8. fejezet

Jóbarátok...?

Idegesen dobogtam a lábammal az asztal alatt. Nagyapa épp „vadat lőtt" vacsorához, ahogy ő mondta, és rengeteg isteni ételt pakolt ki az asztalra. Erikát is meghívta, így kellemes édeshármasban vacsoráztunk.

A lakás ablakát nem nyitottuk ki, pedig nagyon meleg volt, de így is olyan rosszul szigetelt az ablaküveg, hogy szinte mindent hallottunk, ami az utcán történt. Erika laza lenvászoninget viselt, ami szokatlanul sokat takart a testéből, sötét haját egyszerű kontyba fogta. Nagyapán az egyik élénkszínű, hawaii inge volt, és őszes fürtjeit napszemüveggel fogta hátra. Mintha csak a Bahamákon élne és nem Budapest egyik legrosszabb hírű negyedében.

– Csak tologatod az ételt – jegyezte meg Erika. Rosszul éreztem magam, amiért figyel, úgyhogy a számba tettem a húsfalatot, amit eddig csak böködtem a villámmal.

– Mert szerelmes – válaszolt neki Nagyapa. Erika megemelte a szemöldökét.

– Pompás. Hogy hívják a lányt?

– Nincs lány – mondtam duzzogva és a tenyerembe támasztottam az állam.

– Hát mi a neve a srácnak?

– Srác sincs! Nincsen senki! – csattantam fel, de rögtön bele is pirultam a felháborodásomba. Főleg, mivel étvágytalanságom és kedvtelenségem legfőbb oka az volt, hogy Dávid a minap árulta el: júliusban, azaz nemsokára három és fél hétre Ausztráliába utazik a nővéréhez. Úgy összenőttünk az elmúlt időszakban, hogy elképzelni sem tudom, mit fogok csinálni, amíg ő távol van.

– Akkor mit vagy úgy oda? – bosszankodott Nagyapa. – Napok óta nem vagy önmagad.

– Csak... holnap este lesz egy buli, és... – Lenyeltem a büszkeségem és újabb húsdarabot szúrtam a villámra. – Elmehetek rá?

Nagyapa és Erika csak pislogott.

– Ezt most kitől kérdezed? – kérdezte a nővérem. Felhúztam a vállam, a kérdés teljesen jogos.

– Mindegy. Elmehetek?

– Csak ha van jó ruhád – közölte Nagyapa. – Muszáj lesz elcsábítanod azt a valakit, aki miatt nem vagy képes aludni.

Fölöslegesnek láttam volna ellenkezni. A család olasz vonatkozása lehet az, hogy mindenbe bele akarják szuszakolni a romantikát.

– Jó ruháim vannak. A tieidet hordom – emlékeztettem.

– Szerintem vedd fel azt az azúrszínű inget, ami olyan színű, mint az óceán – vetette fel Erika. Bizarr volt vele erről társalogni. – A drappszínű vászonnadrágoddal. Le fogod venni a lábáról, bárki legyen is az. Benned ég a családi vonzerő!

– Amit te is oly jól hasznosítasz, mi? – mondtam keserűen. Erika összehúzta a szemét.

– Hé, mindenki azzal foglalkozzon, amihez ért. Én ehhez értek. – Belekortyolt a méregdrága vörösborába, és a homlokát ráncolta. – A tehetség mellett pedig azért van más motivációm is a munkában.

– Aha – dünnyögtem.

Erikával nem vagyunk jó testvérek. Kifejezetten nem. Már azelőtt se voltunk jóban, hogy a szüleink börtönbe kerültek volna, utána, amikor félig az ő vállára is nehezedett létem terhe, még rosszabb lett köztünk a viszony.

– Hova mész bulizni? – érdeklődött Erika, és hátradőlt a székében.

– A Kuckóba. Nem a te körleted.

– Hát nem.

– És mennek oda csinos lányok? – szólt közbe Nagyapa.

Eltoltam magam elől a tányért.

– Köszönöm, nagyon finom volt. Nektek további jó étvágyat. Én most megyek olvasni.

/*/

Nincs lehangolóbb, mint egyedül ülni egy buliban és gyümölcslevet iszogatva nézni, ahogy a srác, aki miatt eljöttél, épp egy csinos lány torkán próbálja ledugni a nyelvét.

És még sötét is volt, fények is villództak – nem tudtam se olvasni, se verset írni.

A világ legszerencsétlenebb emberének éreztem magam, és ezen az sem segített, hogy mellettem ült az a furcsa lány, aki útbaigazított a szintfelmérőn és akiről azt gondoltam, nem fog rám emlékezni, mégis tudta, ki vagyok, sőt, még a nevemen is szólított; ezt azzal magyarázta, hogy az öccse mesélt rólam.

– Zéti nővére vagy, ugye? – tippeltem. A lány különös pillantást vetett rám: egyszerre volt benne elismerés, meglepettség és irónia.

– Nahát! Meglepően sokat fejlődtek a képességeid legutóbbi találkozásunk óta.

Ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagytam.

– Mi is a neved? – kérdeztem. Ellenőriztem, hogy Dávidék ott vannak-e még a parketten. Ott voltak, smároltak, jól érezték magukat.

– Petra.

Hümmögve mértem végig. Petra. Másra számítottam, valami... különlegesebbre, talán. Valami olyasmire, ami illik egy olyan lányhoz, aki smink nélkül, feszes hajfonattal, fekete pólóban és farmerban érkezik egy buliba, és aki egy jojó madzagját csomózza a bárpultnál. A Petra túl egyszerűnek tűnt hozzá.

– Valami gond van vele? – érdeklődött és erősen meghúzta a madzagot. A fejem ráztam és visszafordítottam a tekintetem a táncparkett felé. Beleittam a gyümölcslevembe, és azt képzeltem, alkohol van benne, amitől elkábulok annyira, hogy ne érdekeljen Dávid és újdonsült barátnőjének a látványa. Lehet, hogy nem is a barátnője, csak egy vadidegen, aki kedvet kapott smárolni Dáviddal, és megvolt az a szerencséje, hogy lánynak született és különösebb gond nélkül meg is teheti ezt.

Fogalmam sem volt, kicsoda, de borzalmasan irigyeltem.

Összesimult Dáviddal, aki vágyakozva ölelte a lány tapadós ruhába kényszerített testét és olyan illetlen helyeken tapogatta, hogy sokan rég lecsapták volna a kezét. De ez a lány nem – még a végén ő lesz az, aki megadja Dávidnak a nagy vágyát, ő lesz az, aki befogadja az ágyába. És akkor Dávid végre nagyon boldog lesz és nagyon elégedett lesz magával, és én nekem örülnöm kell majd, mert a jó barátok ilyenek.

És nem olyanok, hogy otthagyják a másikat egy buli közepén egy lányért.

A gyümölcslevem szopogatva védtem meg Dávidot magammal szemben: összetört a szíve (jó, annyira talán nem is, inkább a büszkesége), ki kell kapcsolódnia, túl kell lépnie Helgán. Na de így, ebben a formában?

Még csak észre se vett az este folyamán. Persze, minden bizonnyal azért, mert nem vagyok lány.

Ez a gondolat úgy belém mart, hogy hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam Petrát:

– Van kedved táncolni?

Olyan vakmerőnek éreztem magam, mintha tényleg lett volna alkohol a gyümölcslében.

– Nincs – hangzott a felelet. Igyekeztem nem látványosan felsóhajtani megkönnyebbülésemben. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha igent mond. A parkettre vezetem, a derekára teszem a kezem és lassúzni kezdek vele a Britney Spears számra, ahogy Dávid és a lány tette, mielőtt csókcsatába kezdtek volna?

– De neked sincs – tette hozzá Petra. Sikerült kibogoznia a csomót, elégedetten lengette meg a jojóját.

– Nem, hogy a viharba lenne? – nyögtem fel fájdalmasan, és úgy meglöktem a poharam, hogy kilöttyent a gyümölcslevem. Petra rám pillantott a szeme sarkából, én pedig nem bírtam magammal, kiszakadt belőlem: – Eljövök, mert a legjobb barátom vagy micsodám jóformán térden állva könyörög, hogy jöjjek el vele, és eljövök, hangsúlyozok és nem fölöslegesen szóismétlek, szóval eljövök, hogy jó legyen neki és tudjunk együtt időt tölteni, mielőtt egy hónapra elutazna a világ másik végébe, erre ő mit csinál? Mit csinál? Még csak nem is köszön, mert egy számomra és szerintem számára is ismeretlen lánnyal vív hihetetlen undorítóan kinéző csókcsatát. Nem vett észre, érted? Nem vett észre!

Petra pislogott, és letörölte az arcát, mintha az imént köpködtem volna beszéd közben. Bár nem tudom, lehet, tényleg köpködtem, nagyon elkapott a hév. És azt hozzá se tettem, hogy elméletileg Dávidéknál töltöm az éjszakát, miután a Nagyapa utolsó pillanatban közölte, hogy elmegy otthonról, aludjak valaki másnál, mert most Erika se fog tudni befogadni. Amikor szégyenemben-kínomban megkérdeztem Dávidot, alhatok-e náluk, azonnal beleegyezett és már mondta is a film címét, amit megnézünk, ha nem leszünk túl részegek.

Petra elővett egy zsebkendőt és letörölte a kilöttyent gyümölcslevemet is.

– Az ott az én legjobb barátom, aki miatt eljöttem. – Egy csinos lányra mutatott a kendőjével, aki a falnak dőlve csókolózott egy nagydarab (valószínűleg sportoló) sráccal. Úgy ölelték egymást, hogy nem is voltam benne biztos, csak ölelik egymást.

– De engem nem zavar, hogy egyedül hagyott. Mint téged Dávid.

– Ismered? – lepődtem meg, és még az együttérzésemet is elfelejtettem kifejezni. Petra felhúzta a vállát.

– Mondjuk. Ő is rossz irányba ment aznap, amikor te is.

Összeszorult a gyomrom. Amennyire tudunk különbözöni bizonyos dolgokban, másokban legalább annyira hasonlítunk. Mint a lelkitársak! De a lelkitársaknak nem egymás mellett kéne lenniük?

– Ó. – Nyögtem ki, és próbáltam kirázni a fejemből a lelkitárs-gondolatot.

– Igazán értelmes reakció.

Rámeredtem Petrára, mert nem tudtam eldönteni, viccel-e. Állta a tekintetem, és semmit nem tudtam az övéből kiolvasni. Petra fura volt.

– Mesélj nekem! – kértem vonakodva, próbálva kihasználni a helyzetet, hogy nem vagyok egyedül és egy felsőbb éves lány ül mellettem.

– Mit? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismackó? – A szemöldökét felvonta, a tekintete jéghideg volt. Nem tudtam, én érdemeltem-e ki, vagy a barátnője miatt néz így.

– A Berzsenyire gondoltam – hebegtem elpirulva. – Ki a népszerű, melyik tanár a legjobb, milyen drámák szoktak lenni...

– Pletykás vagy, mint egy lány – mondta feddőn.

– Hát...

Próbáltam beszuggerálni magamnak, hogy tetszik ez a lány, hogy azt akarom vele csinálni, amit Dávid az új barátnőjével a táncparketten, de nem ment. Egyre csak arra jutottam, hogy Dáviddal akarok ott lenni a parketten, nem Petrával.

– Mit szeretnél hallani? Ha pletykák érdekelnek, keresd Dalit. Miután kibújt Valentin ágyából, biztos szívesen cseveg veled.

– Dali? – kérdeztem vissza, rémlett a név. – Ő a leggyönyörűbb lány a suliban, nem?

– Kinek mi számít annak. De elég sokan próbálnak a kegyeibe férkőzni, fiúk és lányok is.

– Értem. És ki a legdögösebb srác? Dali pasija? – próbáltam használni a szlengeket, amiket annyira nem szeretek, de a többség igen. Mindig furának néznek, hogy én nem beszélek így, de Petra csak összevonta a szemöldökét.

– Azt még kevésbé tudom, ki számít a legdögösebb srácnak. – Ohó! Felkaptam a fejem. Petra... és a lányok? Mi van, ha ő is szerelmes a legjobb barátjába? Mi van, ha ugyanabban a cipőben járunk? Akkor elmondhatnék neki mindent, eljátszhatná a nővéremet és segíthetne, többet mint az igazi nővérem valaha... Rémülten ráztam a fejem, majdnem felpattantam. Dehogy vagyok szerelmes a legjobb barátomba! Dávid még csak nem is a legjobb barátom. Jóban vagyunk, talán már barátoknak is nevezhetem magunknak, de semmiképpen sem legjobbak. És nem vagyok belé szerelmes, a szerelem egészen más, mint amit jelenleg érzek Dávid iránt.

Hidegzuhanyra vágytam, de végül csak átvitt értelemben sikerült megkapnom: egy elképesztően helyes srác sétált el a táncparkett szélén. Kusza barna haja az álláig írt, a bőrének olyan barnás árnyalata volt, mint az enyémnek. Farmerdzsekit viselt és vadító mosollyal nézett szét a klubban, a sarkában egy szintén jóképű fiú lépdelt, lenyalt fekete haja és bőrdzsekije volt. Egyértelmű volt, hogy a másik a király, ő pedig csak az udvaronca.

– Na ők – mutattam előre, megfeledkezve magamról és kicsit Dávidról is –, ők kik? Biztosan ők a legnépszerűbbek a suliban. Főleg a farmerdzsekis.

– A bőrdzseki Péterffy Iván. Gazdagok a szülei, valószínűleg ezért van a Berzsenyiben. Nyelvitagozatra jár, benne van a suli focicsapatában. A farmerdzsekist meg Tüske Daninak hívják. – Petra arcán fintor ült, amikor egy pillanatra felé lestem. – Népszerű. Matektagozaton van. Ő is focizik, és okos.

– Nahát, itt az a népszerű, aki okos! – sóhajtottam fel ábrándosan. Mennyire szerettem volna már ilyen helyre járni!

Dávid és a lány még mindig egymást ölelve botladoztak egy kanapé felé, amitől lebiggyedt az ajkam. Eddig bele se gondoltam, mi lesz velem, ha Dávid tényleg elmegy ezzel a lánnyal, hogy vele töltse az éjszakát? Csak nem hagyna itt!

Szerencsére a felháborítóan jóképű Tüske Dani és udvaronca megint elterelték a gondolataim. Iván felénk mutatott, Dani pedig elvigyorodott, aztán elindultak hozzánk.

– Nahát Petra! – köszöntötte a lányt Iván. Tenyérbemászó mosolya nem tetszett, hiába volt szép az arca. – Te? Egy buliban?

– Gratulálok a felismeréshez, megjavult a szemed? – kérdezett vissza Petra. Nem hangzott szemtelennek a hangja, de egyértelmű volt a provokáció. Kíváncsian vártam a fejleményeket, ide-oda kapkodtam a fejem. Még szerencse, hogy Tüske Dani állt kettejük között és így őt láthattam a legtöbbször.

– Kontaktlencsét hord már – szólt közbe Dani, mintha próbálná megakadályozni a vitát. Iván grimaszolt, láthatóan megbánta már, hogy idejött hozzánk. Petra mintha taszítani akarta volna az embereket.

– Na lám, kit szedtél föl itten? – fordult felém Iván, mire zavartan elpirultam. A szemében láttam, hogy kicsit részeg.

– Én...

– Az öcsém osztálytársa. Amadé.

– Jaj ne, humános! – hunyorgott jókedvűen Tüske Dani. Nem tudtam eldönteni, hogy ő mennyit ihatott, Ivánon jobban látszott az alkohol nyoma.

– Nem félsz a sok latin szövegtől? – érdeklődött Iván, és az asztalunkra könyökölt. Meglepett a kérdezősködése, nem tudtam eldönteni, hogy most vicc vagy tényleg érdeklődés tárgya vagyok-e.

– Nem – vallottam be, és megigazgattam az ingem. – Én szeretem a latint.

– Fura vagy – pislogott Dani.

– Neki meg te vagy fura. Te a számokat szereted – szólt közbe Petra. Dani most felé fordult és játékosan lebiggyesztette az ajkát.

– Te is azt szeretted, amíg el nem hagytad a tagozatod a kémcsövekért és döglött állatokért.

– Tudtam, hogy természettudományos tagozatra jársz! – kiáltottam fel diadalmasan. Azt vártam, hogy megint dicsérő pillantást kapok, de nem, Petra kifejezéstelenül nézett rám. Nem, ez nem jó szó, inkább ez: kifürkészhetetlenül.

– Honnan? – lepődött meg helyette Iván. – Csak nem a mindenkit lenéző pillantásából?

Petrára tekintettem, de nem volt szívem kibökni egy igent a kérdésre.

– Ööö... – Megköszörültem a torkom, és nem tudtam, mit kéne tennem ebben a szituációban.

– Cigizel? – kérdezett újra Iván, és megmozgatta a szemöldökét. Bólintottam, Petra pedig a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Akkor gyere, ez ízleni fog! – Iván kacsintott.

– Nem akarok füvezni – tiltakoztam, és féltem, hogy emiatt most lesajnáló reakciót kapott, de Iván kuncogott.

– Nem is fogsz. Ez nem fű. – Átdobta a karját barátja vállán, ami kicsit furán nézett ki, mert Dani magasabb és szélesebb vállú volt Ivánnál. – Danikám, nem jössz te is?

– Most nem, kösz – intett Dani és kibújt Iván karja alól.

– Hát? Leitatod Petrust és az ágyadba viszed? Arannyal fizetnék, ha megtennéd! Lehet, hogy elviselhetőbb lenne, ha egy csini pofi és egy kellemes, tiszta keményizom test behozná a normális, élő emberek világába – Iván beleöklözött Dani vállába, arcán pajzán vigyor sütött, várta, hogy Petra visszavágjon, de ő a lehető legnagyobb nyugalommal épp a jojó madzagját tekerte fel a műanyag tokra.

– Túl sokat ittál – jegyezte meg Dani, az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Legszívesebben megkértem volna, hogy jöjjön ő is, de nem volt hozzá merszem.

Iván sóhajtott, és megint megfogta Dani vállát.

– Dali épp más nadrágjában nyúlkál. Felejtsd már el azt a ribancot!

Petra szeme most megvillant, én pedig kezdtem úgy érezni, valami nagy drámába keveredtem.

– Menj már friss levegőt szívni, haver – szólt rá Dani. Bocsánatkérőn pillantott Petrára: – Iván nem úgy értette.

– Tudom, hogyan értette – biztosította Petra színtelen hangon. Mennyi gubanc! Szinte leesett az állam.

Nem tudtam tovább követni a történéseket, mert Iván megragadott a vállamnál fogva, és kivezetett a klub elé. Nem mertem rákérdezni, hogy miért foglalkozik velem, csak hagytam, hogy a kezembe nyomjon egy cigarettát.

– Ízesített. Zseniális!

Megkóstoltam, és tényleg finom volt, és arra gondoltam, Dávidnak is mennyire ízlene és biztos egyetértenénk abban, hogy ettől aztán vissza lehetne szokni a rendszeresnél is rendszeresebb dohányzásra!

Mintha csak a gondolataimmal idéztem volna meg, Dávid lépett ki a klub ajtaján, a kezében cigaretta lógott. A lány sehol. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre – magam sem tudom, miért, talán kíváncsi voltam, hogy ő tesz-e valamit.

Tett. Hátulról támadott le, miközben Ivánnal beszélgettem. A karjait átfonta a hasamon és a vállamnak támasztotta a homlokát. Kicsit fészkelődtem az ölelésében, mert elég feltűnően lehetett érezni, mennyire élvezte az imént a lánnyal való nyálcserét.

– Nem is láttalak – dünnyögte.

– Bocs, biztos rossz helyen ültem – válaszoltam hűvösebb hangon, mint terveztem. Iván lepacsizott Dáviddal.

– Milyen volt a kis szöszi? – kérdezte vigyorogva Dávidot. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást, de nem volt kedvem faggatózni. Zavart, hogy Dávid most engem ölel, az előbb pedig mást, zavart, hogy utálni akarom, de olyan kellemes a forróság a testemben, hogy képtelen vagyok nem vonzódást érezni iránta. Borzalmas felfedezés volt.

Dávid felnyögött, és most az állát támasztotta a vállamnak.

– Hát, addig egészen jó volt, amíg nem tájékoztatott arról az aprócska infóról, hogy van barátja.

– És erre otthagytad? – kérdeztem, és furcsa módon egy picit eltöltött a büszkeség. Az én Dávidom igazi úriember! Mire végigmondtam fejben a gondolatot, és elképzeltem öltönyben meg nyakkendőben, le is nyugtattam magam: Dávid elég messze van az általam elismert úriember fogalmáról.

Rövid ideig hallgatott a válasz előtt:

– Hát... – Iván közberöhögött. – Nos, nem volt lehetőségem otthagyni, mert miután a kanapén vagy ötpercen keresztül az ölemben ülve, teljes bedobással csókolt, egyszerűen csak lemászott rólam, elnézést kért, hogy barátja van és köddé vált, többet nem láttam.

– Sajnálom, édesem – simogattam meg a karját. Nem értettem, mi történik velem, tíz perce még legszívesebben sírtam volna dühömben és csalódottságomban, most pedig becézgetem és cirógatom.

Nem vagy normális, Amadé, szidtam magam.

– Kínos ügy – biccentett Iván. – Pedig azt hittem, szakít már azzal az ökörrel, akivel tavasszal jött össze. Mirának hívják a csajt, ugye?

Dávid a kezemhez nyúlt, hogy elvegye belőle a cigarettát, és kilépett mögülem, hogy neki támaszkodhasson a falnak, mint Iván.

– Fogalmam sincs. Nem kérdeztem a nevét. Nem kérdeztem tőle semmit! Csak táncoltam magamban, aztán megláttam őt, aztán táncolni hívtam, aztán táncoltunk, aztán smároltunk, aztán még többet smároltunk, aztán otthagyott. – Az arcán forrt a csalódottság, tudtam, hogy ez most nagy szúrás volt az önbecsülésének.

Szerettem volna megölelni, felborzolni a haját, és hívni, hogy csináljunk valamit közösen. De mivel itt volt Iván, nem mertem tenni semmi ilyesmit. Az ég, vagy az, aki bárányfelhőkön csücsül fent az égben, meghallhatta gondolataim, mert egy csinos, alacsony lánykát küldött a segítségemre, aki szélesen mosolygott Ivánra és megkérdezte, kér-e egy whiskyt. Iván szeme kocsányon lógott, és hanyag intéssel köszönt el tőlünk, hogy kövesse a lányt. Mi pedig magunk maradtunk.

– Amadé! – sóhajtott nagyot Dávid, és összeszorította a szemét. – Pocsékul érzem magam. Mi a gond velem?

– Nem veled van gond, Dávidom. – Megfogtam a vállát, a pólója nedves volt az izzadtságtól. – Azzal van a gond, aki párkapcsolatban él, és közben rámászik valaki másra. Megcsalni valakit a legborzalmasabb vétek, amit el lehet követni.

– De... – Dávid nagyokat pislogott. Inkább az bánthatta, hogy őt otthagyták, mintsem, hogy valaki párkapcsolatból félrelépve ölelte őt.

– Nem azért hagyott ott, mert te nem vagy vonzó. Hanem mert megbánta, hogy megcsalta a barátját. Oké?

Dávid szája sarka lebiggyedt.

– Biztos?

– Biztos vonzó vagy-e? Ez a kérdés? – Hitetlenkedve nevettem el magam, de Dávid tényleg rosszul érezte magát. Vagy csak hallani akarta a megerősítést. – Dávid, az egyik legvonzóbb srác vagy, akit ismerek. Már ha nem számítom saját magam.

Erre már Dávid is elnevette magát. A zsebembe mélyesztettem a kezem, és feltűnt, hogy nálam maradt a lakás egyik kulcsa, amit nem adtam le Nagyapának. Mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, már köztünk is lógott a kérdés:

– Van kedved átjönni?

Nem szívhattam vissza az ajánlatot, mert Dávid szeme felcsillant.

– Komolyan? Amadé, nagyon-nagyon szeretnék átmenni!

Zavartan mosolyogtam.

– Na, a végén csak egy szép ember ágyában tölthetem az éjszakát! – örült meg Dávid.

– A lakásba hívtalak, nem az ágyamba – ellenkeztem vigyorogva, mire Dávid kedveskedve megcsipkedte az állam.

– Babácska – mondta mosolyogva. Vártam, hogy folytassa, de nem tette, csupán a becenevet mondta ki, ami megmelengette a szívem.

– Bent maradtak a cuccaim Petránál. Jössz? – Dávid biccentett, és elnyomta a cigaretta maradékát, majd megfogta a karomat a könyököm fölött és hagyta, hogy vezessem.

– De ki az a Petra? – jutott eszébe a kérdés, amikor már beértünk az első terembe. Itt már dübörgött a zene, szóval nem valószínű, hogy hallottam volna a szavát, ha nem közvetlenül a fülembe mondja.

– Majd mindjárt meglátod – mondtam, hogy elnyomjam a borzongásom.

Petra még mindig ugyanott ült, most egy másik, egy sárga jojó madzagját bogozgatta. Amikor Dávid számára egyértelművé vált, hogy kihez megyünk, fájdalmasan felszisszent.

– Megyek, ha nem bánod – mondtam Petrának, aki a szemöldökét megemelve jelezte, hogy hall, de nem nézett fel rám a madzagból.

Dávid bebújt a hátam mögé, a vállamba kapaszkodott és nyüszíteni kezdett:

– Jaaaj, az ijesztő lány, aki olyan gonosz volt velem matek előtt!

Felnevettem, és a vállamra fonódó ujjaira tettem a kezem.

– Petra nem is gonosz – védtem meg a lányt, mire megint megrándult a szemöldöke.

– De akkor az volt! – vitatkozott Dávid.

– Tényleg az voltam – értett egyet vele Petra színtelen hangon, de volt egy olyan érzésem, hogy remekül szórakozik.

Dávid megint nyüszögött, és a nyakamba temette az arcát, én pedig mélyen beszívtam az illatát, amit nem tudott elnyomni sem a tömény alkohol szaga, sem az ismeretlen lány parfümje. Egész napokat el tudtam volna tölteni azzal, hogy Dávid mellett fekszek és csak lélegzek, belélegzem az ő finom Dávid-illatát, amit akkor se tudnék tökéletesen meghatározni, ha fegyvert szorítanának a halántékomhoz.

– Köszönöm, hogy beszéltünk – mondtam, és elléptem Dávid bűvköréből, hogy ne kábuljak el teljesen az illatától és hogy felkapjam a Petra asztalán búslakodó kis csúnyácska hasitasimat (amit a Nagyapa tukmált rám, ajándékba hozta Monacóból, a mintája viszont valami borzalmas volt).

Petra megemelte a fejét, amikor a vállára tettem a kezem.

– Nincs mit. Pszichológusnak lenni érdekes dolog.

Dávid összeszorította a száját, ahogy Petrát bámulta, de most próbáltam inkább a lányra koncentrálni.

– Kérsz ölelést? – tettem fel a kérdést bátortalanul. Petra beszédes tekintettel meredt rám, aztán a kezemet nézte így, egészen addig, amíg el nem vettem a válláról. – Oké. Akkor... nem. Szóval... szia!

Dávid kinyújtotta a karját mellettem, hogy valamilyen furcsa, részegdávidos indoknál fogva megbökje a mutatóujjával Petra orra hegyét – de nem jött össze neki, mert Petra elkapta a csuklóját, mielőtt túl közel került volna hozzá.

– Vigyázzatok magatokra, fiúk – búcsúzott a maga módján, és elengedte Dávidot, aki ugyan sziszegve dörzsölgette a bőrét, de biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem fáj neki.

Eléggé megkönnyebbültem, amikor végre otthagytuk a szórakozóhelyet – Erika munkája miatt valahogy sose szerettem ezt a fajta éjszakai életet, bár időről időre kénytelen voltam belekóstolni.

Dávid két sarok után a vállamra támaszkodott, kicsit bizonytalanul járt, így úgy döntöttem, hogy beugrok egy közértbe venni neki sok-sok vizet.

– Kicsit ki kéne józanodnod – jegyeztem meg. – Nem lenne túl jó ötlet összehánynod a lakást.

– Azt nem szeretném – dünnyögte Dávid a fejét fogva. Egy padon ülve várt rám, amíg én bementem a sötét boltba, ahol csak alig pislákolt egy lámpa a plafonon. Vettem neki egy kis zsugor vizet, abból az egyik flakont arra használtuk, hogy alaposan megmosakodjon, mert kezdett zöldülni az arca, de annyira, hogy még a sötétben is tisztán láttam, kettőt pedig egyhuzamban megitattam vele, hogy a víz „oldja" az alkoholt a szervezetében. A sok folyadéknak az lett az eredménye, hogy amíg a Parkon botladoztunk keresztül, legalább ötször álltunk meg, kétszer azt próbálgatta, tud-e hányni (nem, egyszer pedig csak öklendezett), kétszer bokorba vizelt, egyszer pedig csak megállt, hogy ne kelljen még tovább mennie.

– És még így is az én lakásom van közelebb – jegyeztem meg, és a vállát lapogattam.

– Sötét van – állapította meg Dávid. – Szeretném látni a csillagokat!

– Jól van, drágám.

Drágám. Tényleg ezt mondtam?

– Már nem is vagyok olyan részeg – mondta Dávid, a tekintete viszont arról árulkodott, hogy azért még mindig színesebben látja a világot. – Szeretnék emlékezni mindenre a kis kuckódból.

– Drága vagy – mosolyogtam rá.

– Drága drágád vagyok – vigyorgott vissza. – Na, vezess tovább, Frodó! Érjük el a Megyédet.

A jókedve után újra beütött a bosszúság, mire eljutottunk a villamosmegállóhoz és kiderült, hogy vagy tizenöt percet kell várnunk a következő járatra. A lámpa fénye alatt nekidőlt a megálló műanyaghirdetőfalának és drámaian meredt az égre, ahol még mindig nem ragyogtak a csillagok. Csak néztem őt, hullámos haját, amit meg-megmozgatott az elhaladó kocsik szele, néztem, ahogy megunta a bámulást és lassan behunyta a szemét, néztem a fehér bőrén még fehérebben szikrázó pólóját, a pont jó arányban szűk fekete farmerját és...

– Dávid, le van húzva a slicced – tettem szóvá. Dávid kinyitotta a fél szemét.

– Mi?

– Le van húzva a slicced. Hogy nem esik le rólad a nadrág?

Dávid lenézett magára.

– Hát, be van gombolva.

– Húzd fel – noszogattam, mint egy ötévest.

– Miért? – nyafogott, és összefonta a karjait a mellkasán. – Melegem van.

– Így nem villamosozhatsz.

– De senki nem néz ide... – Kinyitotta a másik szemét is, és pimasz vigyor ült ki az arcára. – Te miért is néztél ide, babácska?

Nem akartam elvörösödni, viszont ha mégis megtörtént, legalább elnyelte a sötétség.

– Csak húzd fel!

Dávid kezei kicsit remegtek, az ujjai nem értették még az agya akaratát, ezért csak szerencsétlenkedett, de úgy, hogy még a gombját is sikerült kipattintania a helyéről. Nyűgösen fújtatott.

– Hát engem nem érdekel! – Káromkodott egy sort, megrázta a fejét, mint egy kutya, majd a műsor befejezte után felém fordult. – Segítesz, légyszi? Ígérem, nem sütök el soha egy rossz viccet sem, csak segíts, mert így tényleg le fog csúszni a nadrág. Ami gondolom azért sok utasnak okozhatna szép perceket, főleg a nőknek meg a lányoknak, akik hajnalban villamosoznak haza...

Miközben locsogott, odaléptem hozzá, és egy pillanatnyi tanácstalanság után nekiláttam az öltöztetésének. Azzal nem számoltam, hogy Dávid a beszédét meg fogja szakítani egy hangos sóhajjal, amit félig-meddig nyögésként is értelmezhettem. Ettől már tényleg elpirultam, és alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy valamiképp ki ne csaljak belőle még egy ilyen hangot.

Dávid megfogta a könyököm és közel hajolt, hogy a fülembe mormolhasson.

– Ügyes ujjaid vannak, babácskám...

– Dávid – szóltam figyelmeztetőn –, azt mondtad, nem lesznek rossz viccek.

Elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen.

– Ez nem vicc volt. – A szája sarka felfelé kunkorodott.

– Bosszantó, hogy mindenkivel flörtölsz, a nap huszonnégy órájában.

– Ugyan – vigyorgott. – A huszonnégy órából minimum tizenhetet csak neked szánok.

– Megtisztelve érzem magam – motyogtam.

– Érezd is!

Röpke puszit nyomott a halántékomra, amitől azt hittem, összeesek. Ez szerencsére nem történt meg, mert én is elkaptam az ő könyökét, abba kapaszkodtam.

– Köszönöm, hogy átmehetek – suttogta a fülembe. Annyira zavarba jöttem, hogy csak összevissza tudtam beszélni:

– Semmiség. Csak ne csináljunk kupit. Nagyapa nem örülne neki...Elvileg nekem se kéne hazamennem, csak nálam maradt a kulcs és... ha neki szabad, akkor én is akarok szabályt szegni. Soha nem lesz más lehetőségem megmutatni neked a lakást, pedig szeretném veled megosztani a szobám...

– Szeretnéd megosztani velem a szobád, vagy az ágyad? – kuncogott Dávid.

– Jól hallottad: a szobám. Te egészen biztosan a padlón fogsz aludni.

– Naaaa! – Dávid közelebb hajolt, de mielőtt újabb puszit kaphattam volna tőle, hallottuk a villamos zakatolását, és kibontakoztunk az ölelésből.

A gyomrom háborgott – nem hányingerem volt, csak úgy éreztem, mintha vulkánkitörés előtt állna a testem. Nem bírtam elviselni Dávid közelségét, fájt, hogy nem kerülhetek hozzá még közelebb.

Rettegve nyeltem egyet – ezzel az állapottal sehogyse fogom tudni átvészelni az éjszakát, amit Dávid jóeséllyel (és sajnos semmi romantikus töltettel) valóban nemcsak a szobámban, hanem az ágyamban fog tölteni.