75. fejezet

Sok sokk

Ekkora sokk szerintem még sohasem ért.

A nagyapám megérkezett a születésnapomra – és ezt természetesen csak és kizárólag akkor tudta megtenni, amikor Dávid a lábaim között térdelt, félreérthetetlen pózban, a keze a sliccemen.

Félórával később én ezen túltettem magam, de Dávidnak még mindig látványosan égett az arca. Persze nekem könnyű volt, minden megmaradt energiámat arra fordítottam, hogy felfogjam a tényt: itt van nagyapa.

Meglepően nagyon örültem neki, elöntött az iránta érzett szeretet, amit eddig mintha éveken keresztül súlyos takarók fedtek volna. Még sosem volt távol ennyi ideig.

Végtelenül sok történetet gyűjtött össze, amíg utazott. Arról eléggé maszatolt, hogy miként teljesítette a céljait, amikért elindult, de egyelőre kérdezni is alig bírtam, annyira boldog voltam.

Ráadásul nagyapa még ajándékot is hozott – és nemcsak nekem, de Dávidnak is.

– Csiripeltek a madarak – kacsintott Dávidra, és egy falapra festett tájképet adott át neki. Láttam, mennyire tetszik Dávid, de csak hebegni-habogni tudott. Szegény, látszott rajta, mennyire kényelmetlenül éli meg a helyzetet, de én azért igyekeztem úgy szorongatni a kezét, hogy érezze a támogatásomat.

Én könyveket és füzeteket kaptam, amiket legszívesebben azonnal beépítettem volna a könyvespolcomba, és úgy mutogattam az új kincseimet Dávidnak, mint egy hétéves.

– Nos, most elmegyek fürdeni, mert két napja nem látott vizet néhány testrészem – jelentette be nagyapa, és feltápászkodott.

– Kérsz valamit enni? – ajánlkoztam.

– Nem, köszönöm – mosolygott rám, és ettől a mosolytól újra gyereknek éreztem magam.

Nagyapa az órára nézett, és a homlokára csapott.

– Szent ég, már ennyi az idő?! – kiáltott fel teátrálisan, ami megnevettetett. – Menjetek aludni, kisbogarak, majd holnap beszélünk, rendben?

A szokottnál is nehezebben aludtam el, folyamatosan járt az agyam. Még az alkohol is pörgetett kicsit, de sokkal inkább nagyapa váratlan felbukkanása. Valószínűleg Dávid sem tudott aludni miattam, mert folyton mocorogtam, de ő nem engedett el, továbbra is ölelt, amiért nagyon hálás voltam – így mintha a valóságban tudtam volna maradni, Dávid horgonyként tartott a földön.

/*/

A szombat reggel Dávid szerint nagyon olaszosan (azaz káoszosan) telt. Sokáig aludtak, aztán következett egy hangos reggeli, amin részt vett Amadé nővére is. Dávid úgy érezte, nincs itt helye, de Amadé egész délelőtt folyamán annyira kereste a közelségét, hogy nem volt szíve elindulni. Pedig el kellett volna kezdenie tanulni a latindolgozatra, neki messze nem ment olyan jól, mint a barátjának.

Végül Amadé délután rájött, hogy Dávidnak mehetnékje van, és szabadkozva hazaküldte.

– Köszönök szépen mindent! – mosolygott. Kikísérte Dávidot az előszobáig, ahol megfogta a kezét, és puhán szájon csókolta.

– Örülök, hogy megérkezett a nagypapád – válaszolt Dávid. A férfi és Erika a nappaliban beszélgettek, nem igazán figyeltek rájuk, Dávid mégis kényelmetlennek érezte volna, ha itt hosszas búcsúzkodásba kezdenek.

Megölelték egymást, és mielőtt Dávid kilépett volna az ajtón, Amadé még visszahúzta kicsit:

– Ha holnap van kedved latinozni, hívj fel, és átmegyek vagy online segítek – mondta. Derűs mosoly ült az arcán. – Meg amúgy is, jó lenne kicsit beszélni.

Dávid idegesen viszonozta a mosolyát – a mosoly egészen addig maradt az arcán, amíg Amadé látta őt, de amikor már a lépcsőházban sietett lefelé, az ajka egészen legörbült.

Sejteni vélte, Amadé mire utal, ez pedig megrémítette. Tudta, hogy beszélniük kellene, mert az lenne az egészséges, de mégis végtelenül kétségbe ejtette a dolog.

Otthon egy jó félórát sírt is – amit borzasztóan szégyellt –, de aztán talált egy megoldást, ami talán működhetett.

Reszkető ujjakkal írt egy üzenetet Amélie-nek, amiben afelől érdeklődött, hogy „olvasott-e valami olyan könyvet, amiben meleg fiúk a főszereplők és... kicsit, hát, felnőtt tartalom van benne". Égett az arca, de elküldte, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Remélte, hogy Amélie-nek épp van valami fontos elfoglaltsága és így nem fogja egyhamar megnyitni, de nem volt szerencséje. A „szerencsé"-t Amélie ugyanis máshogy értelmezte, rögtön válaszolt is: Szerencséd van, Davie, pont tudok ilyet.

Ennek láttán Dávidnak hevesebben kezdett dobogni a szíve.

Mielőtt megnézhette volna a bővebb választ, bekopogott hozzá az anyja.

– Dávidom, segítenél megcsinálni az ebédet? Szeretnék valami újat kipróbálni.

Dávid eltakarta könnyes arcát, úgy kiabálta ki, hogy mindjárt megy. Félretette a telefonját – hosszú ideig egyedül kell maradnia, ha majd megnézi a húga üzenetét.

/*/

Dávid két nappal később sem nyitotta meg Amélie üzenetét, egyszerűen nem tudta rávenni magát.

Kicsit enyhült benne a vörös pánik. Órákig főzőcskézett szombaton az anyjával, ami abszolút elterelte a figyelmét – többször elrontották a piskótatésztát, szóval minden energiáját oda kellett összpontosítania, hogy végre ehető legyen. Aztán kertészkedett egy kicsit, és amikor lefekvés előtt telefonáltak egy órát Amadéval, leginkább azt hallgatta, mi minden történt a fiú nagyapjával.

A vasárnapi latin tanulós videóhívásuk során sem került szóba semmi olyan, amitől Dávid zavarba jöhetett volna, még a katasztrófába torkollt buliról sem esett szó.

Így hát lassan elmúlt Dávid fokozott feszültsége, és hétfőn egészen könnyedén ölelte magához Amadét az első szünetben – aki természetesen elkésett az óráról.

– Hiányoztál a hétvégén! – súgta gyorsan a fiú, betartva a rövid ölelés „szabályait". – Ebédelünk ma együtt?

Dávid mosolyogva egyezett bele – úgy érezte, mindenképp jót fog tenni neki egy félóra csak és kizárólag Amadé társaságában.

/*/

A jókedvem egészen a tesióráig tartott ki. Suliköröket kellett futnunk, amiknek a felét lesétáltam ugyan, de még így is elfáradtam. Ráadásul a tanár úr végig megjegyzéseket tett arra, hogy nem sikerült elérnem az általa elvárt minimumot.

És ezek után még fociztunk.

Mondanom sem kell, Adriánnal majdnem meghaltunk.

Úgy kerültük a labdát, ahogy tudtuk, és próbáltunk behúzódni az árnyékba.

– Ez valami borzasztó! – pihegtem. Nyolcadjára kötöttem be a cipőfűzőmet, hogy úgy tűnjön, csinálok valamit.

– Most arrébb kéne kocogni – figyelmeztetett Adrián –, nagyon néz minket a bácsi.

Kerestünk egy másik árnyékot, ahol elég messze voltunk a kapuktól és a tanár úrtól is, de azért jó rálátás nyílt a meccsre.

– Nézd, Dávid mindjárt berúgja a labdát! – lelkendeztem, és megragadtam Adrián vállát, hogy eltereljem a figyelmét a körméről, amit annyira nézegetett. – Ez az! Ő az én babám!

– Mik ezek a hülye becenevek? – morogta Adrián. A szokásosnál is rosszkedvűbbnek tűnt.

– Szerintem viccesek – vontam vállat, és elmorzsoltam néhány büszke, láthatatlan könnycseppet Dávid sikeréért. – Téged is hívhatnálak valahogy. A szemem fénye hogy tetszik?

Adrián álmosan sóhajtott.

– Miért vagy ilyen eleven?

– Jó volt a hétvégém. Na és te miért vagy ilyen fáradt? – faggatóztam. Láttam, hogy a többiek közelítenek a labdával, szóval kicsit arrébb húztam Adriánt.

– Sorozatot néztem – mondta panaszosan. – Egyszerűen nem bírtam leállni.

– Mit néztél? – kíváncsiskodtam, és Dávidra mosolyogtam, amikor elrohant mellettem. Ezt ő persze nem vette észre, mert a labdán kívül másra nem figyelt. De én azért a távolból örültem, hogy támogathatom és küldtem felé az energiáimat.

– Sherlockot daráltam – válaszolt Adrián. – Annyira izgalmas!

– Hú, azt mi is meg akarjuk nézni Dáviddal!

– Ó, nagyon érdemes! – bólogatott Adrián. – Zseniális. Az eredeti sztorikat dolgozták fel a huszonegyedik században, és...

– Juj, vigyázz! – vágtam közbe, mert megint közelített a labda.

– Utálom a focit! – nyűgösködött Adrián. – Legszívesebben kitörném a lábam, hogy ne kelljen tesiznem.

– Akkor inkább a kezed törd el – tanácsoltam. – A lábad kell a járáshoz.

– De a kezemmel meg írni tudok.

– Jogos.

A figyelmem elvonta Dávid, és a sötéten hullámzó tincsei. Sosem érdekelt a sport, sem a sportos emberek, de most mégis majdnem elaléltam a labdáért küzdő Dávid látványától. Mondjuk szerintem bármilyen helyzetben el tudok ámulni Dávid csodálatosságán. Talán egy kicsit elfogult vagyok.

– Akkor mit kéne eltörnöm? – tűnődött tovább Adrián. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem Dávidról, nehogy valakinek gyanússá váljon a bámulásom, és meglapogattam Adrián vállát.

– Azt nem tudom, szemem fénye, de a pólódat kifordítva vetted fel.

– Nahát, tényleg! – csodálkozott Adrián. – Lehet mégis kellett volna aludnom.

Nem sokat gondolkozott, lekapta a fölsőjét, hogy visszafordítsa. Próbáltam nem túl elismerő pillantással illetni a felsőtestét, de Adrián így is rajtakapott.

– Tetszik a kicsike? – paskolta meg a hasát. – Mostanában annyit stresszelek, hogy folyton csokit eszek – panaszkodott.

– Semmi baj – veregettem meg a hátát. – Ha zombiapokalipszis lenne és nem tudnál mit enni, legalább lenne zsír, amit el tudnál égetni.

– Tisztára megéri – forgatta a szemét Adrián, és a vállamra támaszkodott. Úgy tűnt, kicsit zavarja a rajta lévő felesleg. Mielőtt erre reagálhattam volna, nagyot sóhajtott: – Mindjárt elalszok!

Megsimogattam göndör loboncát.

– Már nem kell sokat kibírnod, cukorborsóbabám!

– Annyi erőm még van, hogy lecsapjalak – dörmögte Adrián, de azért láttam egy mosolyt felvillanni az arcán.

/*/

Kivételesen Dávid nem élvezte a tesiórát. Lőtt két gólt, és óra végén a tanár úr megdicsérte, de igazán bosszús lett Adriántól – még ha tudta is, hogy semmi oka nincs rá.

– Láttam a csinos göndör fürtök meg az igéző szürke szemek jobban lekötötték a figyelmed, mint a labda – jegyezte meg, amikor már megint csak ők maradtak utolsóként az öltözőben, mert Amadé még mindig nem öltözött át.

– Juj, valaki féltékeny – nevette el magát a fiú. – Azt bezzeg nem láttad, hogy a meccs kilencvenötszázalékában rád csorgattam a nyálam.

Ennek hallatán Dávid elpirult, nem erre a válaszra számított. Gondolta, kicsit csipkelődnek, viccelődnek, de ez flört volt, flört a javából.

– Biztos csak éhes voltál – motyogta.

– Ja, eléggé ki vagyok rád éhezve – kuncogott tovább Amadé. Nem volt teljesen érthető, mennyire beszél komolyan, szóval Dávid inkább nem válaszolt.

Miután megmelegítették az ebédjüket a mikrókban, letelepdtek a kertben, a kerítés és fák tövébe. Bár Amadé először fintorgott a hangyákra, de mivel itt egészen távol lehettek mindenkitől, megbékélt a helyzettel.

– Tényleg hiányoztál a hétvégén – mondta Amadé, miközben belekóstolt Dávid ebédjébe. – Másfél napig nem találkoztunk.

– Összesen így is vagy hat órát beszélgettünk – emlékeztette Dávid. – Plusz a chat.

Amadé kicsit ijedten pislogott rá.

– Ó, bocsi, nem akartam így rád akaszkodni, vagy...

Ezen Dávid is megijedt.

– Nem, nem! – mondta gyorsan. – Nem így értettem. Én... csak... – Vett egy nagy levegőt, és kibökte: – Nekem is nagyon hiányoztál. Igazából még sosem éreztem így – folytatta. – Hogy valakivel ennyire együtt akartam volna tölteni az éber és nem éber óráim minden percét.

– Ezt tőlem idézted – hatódott meg Amadé.

– A pulcsimban hagytad a nyálas-csókos versrészleted. – Dávid nyújtózkodott, és próbált úgy tenni, hogy a külső szemlélő azt hihesse, semmiségekről beszélnek. – De tényleg igaz. És ez fura, mert még senkihez nem ragaszkodtam ennyire. Még azt is szívesen hallgatom, ha idegeskedsz valami butaságon.

– Hé, egyáltalán nem volt butaság az a kiakadás az Utas és holdvilág porba tiprásáról – javította ki Amadé. – Az a molyos értékelés, hú...

– Tessék, végre beszélni próbálok az érzéseimről, erre te megint csak erről tudsz locsogni – sóhajtott teátrálisan Dávid.

– Látom tanulsz – vigyorgott Amadé. – Még a szívedre kéne tenned a kezed, és úgy tökéletes lenne az alakítás.

Dávid nevetve meglökte a vállával a fiút.

– Egyébként köszönöm. Én is szívesen beszélgetek veled – mondta Amadé, és mintha kicsit ő is elpirult volna. – Örülök, hogy tudunk beszélni az érzésekről, és nem rohansz el az első nehezebb pillanatban.

– Hát igen, remélem, ezt már kinőttem – nevetgélt zavartan Dávid.

– Büszke vagyok rád! – mosolygott Amadé. Látszott az arcán, mennyire boldog. – Akkor én is mondok neked érzéseket. Imádom a hajad. Komolyan, egész tesin azt bámultam, hogyan túrsz bele, és végig arra gondoltam, hogy hazamegyünk, és alaposan beletúrok és rendezgetem és fésülgetem és...

– Biztos nagyon erotikus lesz – mondta nevetve Dávid, de amint rájött, mit mondott, a torkára fagyott a nevetés.

Nem ezt tervezte mondani. A romantikus szót akarta használni, de az elmúlt napokban annyira az erotika körül járt az esze, hogy az csúszott ki a száján. Rettegve nézte Amadét, várta, várta a reakcióját... a fiúból kirobbant a nevetés.

– Nos, igen, kétségkívül nagyon erotikusan tudok hajba túrni – büszkélkedett Amadé, és megborzolta Dávid haját. – Talán én vagyok a legjobb.

– Ebben nem tudok vitatkozni – próbált Dávid viccelődni, és meglepően könnyen ment neki.

– Bizony – bólogatott tovább Amadé. – De te sem panaszkodhatsz, mert te tudsz a legerotikusabban krémet kenni a hátamra...aztán lenyalogatni azt.

Dávid kínlódva felnyögött.

– Életem végéig ezzel fogsz szekálni?

Amadé kuncogva dőlt Dávid vállának.

– Ha szeretnéd, befogom.

– Nem kell – sóhajtott Dávid. – Szeretem, amikor összevissza beszélsz.

És azt is szerette, hogy hiába jött elő a rettegett téma, nem volt kínos a szituáció: elnevetgéltek, Amadé pedig nem úgy beszélt, mintha délután azonnal le akarná teperni Dávidot.

Ez megnyugtató volt.

– Jaj, te – vett egy nagy levegőt Amadé. – Most legszívesebben senkivel se törődve megcsókolnálak, de jó alaposan.

– Sajnos kell törődnünk másokkal – hűtötte le Dávid.

– De nem akarok – mondta duzzogva Amadé, és hátradőlt. – Na mindegy, akkor váltsunk témát. Féltékeny vagy Adriánra?

– Nem, nem, nem – tagadta Dávid, de aztán meggondolta magát: – Hát jó, egy kicsit igen. De csak egészséges mértékben, amennyire mindenki másra. Érted, ott vagyunk egy kis tesiöltözőben, ott van egy tucat srác, akiknek jó a haja, jó a teste, jó mindene... és úgy félek, hogy tetszenek neked.

– Szóval szerinted nekem tetszik Adrián? – kérdezte incselkedve Amadé, és a térdére könyökölt. Láthatóan nem élvezte, hogy a földön ülnek, félpercenként fészkelődni kezdett.

– Hát nem tudom – hezitált Dávid. – Mármint, miért ne tetszene? Szép a szeme színe, aranyosan göndör a haja és...

– Te jó ég, Dávid – szakította félbe Amadé. Feltűnően küszködött, hogy visszatartsa a nevetést. – Te jó ég! Dávid, nem nekem tetszik Adrián, hanem neked!

– Mi? – riadt meg Dávid, egy forró rémülethullám söpört végig a lelkén. – Nekem te tetszel, Amadé. Senki más. Csak te – hebegte kétségbeesetten, de Amadét nem lehetett meggyőzni, sem lenyugtatni: már annyira nevetett, hogy a könnyeit törölgette.

Dávid nem értette, mi ezen olyan vicces.

– Ezt nem hiszem el! – kacagott tovább a barátja, aztán a combjára csapott.

– Nekem nem tetszik – motyogta Dávid, de aztán muszáj volt belegondolnia a dologba. – Úgy értem, elmondtam, milyen a haja meg a szeme, de attól még... jaj ne, nekem tetszik Adrián?

Most már magát sem értette.

– De nekem úgy biztosan nem tetszik. A személyisége nem jön be. Nem bántani akarom, de érted... szóval, Amadé, nekem csak te...

– Jól van, jól van, nyugi – fogta meg a vállált Amadé, a szeme még mindig vidámságról árulkodott, de az arcára komolyságot erőltetett. – Semmi baj. Az, hogy valaki külsőre tetszik, nem bűn. Johnny Depp is tetszik neked, mégsem akarsz vele megcsalni.

– Nekem tetszik Johnny Depp? – nyüszített Dávid. Persze, jó színésznek tartotta, de így még sosem gondolt rá.

– Kinek nem tetszik Johnny Depp? – tette fel a nagy kérdést Amadé.

– Neked tetszik? – szörnyülködött Dávid, és hirtelen a világ összes férfija és fiúja iránt elfogta a féltékenység. Nem ér, hogy ennyien vannak. – És ki tetszik még neked? – faggatózott. – Csak úgy külsőre.

Amadé hezitált, és Dávid tudta, hogy most taktikát fog váltani azért, hogy ne bántsa meg.

– Tudod, szerintem hülyeség két emberrel való kapcsolatot összehasonlítgatni... de.

– De? – Dávid érezte, hogy leveri a víz. Most kihez fogja Amadé hasonlítani? Ervinhez? Ó, ne, csak Ervinhez ne. Csak őhozzá ne. Ő túl jóképű hozzá képest, és még szép verseket ír.

Fekete pontok kezdtek táncolni a szeme előtt. Ervint jóképűnek találja? Most akkor Ervin is tetszik neki?

– Szóval itt vagyok én és ott volt Helga.

– Mi? – döbbent meg Dávid. Erre nem számított. Hogy jön ide Helga?

Amadé aggódva nyúlt Dávid arcához.

– Jól vagy, babácska? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.

– Mert mindjárt elájulok. De nem számít, folytasd!

– Biztos, hogy...

– Amadé, mondd már! – rivallt rá Dávid, de rögtön megbánta. Végül úgy tűnt, bár Amadé összezavarodott, nagyjából megértette Dávid feszültségét, és inkább folytatta:

– Igazából nem akkora dolog – bökte ki, és megvakargatta a tarkóját. – Csak azt akartam mondani, hogy amíg Helgával voltál, addig is biztos tetszettek mások. Úgy értem, hiába volt barátnőd, ott lógott a falon a légiutaskísérő Britney. És tudom, hogy rajongtál a Marvel filmekből a vörös csajért. Meg Amanda Seyfriedért. Ja, és Shakiráért.

– De Helgával végül szakítottam is – állapította meg Dávid. – Britney pedig csak poénból van kint.

– Jó, mindegy – legyintett Amadé –, a lényeg az, hogy szerintem az nem baj, ha külsőre valaki tetszik neked. Én a suli felét fel tudnám sorolni, mert valakinek tetszik a haja, másnak a stílusa, de... senkiben nincs meg az a tökéletes együttállás, mint Pataky Dávidban. Akiben van valami extra, amitől mindenkit leköröz, és ami miatt senki más nem létezik számomra, csakis ő.

– Ezt a beszélgetést lehet nem a suliban kellett volna elkezdenünk – dünnyögte Dávid, mert most szerette volna jó erősen magához szorítani Amadét.

– És még milyen bölcs is! – sóhajtozott Amadé színpadiasan, és a szívére tette a kezét, ahogy negyedórája mutatta.

– Erre a sok bókra nem is tudom, mit tudnék válaszolni – pironkodott Dávid.

– Nem kell. A tekinteted mindent elmond – mosolygott Amadé.

– Nagyon költői vagy.

Amadé nevetett.

– Ennek örülök.

Dávid letette az ebédjét, és a tenyerébe temette az arcát.

– Szóval, összegezve: tudunk poénkodni az erotikáról, Adrián tetszik külsőre, de belsőre nem, téged ez nem zavar, neked tetszik a féliskola és sokkal szívesebben lennénk most otthon.

– Jó összegzés – vigyorgott Amadé. – Nincs kedved ellógni az utolsó órákat?

Dávid szigorú pillantást vetett rá.

– Jó, jó, vettem a lapot – emelte a kezét a magasba Amadé. – Akkor majd órák után.

– Rendben, szívem csücske – mosolyodott el Dávid. Bár nem történt semmi nagy dolog, mégis úgy érezte, hogy hatalmas súlyok gördültek le a mellkasáról.

– Szívem csücske! – ujjongott Amadé. – Adrián ma kritizált a buta becenevekért, de te is buta beceneveket adsz!

– Ez újdonság? – pislogott Dávid. – Konkrétan a megismerkedésünk pillanata óta hívjuk egymást „buta beceneveken".

– Tudom – helyeselt Amadé. – Csak úgy örülök neki! Neked. Neked örülök. Hú, ebből is tudnék verset írni! Már meg is van a matek órai terv.

– Véletlenül sem figyelnél az órára – jegyezte meg Dávid a fejét ingatva.

– Ugyan! – méltatlankodott Amadé. – Te sokkal jobb téma vagy, mint a függvények.

Dávid szíve majd' felrobbant a boldogságtól.

– Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépet!