77. fejezet

Dávid több szempontból is kikészül, ha túl sokáig olvas

A nagyapával közös vacsora eléggé felzaklatott. Ott volt Erika is, és a szüleinkről beszéltünk – jobban mondva arról, hogy az apánk ki akar szabadulni, fellebbezni akar, és van esély arra, hogy mindezt meg is fogja tudni tenni.

Ezután nem aludtam túl jól. Egyszer írtam Dávidnak, hátha fent van még és tudunk beszélgetni, de nem látta az üzenetet. Szóval végül próbáltam verset írni, de olyan rosszul ment, hogy a végére megutáltam a világot, és inkább könyvekhez nyúltam, bár azoknak sem sikerült lekötniük a figyelmemet.

Amikor sikerült lehunynom a szemeim, akkor is rémképek jelentek meg a lelkiszemeim előtt – nagyon nem akartam, hogy az apám kiszabaduljon. Egész életemben úgy tudtam tenni, mintha nem is igazán létezne, és bár sokszor előjött a téma, hogy esetleg visszatérhet közénk, a nagyapánk magabiztosan leszögezte, hogy ez lehetetlen.

Most viszont mintha nagyapa is tartott volna a lehetőség valószínűségétől, ez pedig engem végképp megijesztett.

Reggelre szerencsére elmúltak a fellegek – arra gondoltam, hogy még a mi kicsiny kis országunk (amúgy elég korrupt) bírósága sem annyira romlott, hogy egy olyan kegyetlen embert engedjen szabadon, mint az apám. Főleg, ha Dávid anyukája lesz az ügyvédünk. Egyszerűen esélye sincs.

Legalábbis szeretném ezt hinni.

/*/

Dávid életének eddigi tizenhét évében összesen kétszer késett el az iskolából.

Amikor felébredt, egyértelmű volt, hogy ma harmadjára is megtörténik vele.

Egész éjszaka olvasott. Olvasott és olvasott és olvasott.

Nem sikerült befejeznie a Him első kötetét, de több mint a felét elolvasta, jóformán falta a lapokat. Közben rengetegszer meg kellett állnia, mert Amadéra gondolt – elképzelte magukat hasonló szituációkban, mint ami a könyvben le volt írva, és ez... hát nem segített ahhoz, hogy el tudjon aludni.

Tetszett neki, hogy a Himben is barátok válnak egy párrá, és milyen módon... kirázta a hideg, ha visszagondolt rá. Meg akkor is, amikor Amadéra gondolt.

Egész éjjel folyamatosan borzongott, és most először érezte úgy, hogy több benne a vágy, mint a félelem.

Miközben hajnalban az ajtót zárta, felhívta Amadét, megkérdezte, merre jár, a fiú álmos hangon azt válaszolta, hogy még három megálló, mire beér. Dávid ellenőrizte az óráján, hogy már egyikük sem fog nyolcra beérni, szóval megkérte Amadét, hogy várja meg, amit ő persze örömmel teljesített.

A sulitól ötven méterre találkoztak, ahol Dávid, remélve, hogy senki nem látja őket, egy cuppanós csókkal köszöntötte Amadét.

– Ööö, jó reggelt, Dávid – pislogott döbbenten. – Mi történik?

– Gyere be! – ragadta meg a kezét Dávid. Tudta, hogy nagyon nem úgy cselekszik, ahogy az tőle megszokott, de nem érdekelte Amadé furcsálló pillantása, egyszerűen égető szüksége volt arra, hogy megölelje és megcsókolja a fiút.

A mosdóban feltépte az összes ajtót, és amikor tisztázódott, hogy senki sincs bent, magához szorította Amadét, és úgy csókolta, ahogy éjszaka az ábrándjaiban tette, kapkodva, forrón, úgy, hogy Amadéból elhaló sóhajok szakadjanak fel. A fiú, bár még láthatóan félálomban volt, azért lelkesen viszonozta a csókokat, az ujjait Dávid hajába fúrta, a körmei Dávid fülét karcolták.

Végtelennek tűnő pillanatok után Amadé elhúzódott.

– Dávid, ez így nem lesz jó! – zihálta. – Bárki bármikor bejöhet.

– Sajnálom – lihegett Dávid is. – Egyszerűen csak... ez kellett most.

Amadé nekidőlt a falnak, miközben belekapaszkodott Dávid felkarjába és húzta magával.

– Most nézd meg! – sopánkodott, és célzatosan lesütötte a tekintetét. – Teljesen beindítottál.

Dávid fülig pirult, és megsimította a fiú arcát.

– Bocsi.

– Pedig ezt a meccset már reggel lejátszottam – panaszkodott tovább Amadé, szórakoztató virágnyelven. Nem úgy, mint a Himben. Dávid hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy azt mondja: szívesen segít lejátszani a meccset, de nagy nehezen sikerült a nyelvére harapnia.

Inkább elment hideg vízzel megmosni az arcát, miközben Amadé a hátán tartotta a kezét.

– Szerintem előbb neked kéne bemenned órára – vélte a fiú. – Nem fog jól kinézni, ha ilyen állapotban egyszerre megyünk be. Még azt fogják hinni, hogy történt velünk „néhány dolog" óra előtt.

– Nem így történt? – villantott rá egy félénk vigyort Dávid. Amadé láthatóan nem értette, honnan jön ez a hirtelen merészség, de egyértelműen tetszett neki.

– Oh-la-la! – mondta, és megpaskolta Dávid fenekét. – Na, ezt majd otthon lejátsszuk, rendben? Én viszont most itt maradok, mert még van egy kis dolgom.

Dávid ezt hallva nyomott még egy hosszú csókot Amadé szájára, még egyszer megmosta az arcát, és otthagyta a fiút, mielőtt belökdösné egy fülkébe segíteni a dolgában.

Borzalmas volt az a tíz perc, amíg Amadé érkezésére várt. Borzalmas volt tudni és elképzelni és látni a lelki szemei előtt, mit csinál a mosdóban Amadé. És az még borzasztóbb volt, hogy visszaemlékezett a könyvre, amiért hajnalig virrasztott, és aztán visszaemlékezett az Amadéval való csókjára...

Alig bírt egyhelyben ülni. Úgy érezte, menten kirohan a teremből, mintha egy mágnes vonzotta volna Amadéhoz.

Már-már ki akart kéredzkedni a mosdóba, de végül Amadé megérkezett, és helyet foglalt mellette.

– Miről van szó? – hajolt közel a fiú. Nyilvánvalóan egyáltalán nem érdekelte a válasz, de közel akart hozzá hajolni.

– Fogalmam sincs – súgta vissza Dávid, és hagyta, hogy egy kicsit elvesszen Amadé sötétlő pillantásában. Nem mondta ki hangosan, de végig rá gondolt, és nem figyelt semmire.

– Az jó – mosolyodott el Amadé. A padra fektette a kezét, amíg a táskájában turkált. Dávid nem tudta nem elképzelni, mire használta alig pár perccel korábban az ujjait a fiú...

Egészen addig ábrándozott, mígnem Amadé kirakott a padjára egy szép füzetet, amit a nagyapja hozott neki Olaszországból. Semmi baj nem volt a füzettel, csupán az, hogy Dávidot halványan emlékeztette valamire, ami rossz érzéseket keltett benne, de annyira fáradtnak és tompának érezte az agyát, hogy nem bírta megfejteni az érzéseit.

Azt viszont hamar megértette, hogy nem volt jó ötlet az egész éjszakai olvasás. Az első óra végére annyira fájt a feje, hogy a kezét a szemére kellett nyomnia. Zavarta a fény, zavarták a hangok, zavarta minden. Amadé óvatosan a hátára tette a tenyerét, és suttogva kérte, hogy vegye be a gyógyszert, amit elé tolt.

Dávid megköszönte, lenyelte a tablettát, és erőltetetten-bátorítón mosolygott rá.

– Minden rendben, csak kicsit fáradt vagyok.

Úgy tűnt, Amadét nem nyugtatta meg.

/*/

Amilyen jól indult a reggel, olyan rémesen folytatódott a nap.

Láttam már párszor rossz állapotban Dávidot, szóval elég hamar felismertem a jeleit annak, hogy ideje lenne betérnie az orvosiba kicsit lepihenni, enni pár falatot és megnyugodni. Őt viszont ez mintha egyáltálán nem foglalkoztatta volna.

A harmadik óráig négyszer kérdeztem rá, hogy evett-e valamit, de mindig nemleges választ kaptam. „Hányingerem van, nem kívánom a kaját". Mindenesetre tesi előtt nem voltam hajlandó kiengedni az öltözőből addig, amíg meg nem ette a Sport-szelet felét és egy háztartási kekszet.

– De Dávid, kérlek! – könyörögtem neki, amikor Rákóci kijelentette, hogy két sulikör lesz a bemelegítés, utána pedig sprintelünk. – Már latinon is rosszul voltál, ez csak olaj a tűzre...

– Semmi bajom – intett le Dávid, és az ujjait ropogtatta meg körözött a bokájával. Semmi jelét nem adta annak, hogy szólni szándékozna a tanárnak a rosszullétéről.

– Akkor legalább fuss velem hátul! – kértem összekulcsolt ujjakkal.

– Az a kocogásnál is lassabb. Nekem pedig jó időt kell futnom, ha maradni akarok a csapatban.

– De ez csak bemelegítés!

Dávidnál bekapcsolt a makacs-üzemmód, nem volt hajlandó engedni. Hiába a napsütés, hiába a meleg, hiába nem evett semmit egész nap, hiába volt fáradt... neki akkor is legalább olyan gyorsan kell lefutnia a két kört, mint Ádámnak és Torónak.

Amikor először elhaladt mellettem, hallottam a zihálásán, hogy tényleg nincs túl jól, de amikor utána nyúltam, csak megpaskolta a vállam és elinalt.

Dühömben én is felgyorsítottam, mert szerettem volna minél előbb beérni, hogy megkérdezzem tőle, hogy van. Persze nem sikerült utolérnem, de nem adtam fel teljesen a megmentését.

A sprinthez át kellett vonulnunk a fél iskolán, hogy beérjünk az udvarra, ahol a focipálya mellett nyúlik el az a betonút, amin a hatvan métert kell futnunk. Persze lekéstem azt, hogy Dávidot még a folyosón elkapjam; ő már a kiindulás pontot jelző néhány fa alatt álldogált, és a bejárattól öt méterre lévő célpontot kémlelte.

A tanár úr kijelentette, hogy Dávidot és Ádámot szeretné együtt látni, illetve Vilt és Torót, a többiek nem érdeklik. Itt végre beérhettem Dávidot, és közvetlen közelről láthattam, mennyire sápadt az arca, mennyire cserepes az ajka.

– Dávid, szerintem ez nem jó ötlet – próbáltam meggyőzni, és kicsit arrébb húztam a többiektől. Nem hagyta magát.

– Nem értem, mi bajod van – bosszankodott, és megint nyújtott meg gyakorlott sportos mozdulatokat tett.

– Az a bajom, hogy nem ettél semmit egész nap, és már ülés közben is majdnem elájultál és...

– Nem vagy az anyám! – szólt rám Dávid élesen, amin felszaladt a szemöldököm.

– Hát, az egyszer biztos – mondtam, és a hangom hűvösebben szólt, mint szerettem volna. Dávid mosolyogni próbált, de közben láttam, hogy tíz másodpercenként nyalogatja a száját, és úgy hunyorog, mintha nem látna tisztán. Nem tudtam, hogy csak iszonyú aggódásroham tört-e rám, vagy Dávid tényleg igazán nagyon rosszul van, de olyan határozottan utasította el a dokihoz való kikéredzkedés lehetőségét, hogy nem tiltakozhattam tovább.

– Ne félts, nem lesz baj – kacsintott Dávid, de ettől mintha kicsit beszédült volna. Mielőtt bármit mondhattam volna, intett nekem és odaállt a rajtvonalhoz, Ádám mellé; várták, hogy a tanár úr megfújja a sípját.

Az ajkam rágva figyeltem a rajtot. Hatalmas lendülettel kezdtek bele a futásba, és Ádám láthatóan tele is volt energiával – Dávidban viszont félúton mintha valami megroppant volna.

Esküszöm, a szívemben éreztem, amikor Dávid elvesztette a kontrollt, és fojtott kiáltást hallattam, amikor úgy tűnt, elesik – de végül nem ért talajt, mert Ádámnak szinte fél másodperc alatt feltűnt, mi történik, és amint Dávid rosszul lett, ő lefékezett és utána kapott.

Rémes volt ezt végignézni. Először ledermedtem, és mire sikerült megmozdulnom, Dávid Ádámot átkarolva már az iskola felé bicegett. A tanár úr nem igazán törődött velük, sípolt a következő párosnak. Ők elstartoltak, én pedig elindultam utánuk. Őrlődtem, hogy kikéredzkedjek-e, mert ki tudja, Ádám hogyan fog reagálni, de végül arra jutottam, hogy nem érdekel Ádám, akkor is megnézem, mi van Dáviddal.

Persze Rákóci nem engedett ki a mosdóba. Mérgesen összefontam a karom a mellkasomon, és amikor egy perc múlva egy kicsit elfordult a férfi, leléptem, gyorsabban rohantam az épületbe folyosón, mint bármikor testnevelés órán.

Nem kellett sokat futnom ahhoz, hogy utolérjem őket. Egy kanapéra telepedtek le az aulában, Dávid a fejét a kezébe hajtotta, Ádám pedig átkarolta a hátát és halkan beszélt hozzá.

– Hé! – kiáltottam rájuk, mire Ádám felnézett, Dávid pedig felnyögött és kinyújtotta felém az egyik karját. – Minden rendben? – kérdeztem, és eléjük guggoltam. A karomat Dávid karjára simítottam, a hátán pedig összetalálkoztak az ujjaim Ádám ujjaival, ami meglehetősen kínosan jött ki.

– Fáj a lába – válaszolt Dávid helyett Ádám, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a kellemetlen érintést. – Már mondtam neki, hogyha könnyen kifordul a bokája, hordjon tesire rögzítőt, de Dávidnak aztán lehet beszélni.

– Könnyen kifordul a bokád? – húztam fel a szemöldököm. Ezt miért tudja Ádám jobban, mint én?

– A gördeszkázás miatt – mondta elhaló hangon Dávid. – Egyszer estem egy hatalmasat, aztán még egyszer és még egyszer...

– Jaj, te – sóhajtottam. – Menjünk be az orvosiba.

– Remek tanács – forgatta a szemét Ádám. – Épp oda tartottunk, csak megálltunk, mert Dávidnak hányingere van.

– Hozzak vizet? Vagy valami kekszet? – ajánlkoztam, de Dávid nemet nyöszörgött. Szóval egy percig borzasztó csöndben ültünk, aztán:

– Jobban vagyok kicsit – suttogta. – Menjünk.

Amikor segíteni akartam, Ádám arrébb lökdösött, mondván ő a sportoló, ő ért hozzá jobban, hogyan kell támogatni egy bicegőt. Igen ám, csak én meg azt tudom jobban, hogyan kell támogatni Dávidot.

– Amadé – szólított meg Dávid. Ezt úgy értelmeztem, én is mehetek velük az orvosiba.

– Ugye nem tört el a lábad? – faggattam.

– Akkor nem így nézne ki – vetette ide Ádám. Fújtam egyet, de inkább nem mondtam rá semmit.

– Csak azt akartam mondani, hogy igazad volt – kezdte Dávid, megbánó arccal. – Sajnálom, hogy makacskodtam. Hallgatnom kellett volna rád.

– Nem rám kellett volna hallgatnod – ingattam a fejem –, hanem a tested jelzéseire.

Dávid hatalmasat sóhajtott:

– Ó, ha azokra hallgatnék...

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most bágyadt flört-e vagy sem, ezért csak leszegtem a fejem és úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Azt se tudtam, hogy Ádám mit gondol a megjegyzésről, csak annyit láttam, hogy az ujjai Dávid oldalába markolnak. Fellobbant bennem a féltékenység, legszívesebben ellöktem volna a srácot, de láthatóan tényleg segíteni akart Dávidnak, és segített is, ezért hagytam, hadd csinálja a dolgát.

Sajnos most nem csak Petra volt bent az orvosiban, hanem az igazi orvosunk is, aki nem engedte, hogy többen menjünk be Dáviddal. Ő erőtlenül mosolyogva megköszönte a segítségünket, és bebicegett a dokira támaszkodva. Még hátralesett a válla felett, és kiolvastam a tekintetéből, hogy puszit küld nekem.

– Gyere vissza órára! – bökte meg a vállam Ádám. Még mindig az ajtót bámultam. Nem akartam elengedni Dávidot, meg akartam várni, hogy azt mondja az orvos, minden rendben.

– Nem akarok. A tanár úr nem engedett ki, szóval ha visszamegyek, annak nem lesz jó vége.

Ádám összefonta a karját a mellkasán, és rám szegezte a tekintetét, ami eléggé kényelmetlenül érintett.

– De attól még te menj vissza nyugodtan – mondtam, és rásandítottam. Erre Ádám leült az egyik padra, és intett, hogy menjek oda. Gyanakodva kerestem a csapdát, de azért helyet foglaltam.

– Beszélni szeretnék veled – kezdte, és zavartan a hajába túrt.

– Á.

– A bulidról.

– Ó.

Ennek nem lesz jó vége.

– Dávid mondta, hogy... nem örültél nekem. – Nem akartam hinni a szememnek, de mintha pír vonta volna be Ádám arcát. Aztán rájöttem, hogy ez biztos csak a futás miatt van így.

Nem sikerült folytatnia, csak pislogott rám, miközben kereste a szavakat.

– Ja, hát nem annyira – bólintottam, próbáltam elejét venni a kínos monológnak. – Egész este azt vártad, mikor smárolom le Dávidot.

– Nem, nem vártam – makogott Ádám –, csak... féltem tőle.

Szegény, ha tudná, mi történt utána köztünk otthon!

– Féltél tőle – ismételtem, és felvontam a szemöldököm. – Te nem vagy normális.

– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – bökte ki Ádám. – Nem akartam elrontani a születésnapodat. Még akkor sem, ha esetleg miattam nem tudtad lesmárolni Dávidot – tette hozzá könnyedebbnek szánt hangon, mire ismételten felszaladt a szemöldököm.

– Ádám, ez nem az a téma, amiről jól tudsz viccelődni – tájékoztattam. – Elég kínosan jön ki.

– Szóval visszamegyünk? – tette fel a kérdést, felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem fogadtam el a kezét, de én is felálltam, pár másodpercig csak bámultunk egymásra.

– Nem – tettem végül egyértelművé.

– De akkor igazolatlant kapsz.

– Vállalom.

A szájába harapott, de végül nem fojtotta magába a gondolatát:

– Dávid miatt?

Erre nem igazán tudtam, mit mondani, csak széttártam a karom. Ádám félreértette a mozdulatot.

– Most megint meg akarsz lökni?!

– Csak le akartalak smárolni.

Ádám összehúzta a szemét.

– Te sem tudsz poénkodni.

– De, ez vicces volt.

– Nem, nem volt az.

– De igen.

Most Ádám emelte fel a kezét.

– Oké, én inkább visszamegyek, ehhez nincs türelmem. Na, minden jót!

Visszaültem a padra, és vártam, hogy nyíljon az ajtó, addig pedig próbáltam nem Idióta Ádámon idegeskedni. Nemsokára végre éles csikorgással kinyílt az ajtó, és kidugta rajta szőke fejét a doktornő.

– Te Dávid osztálytársa vagy? – szegezte nekem a kérdést.

– Igen – bólintottam.

– Mennyire tudsz közlekedni a városban?

– Tökéletesen.

– Haza tudod kísérni Dávidot?

– Még szép!

Belestem mögötte a rendelőbe, ahol a kis beteg egy székben görnyedezett, mellette lavór, a keze ügyében pedig egy pohár víz. A lábát feltette egy másik székre, Dávid láthatóan most végre megengedte magának, hogy szenvedjen kicsit.

– Tudna esetleg szólni Rákóci tanár úrnak, hogy mi a helyzet? – kértem ártatlanul pislogva. A doki szerencsére nem tett fel kérdéseket, sőt szinte megkönnyebbültnek tűnt.

– Végre kiszabadulhatok cigizni – motyogta, és hátra sem nézve elsietett. Arra gondoltam, mennyire nagyszerű szakember vigyázza a diákok egészségét, de nem merengtem sokáig, mert muszáj volt megsimítanom Dávid homlokát.

Legszívesebben addig becéztem volna, amíg el nem mosolyodik, de úgy nézett ki, mint akinek minden hangforrás csak további fájdalmakat okoz, szóval csak puszilgattam, amíg a doki vissza nem tért.

/*/

A délutánt Amadé Dávidnál töltötte, és végig úgy sertepertélt körülötte, mint egy ápolónő. Pedig Dávid igazán nem érezte rosszul magát. Eddig már számtalanszor fordult ki a bokája, és napközben az iskolában is inkább csak azért festhetett pocsékul, mert nem aludt és evett eleget. Most, hogy megebédelt, bevett pár fájdalomcsillapítót és órák óta egyhelyben feküdt, már majd' kicsattant.

Rendmániásként szerette magának összekészíteni a sporttáskáját az utazásokhoz, de Amadé most ellent mondást nem tűrően visszanyomta az ágyra, és pár perc alatt összecsomagolt neki. (Ki tudja, milyen minőségben.)

– Raktam bele egy meglepetést – puszilta meg Amadé. Aznap Dávid már a milliomodik puszit kapta tőle, de még mindig nem unta. Meleg és puha ajkával még azt is el tudta feledtetni Dáviddal, hogy nem tette külön helyre az alsóneműt és a tusfürdőt.

– Milyen meglepetéseket? – kérdezte Dávid. Szerette a meglepetéseket, de azért annyira nagyon mégsem. Legszívesebben kicsomagolta volna a táskát, hogy megnézze a meglepit. (És hogy rendesen behajtogassa a ruháit, mert ebben az egy kérdésben nem bízott Amadéban.)

– A meglepetést nem szabad előre elmondani – ingatta a fejét Amadé.

– Túl kíváncsi vagyok a meglepetésekhez – mondta duzzogva Dávid. Sokadjára is a könyvespolcára lesett, ahova elrejtette a Him sorozat köteteit. Nem merte még megmutatni Amadénak őket, előbb be akarta fejezni az olvasásukat – emiatt pedig ötpercenként ellenőrizte a polcát, nehogy lebukjon, nehogy valami véletlen földrengés során kipottyanjanak a kötetek, amiknek a borítóján izmos félmeztelen srácok szerepeltek...

Amadé odatelepedett mellé, és kaján vigyorral a fülébe súgta:

– Elcsomagoltam neked egy pulcsimat, hogy holnap éjjel is veled lehessek.

Ezt Dávidot az indokoltnál forróbb izgalommal töltötte el, még a titkos könyveit is elfelejtette.

– Erre nem is tudom, mit mondhatnék – válaszolta rekedtes hangon.

– Nem kell mondanod semmit – mosolygott Amadé. Látszott rajta, hogy tisztán olvas Dávid érzéseiben. Mocorgott kicsit, hogy úgy üljön, ahogy Dávid a legkönnyebben meg tudja csókolni, de mielőtt belemelegedhettek volna a dologba, kopogtak az ajtón.

– Mit akarsz, Dorián? – kiáltott ki Dávid, kicsit talán túl nyersen.

– Bejöhetek? – hallatszott egy vékony hang. Dávid nem ismerte fel, de amikor nyílt az ajtó, megpillantotta Torit.

– Bocsánat, ez elég kínos – kezdte a lány, és lenyomta a kilincset. – Esetleg leülhetek?

Annyira feltűnően nem volt józan, hogy Dávid el is feledkezett fájós lábáról, és csak akkor jutott eszébe, amikor megpróbálta arrébb húzni, de az lángoló fájdalommal tiltakozott.

– Most nézd meg, mit csináltál! – hordta le Amadé a lányt, aki odakuporodott az ágy sarkába, a Dávid által felszabadított helyre.

– Sajnálom! – szabadkozott Tori. – Ez tényleg kínos lesz. Még jó, hogy megkóstoltam a nagymamád házipálinkáját, Dávid, az a nő egy zseni.

– Hm.

Amadé összefont karral ült Dávid mellett, aztán színpadiasan nagy mozdulattal megfogta a fiú kezét.

– Mit szeretnél?

– Bocsánatot kérni. Elcsesztem. Nagyon.

– Hah – bólintott rá Amadé.

– És... ha meghallgatnátok, elmondanám, mit miért csináltam.

– Nem érdekel.

Dávid megszorította a barátja ujjait.

– Engem érdekel.

– Tényleg? – néztek rá mindketten. Dávid elvörösödött a gyanakvó pillantások kereszttüzétől, de próbált nem meghátrálni:

– Mesélj!

Tori hezitált egy kicsit, de aztán sóhajtott egyet és előre görnyedve beszélni kezdett:

– Én... leszbikus vagyok. Bár ezt gondolom, tudjátok – nevetgélt zavartan. – Még jó pár éve jártam egy színjátszókörre, amit egyszerűen imádtam. És... volt ott egy lány, akivel hát, előfordult, hogy összekeveredtünk a raktárban. Egyszer pedig... Mézivel épp ott töltöttük az időnket, amikor...

– Állj, állj, állj! – emelte fel a kezét Amadé. – Mézi?

– Bizony. Nehéz leállítani, ha belelendül, mi? Ervin mesélte, hogy nyáron neked is meggyűlt vele a bajod. Nos nálunk szintén hasonló volt a probléma. Szóval...

Most Dávid állította le a sztorit.

– Amadé – fordult a fiú felé. – Miről van szó?

Amadé nagyot nyelt. A füle pirosodni kezdett, aminek láttán Dávid egyre jobban kezdett félni a magyarázattól.

– Khm, talán emlékszel, amikor lefeküdtél Daniellával... és aztán felhívtál.

Ettől Dávid kezdett pirulni. Máig nem tudta, mi ütött akkor belé. Csak az égető késztetésre emlékezett, ahogy úgy érezte, muszáj hallania a barátja hangját.

Akkor bele sem gondolt, Amadé mit élhetett át. Ahogy most nézte őt, rájött: borzasztóan rossz ötlet volt ezt tennie. Ha akkor Amadé csak feleannyira kedvelte Dávidot, mint most, az... az szörnyű érzés lehetett.

Dávid elképzelte, hogy ez fordítva történik meg, és már be is könnyezett.

– Szóval attól kicsit kikészültem – folytatta Amadé, teljesen ignorálva Torit –, ittam és valahogy egymás mellé kerültünk Mézivel, táncoltunk, smároltunk, majdnem lefeküdtünk. Aztán megjelent Ervin is. Aztán Villel a másik nyakát csókolgattuk. Szürreális egy éjszaka volt – pislogott Amadé. Ezen Dávid is csak pislogni tudott.

Úgy érezte, menten elkapja valami őrült féltékenységi roham. Mézi. Ervin. Vil. Dávid meg sehol. Dávid egy távoli országban, egy alig kihűlt ágyban, egyes egyedül volt, miután elvesztette a szüzességét és összeveszett Amadéval.

– Nekem régen nem volt agyam – nyögte ki. Hogy tehettem ezt veled? Hogy akarhattam bárki mást?

Amadé homlokon puszilta, és közelebb bújt hozzá. Dávid szinte meg is feledkezett Toriról, amikor egyszer csak meghallotta, hogy a lány szipogni kezd.

– Jaj, Tori, folytasd! – kérte, és közben átölelte Amadét. Boldogsággal és büszkeséggel töltötte el, hogy így szoríthatja magához a fiút, emellett a bűntudatát is enyhítette: végül is, hagynia kellene a múltat. A lényeg, hogy most itt vannak, egymás mellett, Amadé nekiadta holnapra a pulcsiját, és ő is oda fogja adni neki a – most már a harmadik – pulcsiját.

Tori szipogott még kettőt, aztán belevágott a folytatásba:

– Szóval egyszer bent voltunk Mézivel, és ránk nyitott Trisztán.

– Trisztán?! – zúdult fel Dávid és Amadé egyszerre. – Ádám unokatesója?

– Aha – bólintott Tori. – A szépszemű, szép pofijú, széphajú. Kívülről csodaszép a srác, de belülről rohad.

– Azért ez kicsit túlzás, nem? – szólt közbe Dávid.

– Oké, kicsit tényleg az – értett egyet Tori. – Mindenesetre Trisztán elterjesztette, hogy leszbik vagyunk Mézivel, és mindkettőnket kiraktak a társulatból, mert a melegség túl veszélyes a színház sikerére. Ez azért elég rohadt egy dolog.

– De ezért miért kellett megcsókolnod Amadét?

Tori nagyot sóhajtott.

– Randiztam Trisztánnal.

– Mi?!

– Egy darabban szerelmespárt játszottunk, Trisztánnak pedig megtetszettem és randizni hívott. Én meg elmentem vele párszor, de végül visszautasítottam, mert semmit nem akartam tőle. Aztán egyszer benyitott a raktárba, amikor ott voltunk Mézivel. Nem csókolóztunk. Nem csináltunk semmit. Nem volt egyértelmű, hogy mi történt közöttünk, de... Trisztán mégis ezt mondta mindenkinek.

– Ez nem túl jó – reagálta le Amadé szűkszavúan. Dávid tudta, hogy már megenyhült, de még nem akarja ezt nyilvánvalóvá tenni.

– Hát igen. Szóval azóta idióta módon próbálom neki bizonygatni, hogy nem vagyok leszbikus, ami azért vicces, mert az vagyok... bár azt hiszem, inkább csak bosszantani akarom ilyenkor. Értitek.

– Sajnálom – mondta végül Amadé. – És azt is sajnálom, hogy ezt épp rajtam kellett levezetned.

– Nem voltam józan – motyogta Tori. Behunyta a szemét. Dávidnak most tűnt fel, mennyire maszatos az arca, mintha könnyek mosták volna el a sminkjét.

– Ahogy most sem vagy az – mondta gyengéden. – Hol van Dorián? Nem hozzá jöttél?

– De, de igen – sóhajtozott Tori. – Csak elszakadt a gitárhúrja és ki akarta cserélni. Én meg elmentem mosdóba, és visszafelé meghallottam Amadé hangját, és... el akartam ezt nektek mondani. Bocsánat, hogy feltartottalak. És... köszönöm, hogy pénteken nem csináltál jelenetet, Amadé. És remélem, nem miattam nem mentél el ma edzésre. És...

– Tori, semmi baj – csitította Amadé. – Igazából megértelek. Én is csináltam hülyeségeket életemben, és különben is, én ajánlottam fel a táncolást... hasonló okokból. Szóval a fél felelősséget magamra vállalom.

– Köszönöm – hatódott meg Tori. Felugrott az ágyról, és az ajtó felé araszolt. Dávid látta, hogy megint mindjárt elsírja magát, és összeszorult a szíve, de mielőtt bármit mondhatott volna neki, a lány kisurrant a szobából.

– Ez... érdekes élmény volt – szólalt meg Dávid.

– Velünk mindig nagyon érdekes dolgok történnek – értett egyet Amadé. – De legalább izgalmas az életünk, nemdebár?

– Ez igazán bölcs gondolat – bólogatott Dávid. – Csak bár ne lenne az a holnap esti csapatépítés!

Amadé kuncogva simított végig Dávid arcán.

– Addig még van egy kis időnk...