76. fejezet

Lujzi bekavar

Törin megint Lujzával kerültem párba, hogy a múltkori feladatot tudjuk folytatni. Esszét kellett írni az ókori Mezopotámiáról, ami engem nem annyira kötött le, de Lujzi szívesen beszélt, így nekem csak bólogatnom kellett. A tenyerembe támasztottam az állam, és próbáltam nem elaludni, mert bár Lujzi sebesen magyarázta, miért hülyeség az, amit kapkodva írtam a buszon, egyáltalán nem kötött le a téma.

A figyelmem elterelte Dávid, akire pont ráláttam Lujza válla fölött. Kicsit megigazgattam a lány haját, hogy jobb legyen a kilátás, és az egyik tincs csak úgy a kezemben maradt, szórakozva morzsolgattam, amíg eszembe nem jutott, hogy a múltkor is megjártam ezzel.

Ahogy most is.

– Amadé! – dörrent rám Lujza. Szerencsére hangzavar volt a teremben, így csak a mögöttünk ülők figyeltek fel rá – Gina és Zéti –, de őket nem igazán érdekeltük.

– Bocsi – nyüszítettem, és úgy kaptam el a kezem, mintha megégetettem volna magam.

Ezek után egyértelmű volt, hogy beszélnünk kell – óra után követtem Lujzát az udvarra, egy olyan részre, ahol nem volt senki, és magunk lehettünk.

– Figyelj – kezdte Lujza, az arca egészen kipirosodott. – Gondolom, már úgyis tudod, mit akarok mondani.

– Hát... – Nem hagyta, hogy reagáljak. Átölelte magát, így pedig nagyon törékenynek tűnt. Mint egy szárnyaszegett kismadár.

– Tetszel – bökte ki nagy nehezen. – Vagy hát tetszettél. Vagy nem tudom. Én... én...

Mielőtt elpityeredett volna, gyorsan előreléptem, és megragadtam a vállát.

– Hé, nyugi! Semmi baj, semmi baj!

– És ez annyira kínos – mondta remegő hangon Lujza. – Annyira kínos.

– Hát... egy kicsit – értettem egyet, mert azt hittem, ezzel jót teszek. De Lujza csak elsírta magát. Elfordult, én pedig vettem a lapot és leengedtem a karom.

– Sa-sajnálom! – kapkodta a levegőt. – Nem kellett volna elmondanom...

– Nem, dehogy! Nem gáz, amúgy is sejtettem – próbálkoztam megnyugtatni, de Lujza ettől csak jobban sírt. Leült az egyik virágláda tövébe, hogy ne lássa senki, mennyire kiborult. Odaguggoltam mellé, mert mindenképp meg akartam valahogy vigasztalni.

– Figyu, nézd a jó oldalát, én legalább jófej vagyok! Én tavasszal voltam hasonló helyzetben. Fülig belezúgtam egy lányba, aki kifejezetten nem kedvelt. És mindenkinek megmutatta a szerelmes verseimet, aztán persze mindenki engem gúnyolt...

Mint kiderült, ez a sztori sem segített Lujzán, a pillantásából ítélve most épp az esett rosszul a pici szívének, hogy nem neki írok szerelmes verseket. Amit egy kicsit azért megértek – nagyon jó szerelmes verseket tudok írni.

– Csak azt nem értem, mi a baj – zokogta Lujza, és a térdébe temette az arcát. – Nem hittem magam ennyire csúnyának... És nem vagyok ennyire hülye vagy idegesítő vagy...

– Nem, nem ezért – állítottam le. Várakozón nézett rám, kék szemét hatalmasra nyitotta, könnyek gördültek végig az arcán. Hezitáltam, mielőtt kimondtam volna: – Én... én szerelmes vagyok valaki másba.

Lujza hallgatott, és láttam, hogy most épp teljesen összetörik. Istenkém, remélem, nem én vagyok az első szerelme.

– Mármint... nem tehetek róla, én... hidd el, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha beléd lennék szerelmes, de... de nagyon szeretem Dá... – Elharaptam a szót, de Lujza már így is vérszemet kapott.

– Da-Da-mi? Dali?

– Neeem, nem – emeltem a magasba a kezem. Ezerrel átkoztam magam, de csak nem sikerült felszívódnom. – Da... Daniella.

– Daniella – ismételte döbbenten Lujza. – Az meg ki?

– Nem ismered – legyintettem, miközben úgy izzadtam, mintha a legnagyobb kánikula támadta volna le az országot.

– Ő volt az a lány, akivel a bulidon smároltál? – faggatott Lujza. Ettől ideges lettem, mert semmi köze hozzá.

– Neeem, nem, vele egy nyaraláson ismerkedtem meg, és...

Ekkor felharsant a világ legcsodálatosabb hangja, amint a nevemen szólított:

– Amadé! Amadé! Ötös lett a latindogám! Ezt csak neked köszönhetem! Amadééééé! – Dávid, mint egy őrült rohant felém, és egy macska sebességével, kecsességével és ruganyosságával huppant le mögém, hogy önfeledten ölelgethessen meg. Csak akkor tűnt fel, hogy fennhangon nevetek, amikor pár másodperc elteltével kinyitottam a szemem és a döbbenettől némán bámuló Lujzára néztem.

– Köszi, köszi, köszi! – nevetett Dávid, és még egy puszit is kaptam tőle. – Nélküled kettes sem lett volna. Te vagy az istenem. Ha hazaértem, építek egy Amadé-szentélyt, és minden este elalvás előtt hozzád fogok imádkozni, és...ó, szia, Lujzi. Szent ég, te sírsz!

– Üdv a valóságban – szűrtem a fogaim közt, hogy Lujza ne hallja, csak Dávid. Dávid persze erre iszonyúan zavarba jött, de elengedett, és odaguggolt a lány mellé.

– Mi a baj, Lujzi? Tudok segíteni?

– Nem, nem, köszi – legyezgette magát Lujza, hogy elapadjanak a könnyei. – Amúgy is be akartam menni. Csak... nem érdekes.

Dávid, a kis gáláns lovag felegyenesedett, hogy a kezét nyújtva felsegítse a lányt. Alaposan magához ölelte, és komoly, mély hangon azt mondta:

– Ha bármi van, csak hívj, oké? A rendelkezésedre állok, kisasszony – hajolt meg játékosan, amivel mosolyt csalt Lujza arcára. Jesszusom, nehogy magába bolondítsa!, futott át az agyamon, de gyorsan leráztam magamról a gondolatot. Én is meg akartam ölelni Lujzát, de úgy tett, mintha nem venné észre a felemelt karjaim, és elsietett a bejárat felé.

– Aú – mondtam.

– Majd én megölellek helyette – ajánlotta Dávid, és kézen fogott, hogy letelepedjünk a virágláda tövébe.

– Gratulálok az ötöshöz – pusziltam meg. – Egy zseni vagy, kicsim.

– Ugyan, nélküled nem ment volna – vigyorgott. – Te vagy a latinzseni! Fogadni mernék, hogy neked csillagos ötös lett a...

– Hármast kaptam – hűtöttem le, amit Dávid megrendülten fogadott.

– Ó, úgy sajnálom! Most úgy érzem, elvettem előled a...

– Jaj, engedd el! Inkább adj egy csókot, csak egy icipicit!

Dávid tényleg nagyon óvatosan adott egy apró csókot, amit alaposan kiélveztem, mert tudtam, hogy a nap végéig be kell érnem vele.

– Mit csináltál Lujzival? – kérdezte. Nyöszörögve fogadtam, hogy beszélgetni akar még több csók helyett, de természetesen nem erőltettem. Bármikor felbukkanhatott Ádám eszelős vigyorral a fején.

– Hát, majdnem bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok beléd – meséltem. – De végül azt mondtam, hogy egy külsős, Daniella nevű lányba vagyok szerelmes, akit egy nyaralásról ismerek.

Dávid elfehéredett.

– Ez most komoly?!

– Véletlen volt! Csakúgy kicsúszott! – mentegetőztem. Dávid elvette mögülem a karját, a homlokát dörgölte. Láttam, hogy most igazán feszült lett.

– Te biztos nem vagy beteges hazudozó? – förmedt rám végül. – Nekem is annyit hazudtál, lehet, hogy ki kéne vizsgáltatnod magad...

– Dávid! – ripakodtam rá most én. – Épp téged akartalak menteni, ne mondjál nekem ilyeneket! Melyikünk volt az, aki egy halott nagynénit kamuzott be, hogy...

– Oké, oké, sajnálom! – adta meg magát Dávid. – Ne haragudj, ezt nem gondoltam át.

Duzzogva fontam össze a karom.

– Hát nagyon nem.

– Csak... azt hiszem, Ádámék tudják, hogy... hogy nem neked, hanem nekem volt Daniellám.

– Ó, basszus – csúszott ki a számon. – Tényleg ki kéne vizsgáltatnom magam. Idióta vagyok.

– Nem vagy! – Dávid hangneme egészen megváltozott, és puhán végighúzta az ujját az arcomon. – Csak megijedtél.

De eddigre már késő volt, teljesen kikészültem. Görcsbe rándult a gyomrom, izzadtságcseppek kúsztak be az ingem alá.

– Dávid, most mindent elcsesztem! Ádám imádja a krimiket, össze fogja rakni, és... és... és lebukunk. És akkor végünk. És...

– És kimegyünk Párizsba – fejezte be Dávid. Élesen váltottunk át, hogy ki vigasztal kit.

– Nem akartam tönkretenni a latin ötösöd – szipogtam. A minket körülvevő finom virágillat mintha csúfolódott volna rajtunk. – Úgy sajnálom.

– Én meg sajnálom, amit mondtam – nézett mélyen a szemembe Dávid. – Tudom, hogy mindig volt rá okod, amikor nem mondtad el az igazat.

Közelebb húzódott hozzám. Éreztem, hogy még mindig ideges kicsit, de inkább a helyzetre, mintsem rám. Addig cirógatta az arcom, amíg le nem nyugodtam. Nehéz volt nem elengednem magam – bele akartam dőlni az ölelésébe, azt akartam, hogy csókoljon meg, hogy igazán megvigasztaljon.

Dávid mintha megérezte volna, mire van szükségem, átkarolt és lassan közelebb hajolt. Az ajkunk épp csak súrolta a másikét, amikor lényegében a semmiből felbukkant Vil.

– Jaj, srácok! – horkantott fel, és leguggolt elénk.

A szívem nagyon hevesen dobogott, Dávid pedig most Vilt kezdte el szidni mérgében:

– Mit művelsz?! Hogy kerültél ide?!

– Ó, csak kimásztam az ablakon. De ne aggódjatok, nem látszotok bentről, be van húzva a függöny, mert fizikán vetíteni fogunk. Csak azért jöttem ki, mert mindenképp ki akartam mászni egy ablakon, és Toró nem hitte el, hogy megmerem csinálni – mesélte jókedélyűen. Nem mintha az ablakon való kimászás olyan nagy dolog lenne, tekintve, hogy nagyjából derékmagasságban nyílik az ablak a teraszra. – Szóval megvolt a bátorságpróba, erre mit látnak szemeim? Csak nem a puszilkodó barátocskáimat?

– Most épp főnixkörforgásban vagyunk – tájékoztattam hűvösen. – Az előbb összeomlottunk, most meg...

– Feltüzeltek? – röhögött Vil. – Ó, jaj, kezd meleg lenni a helyzet.

Hogy őszinte legyek, engem szórakoztatott a vicc, de láttam, hogy Dávid arca vörösödik, ezért jófiú módjára nem nevettem én sem, csak lesújtón néztem Vilre.

– Na jó, inkább menjünk órára – mondtam végül, és nagy nehezen feltápászkodtam. – Lujza el lesz foglalva a sebei nyalogatásával. Az utolsó ember, akivel most beszélne, az Ádám.

/*/

Természetesen kivel mással beszélt volna Lujza, mint Ádámmal.

Ez nem igazán tetszett Dávidnak, de igyekezett nem átengedni magát az idegeskedésnek.

A fizika órán való jegyzetelés lekötötte a figyelmét, és néha lopva nézte Amadét, ahogy az ablak felé fordítja az arcát, úgy süttette magát, mint egy gyík. Dávid tényleg figyelni akart az órára, de nem bírta ki, hogy ne rajzoljon egy Amadé-arcú gyíkot a füzet sarkába. Amadé jót kuncogott az illusztráción.

– Dedikáld nekem, légyszi!

Nem volt valami jó rajz, Amadét is csak azért lehetett felismerni, mert Dávid odaírta a nevét, de jólesett neki a barátja támogatása.

Az osztályfőnöki órán Dávid újrapróbálkozott a portréval, de sehogy sem sikerült elkapnia Amadé orrának a vonalát, hiába nézte többet a fiút, mint a papírt.

Eközben pedig Harangvölgyi bejelentette, hogy novemberben ismét osztálykirándulásra mennek. Dávid belepirult az előző kirándulás emlékeibe, ahol Amadéval egy ágyban aludtak, és ahol olyan elemi vágy töltötte el a fiú iránt, amit azelőtt mintha még soha nem érzett volna.

Te jó ég, ott mennyire pánikolt.

Mivel elmerült a rózsaszín ködben, épp csak a végét csípte el Harangvölgyi mondatának:

– Dávid, Lujza, titeket szeretnélek megkérni a szobák beosztására. Ezen a papíron szerepel, hány főt kell összegyűjteni – lépett oda a nő Dávidhoz, és az asztalára tette a listát. Dávid nem győzte a keze alá gyűrni az Amadé-portréját, és csengő füllel, hamis mosollyal bólogatott a tanárnő felé.

Látta a papíron, hogy a legtöbb szoba két fős, és már rögtön elképzelte az Amadéval közös szobájukat, ahol kulcsra zárhatják az ajtót, lesz egy közös fürdő, egy közös ágy... Igaz, ebből lényegében az összes megvalósulhatott otthon, de egy szállodában azért mégis más.

Mint kiderült, Márk apja már évek óta ott dolgozott a szállodában, ahol így kicsit olcsóbban kaphattak szállást a két napos kirándulásra.

– Van wellness! – kiabálta Toró teljes extázisban, miután rákeresett a honlapra. – És csúszdák is! Tanárnő, ugye fogunk fürdeni?

Harangvölgyi éles pillantást vetett rá, amiért félbeszakította.

– Remélem, hogy osztálykirándulás nélkül is szoktál fürdeni.

Torót nem hatotta meg a kritika, láthatóan nagyon örült a dolognak, és többen kezdtek lelkesedni, szinte csak Amadé fintorgott – vagy hát igazából Dávidot csak az ő fintora érdekelte.

– Mi a baj? – kérdezte halkan.

– Nem szeretem az ilyen pancsolós helyeket – panaszkodott Amadé.

– Nem fogsz velem csúszdázni?

– Bocs, de ez konkrétan kizárt – ingatta a fejét a fiú.

– Na jó, majd meglátjuk – paskolta meg a térdét Dávid, és visszatért a rajzolgatáshoz.

/*/

A délutánt Dávid lakásán töltöttem, összebújva kezdtünk el nézni egy filmet, amit meg kellett állítanunk, olyan vitába keveredtünk a történetről. A Becsületbeli ügy volt soron, amit már csak Tom Cruise miatt is érdemesnek találtam megnézni, Dávidot pedig annyira felzaklatta a jogi háttér, hogy még akkor is teljes beleéléssel próbált meggyőzni, amikor egyetértettem vele. De olyan aranyosan lázba hozta a téma, hogy néha tettem egy-egy ellenvetést, csak hogy játszhasson még egy kicsit.

Sajnos Dávid telefonjának csengése félbeszakította a műsort, pedig még a filmnél is jobban élveztem nézni kipirult arcát, csillogó tekintetét, a sok beszédtől kiszáradt ajkát.

– Egy pillanat és folytatom – nyúlt a mobiljáért Dávid. Arcon pusziltam, és felálltam, hogy a kis „szünetben" gyorsan kimenjek a fürdőbe. Amikor két perc múlva visszaértem, Dávidot nagyon nem abban az izgatott állapotban találtam, amiben hagytam.

Amikor meglátott, csöndre intett, és mutatta, hogy üljek le az ágy szélére. Aztán kihangosította a hívást.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor meghallottam Lujza hangját.

–... szóval nagyjából két órát bőgtem itthon – mesélte a lány elgyötörten. – Szerinted Amadé fog valaha szeretni engem?

Dávid kétségbeesetten pislogott rám.

A helyzetnek volt egy annyira szürreális éle, hogy majdnem felröhögtem.

Széttártam a karom, nem tudtam tanácsot adni Dávidnak. Ő volt a diplomatikusabb alkat, ezt a mai délután is bizonyította.

– Figyelj... nem látok a jövőbe – mondta némi hezitálás után.

– Te ismered azt a lányt, akibe annyira szerelmes? – faggatta Lujza.

A szám elé kellett kapnom a kezem. Mi történik itt?

– Hát... találkoztam már vele – mondta bizonytalanul Dávid. – De csak egyszer.

– És lehetséges, hogy összejönnek?

– Nem tudom. Nem értek annyira ezekhez a dolgokhoz – motyogta Dávid. – De... szerintem el kéne engedned. Talán nem holnap, de lehet, egy év múlva máshogy fog rád nézni.

Hallottam, mennyire sír Lujza, és megsajnáltam, de egyszerűen nem lehetett vele mit kezdeni.

– Na jó, mindegy – szipogta a lány. – Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy holnap összeírjuk-e a szobalistát, és hogy pénteken jössz-e a csapatépítésre.

– Jaj, a csapatépítés! – jutott eszébe Dávid. Lebiggyedt a szám, mert azt hittem, a péntek estét együtt töltjük. Biztos a diákképviselős izéhez volt programjuk, ami nyilván fontos, de akkor is...

– Nem jössz?

– De, de, már befizettem – magyarázta Dávid, és szomorú pillantást vetett rám. – Figyelj, Lujzi, nekem most mennem kell. Pihend ki magad, egyél csokit, és ha bármi van, írj nyugodtan. Puszillak!

– Ezt nem kellett volna mondanod – jegyeztem meg, miután letette a telefont. – Most beléd fog zúgni.

– Szerintem meg nem. Most Ádám a soros, ha jól értettem, már el is hívta randizni.

– Na, az szuper. Akkor legalább mindketten leszállnak rólam. Nem értem, miért lettem a rajongásuk tárgya – sopánkodtam, és visszamásztam Dávid mellé.

– Túl izgalmas vagy – bókolt Dávid, és átkarolt, a száját az arcomhoz nyomta. – Ez életem legkínosabb beszélgetései közé tartozik. Van rá esély, hogy beleszeress Lujzába, Amadé? – vékonyította el a hangját, aminek hallatán meglegyintettem a mellkasát.

– Ne légy gonosz!

– Bocsi, de nem igazán jön be, hogy ilyeneket kérdezgetnek tőlem – dohogott Dávid, és megszorította a derekam, kinyilvánítva a ragaszkodását. – De ugye tényleg semmi esély nincs rá?

– Ó, hát innen fúj a szél – nevettem el magam. – Tegnap nem megmondtam, hogy ki az egyetlen a számomra?

– Jó, de naaa – temette a nyakamba az arcát Dávid.

– Nincs na – feleltem, és lassan simogatni kezdtem a haját, tincsei selymes tapintása elcsitította ideges gondolataimat. Úgy éreztem, el tudnék itt helyben aludni, Dávid teste melegített, egyenletes lélegzetvételéhez önkéntelenül is hozzáigazítottam a saját lélegzésem.

Dávid elindította a filmet, és bár igyekeztem minden figyelmemet Tom Cruise-ra és az ügyére fordítani, de hamar elnyomott az álom.

/*/

Szerdán tesin Rákóci a tűző napsütésben, ebéd után akart kivinni minket futni, szóval kijátszottam a „mindjárt-hányok" kártyát és belógtam az orvosiba, még Dávid szigorú pillantása sem tudott megállítani.

Arra számítottam, hogy el kell majd játszanom, mennyire pocsékul vagyok, de szerencsémre Petra ügyelt a doktornő jelenléte nélkül, így nyugodtan bedőlhettem a fehérbe burkolt deszkára.

– Petrusom! – üdvözöltem.

– Lógós.

Nem törődtem Petra nemtörődömségével, élveztem a „jól megérdemelt" pihenést. A lány végtelenül egyenes háttal ült az íróasztal mellett, és csúnya képletekkel töltötte meg a matekfüzetét, meg se kérdezte, épp honnan lógok. Bár átgondolva, valószínűleg nem is volt rá szüksége, ő mindig mindent tudott.

– Tori kért, hogy adjam át: sajnálja a szülinapodat – törte meg a csendet.

Felhorkantottam.

– És most ezzel mit csináljak?

A sajnálatával foltozzam be a sebet Dávid szívén?

– Nem tudtam, hogy ennyire haragtartó vagy – emelte fel a pillantását Petra. Letette a tollát, ivott egy kortyot a kulacsából, és elővette a jojóját.

Gondolkoztam pár pillanatot válaszadás előtt.

Tori már párszor bocsánatot kért Messengeren, de nem voltam hajlandó megnyitni. Hívott is, de nem vettem fel. Tudtam, hogy én is hibás vagyok valamennyire, de akkor is vállalhatatlannak tartottam a csókot.

– Hát, úgy tűnik, az vagyok – mondtam végül.

Petra hallgatott, ami meglehetősen zavart. Főleg, hogy Dávid és Vil mellett elszoktam attól, hogy valakiből ne ömöljön a szó.

– De nem szándékosan! – keltem a magam védelmére, pedig Petra nem is támadott. – Úgy értem, tudom, hogy a táncolásban én is benne voltam, de az a csók...

Ekkor jöttem rá, hogy Petrának még nem meséltem, hogy mi van köztünk Dáviddal. Hevesen magához szorított a pánik, de igyekeztem kivágni magam a helyzetből:

– Így mi lesz Dáviddal? Amúgy is vékony jégen táncolunk...

Petra most végre úgy tűnt, érzelmeket produkál, gyengéddé vált a pillantása, de még mindig nem szólalt meg. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy nyissa már ki a száját, de higgadtságot erőltettem magamra.

– Most jobb lesz, ha visszamegyek órára – böktem ki. – Rákóci meg fog ölni.

– Jó órát! – hallottam Petra színtelen hangját, de az arcát már nem láttam, és őszintén: nem is akartam. Tudtam, hogy Petra úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben. Én pedig most egy nagyon rossz fejezetnél voltam kinyitva, és százszor is inkább Rákóci haragját választottam volna ahelyett, hogy felfedjem a Dáviddal közös bekezdéseinket egy idegen szemlélő számára.

/*/

Utolsó óra után Dávid a folyosón ült egy asztalnál, és Lujzával épp azt böngészték, ki kivel szeretne egyszobába kerülni. A diákönkormányzati képviselőségük miatt aggatta rájuk Harangvölgyi a feladat, és Dávidnak nem is esett volna a nehezére, ha Lujza nincs épp kikészülve.

– Könyörgöm, Amadé nevét írd le te, én nem bírom! – sóhajtozott a lány mély szívfájdalommal. Dávid nem igazán értette, mivel érdemelte ki, hogy Lujza beavatja a titkaiba, de kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a számára.

– Oké, oké – egyezett bele. – Úgyis vele leszek egy szobában.

– Tényleg? Azt hittem, Ádámmal leszel – tűnődött Lujza.

– Igen? – Dávid nem tudott koncentrálni. Leírta egymás mellé a nevét és Amadé nevét, és csak bámulta és bámulta és bámulta őket. Amadé és Dávid. Csodálatosan festettek egymás mellett. Dávid minden erejét megfeszítette és nem rajzolta körbe szívecskékkel kettőjüket, pedig nagyon viszketett érte az ujja.

– Hát, Ádám azt mondta, hogy te, ő meg Toró lesztek hárman.

Dávid csak pislogott.

– Mi? Vil lesz velük, én úgy tudom.

Lujza felhúzta a vállát.

– Hát, jó.

Ezután nehezebben ment a közös munka. Dávidot meglehetősen bosszantotta, hogy Ádám szét akarja őt és Amadét választani, és mivel úgy tűnt, Lujza sem tud észszerűen nyilatkozni Amadéról, visszafogta a beszélgetést, és inkább arra gondolt, milyen jó lesz, ha délután becsönget hozzá Amadé, ha hosszú perceken keresztül ölelheti, ha úgy csókolhatja, ahogy akarja.

Amikor délután végül Amadé tényleg megérkezett, Dávid elhalmozta minden szeretetével. Ez kicsit ugyan meglepte Amadét, de örömmel viszonozta a csókokat és az öleléseket. Azt beszélték meg, hogy angoloznak, de egyszerűen nem sikerült figyelniük.

– Egy szobába osztottam be magunkat a kirándulásra – mormolta Dávid, és minden szó után puszit nyomott Amadé arcára. Az íróasztalnál görnyedtek az angolkönyv fölé, de ennek hallatán Amadé boldogan felpattant, hogy Dávid ölébe ugorjon.

– Csak kettesben?

– Csak kettesben – bólintott Dávid mosolyogva, és hátradőlt a székében, hogy meg tudja tartani a barátját. – Nincs Vil, nincs Toró, nincs Ádám, nincs senki. A kulcs csak a miénk lesz.

– Ahogy az ágy és a fürdő és a hűtő is – sorolta Amadé vidáman. Az arcát Dávid arcához nyomta, a lelkesedése mindennél édesebb volt.

– A hűtő? – nevetett Dávid. – Fantasztikus.

A sok pusziból csókok születtek, méghozzá olyan lendületű csókok, hogy lassan lecsúsztak a székükről, és a puha szőnyegbe süppedve folytatták. Halk nevetéssel konstatálták, hogy volt szék, nincs szék, de Dávid már egyre kevésbé tudott tisztán gondolkozni úgy, hogy Amadé minden érintése tüzet lobbantott benne. Márpedig Amadé jó sok érintéssel illette, úgy tűnt, benne is lobog a vágy.

Mielőtt Dávid belegondolhatott volna abba, mi történik éppen, megcsörrent Amadé telefonja.

– Dávid, Dávid, Dávid – állította meg Amadé, és finoman lelökdöste magáról Dávidot. – A farzsebemben van a mobilom!

– Pedig ott a kezemnek kéne lennie – jegyezte meg Dávid.

– Jól van, na, hajolj bele a hajamba – mosolygott Amadé, megértve az utalást. Annyira egy húron pendültek, örült meg Dávid. Mielőtt Amadé remegő kézzel felvette volna a telefont, nyomott néhány csókot a fiú nyakába, csak úgy.

– A nagyapám az! – legyezte el magától Amadé, de látszott az arcán, hogy nem bánja az udvarlást. Dávid fújtatva nyúlt el a fiú mellett a szőnyegen, és megfogta Amadé kezét, mert úgy érezte, egy pillanatra sem bírja ki az érintése nélkül. Magát is meglepte ezzel a ragaszkodással, de a közelítő péntek, amit nem tölthetnek együtt, egészen érdekes módon hatott rá.

– Ó! Jó, rendben. Akkor húsz perc múlva. Oké. Ciao, ciao!

– Húsz perc? – nyögte Dávid.

– És tíz perc múlva el kell indulnom – tette hozzá Amadé. – De addig még a tied vagyok, életem.

Bár jutott még nekik pár perc, de az már nem volt olyan, mint előtte, Dávid nagyon nehezen viselte, hogy most el kell válniuk. Sehogysem sikerült elengednie a Amadét, nagyjából ötször húzta vissza az ajtóból egy legeslegutolsó csókért, majd úgy döntött, inkább elkíséri a buszmegállóig, csak még egy kicsit együtt lehessenek. Amadé arcáról sütött az öröm, ahogy még búcsúzáskor is alig bírta Dávid elengedni, és a fülébe suttogott egy forró „szeretlek"-et.

Így hát Dávid nagyjából öt centivel a járda fölött lebegett haza, úgy érezte, minden porcikája boldog és szerelmes.

Amikor visszaért a kapuba, összetalálkozott a bátyjával, aki épp egy nagy csomagot vett át a futártól.

– Hát te? Mit kaptál? – csodálkozott Dávid. Valami gitáros tartozékra gondolt, de nem így volt. Dorián vigyorogva válaszolt:

– Nem én kaptam, de rá van írva, hogy „books", szóval átvettem.

Ennek hallatán Dávid majdnem összeesett. Eszébe jutott Amélie, és hogy nem nézte meg az üzenetét – annyit látott belőle, hogy küldeni fog neki valamit.

Azt hitte, hogy Franciaországból Magyarországig hosszú az út, és nem pár nap alatt jut el egy könyvcsomag idáig. Egyre gyanúsabb lett, hogy ez a csomag az övé, de nem tudta, hogyan kéne ezt a bátyjának tálalnia.

– Kíváncsi vagyok, kié – tűnődött Dorián. – Talán anya lendült bele?

Dávid reszketni kezdett, és végül a liftben nagy nehezen beismerte:

– Szerintem ezt Amélie küldte nekem.

– A húgocskánk? – húzta fel a szemöldökét Dorián. – Na, nem is tudtam, hogy könyvmoly.

– Nem sok energiát fektettél a megismerésébe – jegyezte meg Dávid, mire Dorián horkantott, de nem válaszolt. Aztán meglepetten felkiáltott:

– Nahát, ezen az én nevem is rajta van!

– Mi? – rökönyödött meg Dávid.

– Ott van, nézd, a sarokban! Dorian. Na, egyre inkább érdekel ez a csomag.

Dávid izzadt, fázott, minden baja volt, és csak minél előbb túl akart lenni a dolgon. Remélte, hogy a meleg srácokról szóló könyvek borítója nem feltétlenül lesz egyértelmű...

Élete leghosszabb csomagbontása következett.

Még szerencse, hogy a kis melléklet elolvasása után Doriánt teljesen lefoglalta az első két kötet, amit ő kapott kölcsön. Amélie azt írta neki, hogy „Dávidtól hallotta, Dorián zenekarban játszik, ezért úgy gondolta, érdekelheti a Daisy Jones & The Six, ami az édesanyja egyik kedvenc könyve."

Dávid kihasználta a bátyja figyelmetlenségét, felmarkolta az egész dobozt és a szobájába sietett.

Előhúzta a Him és az Us című köteteket, aztán megnyitotta a húga üzenetét, amiben röviden leírta, miről szólnak a könyvek, és hogy a sürgősségi postával küldi, illetve, hogy pakol be mellé Doriánnak könyvet, ha esetleg más tudja átvenni a pakkot.

Amélie egy zseni, állapította meg Dávid, és küldött neki egy bocsánatkérő, hálálkodó üzenetsort, meg egy képet, ahol szívet mutat neki.

Estig, mint a kisangyal tanult, segített az anyjának, felületesen elbeszélgetett a bátyjával, aztán gyors zuhany, majd bezárta az ajtaját, hogy senki ne tudja zavarni.

És elkezdett olvasni.