73. fejezet

Első lebukás

Mivel Amadé már szerdán is kicsit rosszkedvűnek tűnt, Dávid csütörtök reggel megkérte, hogy egy megállóval előbb szálljanak le, sétáljanak kicsit suli előtt. Meg akarta kérdezni, mi bántja, segíteni szeretett volna neki.

Ám sajnos nem igazán sikerült beszélgetniük, mert egyszer csak rájuk kiáltott valaki: Vil volt az.

– Hé, fiúk! Mi újság?

Dávid leblokkolt, és ezért nem válaszolt, Amadé meg csak a vállát húzta fel.

– Semmi. Nem akarok suliba menni. Nincs kedvem az élethez – sorolta nyomottan.

– De hát mindjárt tizenhat leszel! – pörgött Vil, és jóformán ráugrott a fiúra.

– Juhú – dünnyögte Amadé. Dávid ösztönösen a keze után nyúlt, és megszorította, de csak egy halvány mosoly villant fel a barátja arcán, és az is csak rövid időre.

– Lehet egy kérdésem, srácok? – szólalt meg Vil.

– Persze – mondta Dávid, de rögtön megbánta. – Hogy érted ezt? Mit akarsz kérdezni?

– Nem kérdezhetek? – kérdezett vissza Vil. Dávid oldalra biccentette a fejét.

– Mondd csak – mondta Amadé faarccal. – De egyébként a válasz valószínűleg igen lesz a kérdésedre.

– Tudod, mi a kérdésem? – lepődött meg Vil. Dávidnak kezdett kiszáradni a torka, úgyhogy krákogott kicsit, de a témát nem sikerült ennyivel átvarázsolnia mondjuk a torokfájásra.

– Sejtem – bólintott Amadé. – Szóval igen, együtt vagyunk.

Dávid azt hitte, rosszul hall.

– Amadé!

– Mi van? Vil tudta, hogy igen.

– Vil?!

Dávid előtt kezdett elsötétülni a világ, olyan erősen tört rá a pánik. Szerencsére Amadé átkarolta, hogy megtartsa – de attól még nagyon ideges volt rá.

– Ja, feltételeztem, hogy van valami – bólogatott Vil, a szája széles vigyorra görbült.

– De honnan? – tudakolta Dávid, a hangja rekedten szólt. Nagyon remélte, hogy nem az elmúlt másfél hétből feltételezte Vil. Eddig azt hitte, jól titkolják, de ezek szerint mégsem...?

– Hát ott kezdtem el nagyon gyanakodni, amikor négyesben töltöttünk egy estét Adriánnal – hangzott Vil válasza.

– Miért? – nyögte Dávid. Amadé megpaskolta a vállát.

– Miért? – ingatta a fejét Vil. – Egész este egymáson csüngtetek!

Dávid nyöszörögni kezdett.

– Aztán, mielőtt elutaztál volna... láttalak titeket a biliárdasztalnál. Meg mindkettőtökkel beszéltem, és...

– Ne is folytasd! – rimánkodott Dávid. Amadé sóhajtott egyet, és egy padhoz vezette, hogy leülhessen.

– Kicsim, nyugi már! Vilt nem zavarja a dolog.

– Miért zavarna? – Vil leguggolt Dávid elé, és a combjára támaszkodott. – Én örülök, ha végre boldogok vagytok.

– De Ádám...

A két fiú egyszerre válaszolt:

– Ádám kicsit idióta – mondta Vil kedvesen.

– Ádám rohadjon meg – mondta Amadé kevésbé kedvesen.

Dávid a tenyerébe temette az arcát.

– El akarok költözni Párizsba – motyogta teljesen kikészülve.

– Most nagyon felzaklattalak – állapította meg bűnbánón Vil. Dávid nem válaszolt, csak próbált lenyugodni. A félelem miatt indokolatlanul gyorsan dobogott a szíve, és a füle is zúgott. Amadé hozzásimult, amitől kicsit javult a helyzet, de csak egy egészen kicsit.

– Szívem, nézz rám! – kérte Amadé. – Nem érzed jobban magad attól, hogy Vil kedves?

Vil bátortalanul mosolygott fel Dávidra.

– De – sóhajtott megadón. – Nagyon jólesik. Csak... bocsi, mindjárt rendben leszek, csak... csak...

Hátradőlt a padon, és mélyeket lélegzett, közben Amadé és Vil beszélgetni kezdtek, hogy eltereljék a gondolatait.

– Hamarosan megjelennek a képek, amiket én csináltam – mesélte Vil, amit Amadé büszke mosollyal fogadott.

– Gratula! Facebookon lesz fent?

– Aha, meg Instagramon. Hármunkról is lesz kint egy fotó, szerintem cuki lett. Épp eszünk.

– Jaj, én mindig hülyén nézek ki evés közben – mondta Amadé panaszosan.

Eddigre Dávid kissé lenyugodott, de most meg elöntötte a bűntudat.

– Sajnálom ezt a reakciót! – mentegetőzött. – Amadé, annyira szeretlek, és hidd el, én akkor lennék a legboldogabb, ha az ország... nem, az egész világ minden egyes emberének elmondhatnám, hogy szeretlek. És örülök, hogy Vil is tudja, hogy szeretlek. Ne haragudjatok, amiért így kiakadtam, nem állt szándékomban, és...

– Hé, Dávid, nyugodj meg! – szólt rá Vil. – Az én hibám is, hogy így rátok törtem. Csak most adódott először lehetőségem arra, hogy egyszerre kérdezzelek meg titeket, és nem tudtam tartani a nyelvem...

– Nem, nem, semmi baj – nyugtatta Dávid. – Csak Ádám nagyon rá van pörögve a dologra, és emiatt nagyon feszültté tesz a téma, de... téged nem zavar. És ez... hű. Imádlak, Vil.

– Na, na! – bökte oldalba Amadé, mire mindhárman elnevették magukat.

– Egyébként Ádámmal ne foglalkozzatok – tanácsolta Vil. – Elvileg azért fél annyira a melegektől, mert az unokatesójára egyszer rámászott egy srác.

– Szegény – mondta ironikusan Amadé.

– Te nem bánnád, ha rád mászna egy jóképű srác, mi? – piszkálta Dávid kicsit könnyebb szívvel.

– De csak akkor nem, ha Pataky Dávidnak hívják azt a jóképű srácot – flörtölt Amadé. Nevetve átkarolták egymást, Dávid felborzolta Amadé haját.

– Á, a jól megszokott gyertyatartó szerep – dőlt hátra Vil a kezeire támaszkodva.

– Bocsi – vigyorgott Amadé, Dávid pedig szégyenlősen elkapta a tekintetét.

– Menjünk, mert el fogunk késni – mondta, és felpattant a padról. Kitárta a két karját, hogy átölelhesse a barátait és összefogódzva megindultak az iskola felé.

/*/

Ervin lakásában hatalmas felfordulás uralkodott. Dorián nem volt kifejezetten rendmániás, de ez már kezdett az agyára menni.

– Tori, mindenhol a te cuccod van – emelt fel az egyik székről egy csipkés bugyit. – Nem mintha zavarnának az alsóneműid, de azért...

– Mindjárt berakom a szennyeszacskóba – fújtatott Tori. Az ágyon feküdt, egy bő pólót és egy bő színes nadrágot viselt. Egy könyvet tartott a kezében, ha Dorián jól látta, egy Ady-verseskötetet.

– Mióta nem mentél innen haza? – érdeklődött Dorián, és nekiállt letisztítani az íróasztalt.

– Másfél hete? – tűnődött Tori, és egy ceruzával megjelölt valamit a könyvében. – Nem igazán akarok visszamenni a lakásomra.

– Miért? – kérdezte Dorián. Arrébb lökdöste a szőnyeg szélén billegő kék tálat, amiből kiloccsant egy kis víz. Kezdett nagyon feszült lenni. A kutya miatt különösen büdös volt, mert így a dohányszag, a kávéillat és az ázottszőr szag keveredett el a levegőben.

– Hát, kicsit nyomasztó. Elvégre nemrég majdnem kigyulladt, amikor ott voltam.

Dorián lefagyott.

– Hogy mi?

– Csss, cssss! – emelte fel az ujját Tori. – Eszembe jutott erre a sorra egy dallam!

Bár Vid és Vanessza nem lelkesedtek annyira az ötletért, hogy verseket zenésítsenek meg, Dorián és Tori nekilátott a munkának.

– Én bármit lejátsszok gitáron, de a zeneszerzést nem nekem találták ki – mentette ki magát a munka alól Vid, és Vanessza csatalakozott hozzá.

– Ha kottát raktok elém, nekem jó. De nekem sem ez a terepem.

Dorián és Tori viszont élvezte a dolgot – költőket írtak össze, éjt nappallá téve versesköteteket bújtak, dallamokat dúdoltak. Természetesen ők sem tudtak semmit a zeneszerzésről, de élvezték a közös munkát.

Leszámítva akkor, amikor Tori rendrakás helyett is ezzel foglalkozott.

– Miért nem mondtad ezt a tüzes dolgot? – kérdezte Dorián, és a szoba közepén békésen elnyúló kutyán átlépve leült a lány mellé.

– Nem akartalak felzaklatni – mondta Tori fel sem nézve. – De amúgy nincs baj. Ervin nem bánja, hogy Pihe is itt van. Elzárom előle a fontos dolgokat.

– Jól vagy? – halkította le a hangját Dorián, hogy bizalmasabb burok vegye őket körbe.

– Ja, most egész jól – bólintott Tori. Összepréselte az ajkát egy pillanatra, és még mindig a könyvet bámulta Dorián helyett. – Voltak nehezebb időszakok, de most úgy érzem, egész jól vagyok. A zenélés feldob.

– Végre van egy projekt, hogy életben tartson – mondta Dorián. – Én is ezt érzem.

Ő is elfeküdt az ágyon, és az ósdi csillárt bámulta.

– Tudod, az első évem az egyetemen... kicsit kavalkád volt. Azt hittem, egy valóra vált álom lesz. Angol irodalom. Angliában. Oxfordban. Más a karját levágná mindezért. De nem voltak barátaim, az írás nem ment, nem volt velem a családom...

Tori végre letette a könyvet, és óvatosan megérintette Dorián felkarját.

– Amikor kint voltam, rájöttem, mennyire szeretem az otthonom – mosolyodott el Dorián halványan. – Mennyire szeretem a testvéreimet. Az anyámat. A barátaimat is szerettem, mielőtt Barnával annyira összevesztem volna – tette hozzá tűnődve. – Mindegy is, a lényeg az, hogy nagyon örülök a zenekarnak. Pénteken dől el az első megrendelésünk! El tudod ezt hinni? Alig pár hete kezdtünk bele a próbákba.

– Tényleg hihetetlen – értett egyet Tori. A hátára fordult, a karjuk összeért, ahogy a plafonon táncoló árnyékokat nézték. – Örülök neki, hogy együtt éljük ezt meg. Jó srác vagy. Nem bántam volna, ha Ervin korábban bemutat minket egymásnak.

– Jó lett volna – mondta Dorián. Különös gondolatok támadtak benne, Ervinről, Toriról, önmagáról... Nem akart most ezen rugózni. Le akarta kapcsolni a villanyt és hallgatni valami inspiráló zenét, és hallgatni az alvó kutyus szuszogását. A teljes békességbe merülni.

/*/

Torónak irodalomórán tűnt fel, hogy Amadénak nincs jó kedve, és amikor rákérdezett, csak egy félig elmotyogott választ kapott arról, hogy „családi problémák".

– Hát, tesó, ha szeretnél dumálni, én itt vagyok!

– Kösz, kösz, tesó – hümmögte Amadé halvány mosollyal. Futón átölelték egymást, aztán Amadé a szekrényéhez indult, Toró meg Ádám bátyjának a társaságához. Emilivel, egy csinos tizedikes lánnyal szeretett volna beszélni, de alig köszönt rá, Ádám már el is rángatta tőle.

– Haver, nem látod, hogy épp beszélgetni próbáltam? – bosszankodott Toró.

– De ez most fontos!

Megálltak a folyosó közepén, pár méter távolságban mindenkitől. Ádám úgy ragadta meg a vállait, hogy egyértelművé tette: privát beszélgetést folytatnak, ne jöjjön ide senki.

– Nézz egy kicsit balra.

Toró így tett.

– Ne légy hülye, az a másik balra!

– Jól van, na – morogta Toró. A legkevésbé sem érdekelte Ádám meg az ilyen-olyan-balrája, vissza akart menni Emilihez.

Odanézett, ahova „kellett", de nem látott semmi különöset. Egy kisebb csoport álldogált ott, Vil, Tekla, a nyelvis Adrián, Amadé és Dávid.

Á, jött rá Toró. Amadé és Dávid. Amadé még mindig kissé borús képpel fogta a kulacsát, és közben Dávid próbálta felvidítani. Bökdöste, ölelgette, piszkálta, amíg Amadé el nem mosolyodott, és erőtlenül vissza nem piszkálta Dávidot. Pont úgy viselkedtek, mint két kölyökkutya. Toró szerette a kutyákat. Nemsokára náluk is lesznek kiskutyák, napok kérdése...

– Na? – sürgette Ádám. – Látod?

– Mit? – Toró direkt idegesítette a barátját, csakhogy viszonozza az idegesítését.

– Ahogy Dávid viselkedik Amadéval!

– Na, szerinted most már Dávid is homokos? – forgatta a szemét Toró.

– Nézd meg, ott fogja Amadé karját!

Toró célzatos, gúnyos tekintettel pillantott le Ádám ujjaira, amik a vállát szorították.

– Hohó, akkor... – Megfogta a barátja csuklóját, és lefejtette magáról. – Kezdesz gyanússá válni, Ádámkám.

Ádámkának jóformán füstölni kezdett a füle.

– Te engem gyanúsítgatsz?!

– Én aztán nem gyanúsítgatok – vonogatta a vállát Toró. – Csak figyelek a jelekre, amikre szerencsére figyelmeztetsz.

– Nekem volt már egy csomó barátnőm!

Torót meglehetősen szórakoztatta, hogy Ádám ennyire beleáll ebbe az egyértelműen provokatív és értelmetlen vitába.

– Dávidnak és Amadénak is volt már barátnője.

– Amadét nem tudjuk biztosra – fonta össze a karját Ádám. – Folyton kamuzik.

– Szerencsétlen srác pocsékul van – védte Toró. – Most mondta, hogy valami családi dráma van. Meg csak nézz rá, és...

– Jaj, Toró, te mindent félremagyarázol! – vitatkozott Ádám. – Nézz csak rájuk te!

– Én két barátot látok – ellenkezett Toró. – Ott van a szomorú Amadé, akit vigasztal a barátja, Dávid. Ennyi. Legjobb barátok.

– Mi is legjobb barátok vagyunk, mégse csinálunk ilyeneket!

– Na és? Ezért mások se csinálhatják?

Ádám feszülten toppantott, mintha tízéves lenne és a focipályán hisztizne.

– Ha ezt csinálnád velem, lehet téged is buzinak gondolnálak!

– De kár, mert pont most akartam végignyalni az arcod.

– Torványi Arnold, ne idegelj!

– Te ne idegelj engem! Én csak vissza akarok menni beszélgetni Emilivel, erre te azt akarod velem fejtegetni, hogy mennyiben különbözik a mienktől Amadé és Dávid barátsága.

– Mindenben! Mert ők nem barátok!

– Figyelj, nekem ehhez semmi közöm. Nincs közöm Amadé és Dávid kapcsolatához és nincs...

– Hah, kapcsolat! Te is elismered! – bökte mellkason Torót győzedelmesen Ádám, de Toró ellegyezte a kezét.

– És nincs közöm ahhoz sem, hogy te mit gondolsz róluk. Szerintem barátok, én bírom őket, szerintem viccesek, jóban vagyunk. Nekem ennyi elég. Az meg, hogy neked most épp nincs egy csaj, aki minden agysejtedet lefoglalná...

– Ha már csajoknál tartunk – kezdte Ádám, és megint közelebb hajolt Toróhoz. – Össze akarok jönni Lujzával.

– Lujzával – ismételte hitetlenkedve Toró. Először egyáltalán nem értette, mi van, de aztán leesett neki a dolog. – Amadé miatt. Ezt nem hiszem el, Ádám, ilyen mélyre süllyedsz? Amadét akarod vele heccelni?

– Dehogyis! – vágta rá Ádám. – Tényleg bejön. Tök jó csaj, kedves is, vicces is.

– Ha most csak hülyíted, az mindkettőtöknek nagyon kínos lesz tizenkettedik végéig – vélte Toró.

– Nem hülyíteni akarom. Tényleg járni akarok vele.

Toró még mindig kételkedett, de Ádám hangsúlyosan bólogatott.

– Tényleg-tényleg, Toró, miért nem hiszel nekem?

– Mert teljesen be vagy kattanva az elmúlt pár hétben.

– Nem is igaz. Csak Amadé kicsit megijesztett párszor.

– Soha nem voltál hozzá közel ahhoz, hogy rád mozduljon, hiába parázol tőle. Szerintem még csak különösebben nem is kedvel téged.

– Na de Dávidot!

– Nekem ebből elég volt – szögezte le Toró. – Most visszamegyek Emilihez, és elhívom kávézni.

– Én meg elhívom Lujzit.

Már nyújtották a kezüket a pacsira, amikor Toró visszakozott.

– Ígéred, hogy nemcsak összetöröd a szívét? Lujza aranyos csaj, nem érdemli meg, hogy...

– Jaj, menj már, haver! Ígérem, persze. Nyilván.

Toró hinni akart a barátjának, de tudta, csak akkor lehet biztos a dologban, ha eltelik némi idő.

/*/

Bár reggel először sokkolta Dávidot a Viles eset, de aztán fokozatosan egyre jobban érezte magát attól, hogy valaki tud róluk és valaki így is szereti őket.

Az örömét viszont hamar befeketítette Amadé lehangoltsága, és bár pár percekre fel tudta deríteni a fiút, hosszútávon nem sikerült.

Mielőtt elment volna fociedzésre, magához ölelte két szekrénysor árnyékában.

– Érted megyek edzés után, oké? – súgta a fülébe. – Aztán elmegyünk vacsorázni, bepótoljuk a múlthetit.

– Köszi, Dávid! – motyogta Amadé. Dávid megigazgatta a fiú kócos frizuráját és az inge gallérját.

– Nagyon örülök Vilnek. Kicsit mintha felszabadított volna – tette hozzá, hogy mosolyogni lássa Amadét, ami meg is történt.

– Én pedig annak örülök, hogy te örülsz – válaszolt, és feltúrta a haját, tönkre téve Dávid művét.

Szerencsére így Amadé kicsit jobb passzban indult el, ami miatt Dávid is kicsit nyugodtabban ment a fociedzésre. Ott alaposan kifutkározta magát, és büszkén húzta ki magát, amikor nemcsak Tüske Dani, de Rákóci tanár úr is megdicsérte.

Mivel Amadé később végzett, mint ő, volt ideje beszélgetni még egy kicsit a csapattal indulás előtt (Ádám teljesen normálisan viselkedett, pedig félt tőle), de végül elsőként búcsúzott el, hogy mielőbb találkozhasson Amadéval.

Még így is korábban ért oda a nagy szürke épülethez. Leült egy padra, és a telefonján válogatta a képeket, amíg el nem múlt hatóra. Vállára vetett sporttáskával ácsorgott a nagy ajtók előtt, de Amadé csak nem akart felbukkanni. Addig elkészített két újabb mappát, amiket majd át kell mentenie a gépére...

Amadé nyűgösen csoszogott ki az épületből, a haja izzadtan tapadt a nyakára, a táskáját a földön húzta maga után. Megkönnyebbülés ült ki az arcára, amikor találkozott a tekintete Dávidéval, és a holmiját leejtve odabotladozott hozzá. Összeölelkeztek, és hosszú ideig csak álltak egyhelyben.

– Nem segített egy kis mozgás? – kérdezte Dávid.

– Meghúztam a vállam – siránkozott Amadé.

– Otthon bekenegetem majd neked sportkrémmel – vigasztalta Dávid. – Meg aztán a spaghetti is milyen jót fog tenni!

– Carbonarát szeretnék enni – dünnyögte Amadé. – És rumbabát.

– Az finom lesz – ígérte Dávid. Nem sok kellett ahhoz, hogy az utcán csókolja meg Amadét, de végül szétváltak, amikor kilépett az épületből Tori.

– Sziasztok, srácok! Hallom, holnap jöttök a koncertre.

– Már nagyon várjuk – mosolygott udvariasan Dávid. Kicsit fellobbant benne a féltékenység, hogy Amadé Torival töltötte az elmúlt órát. Torival, aki egy nagyon szép lány volt. Oké, kicsit idősebb Amadénál, de...

– Rohannom kell, mert mindig kések a próbákról – gyújtott rá Tori. – De majd dumáljunk, kisdrágák!

Ez Dávidnak is szólt?

Tori a levegőbe cuppantott, és elsietett. Amadé nem nézett utána, Dávid pólóján simítgatta a gyűrődéseket, a szája sarka lebiggyedt. Dávidot őszintén meglepte, hogy ennyire szomorú a nagyapja késlekedése miatt, mert korábban nem igazán tűnt úgy, hogy szeretetteljes a kapcsolatuk.

De persze kezdte felismerni, mennyire bonyolultak a viszonyok Amadé családjában.

– Szeretnél ma nálam aludni? – kérdezte halkan. Átölelte Amadé vállát, és menetirányba fordította, hogy meginduljanak a lakása felé.

– Nem lenne neked baj? – kérdezte megszeppenten Amadé. – Úgy értem, holnap angol dolgozatot írsz, és...

– Amadé! – szólt rá Dávid. – Szeretném, ha nálam aludnál.

Röpke puszit nyomott a fiú halántékára, amit remélhetőleg senki nem látott, és úgy folytatták az útjukat, mintha mi sem történt volna.

Dávid lakásán átöltöztek egy kicsit elegánsabb öltözetbe (de a múltkori esetből tanulva nem túl elegáns öltözetbe), és elmentek az étterembe, ahol bár sokat beszélgettek, Amadén látszott, hogy nincs valami sziporkázó formában.

Dávid egész végig azon tűnődött, hogyan tudná feldobni a barátját, de sem a viccekkel, sem a kedvenc verseinek felmondásával nem járt sikerrel.

– Szeretnél felmenni a tetőre? – ajánlotta végül, de Amadé a fejét rázta.

– Fáradt vagyok és fáj a vállam – mondta bágyadtan. – De ha szeretnél kertészkedni, menj csak, én majd olvasok... vagy majd fekszek.

– Babácska, ne viccelj már – ellenkezett Dávid. – Inkább megmasszírozom kicsit a vállad, és bekenem sportkrémmel.

– Köszönöm, doktorbácsi – dúdolta fáradt hangon Amadé. Elnyúlt az ágyon, és nagyot nyögött, amikor ráfeküdt a fájós vállára.

Dávid sietve kereste meg a fürdőben a kenőcsöt, hogy minél előbb enyhíthesse barátja testi fájdalmát, ha már a lelkin nem tud segíteni. Igyekezett elűzni az alaptalan bűntudatát: ez nyilván egy olyan nehézség Amadé életében, amit ő nem képes befolyásolni.

Visszatérve látta a barátját, amint ernyedten hever az ágyon.

– Ülj fel és vedd le az inged – kérte udvariasan. Amadé feltápászkodott, és az ágy szélére húzódott, Dávid pedig leült a háta mögé. – Mutasd meg, hol fáj!

Amadé végighúzta karcsú ujjait a bőrén, Dávid pedig felforrósodott arccal véste az eszébe a vonalat.

– Mondd, hogyan jó – lehelte, és lassan kenegetni kezdte Amadé hátát. Finoman masszírozta a bőrébe a hűvös kenőcsöt, hallgatta Amadé szűkszavú utasításait, fájdalmas nyögéseit. Dávid alapos volt, és amikor végzett, egy kis törölközőbe törölte a kezét.

Cikáztak a gondolatai. Amadé nem fordult meg, nem is mozdult, mintha nem itt járnának a gondolatai. Dávid mindenképp ki akarta zökkenteni ebből a letargiából, és hirtelen csak egy ötlet jutott az eszébe.

Óvatosan felemelte az egyik kezét, döbbenten konstatálta, hogy remeg. Az ujjait Amadé oldalára simította – a fiú éles sóhajjal jelezte, hogy tudatában van az érintésnek.

Dávid ezt úgy értelmezte, tetszik neki. Szóval folytatta a cirógatást. Mintha minden pillanatban egyre forróbbá vált volna Amadé bőre, ezzel párhuzamosan Dávid kezdett egyre biztosabbá válni abban, hogy most azt fogja csinálni, ami Amadénak jó. Akármi is legyen az.

Elnyomta a félelmeit, és csak arra koncentrált, hogy a lehető leglágyabban simogassa Amadét, ahogy a fiú lassan beledől az ölelésébe.

– Dávid – pihegte, és lassan oldalra fordította a fejét. Dávid hozzáhajolt, és az ajkát Amadé ajkára nyomta. Csókolózni kezdtek, és lassan eldőltek az ágyon. Dávid mindent beleadott, minden szeretetével Amadét csókolta, de valami nem működött. A csók nem volt rossz, Amadé viszonozta, de csak úgy ímmel-ámmal, mintha nem lenne jelen úgy igazából. Szóval Dávid igyekezett más utat találni a fiú kényeztetésére, és egy idő után inkább Amadé arcát és állát csókolgatta. Remélte, hogy így Amadé talán kicsit el tud lazulni.

Érezte, hogy a barátja átkarolja a hátát és magára húzza, de azt is érezte, hogy ez nem az igazi. Megpuszilgatta Amadé fülcimpáját, és hallgatta a fiú álmodozó sóhajait. A következő célpontja Amadé nyaka és kulcscsontja volt, de ez bizony hibának bizonyult.

– Áááá – ült fel. Amadé felkönyökölt, és értetlenül pislogott.

– Mi az?

– Mentolos – szipogta Dávid. – Csípi a nyelvem vala...

– Te lenyalogattad rólam a kenőcsöt? – hitetlenkedett Amadé. Aztán nevetésben tört ki. – Dávid, te vagy a kedvenc emberem, annyira szeretlek!

Dávid kicsit lesokkolódott. Nem tudta feldolgozni, hogy ég a szája, menni akart volna öblögetni, de közben Amadé végre nevetett, és mintha nem is gondolt volna a problémáira. Szóval csak ennyit kellett volna csinálnia? Sportkrémet nyalogatni?

– Egy pillanat és jövök – dadogta Dávid, mert kicsit bepánikolt attól, hogy mi baja lesz attól, ha megeszi a krémet.

– Megyek veled – mászott ki az ágyból Amadé.

Dávid a mosdókagyló fölé hajolva mosta ki a száját, miközben Amadé a hátára tapadt, átkarolta, az arcát pedig hátulról a nyakába fúrta.

– Sajnálom, hogy ilyen rosszkedvű vagyok most – dünnyögte. – Nem akarok neked nehézséget okozni.

– Én csak jobbkedvre akarlak deríteni – mondta Dávid a tükörbe nézve. Amadé a vállára támasztotta az állát.

– Édes vagy nagyon.

– Szeretnél beszélgetni? Az jó lenne?

Amadé elgondolkozva döntötte oldalra a fejét, és közben előhúzta a telefonját a zsebéből.

– Aha, az jó lenne. A veled való beszélgetés minden problémára orvosság – puszilta meg. – Nem akarsz tükrösszelfit csinálni? Muszáj megörökítenem azt a pillanatot, amikor leszopogattad rólam a sportkenőcsöt!

Dávid önmagán röhögve ingatta a fejét, és elvette Amadétól a mobilját, mert Amadé nem volt túl ügyes a szelfizésben.

Csináltak néhány fotót a tükörből, de még Dávid kezével is elég rosszul sikerültek – elmosódtak, mert Amadé meglökte a kezét, aztán leejtették a telefont, vizes lett, folyton elnevették magukat. Bár egyik sem lett tökéletes, Dávid mégis úgy gondolta, nagyszerűen sikerültek, mert őszinte pillanatokat mutattak meg.

Szerzett valami nasit, hozott még pár pokrócot, hogy kényelmesen be tudják fészkelni magukat az ágyba, és néhány illatgyertya meggyújtása után Amadé már mesélhetett is az érzéseiről.

Dávid imádta hallgatni, még akkor is, ha nem vidám témákról beszélt.

– Nagyapa nem éppen a kedvenc emberem – összegezte a monológját Amadé –, de azért általában lehet rá számítani. Sokszor utazgat és csinál mindenféle hülyeséget, de a születésnapunkon mindig velünk van. Most is itt kellene lennie.

– Holnap még megérkezhet – próbálta vigasztalni Dávid, és megsimogatta Amadé karját. A fiú felvette az ő egyik kedvenc pulcsiját, mert fázott, és Dávid nem tudott betelni a látvánnyal. A sötétkék szín valamilyen okból kifolyólag csodálatosan állt Amadénak, és a tudat, hogy Amadé minden pillanatban az ő illatát lélegzi be, káprázatos volt.

– Meglátjuk – sóhajtott Amadé. – Igazából eléggé bosszant az, hogy ki vagyok készülve. Nem szoktam meg magamtól... és azt se tudtam, hogy ennyire... hogy ennyire ragaszkodok nagyapához.

– Végül is a nagyapád.

– Ja, hát igen. Végül is – horkantott Amadé. – Á, nem tudom. Sajnálom, tényleg, ezt a kis szétcsúszást. Holnapra megpróbálom összeszedni magam.

Dávidnak összeszorult a szíve.

– Babácskám! Nyugodtan érezheted rosszul magad. Mindenkinek kell egy kis rosszabb időszak. Én pedig itt leszek, ha rosszabb időszakod van, rendben? Mindig. Nemcsak általában.

Meghatottság csillant fel Amadé szemében. Elnyílt a szája, egy nyálcsík húzódott a két ajka között.

– Tényleg te vagy a legkedvencebb emberem a világon – sóhajtotta, és Dávid karjába kéredzkedett.

– Nekem pedig te vagy a legkedvencebb emberem – viszonozta Dávid a bókot. Valami más volt a nyelve hegyén, de azt valahogy még nem merte kimondani.

Összebújva folytatták a lelkizést, és Dávid minden egyes szóért hálás volt.

Úgy érezte, bár holnap Amadé születésnapja lesz, ő ma kapta meg élete legszebb ajándékait: Amadé bizalmát és szeretetét.