Rendben?

– Rendben – biccentettem. – Szeretnél átjönni hozzám könyvespolcot pakolni?

Dávid megenyhült, és őszintébbé vált a mosolya.

– Tudod, milyen régóta várok erre a kérdésre? Borzalmasan kaotikus az a polc!

Nevetve ingattam a fejem, de örültem, hogy végre sikerült kicsit kimozdítanom a szürkeségből. Meg persze annak is, hogy rendbe tudjuk tenni azt a tényleg borzalmasan kaotikus könyvespolcot.